Bella & Levin

Ha röviden és lényegre törően kéne jellemeznem Bellatrix Druella Blacket, akkor a következő jelzőt használnám: törtető ribanc. Persze a kettő külön-külön is megállná a helyét, hiszen Bella olyan céltudatosan és fennkölten vonult be a Szárnyas Vadkan dohos helyiségébe, mintha csak a Minisztérium konferenciatermét szelte volna át kiskosztümben. És mindezt olyan kirívóan, hogy – engem is beleértve – egyetlen férfi sem bírta levenni róla a szemét. Különösen a dekoltázsáról, bár meg kell hagyni, lejjebb is volt mit nézni rajta. Nem ez volt az első alkalom, hogy összefutottam vele, elvégre legjobb barátom, Rodolphus jegyeseként gyakran tetszelegtek egymás oldalán, de eddigi társalgásaink kimerültek néhány udvarias körben. Nem mondom, hogy beszéd terén többre vágytam volna, nem éreztem úgy, hogy lenne mit mondanom neki. A róla – a külsejéről – alkotott pozitív véleményemet nem szándékoztam megosztani vele, mást pedig még ennyire sem. Mindezek ellenére, minden találkozásunk alkalmával eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne őt közelebbről megismerni. Hallottam róla néhány elszórt pletykamorzsát, de nem igazán hittem mások szavainak. A saját szememmel akartam meggyőződni arról, milyen is ő valójában. Hogy aztán alaposan kivesézhessem Rodolphussal, bizonyára vevő lett volna a témára…
Elemeltem a pultról a vodkával teli poharat, belekortyoltam, és az üveg pereme felett szemeztem Bellával. Kíváncsi voltam, hogy észrevesz-e magától vagy tennem kell majd némi erőfeszítést annak érdekében, hogy válthassunk pár szót. Vagy legalábbis együtt töltsük ezt az unalmas délutánt…
A vodka mellesleg ihatatlan volt, mint mindannyiszor, mikor erre a lepratelepre tévedtem be. Rendeztem a vonásaimat, hogy senki se láthassa az undorodó fintoromat, és inkább beleszívtam az égő cigarettámba. Arról legalább elmondhattam, hogy minőségi és természetesen drága darab volt. Mert én ugyebár megtehettem.

Ha több empátia szorult volna belém, egészen megsajnáltam volna azt a szerencsétlent, aki  kifizette Bella italát. Nevetséges. Mégis mit gondolt, hogy majd kap cserébe bármilyen nemű ellenszolgáltatást? Mert akkor nagyon el volt tévedve. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy akár egy knútot is költsek más szórakozására, pláne nem akkor, ha minimális fizetségre sem számíthattam cserébe.
Gúnyosan felhorkantam, mikor Bella egyszerűen faképnél hagyta a fickót. Be kell vallanom, határozottan szórakoztatott a jelenet, majdnem annyira, mint az igencsak vonzó látvány, amit ő maga nyújtott. Vonzotta a tekinteteket, még a nők is utána fordultak volna, ha lett volna akár egy is a helyiségben – természetesen ők egészen más céllal tették volna ezt. Álságosan megbotránkoztak volna, de a lelkük mélyén valójában csak irigyek lettek volna. Jogosan. Habár azt is fontos hozzátenni, hogy a ruha nagyon mély kivágása optikailag javított az önmagában is megnyerő látványon. De ez már igazán nem fontos.
Követtem a tekintetemmel, amíg helyet nem foglalt az üres asztalnál. Kényelmesen, botrányosan kényelmesen. Vajon tényleg ennyire imádott sütkérezni a figyelemben vagy nem is szándékosan csinálta? Mindegy, a végeredményen nem változtat.
Mikor felém fordult, némi elégedettség lett úrrá rajtam. Úgy néz ki, csak én érdemeltem ki a kitüntető figyelmét, ami talán nem is csoda. Ilyen környezetben még sosem futottunk össze, az embereket pedig felvillanyozza mindenféle újdonság.
Felemelkedtem a pulttól, a kezembe vettem a poharamat és magabiztosan elindultam az asztala felé. Nem kérdeztem meg, hogy leülhetek-e, csupán kihúztam a vele szemközti széket és komfortosan letelepedtem rá.
- Nocsak, Bellatrix Black… Régóta nem találkoztunk. Legutóbb azon a nagyszerű bálon láttalak Rodolphus barátom oldalán. Mi sodort épp errefelé? Mert gondolom nem a minőségi ital. – Az asztalra könyököltem és teljesen szemérmetlenül fixíroztam Bellát. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek is kellemetlenül kellett volna éreznie magát. Lényegében ez felért egy kimondatlan, kissé nyers bókkal. Legalábbis önigazolásnak ez mindenképp megfelelt.

- Valóban üdítő a társaság. Úgy látom, már sikerült barátokra is szert tenned – intettem a fejemmel a férfi felé, aki az imént kifizette a whiskyjét. Ő továbbra is minket méregetett, a meg-megránduló arcizmából arra mertem következtetni, hogy szíve szerint a véremet venné. Ha nekem olyan fejem lett volna, mint neki, nem reménykedtem volna ilyen kitartóan, mint ő.
Mikor a keze lejjebb siklott, csak nehezen álltam meg, hogy ne adjak hangot elégedetlenségemnek. Szívesen élveztem volna tovább a látványt, noha nem szorultam rá úgy, mint a többi jelenlévő iszákos férfi. Ha akartam, tudtam magamnak szerezni női társaságot. Bella pusztán csak felkeltette az érdeklődésem. Minden esetre helyes volt az a feltevése, hogy ezzel visszairányítja majd a tekintetem az arcára. Innentől kezdve valóban végig a szemébe néztem, és engem is meglepett, hogy ez semmiféle nehézséget nem okozott.
- Nem élvezted? Micsoda kár. Pedig remek volt a társaság, élen a kedves édesanyáddal. – A hideg kirázott attól a szipirtyótól. Az én anyámról is ódákat lehetett volna zengeni, de az övé mindenben túltett az enyémen. Igazán büszkék lehettünk szülőanyáinkra…
- Talán megéreztem, hogy milyen remek társaságba botlom majd. De az is megeshet, hogy csak inni akartam valamit. – Nem zavart, hogy tegezett, ebben a helyzetben nem éreztem helytelennek. Amennyiben lekezelővé és minden tekintetben tiszteletlenné vált volna, akkor bizonyára zokon venném, így viszont egyszerűen ráhagytam. Mégis ki róhatná fel nekünk ezt a kis illembeli botlást?