Három Seprű - Rod & Bella

Az idei év első roxmortsi hétvégéjére virradt, legalábbis az elsőre, amikor én is a faluba készültem. Az előző kettőt kihagytam, egyszer dolgom volt, a következő alkalommal pedig semmi kedvet sem éreztem az egészhez. Ez azóta sem változott sokat, de - bár kelletlenül, gyakori sóhajtozásokkal megtűzdelve – magamra öltöttem sötét utazóköpenyemet, és mardekáros háztársaim körében kiléptem a klubhelyiségből.
Roxmortsig az utat beszélgetve, nevetgélve tettük meg – vagyis társaim így tettek, én csupán elvétve szúrtam közbe egy-egy megjegyzést, és ezek általában pár percre el is vették az illető - akihez éppen szavaimat intéztem - kedvét a nevetgéléstől. Ha pedig mégis újra meg merészelt szólalni, egyetlen fenyegető pillantásom végleg elnémította.
Nem kérdéses, miért vagyok ilyen hatással az emberekre, egyrészt a mardekárosok többsége sejteni véli, hogy több közöm van a felemelkedő Sötét Nagyúrhoz, mint amit biztosan tudni lehet, másrészt természetesen bizonyos tiszteletnek örvendek a Roxfortban, ugyanis soha sem volt szokásom hagyni, hogy nálam alacsonyabb rendűek velem egy szinten merjék érezni magukat.
Gondolataimba merülve, kissé elkülönülve a többiektől, elsőként léptem be a Három Seprűbe. A nyomomban barátaim is bevonultak, de ekkor figyelmemet már más kötötte le, így amikor Fay hozzám fordult, egyszerűen leintettem, mielőtt egyetlen szó is elhagyhatta volna száját, majd a pult felé vettem az irányt, ahol egy ismerős alakot véltem felfedezni, akinek pillantása az ajtóban összeakadt az enyémmel, és azóta is fogva tartottuk egymás tekintetét.
Közelebb érve hozzá, elvigyorodtam.
- Hello! Mi járatban vagy erre, Drágám? – Bár csevegő hangon beszéltem, az utolsó szót megnyomva gúnyos mosolyra görbültek ajkaim. Nos igen, a mai napig képtelen vagyok teljesen elfogadni a házasságot, a kötöttségek, amit jelenthet, annyira taszítanak, hogy már az esküvő, és annak egyre közeledő napjának gondolatától is a hányinger kerülget.
Pedig Rod nem rossz parti, még nekem sem. Elsősorban az a fontos, hogy aranyvérű, nemes és vagyonos család sarja, de ami még ennél is lényegesebb, hogy halálfaló –nem is akármilyen -, mindemellett pedig még jól is néz ki. Tisztában vagyok vele, hogy sokan megzöldülnek az irigységtől, amiért nem ők lehetnek a szerencsés kiválasztottak, de ez valahogy csak abban a pillanatban boldogít, amikor keserű szavaikat hallom, vagy magunkon érzem tekintetüket. Mondjuk akár most is.
- Keresünk egy asztalt? – mosolyodtam el halványan, miután kivettem kezéből az egyik pohár whiskyt, és ha már ilyen figyelmes volt, felé nyújtottam kezem. Hiába, a látszatra adni kell, ha a nézőközönség kíváncsi.