Levin és Duncan

A ruhám teljesen elázott, csöpögött a zakómból a víz, de még az alatta lévő ingemből is facsarni lehetett volna. Csak egy egyszerű bűbájba került volna, hogy leperegjen rólam minden esőcsepp, vagy akár egy esernyőt is hozhattam volna. De feleslegesnek éreztem. Élveztem, ahogy a jeges cseppek végigfolynak rajtam, hogy szinte már vacogtam a hidegtől. Erre volt most szükségem. Arra, hogy érezzek. Ha fájdalmat, hát akkor fájdalmat, a semminél az is több.
Az igazat megvallva nem tudtam, mit keresek itt. És nem is érdekelt… Egyedül arra volt szükségem, hogy kizárhassam a külvilágot, hogy legalább egy kis időre felejtsek. Rombolni, törni-zúzni tudtam volna tehetetlen dühömben, amire talán semmi okom nem akadt. Igen, talán ez bosszantott a legjobban. Mégis mire számítottam? Semmi olyan sem történt, ami ilyen haragot válthatott volna ki belőlem.
Csak egy kis elismerésre vártam, törődésre, egy „Büszke vagyok rád, fiam”-ra, amit sosem kaptam meg. Nem vágytam sokra, csak egy fikarcnyi szülői szeretetre, vagy ha azt már sosem kaphattam meg, akkor figyelemre. Hogy legalább az életben egyszer elhitethessem magammal, minden rendben és normális vagyok. Erre mit kaptam? Az anyám ideges, sötét tekintetét, amely lopva folyton a karomra tévedt, noha amit keresett, azt eltakarta a ruha. Amióta magamon viseltem a Jegyet, még inkább távolságtartó és rideg lett velem szemben, habár ez nem jelentett túl sok változást azok után, hogy éveken keresztül kis szörnyetegként kezelt. Soha nem csináltam semmit. Mintagyerek voltam, olyan, akiről minden szülő álmodik. Okos, kiemelkedő, tehetséges, érettebb a társainál, akiről csak jót lehet hallani, nem szól, ha nem kérdezik és sosem hoz szégyent a családjára. Méltó örököse egy nagy múltú aranyvérű családnak. De ő mégis megérezte, hogy ez csak a felszín. Azt hiszem, mindig is gyűlölt engem, talán félt is tőlem. Sosem vette a fáradtságot arra, hogy megállítson a lejtőn.
Az apám mindig is arra törekedett, hogy olyan örököse legyek, akire méltán mondhatja, „ez az én fiam”. Megtanultam mindent, amit egy arisztokrata, elsőszülött fiúnak meg kell. Kerítettek nekem menyasszonyt, noha valószínűleg akkor még szobatiszta sem voltam, de ez nyilván nem jelentett problémát senkinek. És megtanított rá, hogy mit kell azokkal tenni, akik az utamba állnak. Semmi mást nem kaptam tőle, ha csak a pofonokat és ütéseket nem számoljuk bele, vagy a részegen odahajított mondatokat. Gyereknek szólított, mintha nem lenne nevem. Mintha nem az ő nevét viselném. Bár azt hiszem, mindezek ellenére mégis engem kedvelt leginkább a testvéreim közül. Talán épp ezért kellett csak nekem végignéznem azt a bizonyos incidenst azon a bizonyos estén, ami még mindig nem hagyott nyugodni.
Most mégis remegtem a dühtől, amiért őket kellett a családomnak neveznem. Mégis mire számítottam, miért rendeltek magukhoz? Csak a látszat miatt kellettem oda, hogy remek benyomást tegyenek egy másik pedigrés családra. A nő otromba volt, kövér, mint egy hízódisznó és úgy nevetett, mintha egy béka fuldokolna. A nála egy fejjel alacsonyabb férje próbált nagyon intelligensnek és műveltnek tűnni, de hamar felsült. Én azért illedelmesen mosolyogtam és hallgattam őket. A kapcsolatok fontosak. Miután elmentek tőlünk, a Moszkva melletti hatalmas kúriánk termetes étkezőjéből, abban reménykedtem, hogy talán majd apámék szólnak hozzám valamit. Talán megemlítik, hogy olvasták az újságban, milyen remek üzletet kötöttünk a franciákkal. Ehelyett felálltak az asztaltól és otthagytak. Nem, kétségkívül nem történt semmi. Mégis elmondhatatlan indulatok kavarogtak bennem.
A hidegtől elgémberedett kézzel előhúztam egy doboz cigarettát a zsebemből. Kiszedtem belőle egy szálat, a számba tettem, majd rutinos mozdulattal meggyújtottam. A dobozt visszasüllyesztettem a zsebembe és végigjártattam a tekintetem az utcán végigrohanó embereken. Mint hangyák a szétrombolt bolyban…
A szemem megakadt egy alacsony, törékeny külsejű, szőke nőn. Az egyik épület keskeny árkádja alatt állt, szemmel láthatóan rendesen elázott és vacogott a hidegtől. Olyan volt, mint egy törött szárnyú, vizes madár. A ragadozók is mindig a leggyengébb láncszemet ejtik el. A sántító szarvast, a borjút, sosem az erőset. Ez ösztön, nem gyengeség. És ösztön nem csak az állatokban van.
Lassan kifújtam a cigarettafüstöt. Eldöntöttem.

Szinte láttam magam előtt, mit fogok majd tenni azzal az ismeretlen nővel. Nem tudtam ki ő, miért van éppen itt, tartozik-e valakihez, de az az igazság, hogy nem is érdekelt. Az én szememben a neve csak egy pont lett volna a hosszú listámon, egy vérfoltos emlék a sok közül.
Azonban a következő pillanatban egy fiatal férfi odalépett hozzá, beszélni kezdett, mire a kiszemeltem rémült arccal távozott. Nem értettem a jelenetet, de haragra gerjesztett. Mégis ki ez a pasi, hogy csak úgy el merje venni a szórakozásomat? Mit gondol magáról?! És ha ez nem lett volna elég, megindult felém…
Megfordult a fejemben, hogy talán ismerem, de tekintve, hogy elég jó arcmemóriával rendelkeztem, így bizonyára megjegyeztem volna magamnak. Különösen egy ilyen alkalmatlankodó embert, mint amilyennek ő is tűnt. De mikor megszólalt, úgy éreztem, mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Halálfaló, mészárlás, hentes… A szavai teljesen összezavartak.
- Nem értem, miről beszél. – Nyugalmat erőltettem a hangomra, próbáltam felölteni a legértetlenebb és legártatlanabb arckifejezésemet. – Történt valami?
Ezúttal még rá is játszottam az orosz akcentusomra, ezzel is érzékeltetve, mennyire nem értem a fennálló helyzetet. Elvégre még csak idevalósi sem vagyok… Ennek ellenére volt egy olyan érzésem, hogy ez az idegen tud valamit, amit én nem. És utáltam, ha valaki akár csak egy fél lépéssel is előttem járt, kiváltképp akkor, ha nem tudtam behozni a lemaradást. Márpedig jelen esetben nem tudtam, addig, amíg ki nem derítem, hogy ki ez az ember és honnan ismer engem.
Önkéntelenül kitapintottam a zsebemben lapuló varázspálcámat, habár úgy sejtettem, nem lesz rá szükség. Roxmorts eldugottabb részei is túl forgalmasak ahhoz, hogy akár a legkisebb rendbontásba is belekeveredjek. Az én pozíciómban az ember nem engedhette meg magának, hogy bármi is foltot ejtsen a jó hírén. A Minisztériumban sem értékelték volna, apám szeme elé sem mertem volna kerülni, de ami a legrosszabb, a Sötét Nagyúrtól is megkaptam volna a magamét a zavargáskeltésért. Talán sokan azt gondolták, hogy minket az esztelen gyilkolásért, a káoszkeltésért dicsérnek, pedig ez közel sem így volt. Összeszedett, szervezett sereg voltunk, nem holmi vérszomjas csürhe, ami akkor és azt tett, amit csak akart. Hatalmat akartunk magunknak, ahhoz pedig józanság és ész kellett.

Nem állíthatom, hogy túl sok embernek sikerült volna eddig összezavarnia, de ennek a srácnak sikerült. Nem értettem, honnan tudott mindezekről és hogyan volt bátorsága a tudás ellenére is nekem esni. Tanácstalan voltam, eddig soha, de tényleg soha sem szembesítettek azzal, amit műveltem.
Pálcát rántott, ami minden eddigi megnyilvánulásánál vakmerőbb és ostobább cselekedet volt. Magamban döbbenten konstatáltam, hogy ez az ember nem egészen normális. Értetlenségemet nevetéssel lepleztem és nem vettem tudomást a rám szegeződő pálcáról.
- Ez most valami átverés? Inkább tedd el azt a pálcát, mielőtt kárt teszel valakiben. Próbáljuk megbeszélni ezt a dolgot, bár be kell vallanom, nem igazán értem, miről hadoválsz nekem. – Az arcomra erőltettem a legkedvesebb mosolyomat, amely leginkább egy fintorként hatott jelen helyzetben.
Nem voltam együgyű, mindig is tudtam, hogy amit teszek törvényellenes, szörnyűséges és előbb-utóbb valamilyen módon bűnhődni fogok érte. De sosem számoltam azzal, hogy majd valaki az utcán fog rám rontani és az arcomba vágni minden vétkemet, amikor soha az életben nem találkoztunk és talán még ő maga sem tudja, hogy ki vagyok én.
Velem egyidősnek tűnt, így valahogy még erőteljesebbnek éreztem a szavait. Egy fiatalabbtól nevetséges vádaskodásnak találtam volna, egy idősebbtől pedig okoskodásnak. De ő egyik sem volt, persze ez nem azt jelentette, hogy ez a fiú megérthette volna a tetteimet. Senki sem érthette meg, ő nem volt a helyemben, nem érezhette, milyen nekem. Valahonnan viszont mégis tudta, hogy kiket öltem meg, ahogyan azt is, most kit akartam megölni. Mintha belelátott volna a fejembe. Vajon ha valaki egyszer tényleg belenézne, mit találna ott? Vért és keserűséget? Talán.