Levin & Ivory

Néha egyszerűen muszáj kiszakadnom a megszokott kerékvágásból. Így, még ha csak rövid időre is, de szabadnak érezhetem magam, következmények nélkül cselekedhetek úgy, ahogy akarok, ami a minden téren szabályozott életemben lehetetlen volna.
Ezért kerestem fel ma is púpos boszorka szobrát, majd az onnan nyíló titkos alagútban, tervezett programomhoz igazodva átalakítottam magam. A járatban már korábban elrejtettem egy csuklyás utazóköpenyt, amire lecserélhettem iskolai taláromat, mely mellesleg egyenruha helyett egy fekete, a testem vonalát követő farmert, és egy kissé talán túl kivágott felsőt takart. A köpeny alá vékonyabb bőrdzsekit húztam, de előtte, mivel már most is kényelmetlenül éreztem magam a kihívó felsőben, megpróbáltam feljebb igazítani azt elől, hogy legalább egy kicsit kevesebbet mutasson. Miután öltözékemmel elkészültem, előhúztam pálcámat, hogy az utolsó simításokat végrehajthassam. Egy bűbáj segítségével szeplőimet eltüntettem, hajamat hollófeketévé színeztem, és hullámos tincseimet egyenessé varázsoltam. Egy hirtelen ötlet hatására még frufrut is készítettem magamnak. Ezután, bár gyűlöltem a sminket, ajkamra vörös rúzs került, szememet pedig fekete tussal húztam ki. Az álca tökéletes volt, és még ízléstelennek sem lehetett nevezni, bár ettől függetlenül ez a stílus nem felelt meg ízlésemnek.
Az alagút a Mézesfalás pincéjébe vezetett. Ekkor következett a kritikus pont, valahogy ki kellett jutnom az épületből, anélkül, hogy észrevennének, ami nem volt olyan egyszerű feladat, mint amilyennek tűnt. Végül is, kifinomult hallásomnak hála megoldottam a dolgot, bár csak egy hajszálon múlt, hogy nem futottam bele valakibe.  
Eredetileg úgy terveztem, hogy meglátogatok egy mugli szórakozóhelyet (még sosem jártam olyan helyen), de a fárasztó utam hatására úgy éreztem, egy lépést sem tudok tenni, ha egy – szigorúan csak egy - pohárka lángnyelv whiskyvel nem frissítem fel magam.
A Szárnyas Vadkan nem tartozott a legkedveltebb helyeim közé, de most csak oda illettem be. Roxmorts többi kávézójában, kocsmájában feltűnést keltettem volna, amit mindenképpen szerettem volna elkerülni.
Rendelésemet leadva, a pultnál foglaltam helyet. Míg az italomra vártam a helyet tanulmányoztam és ki is választottam egy eldugottabb sarokban álló asztalt, ahova majd letelepedhetek.

A széken izegve-mozogva, türelmetlenül vártam italomra, bár sejtettem, hogy itt nem fordítanak annyi figyelmet a vendégek igényeire, mint azt más helyeken megszokhattam. Átfutott ugyan agyamon a gondolat, hogy panaszt teszek, de erről végül is lemondtam és egy fáradt sóhajjal vettem tudomást róla, hogy bármennyire is zavar, hogy egyedül üldögélek itt egy túlságosan is szem előtt levő helyen, jobban járok, ha megpróbálok még türelemmel lenni. Hiszen nem lett volna kötelező ide jönnöm, sőt ha józan eszemre hallgatok, egyáltalán meg sem reszkírozom ezt a kis kirándulást, én mégis kiszöktem. Vagyis ha hű szeretnék maradni eredeti tervemhez, akkor nem hagyom, hogy az apró kellemetlenségek elrontsák a kedvem. Az elhatározás nyomán egy halvány félmosoly kúszott ajkamra, és ellazítva merev tartásomat, fél kézzel fesztelenül a pultra könyököltem. Különös módon az sem zavart, hogy mozgást érzékeltem magam mellett, bár nem láthattam, ki közeledett felém.
A férfi szavaira elmosolyodtam, de nem fordultam felé. Épp ekkor hallottam meg a csapos lépteit, aki egy durva mozdulattal helyezte a pultra a whiskyvel telt poharat. Az italt elvéve pár sarlót ejtettem a pultra. A hely nem túl magas színvonala és elégedetlenségem ellenére a borravalóról sem feledkeztem meg, mely a környezetem hatására, amiben nevelkedtem, mára berögzött szokásommá vált.  
- Tudok vigyázni magamra – feleltem végül, egy gyors pillantást vetve a férfira. Vak vagyok, teljesen mindegy merre nézek, de a maihoz hasonló alkalmakkor, amikor nem „önmagam” vagyok, elővigyázatosságból élek olyan nonverbális jelekkel, amik a normális emberek kommunikációjában nagy szerepet kapnak. Ez is az álcám része. Nem mellesleg pedig figyelembe kell vennem, amit a férfi is megjegyzett, és ami elsőre szembetűnik az embereknek. Így sem illek bele az éjszakai életbe, vakságomat reklámozni pedig a legbutább döntés volna.
A férfi hangjából éreztem, hogy fiatal, talán úgy a húszas éveiben járhat, tiszta kiejtése, szóhasználata pedig arra utalt, hogy nem műveletlen. Hangjának magabiztos csengéséből, kisugárzásából nem hiányzott az elegancia; bár nem tudhattam, hogyan néz ki, az első benyomásom – ami nálam az előbb felsorolt elemekből tevődött össze – pozitív volt. Érdekesnek találtam a férfit, és amúgy is szórakozni indultam ma. Mi rossz van abban, ha ezt nem egyedül teszem?
Persze, neveltetésem szerint rengeteg rossz van benne, és bizonyára, ha igazi úrihölgy lennék, én is így találnám, és lehetetlennek érezném, hogy egy idegennel – aki akár sárvérű is lehet – szóba elegyedjek. Bár ha jól nevelt hölgy lennék, most a Roxfortban, a baldachinos ágyban, puha takarómba burkolózva álmaim világában barangolnék. Néha megszólal lelkiismeretem (furcsa módon mindig édesanyám vagy nevelőnőm hangján ró meg tettemért), de magam sem tudom eldönteni, hogy valóban rossz-e, amit csinálok. Ehhez kapcsolódva pedig gyakran merül fel bennem a kérdés, hogy tényleg én, vagy inkább a családom hoz-e szégyent a Yaxley névre. Viszont hiába teszem fel a kérdést magamnak, válaszolni nem tudok rá.  
- De igazán kedves magától, hogy aggódik a biztonságom miatt. – Arcomat a férfi felé fordítva, bájos mosolyra húztam ajkaimat, hangom játékosan, bár egy cseppet gúnyosan csengett. Ebből megérthette, hogy szavaimat nem gondolom komolyan, és meg sem fordult a fejemben, hogy a biztonságom miatti aggódás késztette arra, hogy leszólítson, de nincs ellenemre a társasága.

Nem igazán érdekelt, mit keresek itt pont én, egy olyan férfi társaságában, akinek még a nevét sem tudom. Mindezt elintéztem annyival, hogy jogom van néha egy kis szórakozáshoz, amit ugyan nem egy düledező, szebb napokat látott kocsmában képzeltem el, de a férfi társasága elég csábítónak bizonyult, hogy maradásra késztessen. Ez viszont nem vallott rám; sokféleképpen feszegettem már a felállított korlátokat és törtem borsot családom orra alá, de azért az esetek többségében hallgattam józan eszem szavára, ami most, ha nem a némaságot választotta volna, talán azt súgná, hogy ennél megbízhatóbb helyet válasszak, akár a muglivilágban is, de ne maradjak Roxmorts legrosszabb hírű kocsmájában, aminek a vendégköre sem éppen bizalomébresztő. Talán vissza kellene térnem jól bevált törzshelyemhez, egy londoni bárhoz, ahol már névről ismernek. Noha valódi kilétemet ott sem fedtem fel, ezért új ismerőseim szentül meg vannak győződve róla, hogy Katie Johnsonnak hívnak és gyakornokként dolgozom egy minisztériumi tisztségviselő mellett. Ha ebbe belegondolok, magam is meglepődöm, mennyi hazugságra építkezem, és hogy lépten-nyomon ezekbe botlom. De egyszerűen szükségem van rájuk, nem nélkülözhetem őket, megszoktam; csupán attól tartok, ha így folytatom, könnyen áteshetek a ló másik oldalára.
Igazat kellett adnom a férfinak, annak ellenére, hogy szerettem volna hinni, hogy valóban tudok vigyázni magamra, efelől azért volt némi kétségem. Hiába párbajoztam ügyesen, és volt a fejemben több tucatnyi támadó és védekező varázsige, éles helyzetben, amikor az életem vagy a testi épségem a tét, nem teljesen biztos, hogy helyt tudnék állni. Persze bebizonyosodhatna az ellenkezője is, de inkább nem tesztelném le a dolgot.
- Azt hiszem, olyan időket élünk, amikor mindenki veszélyben van. Mindegy, hogy nő vagyok-e – jegyeztem meg komoran, majd hogy figyelmemet eltereljem, határozott mozdulattal, finomkodás nélkül kortyoltam az italomba. Ittam már jobbat is, de a célnak ez is megfelelt. Az erős alkohol marta torkomat, de hatására melegség áradt szét testemben. Nem akartam továbbgondolni ezt az egészet, nem akartam tudomást venni róla, hogy a nővérem a veszély, na meg természetesen a hozzá hasonlók. És ez sikerült is.
Feltételeztem, hogy a férfi értette, mire céloztam, hiszen ha nem is figyeli az eseményeket, a közbiztonság az utóbbi időben sokat romlott. Túl sok bűncselekmény történt, amik elé az újságcikkekben a titokzatos szót illesztették.  Ezt még azok sem tagadhatták, akik makacsul ragaszkodtak azon állításukhoz, hogy semmi sem történik és a látható készülődés csupán egyes emberek fejében létezik.
-  De azért értékelem, hogy csinosnak tart – mosolyodtam el játékosan, visszatérve korábbi könnyed modoromhoz. Ma este nem akartam többször komoly dolgokra gondolni. Az már más kérdés, hogy nem tudtam, mi az, amit viszont akarok.  Terveim közt szerepelt jól érezni magam, de nem voltam benne biztos, várhatom-e a férfitól, hogy ebben társam lesz. Mindenesetre egy próbát megér.
- Úgysem hinné el, hogy miért vagyok itt – ingattam meg fejem, ajkaimat jókedvű mosolyra húzva. Azon felül, hogy nem szeretnék semmit sem részletezni, ami velem kapcsolatos, maga a történet, hogy jobb esetben kéthetente - de inkább ritkábban - kiszököm a Roxfortból, hogy egyedül szórakozhassak, kicsit – hogy is mondjam – furcsa. A másik lehetőség egy frappáns hazugság rögtönzése lenne, de mostanában már elégszer éltem e hasznos eszközzel, hogy elmenjen tőle a kedvem.
- Nem tévedett, valóban nem túl népszerű ez a hely, nem is értem, miért.. – Mondatom második felében hangom némi gúnyos felhangot is kapott, és bár a csapos a közelünkben törölgette a poharakat, egy fokkal sem beszéltem halkabban.
Amikor a férfi nekem is rendelt még egy italt, először tiltakozni akartam, hisz megígértem magamnak, hogy egyetlen pohárnál nem iszom többet. De visszagondolva, ezt még akkor fogadtam meg, amikor úgy terveztem, hogy továbbmegyek egy mugli szórakozóhelyre, ami viszont ma este valószínűleg már nem fog bekövetkezni. Emellett illetlenség is lett volna visszautasítani a meghívást, így mosolyogva fogadtam el az italt.
- Mit gondol, mire igyunk?

Az utóbbi időben azt hiszem, sikerült új szintre léptetnem bosszantó szókimondásomat. Képtelen voltam magamban tartani a keserűséget, nem tudtam mást tenni, mint szavakba önteni aggodalmaimat, amiket pedig sokkalta okosabb dolog lett volna megtartanom magamnak. Ha tartom a számat, talán a nővéremmel való kapcsolatom is máshogy alakul, és nem szítom tovább a tüzet, mely egyszer úgyis meg fog égetni. A szüleim türelme is véges, főleg az apámé, és nem kétséges, hogy nővérem van olyan kedves, hogy tájékoztatja szüleinket minden gyanús „félrelépésemről”, amiket egyszer úgyis meg fognak elégelni. Hallgatnom kellene, és nekem igenis tanácsos volna alkalmaznom a férfi által emlegetett struccpolitikát, ehelyett viszont megint csak képtelen voltam megállni, hogy tovább ne fűzzem a beszélgetést.
- Talán ezek azok a pletykák, amiknek sokkal több igazságtartalmuk van, mint hinnénk. Azt hiszem, a pletyka megnevezés nem is túl találó. – Nem tudtam úgy beszélni, mint akit teljesen hidegen hagy kimondott szavainak értelme, képtelen voltam egyszerűen elméleti kérdésként felfogni a dolgot, hisz túl közel éreztem magamhoz minden magában hordozott fenyegetésével együtt. Persze egy idegennel nem túl szerencsés erről fecsegni és amúgy is kétlem, hogy a férfi ilyen beszélgetésre áhítozott, amikor az imént megszólított. Így nem firtattam tovább a dolgot, bár így is túl sokat mondtam. Mindig rossz érzés fogott el, amikor akaratlanul és talán mások számára észrevehetetlenül is, de túl sokat mutattam meg magamból.
- Köszönöm. És szabad megtudnom, mivel tűnök ki? – Kíváncsian vontam fel szemöldököm, ajkam szegletében jókedvű, pajkos mosoly bujkált. Igazság szerint érdekelt, hogy mivel keltettem fel figyelmét, de emellett szerettem volna kellemesebb irányba is terelni a beszélgetést. Végül is, mindketten azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, ezt figyelembe véve pedig talán nem baj, ha kicsit komolytalanabb játékba bocsátkozunk. Legalábbis ha belemegy a játékba, amit akár flörtnek is lehetne hívni.
Találgatásait csendben, egy halovány mosollyal arcomon hallgattam végig. Közben természetesen mérlegeltem, mit mondjak, hisz nem volt kérdés, hogy most már nem bújhatok ki a válaszadás alól. Túlzásnak érezném, ha tovább folytatnám a titkolózást. Ez persze közel sem jelenti azt, hogy fel tervezem fedni kilétemet, ami azt illeti, az nem is számít, pontosan ki vagyok.
- Félek, untatnám a történetemmel, az ugyanis közel sem olyan izgalmas, mint amiket mondott – mosolyodtam el poharam alját tanulmányozva. Furcsa módon már kiürült a pohár, pedig nem is emlékszem, mikor sikerült elfogyasztanom az italt.
– Mondjuk úgy, hogy egy kis szabadságra áhítozva kisurrantam az aranykalitka rácsai közt. És most itt vagyok. – Aprót sóhajtottam. Bár csevegő hangon szólaltam meg, az egész nem volt olyan egyszerű és könnyed, mint amilyennek kifelé mutattam. Másrészt pedig nem is hittem, hogy ez a történet rajtam kívül másnak is érdekes lehetne, hisz tényleg nincs benne semmi különlegese vagy érdekes. Csupán egy következmény a sok közül, aminek örökös bezártságom az oka.
Amúgy az arckifejezésére kíváncsi lettem volna, érdekelt, hogy mit árulhatnak el vonásai. Esetleg csalódottságot? Szavaiból ítélve biztosan többet várt. Ilyenkor egy picit azért zavart vakságom, úgy éreztem, mintha meg lennék fosztva valamitől, ami igaz is volt, csak ritkán ébredtem ennek tudatára.
A cigarettafüstöt megérezve apró fintor ült ki arcomra, melyet nem is igazán próbáltam titkolni. Nem tettem szóvá, hogy dohányzik, ennyire akadékoskodó azért nem voltam, ettől függetlenül, ahogy minden alkalommal, most is zavart a füst fullasztó szaga. Ami persze nem volt olyan szörnyű, még nekem is, aki járatlan volt ebben a témában, feltűnt, hogy nem valami ócska vacakot szív.  Felismertem, hisz eleget tartózkodtam olyan társaságban, ahol divat volt vagyonokat kiszórni ilyen felesleges, mellesleg pedig rendkívül egészségtelen cikkekre. Mindenesetre, ha némileg zavart is, hogy dohányzik, azt legalább megtudhattam, hogy valószínűleg anyagilag nem áll olyan rosszul és ad a minőségre.
- A sorsra, mely biztosan tartogat még meglepetéseket számunkra – mosolyodtam el, a magasba emelve az általa rendelt italt. Ekkor még nem tudhattam, hogy szavaimmal pontosan a lényegre tapintottam és hogy egy időre biztosan elmegy a kedvem a meglepetésektől.
Szinte lehetetlen leírni, mit éreztem, amikor meghallottam a nevét. A pohárban az ital felszíne fodrozódni kezdett, ahogy megremegett a kezem, és biztosra vettem, hogy ha csak egy röpke pillanatig, de arcomon is meglátszott a sokk, ami végignyilallt testemen. Nem, ez lehetetlen. – Abban a másodpercben ez volt az egyetlen gondolatom, de bármilyen kényelmes lett volna az első, hirtelen késztetésnek engedni és elfutni, elmenekülni, mielőtt újabb baklövést követek el, rendeztem arcvonásaimat és igyekeztem most már úgy tenni, ahogy ebben a helyzetben a legokosabb. Azt a pár apróságot, hogy mi módon lehetséges, hogy nem ismertem fel, és valóban igaz-e, hogy ő sem tudja, ki vagyok, vagy pedig csak játssza a tudatlant, jelenleg figyelmen kívül hagytam, hisz azzal voltam elfoglalva, hogy korrigáljam a hibámat, amit a szavaira adott reakcióval vétettem, bár reménykedtem, hogy mindez elkerülte a figyelmét.
Abban biztos voltam, hogy ha eddig nem sikerült neki, ezután sem tudhatja meg, ki vagyok. Az számomra súlyos következményekkel járhatna. Leginkább attól féltem, hogy apám fülébe juthat kis kiruccanásom, és ha csak rágondoltam, már jeges borzongás járt át. Nem, ezt el kell kerülnöm. Tény és való, tartottam az apámtól, és ha nem is kimondottan féltem tőle, haragja komoly visszatartó erővel hatott rám. Ő volt az a szűk családi körben, akit a legtávolabb éreztem magamtól. Kiskoromban még áltattam magam, komolyan hittem benne, hogy egyszer elnyerhetem szeretetét, ma már tudom, hogy hiú reményeket tápláltam. Túl sok fejfájást és bosszúságot okoztam neki, és ha a szerencsétlen tényező, hogy lánynak születtem nem lett volna elég utálatához, hát úrihölgyhöz nem illő természetemmel vívtam ki azt. Tudtam, hogy a ma este szigorú büntetést vonna maga után, és tisztában voltam vele, hogy a családban senki sem fogná a pártomat apámmal szemben.
Hazudni fogok.
- Katie Johnson. Örülök, hogy megismerhettem, Levin. – Igyekeztem, hogy felvegyem előbbi modorom, de hangomban némi távolságtartás csendült. Bár az, hogy a keresztnevén szólítottam valamit talán enyhített szavaim merev hatásán, amit viszont a magázás csak erősített. Jelenleg viszont nem tudtam volna felajánlani, hogy tegeződjünk, hisz abban sem voltam biztos, mihez akarok kezdeni, figyelembe véve az események meglepő fordulatát. Most hogy viszonylag visszanyertem nyugalmam, már kevésbé láttam lehetetlennek az egész helyzetet. Valahol, elmém egy rejtett zugában még az a röpke gondolat is felmerült, hogy hagyjam a maguk medrében folyni az eseményeket, és használjam ki az alkalmat, hogy lépéselőnyben vagyok leendő férjemmel szemben.

Nem csupán udvarias figyelemmel hallgattam a férfit; talán a téma, vagy a férfi a beszélgetés tárgya iránt mutatott érdeklődése volt, ami arra késztetett, hogy minden szavára odafigyeljek, és azok összefüggését elemezzem.  Pedig azt hiszem, megkímélhettem volna magam az újabb fejtöréstől, mely nem volt mentes bosszantó gondolatoktól, ha nem fordítok akkora figyelmet az idegen szavaira. Bár megállapíthattam, hogy összefüggő, logikus következtetéseket von le és választékosan fejezi ki magát, ez aligha nyugtathatott meg, amikor agyamban minduntalan utolsó mondata motoszkált. Biztos voltam benne, hogy olyan dolgokat látok bele szavaiba, melyek csupán felajzott képzeletem szüleményei. Talán túlságosan sokszor volt szükségem rá, hogy gyanakvással fürkésszem mások szavait, rejtett tartalmat keresve bennük, most pedig nem tudok elvonatkoztatni ezektől. Mindezt átgondolva, és figyelembe véve, hogy a férfi tulajdonképpen nem foglalt állást, sőt csupán a pletykákról beszélt, nem egyébről, könnyedén meggyőztem magam, hogy utolsó mondata nem a magukat halálfalóknak nevező bűnbanda mentegetésére szolgált. Az sem biztos, hogy pontosan ismeri a baljós előjelek hátterében álló szervezetet és nézeteket, hisz én is csupán azért sejtem, kivel vagy mivel áll szemben a varázsvilág józanabb, emberibb része, mert testközelből láthatok néhány „résztvevőt”. Talán ha nem volnának személyes tapasztalataim, ha nem kellett volna végignéznem nővérem ijesztő átalakulását, én sem látnám olyan sötéten a helyzetet, talán engem is megtévesztettek volna a nemesen csengő eszmék.
- Azt hiszem, egyet kell értenem önnel. Ami azt illeti, nem is értem Grindelwald szerepét, legfeljebb az emberek élénk képzeletével lehetne magyarázni a varázsló megjelenését a mai pletykákban – csóváltam meg a fejem hitetlenül. – Viszont néha felmerül bennem, hogy talán Grindelwald beleszövése a ma történéseibe az ön által említett „struccpolitika” része. Az emberek nem merik, nem akarják a valódi nevén nevezni félelmüket, ezért tulajdonítanak sok mindent a már megbukott sötét varázslónak. – Tűnődő hangon, félig a férfihoz, félig csupán magamhoz intéztem szavaimat. Ritkán tudtam tisztán gondolkodni erről az ügyről, de most, egy pohárka whisky elfogyasztása után, belemerülve a politikai – vagy annak tűnő – fejtegetésekbe, szinte önkéntelenül fűztem tovább gondolataimat, míg eljutottam az elméletemhez, amit ki is mondtam. Az emberek, akik Grindelwaldot emlegetik, nem rá gondolnak, hanem valaki másra, csupán nem merik kimondani annak nevét. Megeshet, bár az is lehetséges, hogy csupán ügyesen tudok összeesküvés elméleteket szőni.
- Megelégszem vele, de cserébe érje be annyival, amit már megtudott rólam. Így egyikünk sem tárulkozik ki, mindketten titokzatosak, vagyis érdekesek maradhatunk a másik számára – kúszott ajkamra egy pajkos félmosoly. A társalgás közben lassan kortyolgattam a második pohár italt, élvezni próbálva annak ízét. Sajnos az élmény nem lehetett teljes a whisky valószínűsíthetően silány minősége miatt.
- Tudja, ön igazán szép bókokat tud mondani, biztosan bármelyik nőt levenné velük a lábáról. Mégis egyedül tért be egy ilyen kocsmába… - A mondat végét függőben hagytam, csevegő hangom nem utalt rá, hogy előbbi ajánlatomat kívánom-e felrúgni szavaimmal, vagy csupán játszom. Mindenesetre, ha nem is tudatosult bennem, a férfi jobban felkeltette érdeklődésemet, mint mostanában bárki más. Titokzatossága, kissé talán tartózkodó modora, érett gondolkozása és a biztos tény, hogy nem egy gyerekes, tapasztalatlan fiúval, hanem egy férfival van dolgom, újszerű, ezáltal érdekes és vonzó volt számomra.
Koccintottunk, mosolyogva érintettem poharam az övéhez, de mikor megszólalt, a mosoly egy pillanat alatt az arcomra fagyott. Egyszerre a legkülönbözőbb dolgok futottak át agyamon, de közben képtelen voltam bármit következetesen végiggondolni. Mielőtt magamhoz térhettem volna döbbenetemből, arcomra már kiültek kavargó érzéseim, melyeket talán túl későn töröltem le és vettem fel újra előbbi mosolyom utánzatát. Gyorsan kellett döntenem, mit teszek, így a titokzatosságot sutba dobva mutatkoztam be hamis nevemen. De míg az előbb, bár nem árultam el magamról semmit, közvetlen modorban, jókedvűen társalogtam a férfival, most egyszerre lehűlt korábbi meleg kedvességem.
- Sokan alaptalanul nem szívlelik a nevüket, közéjük tartozik Ön is. A Levin pedig igazán elegáns hangzású név – mondtam valami mosolyfélével ajkamon. A vezetéknevére szándékosan nem tértem ki, hisz megtudva, kivel is társalogtam eddig oly kedélyesen, nem szándékoztam az általánosságokon kívül másról is beszélni. Miközben igyekeztem a látszatot fenntartani, lelki szemeim előtt az este eseményei vonultak végig, amiket immár más nézőpontból láttam. Most már tudtam, hogy nem értelmeztem félre azt a bizonyos mondatot, ami annyi töprengést okozott, valóban a halálfalók nézeteit védte, hisz ő is egy közülük. Hogy lehettem ilyen idióta, ilyen vak? Most bebizonyosodott, hogy nem csupán a szemeimmel nem látok. De bármennyire is aggasztott váratlan találkozásunk kimenetele, leginkább saját érzéseim zavartak, hiszen nem áltathattam magam: Levin érdekelt, flörtöltem vele és vonzónak találtam. Megdöbbentem, de az érzéseket, melyek megijesztettek, nem száműzhette csupán egy név.
Az elfogyasztott alkohol szállt a fejembe, vagy más oka volt, de kavargó gondolataim közül lassan kiemelkedett a botor, bolond elhatározás. Maradok. Józan eszem tiltakozását, ahogy mostanában oly sokszor, azzal nyomtam el, hogy nem voltam hajlandó gondolkodni és elodáztam tettem megmagyarázását.
- Nézzük csak… győzzön meg, hogy érdemes kockázatot vállalnom a ma estéért. – Kacér mosoly villant fel ajkam szegletében, bár modorom még mindig nem volt olyan fesztelen, mint pár perccel ezelőtt.
És hogy mit akartam? Névtelenül elcsábítani jövendőbelimet. Nem tudtam, ezzel mennyire léptem ingoványos talajra, de készen álltam, hogy bármikor visszavonulót fújjak, persze csupán akkor, amikor már sikerre vittem tervem.

A politika mindaddig nem foglalkoztatott, míg bele nem szólt az életembe, míg a saját bőrömön nem éreztem a „nagyok játékát”. Azóta viszont nem telik el úgy nap, hogy ne forgatnák át legalább három, egymás ellenpontját képező lapot, hogy a három homlokegyenest más meglátás egybevetésével kiszűrjem a valós információmorzsákat. Amennyire a helyzetem engedte, tájékozódtam, bár biztosan tudtam, hogy sok, a háttérben megbújó eseménnyel nem lehetek tisztában, és a kép, amelyet igen különböző értékű és hitelességű forrásokból szereztem, nem éppen átfogó. De be kellett érnem ennyivel, ami mégiscsak több és jobb a teljes tudatlanságnál. Épp ezért nem vágtam el a társalgás fonalát, és nem zártam le a témát egy egyszerű, egyetértő biccentéssel, még ha a beszélgetés tárgya nem is hangolt jobb kedvre. Sőt!
- Úgy gondolom, a félelem nem gyávaságból ered. De ha azért zárjuk le a szemünket, hogy ne lássuk a félelmeinket, az már az. Viszont ezek a gyáva emberek közel sem olyan megvetendőek, mint azok, akik az emberek rettegéséért felelősek. – Első mondatára reagáltam, amiből számomra az tűnt ki, hogy a félelmük miatt ítéli el az embereket. Őket gyávának titulálja, de az okozókról nem szól. Igyekeztem nem túlkombinálni szavait, mégis majdnem minden gondolata rossz érzést ébresztett bennem. Pedig nem beszélt mellé, nem voltak hazug meglátásai, sőt tulajdonképpen legtöbbször egyet kellett értenem vele. Úgy tűnt, véleményem csak árnyalatnyival különbözik az övétől, de ez az árnyalat nagyon is más megvilágításba helyezi a beszélgetés tárgyát. Hasonlóan, de egészen más szögből szemléljük az eseményeket.
- Igaz, egy kicsit elkalandoztunk – mosolyodtam el kissé zavartan. Amíg gondolatok cikáztak a fejemben a témáról, amíg állításait próbáltam kivesézni, és elgondolkodtam meglátásain, nem éreztem, hogy a társalgásunk témája nem idevágó, nem illik a helyzethez, és a beszélgetés résztvevőihez. Már korábban meggyőződhettem róla, modora és a drága cigaretta alapján, hogy nem alacsony sorból származik, megeshet, mi több valószínűsíthető, hogy a mi, vagyis az aranyvérűek körébe tartozik. Talán már korábban is találkoztunk, talán évekkel ezelőtt egy fogadáson bemutattak minket egymásnak. Talán. Ha feltevésem igaz, esélyes, hogy kényesen érintette, hogy egy nő politizál, és kertelés nélküli, egyenes szavaim sem valószínű, hogy enyhítették a nem túl pozitív hatást. Pár pillanatig egészen zavarba ejtett, hogy rossz színben tűnhettem fel előtte, és tartottam tőle, hogy rövid úton véget érhet csevejünk, de aztán észbe kaptam. Tudatosítanom kellett magamban, hogy semmit nem tettem, ami taszító lehet, viselkedésemben semmi rossz nem volt, és ha ezért nem kívánja tovább élvezni társaságomat, akkor jobb is, ha találkozásunk nem nyúlik hosszúra. Értelmes ember nem várja el a nőtől, hogy a szépségen és bájosságon kívül egy üres báb legyen.
Örömmel láttam, hogy borús sejtéseim talán nem igazolódnak. A férfi könnyedén visszatért a biztos talajra, modorában nem állt be változás. Halványan elmosolyodtam, amikor megemlítette, hogy érdeklődésem nem egészen fér össze a kitárulkozás elkerülésére tett ajánlatommal. Az igazat megvallva olyan hiú reményeket tápláltam, hogy míg én titokzatos maradhatok, őt jobban megismerhetem.
- Nincs is jobb kifogás, mint a munka. Maguk férfiak mindig ezt hozzák fel érvnek – kuncogtam halkan. De mi tagadás, a rövidtávú kalandok biztosan élvezetesebbek egy fiatalembernek a komoly, ezerféle kötöttséggel járó kapcsolatoknál. Nem mintha olyan tapasztalt lennék e téren, sőt azt hiszem, egy kicsit naiv is vagyok.
– Elkényeztet a bókjaival, de vigyázzon, túlságosan is hozzájuk fogok szokni. – Amire valószínűleg nem lesz túl sok időm, ma este találkoztunk először, de talán utoljára is.  
De ki tudja? Hamarosan, túlságosan is hamar választ kaptam a magamnak feltett kérdésre. Ezek után nagyon is úgy fest a dolog, hogy Levin kénytelen lesz kivételt tenni velem a kapcsolat hosszát illetően. De vajon mindez azt is jelenti, hogy kedves bókjai megszokássá válhatnak? Vagy csupán a mai este emlékében őrződnek meg a szavak, melyek közül nem egyet talán halvány pirulással fogadtam, és többé nem hallok hasonlókat? Ha már a felesége leszek, kétlem, hogy tenne ilyesféle erőfeszítéseket...hisz mi oka is volna, hogy kedves bókokkal ajándékozzon meg? Milyen érdeke fűződhetne hozzá? Semmilyen.
- Nekem azt hiszem, nem fog gondot okozni a megjegyzése. – A keserédes mosolyt, mely ajkam szegletében megjelent, kedvesnek szánt mosolyra változtattam mialatt az asztalról Levin felé emeltem üres, csupán a sötétséget fürkésző tekintetemet.
- Az aranykalitka egy gazdag család és egy igen előnyös házassági szerződés – szélesedett ki mosolyom. Hogy ez az arckifejezés mennyire nem illett szavaimhoz, fejezte csak ki igazán valódi lelkiállapotomat és az okot, ami ma ide vezetett. Tudtam, hogy mást kellett volna válaszolnom, bizonyára ezt is tettem volna, hazudok és hazudok tovább, ha nem tudom meg, hogy a férfi, akivel eddig flörtöltem, a jövendőbeli férjem.
- Meggyőzött. Egy feltételem van csupán: ne maradjunk Roxmortsban. Olyan egyhangú, semmi érdekes sincs ebben a faluban, nem gondolja? Szeretnék messzebb kerülni attól a bizonyos, sokat emlegetett aranykalitkától. – És nem térben. Ajkamon olyan mosoly játszott, amitől talán megijedtem volna, ha láthatom. Megrémültem volna, mert ez a mosoly nem én voltam.
Ez a mosoly sokat ígért, felelőtlen volt és ostoba, de mindenre elszánt. És volt benne valami halvány szomorúság, amit elnyomott a megjátszott vidámság.

Hogyan lehetséges az, hogy meggyőződéseimet sem feledve nem tudok ellentmondani szavainak, mégis tisztán érzem, hogy nem helyeslem a gondolatokat, melyek minden bizonyára tettei mozgatórugói is? Úgy kell hinnem, valamelyikünk a helyes elméletet rosszul alkalmazza. Sosem állítottam volna határozottan, hogy minden cselekedetemet a jó és a helyes cél látomása irányítja, beláttam hibáimat és hiányosságaimat mind a bátorság, mind a tájékozottság terén, és nem is tartottam magam különösen okosnak, aki képes a helyzetet teljes egészében, a személyes tapasztalatok, vágyak és sérelmek által kialakított torzítások nélkül szemlélni, de élt bennem egy ösztönös kép a jóról és az elítélendőről. Így hiába értettem egyet a férfi szavaival, elfogadni nem tudtam azokat az eszméket, amik, úgy sejtettem, hogy a szavak mögött állnak.
- De vajon a cél olyan, amiért megengedhető, hogy a cél hívei ne válogassanak az eszközökben? Megéri áldozatok árán is véghezvinni azt? – Keserű epét éreztem a számban a szavak nyomán, a gyötrő tapasztalatok utóízét nem feledhettem, bármilyen tárgyilagosan is igyekeztem a témát megközelíteni. Nőként nem legyinthettem, ha a Reggeli Prófétában egy kisgyermekes család lemészárlásáról olvastam, mondván a cél érdekében történt, az áldozat szükségszerű volt. Talán egy férfinak nem okoz gondot nem tudomást venni az apró, jelentéktelen hangyákról, akiket eltaposnak, de – Merlinnek hála – bennem még lakozik annyi emberség, hogy neveltetésem ellenére, képzelt különbözőségeket ürügyként használva ne kívánjam embertársaim halálát.
- Én csupán arról tudok nyilatkozni, ami a szemem előtt történik. Nem tudom, mennyire kívánatos ez a változás, pontosan milyen törekvések nyernek teret, ezzel Önnek kell tisztában lennie. Kívülállóként sajnos csak azzal szembesülök, hogy az újságok mind gyakrabban írnak eltűnésekről, különös gyilkosságokról, muglikat vagy mugliszármazásúakat ért atrocitásokról. – Bár egészen belemelegedtem a téma taglalásába, és végre, talán először a változás szelének megérzése óta reményem nyílt arra, hogy értesüléseket szerezzek, ami rögtön fellobbantotta kíváncsiságomat, elnyomtam a késztetést, hogy kérdezzek, attól tartva, hogy élénk érdeklődésemmel visszariasztom a férfit. Így diszkréten elhallgattam, és csupán udvarias érdeklődéssel tekintve a férfira, ajkamhoz emeltem az italos poharat. Női praktikák minden helyzetre készen állnak, minden nő pontosan tudja, hogy ételből csipegetni illik csak férfitársaságban, italt fogyasztani pedig különös finomsággal - aprókat kortyolva, az ajakkal érzékien végigsimítva a pohár peremét - célszerű. Az én neveltetésemből sem hiányozhattak ezek az óvatos intelmek, figyelmes tanácsok; most pedig úgy tűnt, hogy az eddig olyannyira gyűlölt viselkedési formák eléggé belém ivódtak ahhoz, hogy önszántamból, a megszokott környezetemen kívül is alkalmazzam őket.
- Természetesen vannak, csupán más helyzetekben használjuk őket. Hallotta már nőtől, hogy fáj a feje? – Pajkos, már-már illetlen mosolyra görbültek ajkaim, bár bizonyára megfutamodnék, ha a beszélgetés megragadna a tipikus „fáj a fejem” kifogás boncolgatásánál.
- Akkor szerencséje van. Sokat ér az olyan munka, ami nem csupán kötelesség, hanem örömet is okoz. – Ami azt illeti, aranyvérű, arisztokrata családból származó nőként nem kellett aggódnom, hogy olyan munkát leszek kénytelen végezni, ami keserű mókuskerékké alakítja az életem. Tulajdonképpen attól sem kellett félnem, hogy egyáltalán munkát kell majd végeznem. Nagy kár, hogy ez a tény nem boldogított, inkább újabb adag keserűséget és elégedetlenséget szült lelkemben. Az én helyzetemben súlyos átoknak bizonyult őseimtől örökölt büszke természetem, mely a modern nő gondolkodásával társult – rosszabb kombinációt olykor el sem tudtam képzelni. Ebben hasonlítunk a nővéremmel, ő is azt kívánta, hogy előrejuthasson, csupán a vezérlő elvünk tért el. Ő az édesapánk elvárásainak való megfelelés vágyából utasította el a hagyományos női szerepet, és választotta az egyetlen másik utat – az új eszméket -, ami nyitva állt előtte; én pedig arra áhítoztam, amit roxforti, nem az aranyvérűek köreibe tartozó diákok mutattak nekem. Sajnos, egyetlen járható út sincs, ami megvalósíthatóvá tenné vágyaimat. A jövő, amit elképzeltem, csak álmaimban élhetett; valósággá csak az válhatott, amit az édesapám tervezett. Ha lettek volna efelől kétségeim, jelen pillanatban biztos megfelelő érvként szolgált volna Levin Dolohov közelsége, hogy ezeket száműzze.
- Lekötelez. -  Játékos mosolyom kétségtelenül bíztatásként hatott, jelezve, hogy annyira azért nem zavarnak elejtett bókjai. Valójában szavai eddig is hízelegtek hiúságomnak, de megtudva, hogy az idegen férfi nem is egészen idegen, már többet is jelentett érdeklődése. Természetesen közeledésének eddig nem ismert céljait is sejteni véltem, és ettől fogva szükségét éreztem, hogy egyik kezem a pálcát rejtő zsebem közelében tartsam.
- És nem is fogunk, ugyebár. – Cinkos mosollyal pillantottam rá, és aprót kortyoltam italomból.
Érdeklődésére nyíltan válaszoltam, bár magam sem tudtam, milyen szándékok vezérelnek. Ekkor még csupán sejtettem azt, ami pár perccel később már határozott körvonalú terv formájában fogant meg agyamban.
- A menyasszonya bizonyára elvárná, hogy neki tartogassa a bókjait, én viszont nem szeretnék lemondani róluk. – Igazán furcsa érzés magamról harmadik személyben beszélni, és különös tisztában lenni azzal, hogy egyetlen mondatomban mennyi ellentmondást eredményezett a jelenlegi felállás. – Mindenki számára előnyös…- ismételtem szavait elgondolkodva. – Önt is beleértve?
Kicsit sértette a fülemet a kérdésem hivatalos hangneme és kifejezetten személyes tartalma közötti ellentmondás, de mielőtt elhatározásra juthattam volna, hogy felajánljam-e a közvetlenebb tegezési formát, Levin szavai vonták magukra figyelmem, és ezzel egy csapásra ki is ment fejemből a gondolat, ami addig foglalkoztatott.
- Bocsásson meg, de nem szeretnék nevet mondani. Nem vagyok túl jó véleménnyel a jövendőbelimről, és amennyiben ismeri, az kissé kényelmetlen volna… mindkettőnk számára.  – Bocsánatkérő, lágy mosollyal pillantottam a férfira, amihez bizonyára íriszeim csillogása is igazodott volna, ha nincsenek örök sötétségre kárhoztatva. – Ellenben én biztosan tudom, hogy ismerem a menyasszonyát. Ha gondolja, egy, de csakis egy kérdést fel is tehet róla – halkítottam le hangom egy árnyalatnyival a mondat végére. Reméltem, hogy a férfi él a felkínált lehetőséggel, aminek ötlete tulajdonképpen tőle eredt, csupán a csereüzletet hárítottam el azzal, hogy hazug titkolózásba burkolóztam. Az este során, bár nem tartott olyan régóta, épp elég hazugságot halmoztam már fel, hogy biztos elhatározásra jussak álcám jövőbeni megváltoztatásának kérdésében, ugyanis ha a férfi csak egy kicsit is utánanéz a számból elhangzott információknak, azonnal rá fog döbbenni, hogy egy nem létező nővel flörtölt, és ha kicsit elgondolkozik, bizonyára további következtetéseket is le tud majd vonni szavaimból. Ezek a gondolatok pedig abban is megerősítettek, hogy előnyömre válhat, ha elérem, hogy az este további részében Levin ne fukarkodjon az alkoholfogyasztással.
- Ezt a kikötést, azt hiszem, teljesíthetem. Nézzük csak… mit szólsz Londonhoz? Biztosan akad ott egypár színvonalasabb bár, ahol az estéhez illő kellemes légkörben szórakozhatunk – nyomtam meg az utolsó szót, ajkamon bájos mosoly játszott. Ha Levin rábólintott a javaslatra, vagy más ötletet vetett fel, kiürítettem poharamat, és felálltam. Felöltővel nem kellett bajlódnom, lévén érkezésemkor nem vetettem le azt. Ha Levin közelebb lépett, belekaroltam, kezemmel lágyan végigsimítva karján. Tekintetemet magam elé szegeztem, a sötétséget fürkésztem. Az ajkam szegletében mesterkélt, mézédes mosoly bujkált.  

Már csupán fiatalságomból adódóan sem csoda, hogy jellemzően nem foglalkoztam filozófiai kérdésekkel, sőt dühített a valóságnak az a fajta kifordítása és szétcincálása, amit, úgy véltem, a különböző nézetek követői tettek. Minden bizonnyal nem vagyok elég éles elme ahhoz, hogy azonosulni tudjak a nagy gondolkodók eszméivel, túl egyszerű és gyakorlatias a felfogásom, így megelégszem a dolgok magától értetődő, ösztönös magyarázatával, nem keresek bennük magasabb rendű összetevőket, nem értékelem ki őket eszmerendszerek elméletei alapján. Épp ezért a világban folyó változásokat is inkább benyomásaim, szubjektív tapasztalataim és az azokhoz fűződő érzelmeken át láttam. Előttem nem volt kétséges, hogy ami történik az egyszerűen rossz. Nem igényeltem, és nem is hittem, hogy van magyarázat, mely elfogadhatóvá tudja tenni az új, fekete mágiához közel álló szervezet cselekedeteit. Mégis hajlandó voltam filozófiai fejtegetésbe bocsátkozni ebben a témában, ami rejtélyként állt előttem. Nem az „új” nézet volt érthetetlen számomra, hiszen az, aranyvérű körökben, finomabb változatban már évszázadok óta élt, inkább az indítóok érdekelt, ami arra ösztönöz valakit, hogy támogassa ezeket az eszméket. Persze, az kétségtelen volt, hogy a családomat, melynek nem egy tagja híres volt gőgjéről és hataloméhségéről, mi vezérelte, előttem az állt kérdésként, nővérem miért tartott ki a hazug eszmék mellett. Vagy valóban ennyire félreismertem őt? Szerettem volna hinni, hogy csupán édesapánk megbecsüléséért nem lett volna képes ezt tenni.
- Szerintem elfogadhatatlan, hogy ma, a 20. század végén ilyen farkastörvények irányítsák a világot. – Hangomban most először halvány él csendült, világtalan tekintetemet egyenesen a férfira szegeztem. Jelezni kívántam, hogy kitartok a véleményem mellett és vállalom azt. Csupán futó, keserű gondolatként tudatosult bennem, hogy mindezt névtelenül, álca mögé búja teszem. Másképp nem mertem volna. Fájt, mart ez a felismerés.
- Értem. – Pillantásomat elvontam a férfiról, megingathatatlanságom tovaszállt, ezzel párhuzamosan pedig hangom is megenyhült. A társalgás szempontjából ez a változás egyértelműen pozitív volt, csak bennem hagyott valamiféle rossz érzést. Míg az előbb ellent tudtam mondani a férfinak, most visszatértünk oda, hogy bár érzem, nem szabadna, mégis osztom a férfi véleményét… bizonyos mértékig. A muglikat és mugliszármazásúakat ért durva atrocitások felháborítottak, a jóérzés az emberség kiáltott, amikor az eltűnésekről és halálesetekről olvastam. Ilyenkor pedig valamiféle elégedettség töltött el, úgy hittem különb vagyok a családomnál, pedig valójában tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy nem úgy kezelem a mugliszármazásúakat, mint aranyvérű társaimat. Nem voltam mentes az előítéletektől, és sokszor éreztem úgy, hogy a megkülönböztetés nem helytelen, sőt esetleg szükséges is lehet. Igazat adtam a férfinak.
– Nos, megfogott. De kitartok amellett, hogy a problémákat erőszakmentes úton kell megoldani. Azonban az tény, hogy vannak problémák és azokat meg kell oldani.
A témaváltásra ekkor már nagy szükségem volt, egyszerűen nem bírtam volna tovább beszélni és gondolkodni a változásról. A beszélgetésünk tárgya, bár egy hölgy számára akár kényes is lehetett volna, most egészen más hatással volt rám. Érezve a férfi hangján, hogy mosolyog és szavai nyomán én sem tudtam elfojtani egy mosolyt. Utolsó mondata egy pillanatra megragadt az agyamban, de végül nem foglalkoztam vele.
- Az hogy még nem találkozott kreatívabb kifogással, nem jelenti azt, hogy nem is tudunk olyat kieszelni. – Magam is meglepődtem, hogy többes szám első személyben fejeztem ki magam egy ilyen téma kapcsán.
- Dicséretes felfogás – bólintottam elismerően. Az este folyamán nem először találkoztam azzal a felismeréssel, hogy vagy egyetértek a férfival vagy pedig szimpatikus a hozzáállása. Különbözött a gondolkodásmódunk, ez tény, mégis több kapcsolódási pontot felfedeztem. Bár az is megeshet, hogy ezeket a közös pontokat csupán beképzeltem, ezzel magyarázva, hogy élvezem a férfi társaságát. A férfiét, akinek a jegyese voltam. Mindeddig nem hittem, hogy akár egy cseppet kedvelhetem őt, és most is zavarosan állt előttem a helyzet, amibe keveredtem. A férfi, akivel beszélgettem és flörtöltem annyira különbözött attól a Levintől, akit távolról szemléltem a fogadásokon, aki hideg udvariassággal utasította vissza minden felé tett lépésemet, hogy egy pillanatra még az is felmerült bennem, hogy a férfi hozzám hasonlóan hazudott a nevéről – persze ezt nem hihettem komolyan.
- Az aranyvérűek sem tévedhetetlenek – jegyeztem meg semleges hangon. – Valóban kecsegtetőek lehetnek az anyagiak és a jó kapcsolatok, de én nem kifejezetten erre gondoltam. A szülők általában vannak olyan gondosak, hogy figyelembe veszik ezeket a lehetőségeket, amikor párt választanak gyermeküknek, viszont ők sem gondolnak mindenre. Ha nem így lenne, most én sem lennék itt – mosolyodtam el.
- Meglep, hogy pont erre kíváncsi. De legyen. Ivory nem az a kifogástalan aranyvérű hölgy, akinek minden bizonnyal képzelték a szülei, amikor jövendőbeli feleségének választották. Nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amit egy tisztavérű nő elé állítanak, sőt, azt hiszem, meg is veti azokat. Tőle feleslegesen várhatja, hogy a férjének éljen. – Italomat kortyolgatva, mosolyogva pillantottam a férfi felé, tudva, hogy arckifejezésem úgysem árul el semmit gondolataimról. Szórakoztatott, hogy szavaim milyen negatív képet festenek rólam egy olyan ember szemében, aki az aranyvérűek elveit vallja. Persze nem tudhattam, Levin is az ilyen emberek közé tartozik-e. - Ami azt illeti, sok közös van bennünk Ivoryval – tettem még hozzá elfojtva egy mosolyt.
- De ne beszéljünk többet róla, még megharagszom, hogy most is rá gondol. – Bohókásan csücsörítettem össze kissé ajkaimat, majd vidáman elmosolyodtam. – A belvárosban sok hangulatos hely akad, majd választunk, ha ott vagyunk. – Mosolyogva karoltam Levinbe, és a legnagyobb természetességgel igazítottam hozzá lépteimet. Még önmagam számára sem volt teljesen világos, ilyen jól játszok-e szerepet, vagy valóban képes vagyok megfeledkezni a sérelmekről, amik – még ha csak közvetve is - Levin személyéhez kapcsolódtak.  Nem tudtam, képes vagyok-e, akarom-e különválasztani Levin Dolohovot, a halálfalót és leendő férjemet attól a férfitól, akivel ma találkoztam.
Ami a hoppanálást illeti, szerencsére minden jól alakult. Ez persze csak természetes lenne, ha történetesen nem most hoppanáltam volna másodszor életemben. Mindenesetre jobban bírtam, mint először.
Pillanatokon belül már a mugli London belvárosának egy macskaköves utcáján sétáltunk, melynek mindkét oldalát színes fényárban úszó üzletek, éttermek és bárok szegélyezték. Mióta megismertem ezt, a mi varázsvilágunktól olyannyira különböző életet és életmódot, szerettem olykor-olykor visszatérni a muglik világába, amit mindig nagy ámulattal szemléltem. Nem éreztem magam otthonosan itt, a Gringotts minden galleonjáért sem cseréltem volna varázstalan embertársaimmal; világuk inkább valamiféle kuriózumként hatott rám.  
- A bőség zavara, nem tudom eldönteni, hova menjünk. – Palástolva feszültségemet, nevetve pillantottam Levin felé. Csak most eszméltem rá, hogy idegen helyen nem lesz olyan egyszerű boldogulnom, mint Roxmortsban, és vakságomat sem leszek képes olyan könnyedén eltitkolni itt, mint egy olyan helyen, ahol otthonosan mozogtam. Az első akadályt a bár kiválasztása jelentette; ugyan érzékeltem környezetemet, nem tudhattam, a körülöttünk magasodó épületek közül melyik bolt, melyik étterem vagy melyik bár. Mivel nem volt nagy forgalom – minden bizonnyal nem ez az utca volt a londoni éjszakai élet központja -, némely irányból hallottam zenét és megütötte a fülemet egy bolt csengőjének csilingelése, amikor vásárló érkezik, de ez kevés volt a tájékozódáshoz.