Levin Dolohov

Tárgy: Levin Dolohov Hétf. 11 Aug. 2014 - 14:13

Levin A. Dolohov

Levin

Kor: 32 éves Iskola: Durmstrang Munkahely: Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya, politikus Oldal: A mágia hatalom

Jellem:

Mindenki szeret azon elmélkedni, milyen ember is ő valójában. Ilyenkor leginkább a többi emberhez való viszonyát veszi alapul, vagy azt, hogy ők mit gondolnak róla. Ez olyan, mintha ferde tükröt tartanál magad elé. Úgyis a barátaid véleménye számít, és úgysem veszed figyelembe, amit a haragosaid gondolnak rólad. Talán ez így van rendjén, nem tudom.
Nem szoktam azon gondolkozni, milyen ember vagyok. Gonosz? Jó? Sosem találtam még meg a válaszokat. De más sem. Senkit sem lehet beskatulyázni egy-egy gondosan felcímkézett, szamárfül nélküli kis mappába, olyanba, mint amelyből oly sokat tartok a minisztériumi irodámban. Szeretem a rendet. A rend és a rendszer megnyugtató, biztos pont az életben – kevés van az ilyenből. Szeretem precízen végezni a munkám, gyorsan, takarékoskodva az időmmel. Hisz az idő pénz, én pedig nem szeretem szórni a pénzemet. Ez az életem minden területére igaz. Erre mindenki azt mondaná, „helyes, végre egy kötelességtudó, szorgalmas férfi”. Talán igazuk is van, nem tudom.
Sokak szerint jó emberismerő vagyok – ha már a mások véleményénél tartunk. Ebben egyrészt igazuk van, hiszen könnyen rájövök, ki tisztességes, ki csaló, ki hazudik nekem, ki kedvel és ki nem (utóbbiból több van). De van valami, amit sosem fogok kiismerni; az emberi érzelmek. Nem bírom megérteni őket, a kicsapongó, túláradó érzelemhullámaikat, a szeretetüket és a gyűlöletüket, amely bármikor átcsaphat egy semmiség hatására a másikba. Én nem vagyok ilyen. Én nem érzem ezt. A bennem lévő ürességet csak indulatokat töltik ki olykor-olykor. Pedig igenis szeretnék én érezni, hogy elnyomjam magamban azt a fájó ürességet. Van rá módszerem. Talán jó, talán nem, nem tudom.
Szeretem a vért. Vörös, meleg, beborít mindent. Ott lüktet mindenki ereiben, mintha csak arra várna, hogy kitörhessen onnan. És én segítek ebben. Semmihez sem fogható, körülírhatatlan érzésmassza telít el, amint meglátom a szenvedő ember kifröccsenő vérét. Izgalom, düh, elkeseredettség, boldogság, elégedettség, fásultság, magány, szomorúság, minden. Igen, élvezetből ölök. Igen, pusztán szórakozásból emelem fel a varázspálcám és küldöm rá válogatott kaszabolóátkaimat azokra a szerencsétlen emberekre, hogy utána első sorból élvezhessem a kimúlásokat. Ne aggódj, gyors lesz. Nem szeretek várakozni. És gondolj arra, hogy legalább nekem jót tettél azzal, hogy meghalsz. Persze ezt úgysem érted. Mégis ki értené ezt a fajta mámort? Igen, szeretem a vért. Igen, élvezetből embereket ölök és csonkítok meg. Igen, ez nem normális. Talán betegnek gondolsz, nem tudom.
Az igazat megvallva nem szeretek beszélni. Legalábbis nem feleslegesen. Csak azt közlöm másokkal, amit lényegesnek tartok, a locsogó emberek taszítanak. Mert ostobák, én pedig ki nem állhatom az ostoba embereket. Nem mintha sokan lennének, akik megütik nálam azt a bizonyos lécet.
Sokan furcsának tartanak, pedig nem is tudnak a vér iránti rajongásomról. Őket inkább a rigolyáim zavarják, pedig igazán nincs hozzá semmi közük. Mellesleg teljesen logikusnak érzem őket. Elvégre ki bírja elviselni, ha mások késnek? Én mindig percre pontosan érkezem és ezt elvárom mindenki mástól is. A pontatlanság olyan irritáló, mint a felületesség és az aszimmetria. Utálom az aszimmetrikus dolgokat, egyszerűen rájuk nézek és ideges leszek, belső kényszert érzek rá, hogy helyre tegyem őket. Ezért jók a számok. Megnyugtatóan racionálisak és kiszámíthatóak, egy merev szabályrendszerhez igazodnak. Sosem okozott problémát semmi, ami az úgynevezett reáltárgyakhoz köthető. Olykor eszembe jut, hogy talán az eszem az érzelmi intelligenciám rovására ment, vagy utóbbi tehet az előbbi szintjéről. Talán így van, nem tudom.
A családom nem az az idillikus, gazdag arisztokrata család, mint amilyennek annyian gondolják. Sosem éreztem úgy, hogy támogatnának, hiszen a legkevesebb figyelmet sem kaptam meg tőlük. Apám hadügyminiszter Oroszországban, az életét a harc és a katonaság teszi ki, de jobb is így. Ha otthon volt, mindenki csak szenvedett. Három testvérem van, egy húgom és két öcsém, a kapcsolatunkat nem tudnám szavakban meghatározni. Én vagyok az elsőszülött, enyém az örökség és a nagycsaládfői tiszt, ők csak másodhegedűsök. A húgommal meglepően jól kijövök, okos lány. Az öccseim már egészen más helyzetben vannak. Kettejük közül az idősebbel, Borissal ki nem állhatjuk egymást, noha nincs köztünk sok korkülönbség, csupán két év. Hamar megtanultam, hogy jobb vigyázni a trónbitorlókkal. A legkisebb testvérem, Michail mindig a nyomomban loholt noha kölyökként nem igazán törődtem vele, vagy ha igen, akkor is inkább ártottam neki. Mostanra, felnőtt fejjel már őt is másként kezelem.
Elég sok nő megfordult már mellettem, de egyikük sem maradt túl sokáig az oldalamon. Használom őket, majd túlteszek rajtuk. Nem tudok velük érzelmi kapcsolatot kiépíteni, még akkor sem, ha szeretnek engem – nem mintha ez túl gyakran megesne… Mikor rájönnek, hogy nem olyan vagyok, mint amilyennek gondolnak, menekülni akarnak. Erőszakosnak és agresszívnek tartanak, de csak utólag értik meg, hogy ez mennyire igaz… Nem az a célom, hogy tudatosan bántsam őket vagy bármilyen jellegű fájdalmat okozzak nekik, mert nem. De megteszem, és nekik csak ez a fontos. És mikor el akarnak hagyni, akkor csak maguk alatt vágják a fát. Mert olyan ostobák, hogy nem értik meg, hogy ők az enyéim, én birtoklom őket. Utálom, ha elveszik, ami az enyém. Azt hiszik, hogy ez amolyan undorító hímsoviniszta megnyilvánulás, de igazából nem az. Én csak szeretnék magam mellett tudni valakit. Talán ők látják jól, nem tudom.
Szeretem a munkám. A Mágiaügyi Minisztérium Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozom külpolitikai ügyekben, így sokszor megfordulok külföldön vagy brit konferenciákon. Több nyelven beszélek felsőfokon, ez a munkámban elengedhetetlen. Mivel gyerekkorom óta tanulok nyelveket, így ez nem is okoz akkora problémát. Ugyan az anyanyelvem az orosz, de mégis kevesebbet használom, mint az angolt. Moszkvában nőttem fel, de amint elvégeztem a Durmstrangot – elég jó eredményekkel - , Nagy-Britanniába jöttem, hogy itt próbáljak meg sikereket elérni. Maradhattam volna otthon is, de nem akartam apám haláláig az ifjabb Dolohov néven ismertté válni, ráadásul itt sokkal jobb lehetőségek vártak. A halálfalók, politika, önerőből való feljutás a ranglétra tetejére. Húsz éves voltam, amikor beálltam a halálfalók közé. Őszintén hiszek a Nagyúrban és az elveiben. Nem, nem kifejezetten abban, hogy ki kell irtani a muglikat, bár nem is ellenzem, de igazából nem érdekelnek azok a kis varázstalan férgek. Arra jók, hogy szórakozzak velük, de az én szememben nem érdemelnek figyelmet. Megteszem, amit a Sötét Nagyúr kér tőlem, mert ő az egyetlen, akinek alárendelem magam, de neki bármikor. Sokak szerint Albus Dumbledore a világ legerősebb a varázslója, de ők tévednek. Hiába vetekszik az ereje a Nagyúréval, ő sosem juthat el olyan magaslatokba, mert fél. Fél a fekete mágiától és fél a sötétségtől. Ez a baj az emberekkel, félnek átlépni a biztonságos kis határaikat. Én nem félek és ezért fogunk mi, halálfalók uralkodni felettük. Fiatal vagyok és tudom, hogy sok minden áll még előttem, rajtam múlik hova jutok. Vagyis részben. Mert az életem már nem csak az én kezemben pihen. Ha Voldemort Nagyúr arra kér, akkor tűzbe megyek és kockáztatom az életem. Nem félem a halált, gyerekkori jó barátok vagyunk mi ketten, mondhatni belőle született az a Levin Dolohov, akit ti is ismerhettek. Nélküle nem az lennék, aki most vagyok. És ez a mélyről jövő kegyetlenség – mert te ezt így neveznéd, igaz? – fog egyre feljebb és feljebb hajtani a halálfalók képzeletbeli, vértől tocsogó ranglétráján. Talán helyes döntést hoztam, nem tudom.

De így érzem.

Küllem:

Az első, amit biztos észreveszel rajtam, hogy sokkal magasabb vagyok az átlagosnál. A legtöbb embert frusztrálja, ahogy föléjük magasodom. Vékony vagyok, teljesen ideális izomzattal és testalkattal. A másik, amit az emberek észre szoktak venni rajtam, a tekintetem. A szemeim feketék és a legtöbben azt mondják, van valami ijesztő, jeges üresség benne. Én nem látom. Ugyan a hajam szőke, de nem tartom magam a lányok tipikus kedvenc szőke hercegének. Tisztában vagyok a külső adottságaimmal, felesleges lenne felértékelni azokat. Nem erősségem a mosolygás. Az arcomat általában mindenki megjegyzi, fogalmazhatunk úgy is, hogy elég jellegzetes.
Mivel a munkám megköveteli, így többnyire elegánsan kell öltözködnöm. Ezzel igazából nincs problémám, az emberek szemében az öltöny és az egyenruha mindig ad egyfajta tekintélyt. Nem rajongok különösebben a színekért.
A bal alkaromon ott virít a Sötét Jegy.

Történetem:

A szőke kisfiú némán követte édesapját a sötétben, a kavicsos, porhóval lepett úton keresztül. Előttük magasodott a hatalmas kúria, amelyben imádott nagybátyja és a családja éltek. Rajongott Igorért, apjaként szerette a férfit. Apjaként, hiszen a szüleitől a legminimálisabb törődést sem kapta meg, amelyet az alig ötéves kisgyermek a levegőnél is jobban igényelt volna. Álmos volt, legszívesebben hazament volna a kényelmes szobájába, de nem mert ellenszegülni Szergejnek. Elég korán meg kellett tanulnia, hogy nem ajánlatos felbosszantani a családfőt, hiszen az hamar elveszíti a hidegvérét és előfordulhat, hogy előbb eljár a keze vagy a pálcája, mint hogy gondolkodna. Levint ritkán bántotta, ő igazán jó gyerek volt. Sosem hangoskodott, nem hagyott maga után rendetlenséget és nem sírt semmiért. Még akkor sem bőgött, mikor lenyúzta a bőrt mindenéről a házuk melletti erdőben, miután elesett. Tudta, hogy a hisztizés felesleges, mert senki sem foglalkozik vele a családjában. Egyszóval a kis Levin igazán jól viselkedett.
Alig bírt lépést tartani az édesapjával, aki magas, nagydarab ember lévén legalább háromszor akkora távolságokat tett meg, mint a fia. Már szinte futva követte, így viszont sikerült beérnie a kétszárnyú bejárati ajtónál. A kopogtató medvefejet mintázott, a Dolohov család címerállata után. Komolyan vették a tradíciókat. Nomen est omen, a név kötelez, mondanák erre.
Szergej nem kopogott, nemes egyszerűséggel belökte a súlyos ajtót, amely hangos robajjal csapódott neki a márványburkolatú falnak. Az előszobában – bár talán helytállóbb lenne a csarnok megnevezés – sötétség és csend uralkodott. Sehol senki, még a házimanók sem neszeztek. Alig telt bele fél perc és máris fény gyúlt. A díszes lépcső tetején nyúlánk, fiatalos férfi jelent meg, kérdőn nézett le az érkezőkre.
- Bátyám? – Meglepettségét nem az udvariatlan érkezés okozta, azt már megszokhatta testvérétől. Nem, erről szó sem volt. Megrökönyödését önmagában az eredményezte, hogy az unokaöccse és a bátyja eljöttek. Szergejjel az utóbbi időben borzasztóan megromlott a kapcsolata egy örökösödési vita következményeként. Apjuk, az előző nagycsaládfő halála után az idősebb testvérre, Szergejre szállt volna minden örökség, azonban ezt Igor nem látta bölcs döntésnek. Túl jól ismerte őt… Azonban azzal ő sem számolt, hogy a kettejük közti ellentét meddig fog fajulni. Magabiztosan lépdelt le az emeletről.
- Ideje véget vetnünk ennek az egész ostobaságnak – jelentette ki az idősebb fivér.
- Fogalmam sincs miről beszélsz, bátyám. Egyáltalán mit keres itt Levin? – ráncolta amaz a homlokát. – Későre jár, halasszuk ezt inkább holnapra.
- Nem, Igor, semmi sem halasztunk holnapra. – Szergej kezében pálca villant, a tekintetében pedig egyfajta állatias kegyetlenség.
A mellette toporgó kisfiú szemei hatalmasra tágultak. Nem értett semmit, nem is kellett volna, hogy értse. Aminek viszont ezután lett szemtanúja, teljesen meghatározta a későbbi életét. Ötéves gyermekként nem ismert olyan fogalmakat, mint a főbenjáró átkok, a Cruciatus, de még csak a vérzések fajtáit sem ismerte. Nem tudta pontosan megfogalmazni azt, ami történt. Csak később vált számára világossá, hogy Igor bácsi a híres-neves Cruciatus átok miatt esett össze, vonaglott és üvöltött fájdalmában, mikor az apja egy színes fénycsóvát lőtt ki felé. Akkor még teljesen zavarodott volt.
Aztán valami más történt. A következő átoknak nem volt olyan látványosan élénk színe, mint az előbbinek. Valami másnak viszont annál inkább. Minden csupa vér lett. Sosem látott még ehhez foghatóan vörös színt. A tökéletesen vasalt, fehér ingére tapadt foltokra helyezte kicsi kezét. Meleg. Még sosem látott ilyet. Hogy félt-e? Nem, a legkevésbé sem. Lenyűgözte és elborzasztotta a látvány.
- Tanuld meg, fiam, hogy a trónbitorlók ezt érdemlik. Aki nem tudja hol a helye, az mindig megüti magát. Pfh, szánalmas. Sose hagyd, hogy elvegyék, ami a tiéd. Érted? Ha kell, ölj érte. Ez állati ösztön. – Sosem szólította fiamnak. Végleg belezavarodott.
A nagybátyjára emelte a tekintetét. Igor nem mozdult a földön, hörögve vette a tüdejébe áramló utolsó levegőket. A testét mindenütt mély, súlyosan vérző sebek borították, mintha csak egy territóriumát védő vadállat tépte volna darabokra. Nem sírt, nem fájt neki, nem volt szomorú.
Igor egy utolsó hörgéssel kilehelte a lelkét.
Nem érzett semmit, csupán eddig ismeretlen ürességet. Valami elveszett benne…

Valami elveszett bennem. Ártatlan kisgyermekként csöppentem bele a felnőttek mocskos világába, ahol az élet és a család sem szent, ahol mindent vérrel írnak. Nem sok emlékem maradt öt éves korom előttről, pusztán kis foszlányok, szomorú és magányos darabok. Épp olyanok, mint amilyen én is voltam.
A gyermekek szeme tele van élettel, úgy csillog, mint senki másé. Az enyém üres volt, olyan, mint amilyen én magam is voltam odabent. Nem lett volna szükség másra, mint hogy valaki töltsön valamit abba az ürességbe. De nem akadt ilyen, így megtöltöttem magamnak. A helyzet hasonló egy kiürített dobozhoz, amivel mindenki mást kezd. Az egyik ember kincsekkel rakja tele, a másik a személyes tárgyait, egy harmadik kacatokat tesz bele, valaki pedig szemetet és dögöket. Én pedig tudat alatt pontosan ezt tettem. Bár az sem mindegy, milyen dobozba pakolunk. Kartondoboz, fadoboz, aranyláda, esetleg koporsó?

Mindig is azt sulykolták belé, hogy tanulnia kell és mindig tökéletesen teljesíteni. Egy idő után a külső kényszerből belső lett és Levin Dolohov a beteges precizitás mániákusává vált. Így nem csoda, hogy a tanulmányi eredményei mind a hét év alatt kiemelkedőek voltak és a tanárok mind mintadiákként tartották számon. Persze számukra csak egy protekciós, aranyvérű diák volt, aki kiemelkedett a többiek közül. Nem értettek és nem tudtak semmit.
A tökéletes teljesítmény mögött nem egészen a folyton tanuló, tökéletes gyerek képe állt, ahogyan azt ők sejtették. Ez legelőször Levin hatodik tanévében bizonyosodott be.
Dolohov és még jónéhány durmstrangos diák, áthágva az iskola szabályzatát kiszökött a tópartra, hogy kissé leereszthessenek a kemény tanítási napok után. Baráti iszogatásnak indult mindenki részéről, senki sem sejthette, mi lesz később. Az iszogatásból mértéktelen ivászat lett, amiből pedig rengeteg részeg kamaszfiú. Mikor visszafelé indultak, valami olyan történt, amely még a Durmstrang falai között is szenzációnak számított. A rossz értelemben.
- Ti is hallottátok ezt? – kapta fel a fejét az egyik fiú, miután egy furcsa hangra lett figyelmes.
- Biztos csak valami dög az erdőből, hagyd már – intette le egy másik.
- Azért meg kéne nézni. Anyám kitekeri a nyakamat, ha megtudja ezt valakitől…
- Megnézem – sóhajtott fel kelletlenül a többiek közül kimagasodó Levin.
Az alkoholtól kissé ingatagon indult meg a fák közé, ahonnan kiszűrődött a megmagyarázhatatlan hang. Az egyik növény földből kitüremkedő gyökerei között egy körülbelül vele egyidős lány kuporgott, a bokáját szorongatva. Bizonyára felborult.
- Nocsak… Anna, nem is tudtam, hogy te is csatlakozni akarsz hozzánk – vigyorodott el Levin.
- Kopj le, Dolohov – sziszegett vissza a lány. – Boldogíts mást a rusnya képeddel.
- Hmmm, de dühös valaki…
Eközben felzárkóztak hozzájuk a többiek is, akik hasonló lelkesedéssel fogadták a másik nem egyetlen képviselőjét. Nem mintha akármelyiküket érdekelte volna ez az Anna nevű lány. Nem volt se különösen szép, se különösen okos vagy szellemes, ugyanolyan volt, mint akárki más.
- Húzzatok már el innen!
- Hogyne, hogy aztán beköphess minket valamelyik tanárnak – horkant fel az egyik fiú.
- Hát meg is érdemelnétek. Bűzlötök a piától – húzta el fintorogva az orrát Anna.
A fiatal Dolohov lehajolt hozzá és egy erélyes mozdulattal felrántotta a földről.
- Nem lenne jó ötlet – hajolt közelebb hozzá. – Biztos vagyok benne, hogy nem akarod elmondani senkinek.
- Én nem vagyok benne olyan biztos – feszült neki a lány a nála sokkal magasabb és erősebb Levin mellkasának. – Engedj el.
- Miért, mi lesz, ha nem? Csúnyán nézel rám vagy megmondasz anyucinak? – röhögött fel a szőke fiú.
- Azt mondtam vedd le rólam a mocskos kezed! – fakadt ki Anna.
- Levin, ne hagyd már, hogy egy csaj így beszéljen veled – kotyogott közbe valaki.
Levin természetesen ezt magától sem hagyta volna. Megtámaszkodott Anna két válla mellett, a fa törzsén, ezzel elzárva előle a menekülési útvonalat. A távolság kettejük között minimálisra csökkent, így épp csak egy kicsit kellett előredőlnie ahhoz, hogy erőszakosan megcsókolhassa a lányt. Az minden erejét bevetette, hogy ellökje magától Dolohovot, de az szinte meg sem érezte a gyenge ütéseket. Jobb ötlet híján még ép lábát előrelendítette, egy kényes pontot találva el ezzel. A fiú azonnal elhátrált tőle, tagjai szinte remegtek az indulattól.
Anna őrült módjára futni kezdett, vissza a kastély felé. Persze a felbőszített Levin sem maradt sokáig összegörnyedve, dühödten a lány után vetette magát. Könnyedén beérhette volna, de nem akart ennyit fáradni. Pálcát rántott és az első átkot küldte utána, ami eszébe jutott.
Anna mély, vérző sebekkel zuhant a földre.

Mindig van egy „amikor életemben először”. Ez másoknak amikor életemben először… voltam szerelmes, csókolóztam, csalódtam valakiben, veszítettem el egy barátot, voltam kórházban, jártam külföldön, rúgtam be, és ehhez hasonló jelentéktelen dolgok. Én mindegyiket elég korán letudtam. Az én „amikor életemben előszöröm” az első gyilkosságom volt. Pontosabban az első kioltott emberi életem. Kisebb gyerekként többször próbálkoztam azzal, hogy kioltsam a nyughatatlan vágyat, de valljuk be, egy-két nyomorult kisállat nem túl kielégítő. Így talán nem is csoda, hogy tizenhat évesen egyszerre tört ki belőlem minden felgyülemlett feszültség, ami még az alkoholmámoron is túltett. És soha, senki nem tudta meg. Azt hitték, egy vadállat tépte szét a lányt. Alig páran voltuk, akik tudtuk a valóságot, de erről mind mélyen hallgattunk. Én viszont ekkor indultam meg rohamosan azon a meredek lejtőn, amelyen már egészen kicsi gyermekként elkezdtem lefelé bukdácsolni.
Akartam egy trófeát az elsőről és végül lett is. Sashenka, Anna ártatlan kishúga. Két évvel volt fiatalabb nálam, naiv, magányos kislány volt, semmi több. Szép, szép, de nem ez fogott meg benne. Sőt, valójában semmi. Ha nem lett volna első áldozatom húga, sosem tanúsítottam volna iránta egy csepp érdeklődést sem. Nem volt nehéz magamhoz édesgetni, elkeseredett volt és komolyan azt hitte, hogy érdekel engem. A kapcsolatunk az elején pont olyan volt, amilyennek ő képzelte. Aztán átcsapott valami egészen másba, mert én meg úgy képzeltem. Tönkretettem. Mert mindenkit tönkreteszek. Hogy bánom-e? Nem igazán, a bűnbánat már rég kiveszett belőlem, legalábbis az a formája, amit mások éreznek.
A fiatal nő mosolygott, élvezte az irigy pillantásokat. A fiatalabbak mind a helyében akartak lenni, menyasszonyi ruhában egy aranyvérű férfi oldalán. Az idősebbek szépségét és ifjúságát kívánták magukénak, és természetesen a reményt, hogy talán neki más lesz, mint a többieknek. Mindig ott volt az a csepp remény, hogy az ifjú pár, talán majd ők boldogok lesznek, jól választottak a szülők. Lena Greengrass egyszerűen csak sütkérezni akart a csodálatban, nem foglalkozott a jövővel. Mikor vőlegénye is az oltárhoz ért, még akkor sem árnyékolták be ennek a nagy napnak a fényeit a jövő sötét árnyai. Legfeljebb Levin Dolohov magas, szőke alakja. A fiatal férfi arcán nem látszott semmiféle érzelem, kifejezéstelen arccal, egyenes háttal feszített drága öltönyében. Pedig valójában ő is élvezte ezt a napot, kivételesen. Nem a figyelmet, még csak nem is az ünnepség drága kellékeit, egyszerűen csak felvidította a gondolat, hogy… nos, hogy tulajdonképpen most már lehet nem lesz egyedül. Nem mondhatta, hogy túl jól ismerte a Greengrass lányt, de eddig határozottan jó benyomást tett rá, nem utolsósorban pedig igazán szép teremtés volt. És tizenkilenc éves, szinte még fiú lévén efelett nem igazán tudott csak úgy elsiklani. Nem egy lánnyal volt már dolga, nem kellett sokat tennie azért, hogy megkapjon tőlük bármit, de azért egy feleség mégiscsak más. Monotonon válaszolgatva a mindenki által jól ismert kérdésekre, komolyan reménykedett abban, hogy ez esetleg jól is elsülhet. Csak akart valakit, aki végre, életében először szereti őt. Vagy ha nem is szereti, legalább foglalkozik vele.
Mindketten kimondták azt a bizonyos igent és megcsókolta a menyasszonyt.
Nem is kérdéses, hogy naiv dolog volt azt gondolnom, hogy engem bárki viszontszerethet. Valójában azt sem tudom, milyen valakit szeretni és milyen az, amikor engem szeretnek. Bizonyára ezért érthettem félre az egész kapcsolatunkat. Persze az is megeshet, hogy az elején igazán szeretett engem, nem csak megjátszotta. Három teljes évig remekül megvoltunk egymás mellett, mondhatni minden téren jól kijöttünk egymással. Életem egyik legbékésebb három éve volt az, elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy valaki meghallgatott, valaki törődött velem és azt mondta nekem, hogy szeret. Én sosem mondtam neki, talán nem is érzékeltettem vele, nem igazán tudtam, hogyan lehet ezt kifejezésre juttatni. De ennek ellenére nem gondolom, hogy az én hibám lett volna. Csak magának köszönheti.
A nő felzokogott, elkeseredetten csimpaszkodott férje karjába. Arcát a vállába fúrta és a színpadra illő sírógörcs közepette mélyen beszívta öltönyének kellemes illatát. Még a cigarettafüst halovány emléke sem nyomhatta el azt teljesen. Épp most ért haza a munkából, későre járt már, órákkal később érkezett meg, mint máskor. Márpedig Levin soha nem késett sehonnan, tudhatta volna, hogy komoly oka lehetett ennek a változásnak. Megtudta, utólag Lena szidta is a saját ostobaságát, amiért nem titkolta jobban a viszonyát az Avery fiúval. Ezután jobban kell majd ügyelnie, sokkal jobban.
- Levin, kérlek, bocsáss meg… - szipogta, felpillantva férje dühös arcára. Ritkán látott rajta efféle érzelmeket.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan. Mégis hogy juthatott ilyen az eszedbe?! – Ha Lena nem lett volna elfoglalva a bűnbánat tökéletes megjátszásával, bizonyára megjegyezte volna magában, hogy férje mély orgánuma még ilyen idegesség mellett is igen kellemesen hatott.
- Annyira sajnálom… Csak nagyon magányos voltam. Hiszen alig vagy itthon, folyton dolgozol, és Mr. Avery annyira kedves volt velem, nem is tudom, hogyan dőlhettem be neki… - Lena biztos volt benne, hogy mindenki elhinné neki a naiv, jóhiszemű lány történetét. Hiszen mindenki ilyennek látta, régen talán ilyen is volt. De az régen volt.
- És erre szerinted ez a megoldás? Hogy úgy viselkedsz, mint egy utolsó…
- Ne mondd ezt! – szakította félbe sírva Levint. – Kérlek, ne mondd ezt!
- Azt mondtad, hogy engem szeretsz. De még ha nincs is így, akkor is én vagyok a férjed, nem áll jogodban megcsalni engem. Senkivel, a körülmények sem számítanak. – Levin megrázta a fejét. Az idegessége elszállt, már csak mérhetetlen csalódottság maradt utána.
- Így is van, téged szeretlek. Alexanderrel nem is volt igazán jó. Nagyon sajnálom, Levin, meg tudsz nekem bocsátani?
Nem tudott, de akkor azt gondolta, hogy esetleg mégis. Nem válaszolt a feleségének, de hagyta, hogy az szorosan átölelje. A feje épp csak a mellkasáig ért.
- Megígérem, hogy ez soha többet nem fog előfordulni.
Kapott egy utolsó esélyt.
Kapott egy utolsó esélyt, de az a hálátlan, ostoba nő még azt is eljátszotta. Meg sem érdemelte, de én adtam neki egyet. Mondtam, hogy ő tehetett az egészről.
A keze remegett, miközben letörölte róla a vért. Sokszor tapadt már rá, de ez ezúttal teljesen más volt. Az áldozat nem egy névtelen, arctalan mugli, de még csak nem is egy ellenség volt, hanem a felesége és annak nyomorult szeretője. Hát már ennyi tisztelet sincs bennük, hogy legalább ne az ő házában találkozzanak? Abban a kúriában, amit ő örökölt és ahol minden felett ő rendelkezett.
Okosan elrendezett mindent, miután nem túl bölcsen elragadta a hév és megölte mindkettejüket. Amint feldúltan kihívja majd az aurorokat, azonnal meg fogják állapítani, hogy Alexander Avery végzett a feleségével, miután az visszautasította, majd ezt követően öngyilkosságot követett el. Nem volt ostoba és tapasztalatlan, túl sokszor látta már, hogyan kell az ilyesmit eltussolni. Ha az apjának sikerült, neki még jobban fog.
Átöltözött, épp csak az inge ujját kente össze, mintha segíteni próbált volna a halottakon. A feleségén persze, hiszen szörnyen sajnálta őt.
Leroskadt a szoba sarkában álló székre és rágyújtott. Mélyen letüdőzte a füstöt, minden egyes lélegzetvételnél erősebb lett benne a gondolat, amit már eddig is tudott: az emberekben tilos megbízni. Az összes átver, kihasznál, hazudik és kizökkent a kényes komfortzónából. Kár volt valaha is azt gondolnia, hogy a társaság, hogy egy nő szeretete kitöltheti a tátongó, fájó űrt az életében. Arra semmi sem képes. De most már úgysem számít, nem is érdekelte a földön holtan heverő Lena Greengrass.
Már hogy ne érdekelte volna.
A tenyerébe temette az arcát és felsóhajtott.
Hogy ezek után mégis miért mentem bele egy másik eljegyzésbe? Természetesen nem egy efféle meggondolatlan, naiv ötlet vezérelt, mikor eljegyeztem a Yaxley lányt. Külső nyomás, azt hiszem, ez erre a legpontosabb fogalom. Az aranyvért tovább kell örökíteni. Különben is, mégis hogy mutatna egy politikus csinos feleség nélkül a címlapokon? A Nagyúrnak és az ismerősöknek sikerült meggyőzniük. Túl sok vizet úgysem fog zavarni az a kislány, amit pedig meg kell, azt meg fogja tenni.

Patrónus: hiúz Vér: aranyvérű Pb: Deryck Whibley

A hozzászólást Levin Dolohov összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. 28 Dec. 2015 - 0:52-kor.

Tárgy: Re: Levin Dolohov Hétf. 11 Aug. 2014 - 22:08

ELFOGADVA!
Természetesen elfogadva. Tartalmas, gyönyörűen megfogalmazott karakterlap, könnyed esti olvasmánynak. Smile

)
Nagyon tetszett, bár félek tőled Very Happy

Üdvözöllek az oldalon, már csak avatart foglalás, és keress játszótársat!

» Dolohov & Alice
» Ms. Denver and Mr. Dolohov
» DOLOHOV & PREWETT
» Miss Skeeter & Mr. Dolohov
» Dorcas & Levin