Cheryl & David

Vendég

Cheryl & David
Welcome back

Nem voltam benne biztos, mégis mi a fészkes fenét keresek itt megint, a Roxfortban. Amikor visszatértem Angliába, eldöntöttem, hogy soha többet nem jövök ennek a helynek a közelébe, nem akarok emlékezni, muszáj új életet kezdenem.
Csakhogy SVK tanárt változatlanul nem találtak, és az igazgató felajánlotta nekem ezt az állást, ismét. Eleinte határozottan nemet mondtam, de ahogy belegondoltam: most teljességgel munkanélküli vagyok, nem csak a mugli világban, de a varázsvilágban is, és a pénzem nem fog örökké tartani. Még jó sokáig kitart, de ennek ellenére aggódtam, mert bármi történhet, és akkor itt maradok kapcsolatok és pénz nélkül.
Úgy látszik, lassan kezdek magamhoz térni.
Persze a döntésem közelről sem volt végleges, most csak egy beszélgetésre jöttem be az igazgatóhoz, meg tud-e győzni - levélben csak annyit ért el, hogy ma bejöjjek.
Először az aranyszobor elé mentem, de egy éppen kifelé jövő tanár szólt, hogy sajnos még nem tud fogadni, és menjek fel a könyvtárba, ahova majd értem küldenek valakit, ha Dumbledore professzor már nem lesz olyan elfoglalt. Addig is van ott egy felügyelőtanár, hogy ne legyek teljesen egyedül a diákok közt.
Ezt sóhajtva vettem tudomásul, mert nem terveztem túl sokáig a Roxfortban tartózodni; ennek ellenére nem volt más választásom, a könyvtár felé indultam.
Amikor beléptem, szó szerint minden szem rám szegeződött, és láttam a tekintetekben a néma kérdést, hogy ez mit csinál itt, amikor egyértelműen nem diák, és tanár sem lehet.
Zavartan összehúztam magam, és igyekezve nem törődni a diákokkal beléptem a helyiségbe. Körülnéztem, de egyelőre nem láttam semmilyen felügyelőtanárt, pedig nagyon örültem volna neki, mert a helyzetem kezdett egyre inkább kínossá válni.
Remek. Fantasztikus kezdés. Ráadásul az idősebbek még emlékezhetnek is rám.

Vendég

David & Cheryl

Úgy látszik még egy unalmas délelőttöt fogok eltölteni a könyvtárban, a diákok között, akik valami miatt büntetőmunkát kaptak. Emlékszem diákkoromban engem is sokszor elítéltek ilyen jellegű munkákra, mert sosem voltam az a típus, aki több ideig megül egy helyen. Nem zavart sose, legalább elolvashattam azokat a könyveket melyeket nem lehetett felvinni a hálókörletbe. Talán ezért is kerültem annyiszor bajba, szerettem itt lenni.
Ahogy most is szeretek, csak annyi különbséggel, hogy már nem diák vagyok, már nem kell hallgatnom a tanárok intő szavaira. A magam ura vagyok, ettől függetlenül még mindig nem tudok McGalagony professzornőnek úgy köszönni, hogy szia. Magázom, és ez szerintem sokáig így is fog maradni. Talán majd akkor fog változni, ha már teljes értékű tagja leszek a tanári karnak. Mindig is akartam gyerekeket tanítani…
- Jones, azt a könyvet az asztalon kell olvasni nem pedig a földön. – szóltam rá az egyik tanulóra, miközben a sorok között sétáltam megkeresve a legkedvesebb könyvemet, amit valaha is olvastam. De nem találtam, pedig szívesen újraolvastam volna és elemeztem volna a mostani gondolkodásommal. De nem, nincs itt, ez pedig elszomorított.
Elmerültem a könyvek keresésében, így észre se vettem, hogy a diákok zümmögése egyre hangosabb beszélgetéssé csapott át. Ez is csak akkor tudatosult bennem, mikor kifelé jövet egy papírgalacsin repült el az orrom előtt.
- Na de kérem! Miért viselkedtek így? Ez egy könyvtár, tudom, hogy unjátok meg minden, és inkább kimennétek az udvarra. De ha megcsináljátok a feladatot félórával hamarabb mehettek, tartom a hátamat nektek. – mondtam mosolyogva, bíztató pillantással nézve rájuk. Remélem ezzel valamennyire letudtam nyugtatni őket.
Viszont ekkor észrevettem egy idősebb férfit a könyvtárban. Nem volt tanár, legalábbis eddig még nem láttam így hát kérdőn felhúzva a szemöldökömet mentem irányába.
- Segíthetek? Esetleg keres valakit?

Vendég

Cheryl & David
Welcome back

A könyvtárban teljes állatkert uralkodott, bennem pedig ez nosztalgikus emlékeket ébresztett, mert annak idején, amikor én felügyeltem, ugyanez volt a helyzet. Csak akkor én is csatlakoztam, és én is hajigáltam a diákokat papírgalacsinokkal.
Erről tudott az igazgató is, de sosem szólt rám. Azt hiszem, egy hozzám hasonló tanár minden iskolába kell.
Aztán én elmentem, és fogalmam sincs, ki vette át a helyem.
Ekkor felfigyeltem egy női hangra, és hamarosan ki is szúrtam a gazdáját: épp a diákokat próbálta leállítani. Majdnem - majdnem - elvigyorodtam azon, ahogy viselkedik velük, az én elveim szerint ez a normális tanári viselkedés. Kár, hogy kevesen gondolják így.
És nem mellesleg valaki, akit régen ismertem pontosan ilyen volt. Erre azonban most a legkevésbé sem akartam gondolni - ettől tartottam, ezért nem akartam visszatérni a Roxfortba.
Azért örültem, hogy a nő idejött hozzám, mert már tényleg elképzelni sem tudtam, mit kellene csinálnom.
- Igen, köszönöm - biccentettem. - Albus Dumbledore igazgatóhoz jöttem, de most elfoglalt, ezért ide irányítottak, hogy várjak itt. Azt mondták, lesz itt egy felügyelőtanár... Gondolom, ön az.
Némi tétovázás után kelletlenül a kezemet nyújtottam, de természetesen nem néztem a szemébe. Nehogy meghazudtoljam magamat.
- David Doley, volt SVK tanár.
Ha elfogadja a kezemet, akkor futólag megszorítom, aztán amilyen hamar csak tudom el is engedem, ha nem, akkor sem jövök különösebben zavarba, talán kicsit meg is könnyebbülök.
Nem láttam még erre ezt a nőt, ezért arra gondoltam, neki is újnak kell lennie. Lehet, hogy ő az új?... Nem, biztosan nem ő lépett a helyembe, akkor én most nem lennék itt.
Azért nem kérdeztem meg, bármennyire is érdekelt. Könnyebb, ha nem kell beszélgetnem.

Vendég

David & Cheryl

Nem zavar az, ha a diákok nem úgy viselkednek a könyvtárban, ahogy kéne. Tehát nem olvassák a könyveket, a saját szociális problémájuk nem az enyém, de azt igenis megkövetelem, hogy csendben maradjanak. Legalább a látszatot tartsunk fent, hogy ez itt egy kemény bűntető hely. Pedig mindenki tudja, hogy nem az, és igazából én sem megyek ki arra, hogy úgy érezzék.
Mikor diák voltam szerettem idejárni, talán sokkal több időt töltöttem itt, mint a hálótermemben. Ez azért vicces, meg szomorú is egyben, mert nem valami kényelmesek ezek az asztalok. Alvásra meg nem alkalmasak, ahogy a vastag könyvek sem. De ezek az én élményeim, a többiek már másra vágynak és ez nem rossz.
De amikor eluralkodik a disznóól a könyvtáron muszáj kézben tartanom a dolgokat, és hogy lehet ez? Ha ajánlatot adsz nekik, ők pedig elfogadják, mert mindennél fontosabb a szabadságuk. Még, ha ez képletesen van mondva.
- Igen, én vagyok a felügyelőtanár. Bár, néha úgy viselkednek mintha nem is lennék itt. Talán jobban beillek egy diáknak, mint jövendőbeli tanárnak.
Válaszoltam neki nyíltan, de akkor belém hasított az a tudat, hogy nem engedhetem közel magamhoz. Még a végén ugyanúgy meghal, mint az összes fontos ember. Ezért a felém nyújtott kezet csak gyorsan fogtam meg. Félek, hogy akár egy érintéssel is bajt hozhatok rá.
- Cheryl Dedworth, mindenes. Ha kell kisegítő tanár, helyettesítő vagy könyvtáros. Esetleg felügyelőtanár. Enyém a piszkos munka. – mosolyodtam el halványan. – Ha valamire szüksége van, akkor szóljon. – mondtam neki, majd hátat fordítva tettem le a kihozott könyveket az asztalomra.
Talán, ha nem beszélek vele, akkor nem kerülhet közelebb hozzám és így nem kell attól félnem, hogy a majdnem férjem mikor fogja leszedni az Ő fejét is. Egy pszichopata, most már látom, eddig nem. A gondolatra megborzadok és észre se veszem, ahogy nekimegyek az egyik asztalnak. A fájdalomtól leesnek a kezemből a könyvek.
- Merlinre már! Ez nem az én napom… - sopánkodok a könyvekért nyúlva, jobb oldalamat fájlalva.

Vendég

Cheryl & David
Welcome back

Diákkoromban én is gyakran jártam erre, szerettem olvasni. Persze nem mindent, megvolt a magam stílusa, de mindenesetre többet olvastam, mint a korombeliek. Szerettem is ezt a helyet, általában csönd és nyugalom volt, egyedül maradhattam a gondolataimmal és a könyvekkel.
Szerettem azt is csinálni, hogy belopóztam a zárolt részre, és elcsórtam pár könyvet, amit olvasgattam, aztán ugyanígy vissza is vittem. Veszélyes vállalkozás volt, előfordult hogy elkaptak, de pont ezért élveztem. Nem hiába osztottak annak idején a Griffendél házba.
Amikor azt mondta, jobban beillik diáknak mint tanárnak, halványan elmosolyodtam.
- Eleinte én is így éreztem. Sőt, szinte soha nem kezeltek tanárként. - Végigfutott a gondolataim közt, hogy akarom-e, hogy tudja, jártam már erre és nem csak diákként, de végül úgy döntöttem, teljesen mindegy. Ne ezen múljon.
A fesztelen stílusa valamiért arra késztetett, hogy hasonlóan kezdjek viselkedni, meg egyébként is, ha átlagosnak tettetem magam, talán nem az lesz az első reakciója, hogy valami nincs rendben velem.
Ő is hamar elkapta a kezét, amikor megfogtam, ezért arra következtettem, nem csak nekem vannak problémáim. Hm. Érdekes.
Nem mondanám mosolynak, amit az övére válaszként produkáltam, de már majdnem az volt. Mindenesetre nem maradtam végig teljesen fapofa.
- Részvétem. Néha az állatkertben unalmasabb az orángutánketrec, mint ami itt szokott menni. És rendben, szólni fogok, köszönöm.
Épp készültem helyet foglalni az egyik asztalnál - feküdt egy könyv az asztalon, gondoltam, addig azt fogom olvasgatni -, amikor meghallottam a tompa puffanást, majd a kifakadást. Felkaptam a fejem, majd némi tétovázás után kissé kelletlenül odasiettem a nőhöz. Pár hónappal ezelőtt egész biztosan hagytam volna a fenébe, de épp új életet próbáltam kezdeni, és az egykori önmagamhoz való visszatérésbe az is beletartozik, hogy segítek másoknak.
Gyorsan felvettem a könyveket, és visszapakoltam őket az asztalra, mielőtt ő rendesen lehajolhatott volna.
- Hé, öhm... jól van? - kérdeztem bizonytalanul, hangom sem úgy csengett, ahogy akartam. Ezekben sosem voltam jó, ilyenkor mindig idegennek hatott számomra a hangom, én sem tudtam volna megmondani, miért. Sosem éreztem elég őszintének, akkor sem, ha tényleg aggódtam az illető iránt.
Úgy látszik, most a változatosság kedvéért nincs olyan rossz napom, mert nem csak hogy mogorván félrevonultam, hanem még segítek is neki. Ki kell használnia, ha legközelebb találkozunk, már biztos nem ilyen leszek.

Vendég

David & Cheryl

Mindig az élményeim alapján fogok a Roxfortra emlékezni, melyek még diákkoromból valóak nem pedig a mostani énemmel nézek erre az iskolára. Most nem mernék úgy hozzáállni a dolgokhoz, mint kisebb koromban, mert csak az átmeneti munkahelyemről van szó. Bár szeretnék állandó tanárrá válni az iskolában, egy hatalmas álmom válna ezzel valóra, de ami késik az nem biztos, hogy elmúlik. Legalábbis remélem, mert valahogy muszáj pótolnom azt a hatalmas űrt, amit a családom elvesztése okozott. Pár hónap múlva lesz két éve annak, hogy megtörtént. Még mindig kiráz a hideg.
-Akkor valamit rosszul csinálunk, úgy hiszem. Majd a következő generációk már másként állnak hozzánk. – kissé feszéjez a férfi jelenléte, de csak nem mondhatom neki azt, hogy menjen ki a folyósóra, ha egyszer ideküldte az igazgató. Nem tehetek mást, beszélgetnem meg nem hiszem, hogy kell vele.
Pedig jó lenne, mert ha tanítani fog ebben az épületben elkerülhetetlen lesz az, hogy találkozzunk. Én nem akarok, egyik volt tanárommal sem szeretnék újból mélyebb kapcsolatot ápolni, mert… egyszerűen nem. Miért tenném, ha úgyis balszerencsét hozok rájuk? Lehet, hogy nem hoznék de inkább nem kockáztatok. A szüleim megjárták.
-Majd megszokom a zajt, vagy szigorúbban kezdek el viselkedni velük szembe. Lehet elérnék vele valamit, de míg nem törnek-zúznak addig nincs semmi baj. Rendben, akkor… - fejemmel a másik irányba biccentettem ezzel magára hagyva Davidet.
Van valami különös benne, ami miatt nem tudok nem arra gondolni, hogy hol láttam már Őt. Talán Ő is idejárt volna? Bár nem tudom hová máshová járhatott volna… lehet már láttam kisebb koromban. De semmi több, mégis olyan fura érzés jött rám a beszélgetés után. Talán ezért nem figyeltem arra merre megyek, ezért mentem neki az asztalnak és ezért ejtettem le mindent a földre. Béna vagyok, ez már csak ilyen…
Hihetetlen módon mikor leakartam hajolni a könyvekért már egy másik kéz szedte össze őket, felnéztem a tulajdonosára. Nem értettem, miért kedves velem? Velem nem szoktak csak úgy kedvesek lenni…
-Fogjuk rá, bevertem a csípőcsontomat… semmi komoly. – mondtam egy halvány mosoly kíséretében, majd arcát néztem. – Köszönöm, hogy felszedte. Igazán rendes magától…

Vendég

Cheryl & David
Welcome back

Ha tudtam volna, hogy tanár szeretne lenni, egész biztosan felajánlom, hogy átveheti az én helyemet, én ugyanis még mindig nem voltam biztos benne, jó ötlet-e visszatérni ide. Túl sok emlék.
Mellesleg ha itt van ő, helyettesítőtanár, miért nem megfelelő ő az SVK tanári állásra? Miért kellek ehhez én?
Persze egy remek módja annak, hogy visszataláljak önmagamhoz és rendbejöjjek, de lehet, hogy én egyiket sem akarom.
A következő mondatára már nem válaszoltam, csak egy halvány mosolyt erőltetve az arcomra biccentettem. Én biztos voltam benne, hogy engem soha az életben nem fognak tanárként kezelni, már csak azért sem, mert annak idején túl gyakran csatlakoztam be hozzájuk. Imádtam magam diáknak érezni.
Láttam rajta, hogy feszélyezi a jelenlétem, és így még inkább megerősödött bennem a gyanú, hogy nem csak én küzdök fura problémákkal. Kíváncsi vagyok, vele mi történhetett.
- Ezeket nem lehet fegyelmezni, semmivel nem érne el bármit is - mondtam, mielőtt elfordult volna, aztán zsebre tettem a kezem.
Kicsit megkönnyebbültnek éreztem magam, hogy magamra hagyott, mert nem voltam benne biztos, meddig tudom folytatni ezt az ál-bájcsevegést. Nagyon nehezemre esett, legszívesebben máris kimenekültem volna innen, bár nem kifejezetten miatta, inkább mert beszélgetni kényszerültem. Akárki lehetett volna.
Biztos vele is találkoztam már ezelőtt, mint annyi emberrel itt. Valószínűleg fiatalabb nálam, tehát alattam járt a Roxfortban - tanítani minden bizonnyal már nem tanítottam.
Mikor elejtette a könyveit, segítettem neki felszedni őket, de láttam a szemében a zavarodottságot: miért segítek neki?
Kétségkívül jó kérdés volt, hagyhattam volna a fenébe. Az egyszerűbb, és még csak a beszélgetést sem kellene folytatnom. De a diákok semmit nem csináltak a röhögésen kívül, én pedig pontosan tudtam, milyen kínos érzés ez.
Egy biccentéssel vettem tudomásul, hogy semmi komoly, de amikor az arcomra nézett, gyorsan lefele fordítottam a fejem.
- Ugyan, ne köszönje. Nincs mit.
Lepakoltam a könyveit az asztalra.
- Legközelebb óvatosabban.
Ahogy visszementem a kinézett asztalrészemhez, néhány idősebb diák nyíltan megbámult és összesúgott a hátam mögött. Ők nyilván emlékeznek rám.
Elkaptam pár részletet a suttogásokból:
- Azt hittem, ő is halott... Miért nem jött vissza?... Az SVK átok... Úgy hallottam, Creek meghalt... Meglep, hogy megint itt látom...
Véletlenül sem néztem rájuk, a lábam érdekesebb volt. Aztán leültem, és jó alaposan vizsgálgatni kezdtem a faasztal minden egyes színárnyalatát. Nem válaszoltam, sőt jelét sem adtam annak, hogy bármit hallottam volna abból, amit beszéltek.

Vendég

David & Cheryl

Az élet nem mindig habos torta és ezt mi sem bizonyítja jobban, ami velem meg a családommal történt. Egy szociopatával éveken keresztül élni úgy, hogy még egy apró sejtelmem sem volt arról, hogy ennyire beteg. Csak magamat tudom okolni, amiért nem állítottam meg, amiért nem figyeltem jobban és ennek az lett a következménye, hogy egyedül maradtam. Apám rokonai mind muglik voltak így nekik esélyük sem volt menekülni, de még anya rokonai is megjárták. Soha többé nem fogok közel engedni magamhoz senkit, még a végén megint úgy járok ezt pedig nem akarom elérni.
Soha többi nem akarom olyan szörnyen érezni magam, mint mikor megláttam vérben tocsogni a szeretett embereket, az édesanyám arcán még mindig mosoly terült el. Szerintem pont hozzám indult azért volt háttal mindennek… bárcsak… ne estem volna szerelembe.
-Van még egy két trükk a tarsolyomba, amit még nem vetettem be. Majd, ha ezek is kudarcba fulladnak, akkor feladom. Elfogadom a vereséget. – mosolyogtam.
Valami miatt könnyű volt vele beszélgetni és még azt a szorító feszengést sem éreztem, amit Dumbledore professzornál igen. Nem tudom itt mennyire elterjedt az esküvőm kimenetele, de remélem senki nem tud semmit vagy ha mégis akkor azt megtartják maguknak.
Félek igazából, mert a diákok akaratukon kívül megbántják a körülöttük lévő személyeket, és én ezt nem szeretném. Közel állok hozzájuk, bármiben benne vagyok sőt, ha kéne még csínyekben is, de azért félek tőlük. A szavaknak hatalmasabb erejük van, mint az ütéseknek.
Nem, nem szabad megengednem magamnak azt, hogy összetörjek. Jól kell csinálnom ezt a munkát, mert így pár évig megszabadulok a való igazságtól, attól, hogy már nincs senkim akihez hozzábújhatok, akit megpuszilhatok. Hiányoznak a szüleim és az, hogy együtt töltsük az ünnepeket, a diákok pedig megadják nekem ezt az érzést. Valamennyire kitöltik a hiányzó űrt.
-Megpróbálom.
Nagy levegőt vettem. Mindig ez történik, ha több időm van gondolkodni. Előkerülnek a régi emlékek, azok, melyeket az ember legszívesebben elfelejtene. Talán… nem, nem tehetem ezt magammal, muszáj tudnom ezeket, hogy rendes életet éljek.
-Elmehettek, mint ígértem fél órával hamarabb. Holnap ugyanitt. – mosolyogva kiáltottam fel, majd miután elmentek a gyerekek Davidhez mentem.
-Kérsz egy csésze kávét? Teát? Bármit? – kérdeztem tőle kedvesen, de mégis távolságtartóan.

» Celia és David
» Angie & David
» Celia & David ;;
» David R. Doley
» Levin és David