Levin & Bella

Udvarias formaságokkal vesződni felesleges időpocsékolás; így szó nélkül foglaltam helyet Levinnel szemben. Asztalunk az amúgy is gyéren megvilágított kocsma hátsó felében, egy sötétebb sarokban állt, árnyékban, ha úgy vesszük. Mégis, csupán megszokásból is úgy helyezkedtem, hogy szemmel tarthassam a belépőket, de ezt csak szemem sarkából tettem, észrevétlenül és feltűnésmentesen, hogy közben teljes figyelmemet halálfaló társamnak szentelhessem, akinek megjegyzésére egy hűvös félmosoly jelent meg vörösre rúzsozott ajkaim szegletében.
Nem tudom megcáfolni szavait, kétség sem férhet hozzá, hogy tetteivel meg tud lepni, ellenben viselkedésével nem hinném, hogy sikerülhet neki. Ugyanaz az érzelemmentes pillantás, a jeges, borzongató, fekete tekintet, mint mindig. Bizonyára nem sokan néznének vele farkasszemet, de természetesen én nem tartozom az ilyen emberek közé. Főleg, hogy szeretek a szemébe nézni annak, akivel beszélek. Ahogy tekintetem felkereste a férfiét, egy pillanatra eszembe ötlött a kérdés, hogy vajon melyikünk íriszei lehetnek feketébbek, de nem volt időm folytatni a gondolatmenetet, ugyanis Levin kérdésemre kérdéssel válaszolt, ami egy csapásra feledtette velem előbbi, nem túl fontos gondolataimat.
Szemöldököm kissé megemelkedett, de más jelét nem adtam hirtelen fellángoló dühömnek, türelmetlenségemnek. Azon nyomban híreket akartam, és eszem ágában sem volt hagyni, hogy húzza az időt. Ezt más esetben, ha másról lett volna szó, mondjuk egy roxfortosról, könnyedén elintéztem volna egy picike átok segítségével, de Levin Dolohov halálfaló; ez az aprócska tény pedig merőben más helyzetet teremt.
Halványan elmosolyodtam – mosolyom némileg inkább vicsorra emlékeztetett.
- Csalódtam volna, ha nem tudsz meglepni – tértem vissza megjegyzéséhez, amire először csak egy félmosollyal reagáltam.
– De ha nem tudsz mit mondani, talán mégis csalódás ér. – Ajkaimat színpadiasan lebiggyesztettem, és kissé oldalra biccentett fejjel, nagyra tárt szemekkel néztem rá.
Legszívesebben nekiszegeztem volna a kérdést, amit valójában még magamban sem tudtam tisztán megfogalmazni, csak egyetlen szó zakatolt agyamban. A Nagyúr…Nagyuram. Bárcsak láthatnám. Irigyeltem Levint, amiért a közelében lehet, amiért bármikor megjelenhet a Nagyúr színe előtt, amikor Ő hívja, valódi, hasznos feladatokat kaphat, ellentétben velem, akinek a Roxfortban kell ülnie, és figyelnie az eseményeket, szemmel tartania az embereket. Csak éljem túl ezt a pár hónapot. Utána viszont jön az esküvő – kacarászott gúnyosan egy kis hang elmém rejtett zugában.