Marlene & Regulus

Ma valahogy nem tudok szabadulni ezektől a borús fellegektől, amik lépten nyomon követnek, bárhová is megyek, és jobb esetben még villámokat is szórnak magukból. De próbáltam kezelni a döhömet. Ez nagyon jól ment egy darabig. Az első dupla átváltoztatástanra még széles mosollyal az arcomon mentem be, más kérdés, hogy két óra múlva már annyira rosszul voltam, hogy az ebédnél kishíján kidobtam a taccsot az asztal alá. Azon a ponton jobb lett volna hallgatni Lilyre, és kihagyni a délutáni órákat, és akkor most nem kéne ezzel a bugyuta kórussal gyakorolnom a Halloween-i mega előadásra. Mert ez az egész úgy el van cseszve, ahogy van. Egy évvel ezelőtt még odáig meg vissza lettem volna az örőmtől, ha felkérnek duettre. Most viszonyt hányni tudnék az egésztől. Többek között azért is, mert az év elején világosan megmondtam, hogy kiszállok. Egy vérre menő nyilvános vita után emelt fővel távoztam ebből a teremből. Nem fért kétség ahhoz, hogy mindig az enyém az utolsó szó. És azokra az utolsó szavakra mindenki emlékezni fog, míg az utolsó botladozó elsős is elhagyja évek múlva az iskolát. Nem több, mint egy hónappal később azonban megint itt vagyok. Égető szükségük van rám, nem riadnak vissza attól sem, hogy megzsaroljanak az év végi átlagomról és a kviddiccsapat beli posztomról hadoválva.
Megalázva léptem fel a pódiumra, holott ujjonganom kellett volna, de már nem hatnak meg egyáltalán az ilyen dolgok. Csak lenne már vége. Nem is erőlködök azon, hogy mosolyt színleljek, hadd lássák, hogy csak szivességet teszek, és egyébként nem vagyok itt senkinek a csicskája. Lehunyom a szemem, amikor az ötödéves hollóhátas Davies, aki állítólag a hímek legjobbja itt, elnyivákolja a részét, de reagálni már nem tudok rá. Elönt a forróság, megbillenek a lábamon, és érzem, hogy nem bírom tovább, ki kell rohannom.
- Mégis mit képzel, McKinnon kisasszony? Hová megy?
Az a vén szipirtyó már igazán nyugdíjba vonulhatna. Semmi fogalma sincs arról, mi érdekli a mai fiatalokat. Ezeket a rémes ósdi románcokat súlykolja belénk. Azt hiszem, ezen éli ki vénlányságának minden apró tragédiáját. De nem éppen empátiámról vagyok híres, és most amúgy sem akarok rá figyelni. Idén immár másodszor csapom be az ajtót magam mögött mindenféle magyarázat nélkül.
A hideg levegő, és az a pillanatnyi néma csend, ami odabent támadt a távozás után, rögtön megnyugtatnak egy kicsit. Mély levegőt veszek és próbálom összeszedni magam, lehajtott fejjel, gépiesen indulok meg a női mosdók irányába, de szinte azonnal megtorpanok.
Egy hang, amit ma semmiképp sem akartam hallani. Sőt, el is feledkeztem legalább egy fél napig a létezéséről. Most mégis, egy egyszerűnek szánt köszönéssel felszakít bennem mindent, amit eddig sikerült lepleznem. Miért van az, ha Regulus Black a közelemben van, egy olcsó kapcának érzem magam, még akkor is, ha csak éppen a távolban, a zsúfolt folyósó tömegén keresztül pillantom meg. Ez azonban sokkal rosszabb. Fel kell emelnem a fejemet, bele kell néznem a szemébe. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy ijednek lásson. Pedig félek. A térdem is beleremeg. Bár már nem tudom megállapítani, hogy ez a hideg szürke szempárnak köszönhető vagy a korábbi rosszullétemnek.
Még mindig tartva a szemkontaktust, próbálok kitérni előle, de nem hagyja. Előre tudhattam volna, hogy ez lesz. Kényszeredetten állok meg hát előtte. Szavai még hozzá mérten is gyanúsan türelmesek. Mert nekem volt szerencsém megismerni az ifjabb Black fiúnak azt az oldalát, amellyel csak kevesen találkoztak. Erre mérget vennék. Bár Regulusszal semmivel sem lehet biztosra menni. Elég neki öt másodperc, és teljesen összezavar, felkavar, és kiábrándít önmagamból és az egész világomból. Olyan nyilvánvalóan kerülöm őt, amióta csak visszajöttünk a kastélyba, mégis rajtunk kívül senkinek sem tűnik fel, tekintve, hogy azelőtt sem voltunk nagy puszipajtások. Persze még a Roxfortban sem lehet a végtelenségig elkerülni valakit, főleg, ha mégsem olyan elszántan próbálkozom, mint ahogy azt magamnak bemesélem. De ezek az elvétett találkozások eddig sosem vezettek jóra. Most sem fognak. Menekülni kéne, amíg tehetem.
- Ne most, Regulus – húzom el a számat, visszafogva magamat, hogy ne könyörögjek neki, pedig legszívesebben azt tenném. Csak hagyjon békén. - Nem igazán érek rá most csevegni.
Halkan hadarok, közben a hátam mögé lesek, hogy még véletlenül se lásson meg minket senki. Szavaimra, nyilván a szokottnál is sápadtabb arcom is ráigazol. Vészjelző villog fölöttem, hogy bármikor kidobhatom a rókacsaládot, de nyilván ez Regulust nem nagyon hatja meg, sőt, élvezetet lel benne, ha kínozhat. Ó, igen, ezt már tudjuk.
- Egyébként is, azt hiszem, hogy legutóbb megkaptál mindent tőlem. Nem értem, mit akarsz még?
Talán túl sok érzelmet öltem bele ebbe a mondatba, de elcsuklott a hangom, amit végképp nem akartam a jelenlétében. Mielőtt még bármit is mondhatna, elindulok feléje, erőszakkal kerítek utat magamnak.
Azelőtt az éjszaka előtt elégedett voltam önmagammal, önkritikát csak ünnepnapokkor gyakoroltam. Mióta azonabn Rugulus ilyen módon ugyan, de jelen van az életemben, sokkal élesebben látok, kritikusan tekintek önmagamra és minden apró lépésemre a jelenben és a múltban egyaránt. És nem tetszik, amit látok. Ha a közelben van, egyenesen gyűlölöm magam. Ezért nem bírom elviselni a közelségét. Szabadulni akarok most is.

Bár elég gyakran rácáfolok mostanában, azért mégsem vagyok olyan ostoba, hogy azt higyjem, Regulus engedi magát egykönnyen lerázni. Azért indultam meg szapora léptekkel a mosdóba, mert egy pillanatig abban reménykedtem, hogy itt talán lesz valaki, és akkor kénytelen lesz visszavonulót fújni, de tekintve, hogy ilyenkor órák után mindenki általában a könyvtárban vagy a klubhelyiségben körmöli a házi feladatokat, most ez a helyiség is üres. Hallom magam mögött a lépteket, egészen a szembenlévő kagylóig megyek, de ott nincs más választásom, meg kell fordulnom, és szembe kell nézzek vele ismét. Ott áll, karba tett kézzel, laza magabiztossággal nekidőlve az ajtófélfának, arcán meg az elmaradhatatlan gúnyos félmosoly, amitől csak még dühösebb leszek. Black mivoltát akkor sem tudná levetkőzni, ha kilépne a családból, átállna a Griffendélbe és még a nevét is megváltoztatná. Elvégre Sirius is ezt csinálta, mégsem jött neki annyira össze, hogy szabadulni tudjon a gyökereitől. Néha olyanok, mint két tojás. Ha tudnák mennyire hasonlítanak valójában, biztosan utálnák magukat emiatt. Ritka az az ember, aki ki tud ennyire hozni a béketűrésemből, de nekik lazán, félvállról is mindig sikerül. Azzal meg csak rátesz még egy lapáttal, hogy ilyen szemtelenül végigfixíroz, de mindez semmi ahhoz képest, amikor kinyitja a száját. Akaratlanul is megremeg a szám széle, aztán a kezem is, ahogy felemelem, és közelebb lépek hozzá.
Nem emlékszem, hogy mikor emeltem kezet utoljára valakire. Abban sem vagyok biztos, hogy történt már ilyen korábban. Most sem gondoltam igazán át, csak nem tudtam mit kezdeni ezzel a tehetetlen dühvel, ami fokozódott bennem minden egyes szavát követően. A tenyerem nyoma ott maradt a sápadt arcbőrön, mint egy bélyeg. Azon sem csodálkoznék, ha ez a kézjegy örökre ottmaradna. Nem bírom levenni a szememet róla. Látszik rajta, hogy ő is legalább annyira meg van lepve, mint én.
- Soha.. ne merj.. engem .. ribancnak nevezni! - préselem ki a szavakat tagoltan, mintha egy félkegyelművel beszélnék.   - Nincs jogod hozzá.
Tudom, hogy mennyire igazságtalan az egész. Tudom, hogy igaza van. Tudom, éppen ezért fáj ennyire, és éppen ezért fáj minden egyes találkozás vele, mert mindig elevenére talál. Farkasszemet nézünk végtelennek tűnő perceken keresztül. Próbálok lenyugodni, de egyszerűen nem megy, ha így néz rám. Ez az éhes tekintet, ahogy méreget, mint egy árucikket, amit használtan vett valakitől, és most azt próbálja eldönteni, hogy kellek-e neki vagy sem, és ha igen, akkor mivel lehetek a hasznára. De talán igaza van, és nem vagyok jó egyébre.
- Úgy is tudom, hogy mire gondolsz. Jobb lesz, ha nem mocskolod be magad velem. Csak menj innen a fenébe!
Mély levegőt veszek, hogy még egy pillanatra visszatartsam a sírást, amíg be nem vágódok az egyik fülkébe. Becsapom magam mögött az ajtót, és csak akkor merek végre utat engedni a könnyeimnek.