Lily & Remus

Feeling lonely...

Borzasztó fejfájással ébredtem, és még csak nem is volt szükség tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, nem csak ramatyul érzem magam, de ramatyul is nézek ki. A tegnapi incidens minden eddiginél rosszabb volt, már amelyikre legalábbis emlékszem, márpedig az átváltozásaim nagyja nagyon is élénken megmaradt az emlékeimben. De nem hagyhatom el magam, pedig nagyon nehezemre esett felkelni, de tudom, hogy Lilynek szüksége van a segítségemre, így az émelygést leküzdve gyorsan felöltöztem, majd a reggelihez vettem az irányt. Persze egy falat sem ment le a torkomon, arról nem is beszélve, hogy egy telihold utáni nap szinte megegyezik az alkohol okozta másnapossággal.
Csak ültem, és néha felnézve, hogy ki halad el mögöttem, hosszú percekig próbáltam megeszegetni egyetlen szelet pirítóst, de pár perc néma merengés után feladtam a reggelivel való küzdelmet, és inkább egy mély sóhaj kíséretében felálltam, hogy elmenjek a Lilyvel megbeszélt találkozóhelyre. Nem akartam megváratni, főleg most, hogy James és Sirius nem érnek rá.
Még most sem tudom elhinni, hogy Lily így elfogadta, mi is vagyok. Rettegtem attól, hogy kiakad, és attól, hogy elveszítem a barátságát, így nagyon örülök annak, hogy végül is nem így alakult. Kicsit megnyújtottam lépteimet a kisudvar felé, hogy idejében odaérjek, közben pedig egy élesebb fájdalom hasított a fejembe, mire homlok rácolva nyúltam oda, de aztán végül csak belesimítottam a hajamba, hogy egy ál-mozdulattal leplezzem a fájdalmat. Nem lenne jó, ha már most, a nap elején el kezdene rosszabbodni a dolog, mert azért még elég sok dolog vár ránk, főleg, ahogy felidézem magamban a tegnapi tombolásom képeit. A Szellemszállás egyébként sincs csúcsformában rend és berendezettség terén, de átváltozásaimmal végképp lelaktam az idők során, arról már nem is beszélve, hogy tegnap különösen jó formában voltam rombolási vágy terén.
- Persze, jól vagyok, csak az alvás az ilyen éjszakák után nem valami könnyű. De rendben vagyok, leszámítva, hogy valami elfuserált korcs vagyok. - halovány, szomorkás mosolyra húzódnak az ajkaim, aranyos, hogy aggódik értem, de nincs oka arra, hogy féltsen, mert ha valakinek, nekem eshet ebben a legkisebb bajom, én inkább amiatt aggódom, hogy egyszer majd mást fogok bántani, azt pedig nagyon nem szeretném. Plusz, fizikailag tényleg nem esett bajom, minden egyes átváltozásom során az egyetlen, ami sérül, az az önmagamról kialakított egyébként sem fényes képem. Ha akarnám, se tagadhatnám, hogy szörnnyé váltam azon az estén, mikor a vérfarkas rám támadt.
- Nem nagy ügy, ha az ember ismeri a titok nyitját. - mosolygok rá Lilyre, majd előkapom pálcámat, és egy egyszerű levitációs bűbájt elmormogva felemelek egy hosszabb faágat a fűből, és azt a fa törzséhez lebegtetve megérintem vele a fúriafűzet. A monstrum fa lomha mozgása ezzel megdermed, zöld utat engedve nekünk így a Szellemszállásra vezető alagútba. Fejemmel afelé bökök jelzésképp, hogy nyugodtan kövessen, majd be is mászok a sötét, alacsony kis titkos átjáróba. Kanyargós, hosszú út, melynek a végén egy emelkedő visz fel a szállás egy helységébe. Félretolom a kijárathoz húzott ládát, majd kimászva megfordulok, és kezet nyújtok Lilynek, hogy neki is segítsek. Hamarosan pedig elé is tárulnak tegnapi állapotomnak lenyomatai...