Emmeline & Mark

Emmeline & Mark

Szegény Evanst nemrég eléggé felhúztam, ami azt illeti, napok óta egy szót se váltottunk egymással. A párbajszakköröket viszont nem hagyhattam ki csak miatta, hisz kevés ennél lényegesebb teendő van jelenleg az életemben. Mondanom sem kell, akárhányszor ránéztem, elfogott a bűntudat. Ezért is döntöttem úgy, hogy kiengesztelem, méghozzá nem is akármivel: hoztam pár cuki kis édességet a Mézesfalásból és egy csokor liliomot. Mert hát mi más kéne egy nőnek, mint kaja, meg egy szép dolog, amit nézhet az elfogyasztása közben? Egyébként is meg akartam már hívni valami hizlalóra, mert szörnyű, mennyire le van fogyva. Ráadásul találtam egy tök jó tasakot, rajzfilmangyalkák huncutkodnak rajta. Mégsem adhatok totál normális, azaz unalmas ajándékot. Nem illene a személyleírásomhoz.
Szóval igen, ezekkel a cuccokkal vonulok végig a Roxfort folyosóján, miközben királyhoz méltóan intek egyet-egyet az ismerős arcoknak. Hízelgő, hogy már senki se lepődik meg a baromságaimon - mindössze pár mosoly árulkodik arról, hogy látják, mi van a kezemben. Na meg pár szemforgatás. Mi van akkor?
Talán kicsit korán fogok odaérni a párbajszakkörre, ami valljuk be, nálam ritka. Akármiről is van szó, általában mindig kések. Ez esetben viszont egyáltalán nem bánom a várakozást, annyi jó fej ember szokott itt lenni, hátha megint leállunk valakivel dumálni. Már a lehetőségért is megéri.
A sejtéseim hamarabb beigazolódnak, mint gondoltam: amint fellépek az egyik lépcsőre, megpillantom a hollóhátas lányt. Akit... emlékszem ám, hogy hívnak. Valami Emma szerű. Minden esetre kezdetektől fogva szimpatikusnak tűnt, köszönni is szoktunk egymásnak, úgyhogy kapok az alkalmon és feljebb sétálok hozzá.
- Elég korán elindultál.