Black & McKinnon

to: Sirius Jarwey Black

Én nem mondom, hogy bajom van a bájitaltannal, de ha tehetném, helyette dupláznék svk-ból. Már mint nem a mostaniból, abból a borzalomból, miszerint „az elmélet sokkal fontosabb”. Még mit nem! Baromság! Hülyének néznek minket és azt hiszik, nem vesszük észre. Észrevesszük és tenni is fogunk ellene, csak… mindent szép sorjában.
Szóval nincs nekem bajom a bájitaltannal, elvagyok én a darabolással, kevergetéssel, meg a méregetéssel, pláne, amikor Lily a párom! Akkor szinte már vicces is az egész. Szinte. Azonban azokon az órákon, mikor a Proff olyan hajmeresztő ötleteket talál ki, mint hogy véletlenszerű párokat oszt ki a páros munkához… Hát akkor nem vagyok boldog. Na melyik idiótával sodor most össze balszerencse? Talán egy okoskodó Hollóhátassal? Vagy egy bogaras Hugrabugossal? Netán egy pökhendi Mardekárossal? Amilyen mázlista vagyok, biztosan valami borzalmas párom lesz… Nagyot szusszantva figyelem, ahogy papír fecnik reppennek mindenki elé, szép sorjában, majd pár pillanat múlva mindenki darabján megjelenik egy név, a párja neve. Lustán emelem fel a fejem, hogy leolvassam a nevet, de a két szó láttán egy pillanatra megakadok. „Sirius Black” Egyetlen másodpercig gondolatok százai tódul az elmémbe, s habár mindez nem olvasható le rólam, furcsa érzés fut végig a hátamon. Kirázott a hideg? Ennyi bajom nincsen Siriussal, de mindenki pontosan tudja – IGEN, MINDEN ÉPESZŰ -, hogy vele borzalom együtt dolgozni. Lusta dög, értetlen, akadékoskodó és bunkó. Odébb tolom a fecnim, majd csak egy pillanatra fellesek rá, de nem mozdulok, jelezve, hogy bizony felőlem ott is maradhat, de ha teljesíteni akarja a feladatot, akkor neki kell idejönnie, mert én el nem mozdulok az üstömtől. Biccentek egyet Lilynek, mire ő ráles a fecnimre, s fura mosolyt küld felém, kicsit felhúzogatva a szemöldökét, de én erre csak nyelven hegyét kidugom, s kicsit megmozgatom felé lesve sokat mondóan, miszerint inkább menjen, mielőtt megszólalok. Ő és a hülye elméletei. Ostobaság, de tényleg. Nem is tudom, már milyen régóta rágja a fülem és nem, nem tagadom – legalább is magamban nem -, hogy Sirius jól néz ki, megmozgatja a fantáziám, de könyörgöm… kinek nem? Viszont én nem tartozom azok közé a buta libák közé, akik egyetlen mosolyától elveszítik a hatalmukat a lábuk felett, s reszketve kezdenek könyörögni neki egy kis figyelemért. Még mit nem! Előbb randiznék egy Gnómmal, mint vele és ezt neki is szívesen megmondom…
Nem nagyon mutatok semmilyen hajlandóságot arra, hogy bármit is meg akarnék mozdulni, lustán pislogva figyelem a mozgolódást, ahogy sokan költöznek, majd tompa puffanást érzékelek mellőlem. Mr. Mindenkifigyeljenrám megérkezett. Kissé pimasz mosollyal lesek rá. - Már csak te hiányoztál, Black… Remélem tudod, hogy nem fogom helyetted megcsinálni a feladatot… – mondom kissé szarkasztikus hangon, de ez nálunk már megszokás. Nem is tudom, szoktunk e mi normálisan beszélni egymással… Talán fura is lenne. Nem illene hozzánk, hiszen mind a ketten stílust képviselünk. Egyedi imázst, amire nagyon ügyelünk. Semmi nem rondíthat bele. És ugye két dudás egy csárdában… Bár, kár lenne tagadni, hogy élvezem a szócsatáinkat, egészen addig, míg meg nem támadja az idegeimet. Nagyon fel tud bosszantani, érzéke van hozzá, pedig ezt kevés ember tudja elérni nálam… Cserébe engem sem kell félteni…

To: Marlene McKinnon

Soha nem tudtam eldönteni, hogy mégis mi értelme van a bájitaltannak. Különböző löttyöket kell főzni, ahelyett, hogy pálcával oldanánk meg a dolgokat. A méregkeverés nem az én műfajom, és soha sem lesz az úgy, mint Pipogyinak. Ezeket az órákat legtöbbször James-el hülyéskedem végig, vagy valamelyik másik tekergővel, bár amikor Remus mellé kerülök, akkor igazi munka folyik – legalábbis az ő részéről, mert, hogy én nem csinálok semmit, az is biztos. Unottan forgatom a kezeimben a pálcámat, és azt kívánom, hogy bárcsak sötét varázslatok kivédése legyen, vagy bármi más, ami legalább érdekes. Bosszúsan felsóhajtok, amikor kiderül, hogy véletlenszerű párokat alakítunk. Már megint. Nem tudom, mi van mostanában a professzorral, de azt hiszem szereti borzolni a kedélyeket ezzel. Miért nem nyugszik meg és hagyja, hogy azzal dolgozhassunk, akivel akarunk?! Bár tény, hogy ha én és James egy párost alkotunk, abból nem igazán lesz közös munka. Legalábbis akkor nem, ha nem hagyom a bájitalon dolgozni és elterelem a figyelmét minden mással. De ez teljesen lényegtelen.

Nem túl lelkesen tekintek bele a papír fecnibe, amit már röptében elkaptam, és már csak abban reménykedek, hogy nem egy mardekáros neve lesz rajta, mert akkor vér fog folyni. Én biztosan nem fogok egy zöldséggel együtt dolgozni. Az összes ilyet bele kellene aprítani a bájitalokba, akkor biztosan lelkesebben dolgoznék az órán. Jó lenne, ha valamilyen stréberrel kerülnék össze – mondjuk egy hollóhátassal – aki lelkesen elkészítené helyettem a főzetet, hogy aztán az óra hátralévő részében rajzolhassak a padra, vagy galacsinokat küldözgessek a mardekárosok felé, reménykedve abban, hogy így valamelyikük bájitalát elronthatom. De nem… ahogy elolvasom a feltűnő nevet, egy újabb bosszús sóhaj szakad ki belőlem. Marlene… legalább nem a zöldek közé tartozik, de tudom, hogy ő egyáltalán nem az a kategória, aki hagyni fogja, hogy lustálkodjak mellette, miközben ő szorgosan készítené a közös bájitalunkat. Felé pillantok. Nem úgy tűnik, mint aki rövid időn belül, mosolyogva mellettem teremne és boldogan mondaná, hogy mennyire örül, hogy együtt dolgozhat velem. Aztán pedig kedvesen felajánlhatná, hogy ő mindent elintéz, nekem pedig semmit sem kell csinálnom.

Végül csak akkor veszek erőt magamon, mikor James véletlenszerű párja megérkezik. Kénytelen-kelletlen feltápászkodom a székről, vetek egy fájdalmas pillantást a legjobb barátomra, majd végül elindulok Marlene felé. Pár pillanaton belül lehuppanok mellé. Nagyon látszik rajtam, hogy semmi kedvem ehhez az órához.
- Ne aggódj, McKinnon, sajnos teljesen tisztában vagyok ezzel a ténnyel. – Morgom, miközben a tekintetemmel követem, hogy a professzor melyik bájital receptjét bűvöli fel a táblára. Bahh. Borzalmasan nehéznek és bonyolultnak látszik. Nincs olyan választási lehetőség, hogy egyszerűen csak fölállok rosszullétre hivatkozva és ellógom ezt az órát?
- Pedig, ha helyettem csináltad volna meg a feladatot, akkor elmondhattad volna magadról, hogy segítettél Sirius Blacknek, amit nem sokan mondhatnak el magukról. – Vigyorodom el, újra a szőke lány felé fordulva. Komótos, ráérős mozdulatokkal előveszem azokat a hozzávalókat, amiket nem a szekrényből kell kivenni.
- Menj te a szekrényhez a többi hozzávalóért. Én innen fel nem kelek. – Mondom, és hogy a szavaimnak helyt is álljak, elfekszem a padon, és egy franc tudja, milyen zöld gazt kezdek böködni az ujjammal, hogy kiderítsem az mégis micsoda. Pedig elvileg tudnom kéne.

to: Sirius Jarwey Black

Szinte oda se nézek, miközben Sirius közeledik felém. A helyzet az, hogy Lilynek valahol igaza van – en nem is tudom milyen régóta nyúz már a témával, de… mintha már ötödikben is felvetette volna a dolgot. No nem kell félreérteni, a valahol igaza van részt úgy értettem, hogy nyilván én se vagyok vak és Sirius… hát jól néz ki. Ezt a hülye is látja, pláne mikor egy-egy csíny miatt elterül a képén az az elégedett vigyor. Nah az tényleg elég… szexi. Igen, kimondtam! Bár csak magamban… És a viselkedésében is valami vonzó, de ez csak amolyan általános badarság. Ő olyan… nem is igazi. Felvett egy stílust, ami sokaknak bejön és ezzel meghódítja a szédült libákat, de én nem tartozom közéjük! Elismerem az erényeit, elismerem, hogy néha még az én tekintetem is magára vonzza és lehet még le is taperolnám az ing alatt a mellkasát és ebben a borzalmas egyenruhában is egészen feszesnek tűnő hátsóját… És most baromira eltértem a tárgytól! Marlene, mekkora egy kis liba vagy te! Még jó, hogy csak fejben és mindezt olyan álomkóros unott fejjel gondolom végig, hogy valószínűleg aki rám néz, mind azt hiszi, hogy perceken belül meg fog ölni az unalom.
Szóval nem kifejezetten moccanok, míg Black le nem teszi mellém a hátfelét, s nem válaszol a megjegyzésemre. Arra egy picikét elmosolyodom. Igen, ezt a választ vártam. Persze, hogy nem fogok helyette dolgozni. Általában mindketten ugyan arra várunk ilyen alkalmakkor, hogy valami buzgómócsing kerüljön mellénk, aki megcsinálja helyettünk a feladatot. Ez most nem jött össze.
- Legfeljebb abban segítenék neked, ha le kellene lökni a lépcsőn, de abban nagyon szívesen… – mondom kissé gonoszkodós mosollyal. Persze nem lökném le őt lépcsőn. Legalább is nem a kastély lépcsőházán… talán egy kisebb, pár lépcsőfokos lépcsőn lelökném. Csak mert vicces. Rosszat nem akarok neki. Azt hiszem nem. Nem, tényleg nem…
A kijelentésére csak szusszanok egyet, de végül elfogadom, egyszerűbb meglépni, majd valami mást rátolok, amit meg én nem akarok. Belenézek a receptbe, felmérem mi az, amit a szekrényből kell kivenni, majd miközben elmegyek Sirius mögött vééééletlenül hátba könyöklöm, csak olyan finoman és nőiesen, hogy jó alaposan megérezze. - Juj, bocsánat, nem volt direkt… – mondom ártatlan mosollyal, majd lassú léptekkel, kecsesen ringó csípővel indulok meg a szekrény felé. Nem sietem el a dolgot, nem lökök el senkit, én ráérek. Körmöm pattintgatva várom, hogy odaférjek, egy málé Hugrás lány elé beptipegek ameddig megalszik a tej a szájában és elkezdem összeszedegetni a hozzávalókat, majd visszasétálok Siriushoz és lepakolok. - Aktivizáld magad, Black, munka van… – mondom, majd elé tolok pár szeletelnivalót. A receptet kezdem tanulmányozni és igyekszem kifejezetten intelligens fejet vágni, pedig cseppet sem érdekel a dolog, nincs kedvem hozzá. Közben előveszem az első alapanyagot és elkezdem kimérni a mennyiséget, de semmit nem sietek el, legfeljebb a dolgok Black elé pakolását.

To: Marlene McKinnon

A beszólására elvigyorodom. Legszívesebben felnevetnék, de azt nem szeretném, hogy azt higgye, olyan viccesnek gondolom.
- Mindjárt gondoltam, McKinnon… Viszont kétlem, hogy a közelembe tudnál jutni, hogy végre is hajtsd a tervedet. – Vigyorgok töretlenül. Elégedetten szemlélem, mikor végül felkel, a hátba könyöklést, viszont nem igazán díjazom, és szemrehányó pillantást vetek felé.
- Ó, persze, csak véletlen volt, mi? – Kérdezem morogva, de végül inkább visszafekszem a padra és figyelem, ahogy a terem másik végébe vonul. El kell ismernem, hogy igazán szép látványt nyújt azzal a finoman ide-oda ringó csípővel, azzal a hanyag eleganciával, ahogy várakozik, majd megelőzi azt az álomkóros hugrabugost. Ilyenkor el tudom képzelni, mi mindent művelhet az ágyban azzal a csípővel, de inkább nem hagyom a gondolatmenetet kibontakozni, és visszafordulok az ismeretlen gyógynövényhez. Csak akkor pillantok megint rá, amikor visszaér a többi hozzávalóval.

- Semmi kedvem hozzá. – Jegyzem meg, de szavaimmal ellentétben végül magam elé húzom a szeletelni való hozzávalókat és nekilátok a munkának. Unottan, és nem túl szépen vagdosom fel az egyik gyökeret, aminek asszem aszfodélosz a neve, de kit érdekel, Marlene úgyis csak azokat a hozzávalókat adja ide, amiket fel kell szeletelni. Legalábbis gondolom, annyira nem érdekel a dolog. Miután fél szemmel meglesem az utasításokat, egy újabb alapanyagot húzok magam elé és azt kezdem vagdosni. Pont az a zöld miafranc, amit az előbb böködtem. A könyv szerint teljesen apró darabokra kell vágni, ha egyáltalán ez az a növény, mint amire gondolok, de nem nagyon van kedvem ennyit tökölni a dologgal, így a zöldség inkább közepes méretű darabokból áll, mint apróból. Amint végeztem ezzel a művelettel, folytatom is a többivel.
- Hé, McKinnon! – Szólítom meg, mikor már kezd iszonyatosan elegem lenni a vagdosásból.
- Nem váltunk egy kicsit? Én akarok méregetni! Az aprítás unalmas. – Közben leteszem a kést, és újra belepillantok a könyvbe. Annak rendje és módja szerint előveszem a pálcámat és az üstre mutatok.
-Aquamenti! – A bűbájnak hála az üst félig megtelik vízzel, én pedig begyújtom alatta a tüzet, hogy felmelegedjen.

- Egyáltalán milyen bájitalt főzünk? – Kérdezem meg, hátha ő tudja, mert nekem fogalmam sincs. Persze, megnézhetném a könyvben is, de az túl egyszerű lenne. Nem igazán figyeltem a tanárra, amikor elmondta, hogy mit is készítünk, ami lehet, hogy hiba volt, de túlságosan lekötött az, amit Ágas mondott.
- Melyik az a… mi is a neve? – Belepillantok a könyvbe.
- Megvan. Ezüstfű. Melyik az ezüstfű? – Látszik, mennyire nem értek a gyógynövényekhez. Felveszek egy darabot abból a zöld gazból.
- Ez az? Nem, nem hiszem, ez nem néz ki ezüstnek. – Visszateszem az asztalra. A franc essen ezekbe a hülye növényekbe, mindegyik ugyanúgy néz ki.

to: Sirius Jarwey Black

- Megint nagyon nagyra vagy magadtól, Black… – jegyzem meg szemforgatva a magjegyzésére. Azt hiszi, nem tudnék a háta mögé leselkedni és letaszítani a lépcsőn? Csak hiszi! Aztán nehogy meglepődjön, ha meg is teszem…
Mikor a kis hátba ütésem célba ér és megtörténik a kívánt hatás, nagyon elégedettnek érzem magam, de önelégült vigyorom csak azután terül el arcomon, hogy a hátam mögött hagytam. Csak visszaintek neki szavaira, miszerint elég egyértelműen kitalálta, hogy a dolog NEM volt véletlen, de hát éppen ez volt a cél. Ha azt akartam volna, hogy tényleg azt higgye, véletlen volt, nyilván el tudtam volna úgy is intézni, de az fel ennyire sem lett volna vicces. Kósza hajtincsem fülem mögé igazítom, s nem kifejezetten rejtem véka alá azt a mosolyt, mely kifejezi elégedettségem. Egy pillanatra még vissza is tekintek rá várakozás közben, de aztán a körmöm pattogtatása érdekesebbnek tűnik. A Black-el folytatott kis harcunk kifejezetten érdekes, évek óta tart, és ha néha egyik-másikunk éppen győz, összességében a szópárbaj mindig döntetlenül alakul, ami nagyon meglepő. Engem nem szoktak legyűrni szópárbajban, ez megállapított tény. Vele viszont meggyűlik a bajom és ez… ez bosszant, de egészen pozitívan. Néha. Nyilván leginkább a falra másznék tőle, de az más tészta. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy általános helyzetben észrevegye, ha bosszant, a tömény közömbösség a nyerő.
- Nem kérdeztem, mert nem is érdekel. Ne hisztizz, csak dolgozz! – jelentem ki. Jól áll nekem a vezető szerep, jól cseng a hangomból minden vezényszó, nem? Nekem tetszik. Illik hozzám. Néha rá pillantok, miközben méregetek, figyelem, ahogy nem kifejezetten koncentrálva vagdos. - Azért remélem normálisan csinálod… – jegyzem meg kicsit oda morranva, miközben igyekszem kimérni a kijelölt adagokat. Hupsz, ez lehet egy picivel több, de olyan undorító, hogy lehet ez ennyire… Oké, én ebbe bele nem nyúlok, ez tökéletesen jó lesz így, az a pindurival több nem jelent semmit. Inkább félreteszem és mérem a következőt.
Felemelem a fejem és ránézek, mikor megszólít, de a kérdésére csak intek neki. - Csak darabolj tovább nyugodtan, nem bízom abban, hogy ismered a számokat és a mértékegységeket… – jegyzem meg kissé csípősen, mert nem tudom kihagyni. Elé tolok még két dolgot, hogy azt is vágja össze. - Csak ügyesen, menni fog az… – mondom egy bíztató mosollyal, miközben méricskélek tovább, én jól elvagyok vele, biztosan nem fogok szeletelgetni, azt majd ő csinálja. Közben fél szemmel figyelem, hogy feltölti vízzel az üstöt és begyújt alatta. Legalább erre alkalmas.
- Azt! – mutatok a táblára, miközben éppen azt szemlélem végig, minden megvan e. Ellenőrzöm a receptet és azt, hogy amit előírtak, ki van e adagolva. Nagyjából, majdnem mind megvan. Igazából nem érdekel mit csinálunk, csak legyen meg és szevasz. Nem érdekel a bájitaltan, az a Snape féle idióták sportja, nem az enyém. - Csak csináld, amit kell. Megfelelő már a víz? Mert akkor tedd bele az első dolgokat… – mondom sóhajtva, amolyan „mit akadékoskodsz?” szinten. Nem is értem, csak csinálja, kit érdekel, hogy mit? - Az ezüstfű? – kérdezek vissza, majd én is végigszemlélem az előttünk lévő dolgokat. Bizony, némi ismeret is kéne. Igyekszem az emlékeimből előhalászni a tudást, majd józan paraszti ésszel bökök végül arra, ami bár porítva van, de nekem ezüstnek tűnik. - Ez az! – vagy nem, de ezt már nem teszem hozzá. Nekem ez tűnik annak, mert előttem van az emlékkép, milyen az Ezüstfű, de itt egyik növény se hajaz arra. - A macskagyökeret felaprítottad már? Lassan el kéne kezdeni belepakolni, mert sosem leszünk kész és más dolgom is van még ma… – jegyzem meg kissé türelmetlenül és elkezdek körmömmel a padon dobolni. Nem szeretem ezt az órát, pláne, hogy látszólag, most nekem kéne több ismeretemnek lennie kettőnk közül és utálnám, ha az jönne ki, hogy nincs. Mert van! Blacknél mindenki jobb Bájitaltanból, ez köztudott…

To: Marlene McKinnon

- Nincs igazad, MacKinnon. Én nem vagyok nagyra magammal. Egész egyszerűen csak tökéletes vagyok.  - Vigyorgok rá, de aztán már tényleg nekiállok „rendesen” a munkának.
- Nem szoktam hisztizni. – Jegyzem meg, csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, de egy ideig tényleg nem szólalok meg, bár a gondolataim egyáltalán nem ezen a hülye bájitalon járnak. Csak automatikusan szeletelem az elém tolt dolgokat, nem is igazán figyelve, hogy melyik növényt, hogyan is kellene aprítani.
- Hogy én? Persze, hogy normálisan csinálom! Olyan normálisan, ahogyan te! – Vágok vissza egy vigyorral, mert ahogy látom, ő sem a tökéletességre törekszik, hanem arra, hogy minél előbb végezzünk ezzel a feladattal. Meg tudom érteni, viszont így valószínűleg mind a ketten T-t fogunk kapni az órai munkára. Mindegy, nem számít, majd csak kijavítom valahogy, McKinnon gondja meg abszolút nem érdekel.

- Hát biztosan jobban ismerem, mint te, de ahogy gondolod. - Magam elé húzom az újabb hozzávalókat, és nagy elánnal el is kezdem azokat is összevagdosni.
- Különben meg, McKinnon nem kell bíztatni, hiszen minden jó, amit csinálok, veled ellentétben. – Vigyorgok rá, majd lassan végzek az utolsó hozzávalónak a módszeres széttrancsírozásával, így folytathatom a feladatot a víz felforralásával. Legalább ekkor használhattam a pálcámat. Már hiányzott.
- Oké, akkor a bájital neve, mostantól Az lesz. – Vigyorgok töretlenül. Nem is értem miért vártam tőle értelmesebb választ. Máskor inkább nem is fogok feltenni neki ilyen felesleges kérdéseket. Meg különben sem számít, hogy mi a löttynek a neve, csak legyen már kész.
- Igen, megfelelő már a víz. – Mondom bólintva, majd találomra felveszek egy kupac valamit és beledobom az üstbe. A víz egyből izzó narancssárgára változik. Belelesek a könyvbe.
- Hát ez nem lila, akárhogyan is nézem. De sebaj, ha beleteszem az ezüstfüvet, tuti az lesz. – Bizonygatom, inkább magamnak, mint neki, és fel is kapom azt a valamit, amire rámutatott, hogy az az ezüstfű.

Nemsokára a porított növény is repül az üstbe, mire a víz most bugyborékolni kezd, és sárbarnává változik.
- Még mindig lehet lila. – Jelentem ki, teljes magabiztossággal.
- Igen, a macskagyökér is megvan. Nyugi McKinnon, hova sietsz? Még csak a dupla óra elején járunk. Hidd el, én is szívesebben távol kerülnék már tőled. – Felveszem a macskagyökeret és azt is beleszórom a többi közé. A barna, barna marad és sötétkék füstöt kezd el eregetni.
- Oké és most elvileg meg kell kavarni az egész trutymót, háromszor az óramutató járásával megegyezően, amíg a füst fehérré nem válik. – Mondom megint csak teljesen magabiztosan.  

to: Sirius Jarwey Black

- Csak bele ne fulladj a tökéletességedbe... – jegyzem meg kissé felszökő szemöldökkel. A kis pökhendi... Cöhh... - Neeeeem, csak szinte mindig. Kicsit érdekesen torzult az önképed, Black. Kifejezetten nem vagy tisztában magaddal. – Vágom vissza egyszerűen, de aztán lezártnak tekintem a témát és nem is foglalkozom vele, míg észre nem veszem milyen hanyag munkát végez. - A te hibád lesz, ha ezt elrontjuk, ez mindenki számára egyértelmű... Nem is értem, hogy nem vágtak még ki innen. Vagy esetleg az egyik toronyból, hogy meg is érezd. Esetleg az egód fenntartana? – vigyorodom én is el, miközben visszaszúrok neki. Én bizony nem hagyok ilyeneket szó nélkül. Nem is én lennék.
A kis megjegyzéseit viszont figyelmen kívül hagyom. Elég gyerekes, hogy nincsenek saját beszólásai, csak visszapattintja a labdákat. Vetek felé egy kicsit amolyan "gondolj amit akarsz" pillantást, még a vállam is megrántom, majd csinálom tovább a munkát, amihez semmi kedvem. - Nem vagy szellemes és semmi eredetiség nincsen benned, gondoltam szólok. – jegyzem meg unottan, majd csak szusszantva a vízre nézek. Elképesztően hosszú dupla óra elé nézünk. Az idő mint ha visszafelé haladna. - Milyen ügyes vagy! Hát meg tudod különböztetni a lilát a narancssárgától? Elképesztő tehetség vagy Black... – mondom szem forgatva, ahogy nézem, hogyan romlik a munkák amúgy se maga színvonala, s lesz egyre rosszabb. - Igen, annyi esély van a lilaságra, mint hogy hirtelen éneklő mécsessé változik. – nézegetem a löttyöt összeszűkült szemekkel. Ez nagyon nem úgy tűnik, mint aminek lennie kéne. Csak megcsóválom a fejem a beszólásán, s végül, hogy beledobott még egy hozzávalót, aminek a hatása egészen más, mint kellene, inkább én kezdem el keverni, hátha azzal javítok a dolgon. - Húzd el a kezed, Black. Csak még jobban tönkreteszed. – mondom szúrósan, majd azért belenézek a receptbe, tényleg ez lenne e a feladat, s végül meg is kavarod, ahogy a könyvben van, azonban a füstje nemhogy fehér nem lesz, de a főzet sűrűsödni kezd, viszont a színe nem változik. - Tegyük bele még ott azt, hátha az javít valamit... – mondom kissé már bizonytalanul, majd gyorsan bele is szórom a következő alapanyagot, amitől az egész pöffen egyet, s a főzet színe sárgulni kezd. Kérdőn nézek rá, hátha eszébe jut valami mentés, bár nem is tudom, mit várok, ugyanis nála rosszabb bájitaltanost a földkerekség nem látott még. - Black, nézd, az övék nem így néz ki. – mondom kicsit halkabban és a mellettünk lévőkre bökök, akik többet koncentrálnak, kevesebbet beszélnek és kifejezetten bizalomgerjesztőbb főzet tulajdonosainak nevezhetik magukat, mint mi. - Nem gondoltam volna, hogy még az aprítást se lehet rád bízni... elrontottad. – jegyzem meg gonoszkásan piszkálódva, bár pontosan tudom, hogy én se figyeltem túlzottan, ettől függetlenül azért viccesebb őt hibáztatni. - Szóval most javítsd ki! Várom a remek ötleteket, Mr. "Tökéletlen".

To: Marlene McKinnon

- Nem fogok, ne aggódj. – Közlöm vele vigyorogva.
- Ha megfulladnék, akkor mégis ki bosszantana tovább téged? Erre a feladatra nem mindenki megfelelő, és valószínűleg hosszú-hosszú évekig tartana, mire találnál egy pót-Siriust, és igazából az sem lenne az igazi. – Lehet, hogy kezd megártani ez a rengeteg gőz, ami már a bájitaloknak köszönhetően betöltötte a termet, de mivel ismerem magam, így ennek kicsi az esélye és egész egyszerűen csak bosszantani akarom Marlt. Ami láthatóan össze is jön az én legnagyobb megelégedésemre.
- Nekem egyáltalán nem torzult az önképem, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyire tökéletes vagyok. – Vigyorgok egyre jobban. Persze ezt én magam sem tudom komolyan venni, és alaposan rá is játszok a dologra. Hátha azzal csak még inkább felidegesíthetem.
- McKinnon, emlékeztetnélek rá, hogy ez közös munka, szóval, ha elrontjuk akkor a mi… hangsúlyozom a MI hibánk lesz. – Mondom kajánul ízlelgetve a „mi” szócskát, amivel valószínűleg csak tovább fogok rontani a helyzeten, de kit érdekel?
- Azért nem vágtak még ki innen, mert veled ellentétben, mindenki más szeret. Ha pedig az egóm nem is, de a seprűm biztos fent tartana a levegőben. – Én sem hagyom ám szó nélkül az ő megjegyzéseit.

- Igenis, eredeti vagyok! – Cáfolom meg egyből a megjegyzését. Ez azért erős túlzás volt.
- Tele vagyok kreatív ötletekkel, egész egyszerűen csak felesleges érzem azt, hogy rád pazaroljam. – Már csak azért is elérem, hogy enyém legyen az utolsó szó és ne az övé.
- Persze, hogy meg tudom különböztetni, nem vagyok színvak. Viszont benned kételkedem, azért mondtam ki inkább hangosan, hogy biztosan észrevedd. – Persze, csakis.
- Hmm, de legalább végre elismerted, hogy elképesztő tehetség vagyok. – Vigyorgok, figyelmen kívül hagyva a hangsúlyt és a szemforgatást. Csak mert megtehetem. Aztán egy ideig csak figyelem, hogy válik a bájital egyre rémesebbé, Marl megjegyzésére, pedig most kivételesen nem vágok vissza, mert éppen azzal vagyok elfoglalva, hogy kitaláljam, hogyan is lehetne feljavítani. Hol van ilyenkor Remus? Vagy Evans? Vagy bárki olyan, aki csak egy kicsit is jobban ért a bájitalkotyvasztáshoz, mint én?
- Nem mintha, te nem tennéd ugyanúgy tönkre, mint én. – Morgom, nem túl nagy örömmel.

- Nem mondod?! – Tettetem a mérhetetlen nagy csodálkozást.
- Elárulok egy titkot McKinnon, csak neked, csak most, és csak azért, mert olyan kegyes vagyok. – Mondom teátrálisan és közelebb is hajolok hozzá.
- A teremben egyik bájital sem néz ki úgy, mint a miénk! – Mondom neki szemforgatva.
- Én elismerem, hogy nem voltam valami ügyes, de kikérem magamnak, hogy én rontottam el! Te ugyanúgy nem figyeltél oda, mint én. – Közlöm vele a tényt.
- Ötleteim, mindig vannak. – Jelentem ki, és máris gondolkozni kezdek. A régi elvben már tanult ismeretekre nem igazán támaszkodhatok, mivel egyik órán sem figyeltem igazán. De Marlene előtt magabiztosságot mutatok, és felkapom az első kezembe akadó hozzávalót és beledobom az üstbe. Pár pillanatig úgy tűnik, hogy minden a legnagyobb rendben van, de aztán… hatalmas robbanás hallatszik a teremben és az eddigi csendes duruzsolás rögtön abbamarad. Mi pedig Marllal teljesen be lettünk borítva ezzel a megmagyarázhatatlan trutymóval…

to: Sirius Jarwey Black

- Milyen édes! – jelentem ki megjátszott örömködéssel, jó erősen beleadva a magam gúnyos stílusát. - Te azt hiszed, hogy ekkora jelentőséged van az életemben? Hát ez elképesztően aranyos Black! – folytatom tovább, majd szinte ösztönösen veregetem meg az arcát, de olyan tömény gúnnyal, hogy nem is gondoltam volna, hogy egy mozdulat képes erre. Mint az idegesítő nagynénik, csak én nem megtépázom, csak megpaskolom a hatalmas, rinocéroszbőr képét.
- Elgondolkodtál már azon, miért ismételgeted ezt ennyit? Magadat győzködöd, vagy a kisebbségi elmaradásaid próbálod kompenzálni? – kérdezem tőle pici, gonosz mosolykával, miközben a megfelelő mondatrésznél szemtelenül pillantok egyet lefelé, mindegy célzás képpen. - Tudod, sok mindent hallani… – jegyzem meg mindegy mellékesen, vállrándítással, majd visszafordulok az üsthöz, mint aki azt reméli, hogy bele van írva a helyes válsz. - Hála Merlinnek, ezen a nyomorult feladaton kívül nem kell a az egód bűzét ilyen közelről, ilyen hosszan elviselnem… – jegyzem meg elhúzott szájjal a megjegyzésére. Nincs az az átok, ami arra rávehetne, hogy nekem ezzel a bunkóval bármilyen közös ügyem legyen. Renden, kivételt képeznek ez alól azok, amik Lilyt érintik, de az más. Érte bármit. Még ezt a Jarwey-t is elviselem.

- Igenis, eredeti vagyok! – ismétlem meg a szavait, éppenséggel alaposan kigúnyolva, rendesen rájátszva az egész mimikára, meg hangra. - Ez annyira gyenge visszavágás Black… – jegyzem meg kissé lenézően, csak intve egyet, hogy foglalkozni se érdemes vele. Minek, mikor ennyire béna?

- Most mondanám, hogy azért, mert mi egyediek vagyunk, de azt hiszem ez rád nem igaz, a bájital szempontjából pedig nem szerencsés… – mondom most már én is kissé aggódva nézve oda, majd körbe. Tudom, hogy Lily, most nem segítene, mindig vele huzatom ki a hátfelem a trutyiból, ha a tanulással vannak bajok és azt mondta, hogy ezen túl a lustaságomon nem segít. Megértem, de ahogy nézem, ahogy a bájitalunk egyre röhejesebben tér el attól, amilyennek lennie kéne, inkább szöknék meg a teremből, mint hogy ezzel foglalatoskodjak. - Ez tény! De ha nem te lettél volna a párom a feladatban, nem rontottuk volna el, szóval… a te hibád. Ennyi. – vezetem le a gondolatmenetem, ami teljesen logikusan zárul, de Sirius természetesen alig figyel és úgy tesz, mint ha nagy bájital mester lenne, mint Pipogyusz – Lily ezért milyen csúnyán nézne rám, ha tudná, hogy én is így hívom. Csak felhúzott szemöldökkel lesem, mégis ebből mit fog kihozni. - Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezem, de már dobja is és én is csak nézem a főzetet, hátha kijön belőle legalább egy éppen átment eredmény, de mire a remény legapróbb szikrája is felcsillanna bennem, előbb meghallom a hangot, majd hirtelen érzem meg magamon a löttyöt, s vele együtt némi lökést, ami a munkaasztalunkon szétrepeszt pár fiolát, beteríti a könyvet, az asztalt és mindent rajta, én pedig elveszítem az egyensúlyom, s hátra billenek. A derekam beverem valahova, majd tovább csúszok le a padlóra, éppen csak felfogva a kezeimmel, hogy a fejem ne csapódjon. Még fel sem ocsudok az egészből, mikor már fel is tűnik a kellemetlen bizsergés, mely a masszával érintett bőrfelületemen indul meg, majd lesz belőle szurkáló fájdalom. Azt hiszem az esés és ezek kisebb szisszenéseket, feljajdulásokat hoznak ki belőlem, amiben nem vagyok biztos, de Lily aggódó hangja kiszűrődik valahonnan, majd ahogy a Professzor mindenkit csendre int és hogy maradjon a helyén. - Ez… ez mi? – kérdezem kicsit kétségbeesve, ahogy elkezdem lekaparni magamról mindenhonnan, egyre inkább elveszítem a külvilágot, hogy némi kétségbeesés lesz rajtam úrrá, de szerencsére csak a kapálódzó trutyi vakarásban ki is merül a dolog, jobban nem mélyedek bele a pánikolásba, még akkor sem, mikor meglátom, hogy bőrömmel valami nincs rendben, ráadásul lassan a gyomrom is felfordul, s egyre inkább fog el a hányinger, a trüsszögés, könnyezem és köhögök is egyben. Szinte biztos vagyok benne hogy ebből gyengélkedő lesz, ami jobb esetben undorral vegyes rettegéssel fogna el, de most kivételesen nem bánom, hiszen bitang rosszul vagyok. Pillantásommal Sirius után kutatok, miközben lassan felbolydul a külvilág és feltételezem, hamarosan elszállítanak minket. Csak ki ne dobjam a taccsot, kérem szépen hadd maradjon odabent, amit ettem!

To: Marlene McKinnon

Felvont szemöldökkel és cseppet sem örömmel tűröm, hogy gúnyosan veregesse az arcomat, de hát mégis mit tehetnék ellene? Valószínűleg már így is annyira ki van élezve közöttünk a helyzet, hogy még képesek lennénk és hangosan nekiállnánk egymással veszekedni. Így is már túlságosan kezd elfajulni a dolog.
- Ha nem bírnék nagy jelentőséggel az életedben, akkor nem provokálnád ennyire a veszekedéseinket. – Mondom vigyorogva, miközben elkapom végül a kezét. Nem, nem fogom engedni, hogy övé legyen az utolsó szó. Még csak az kéne.
- Nincs szükségem arra, hogy magamat győzködjem. Csak azért mondogatom, mert te láthatóan nem vagy tisztában a tényekkel. – Vágok vissza. Amikor pedig elejti azt a célzást, igazából meg kellene sértődnöm, de nem jön össze neki.

- Látszik, hogy csak olyan pletykákat hallottál meg, amiket te magad akartál meghallani. Nyilván az összes ilyen aljas rágalom elfelejtődne, ha te kerülnél velem közelebbi kapcsolatba. Ami természetesen lehetetlen. – Igyekszem sürgősen leszögezni, pedig basszus hányszor, de hányszor képzeltem már el, hogy egy veszekedés alkalmával, végül csak egymásnak esünk. De nem, ilyesmikre nem szabad gondolnom. Jobb is, hogy ha gyorsan más felé terelődik a téma.
- Hála Merlinnek, nekem is csak akkor kell téged elviselnem, ha nagyon muszáj. – Mondom szem forgatva. Még csak az kéne, hogy ennél is jobban beegye magát a gondolataimba. Így is túl sokszor megjelenik már ott, mint valami olyan dolog, amit sosem tudsz kiverni a fejedből, akármennyire is szeretnéd. Bosszantó liba.
- Gyenge szövegre, gyenge visszavágás dukál. – Jegyzem meg, és visszafordulok a feladathoz. Azt hiszem ezt, túltárgyaltuk.

- Akkor inkább mondjuk azt, hogy kísérleteztünk. Mert mi már olyan profik vagyunk, hogy kisujjból tudjuk az egészet, és gondoltuk, hogy ne unatkozzunk, kitalálunk egy kis fejlesztést a bájitalra. Csak nem jött össze. – Mondom mindezt ultra komoly fejjel, de persze a végére, csak elvigyorgom magam. Jó vicc. Mi és a profizmus. Ez a két dolog elég távol áll egymástól, akárhogy is nézzük.
- Azt ne felejtsd el, hogy akkor én sem rontottam volna el ennyire, ha mondjuk Jamessel lehetek párban, nem pedig veled. – Forgatom meg újra a szemeimet, de inkább rá is hagyom az egészet és próbálom menteni, ami még menthető. Annyira belemerülök ebbe a tevékenységbe, hogy fel sem fogom a kérdését, de mint kiderül nagyon elbaltázom a dolgokat. A bájital robban, én pedig ugyanúgy a földön kötök ki, mint Marl, beterítve ezzel a meghatározhatatlan trutyival. Igazából semmit nem hallok már a külvilágból, mert ez az izé, sikeresen ráment mind a kettő fülemre, ahol égető érzést keltenek, ráadásul olyan, mintha meg is süketültem volna. Homályosan látom magam körül a dolgokat, csak különböző lábakat, amik körülöttem ügyködnek, és a nem messze fekvő lányt, aki cseppet sincs jobb állapotban, mint amilyenben én. Kis idő után engem is elkap a hányinger, és hiába próbálok megszabadulni minél gyorsabban az ismeretlen hatású bájitaltól – ha ezt annak lehet nevezni -, sehogy sem sikerül. Mielőtt teljesen elveszteném az irányításom alól a saját testemet, érzem, hogy egy bűbájjal felemelnek, és azt is látom, hogy Marllal ugyanezt teszik. Majd pedig mint holmi hullajelölteket, valóban levisznek minket a gyengélkedőre. Remek. Csodás. Fantasztikus.