Remus és Dorcas

Tárgy: Remus és Dorcas Hétf. 23 Feb. 2015 - 20:59

Remus & Dorcas

Ez már nekem is túl sok

- Engedjen be kérem, már vagy egymilliószor látott ide bemenni, ne csinálja már...
Nyöszörögtem a portré előtt, már térden is álltam pár perccel ezelőtt, de csak azt szajkózta, hogy tudom jól, nem engedhet be, bármennyire is szívfacsaróan pislogok rá a könnyes szemeimmel. Egy perce már ott tartottunk, hogy megfenyegetett, átmegy késői bridzspartyra valamelyik barátnőjéhez, ha már úgysem hagyom aludni. Akkor döntöttem úgy, hogy feladom, összekulcsoltam a karjaimat a mellkasom előtt, és végül csak maradt a csúnyán nézés, és a sértődöttség, noha egyik sem volt jellemző rám, de eléggé ki voltam bukva, és most még ez is.
- De… mondtam már, hogy nem tudom.
Elsoroltam az év összes eddigi jelszavát, kivéve az utolsót, igaz, hogy már azt is elmondtam vagy százszor, mióta megváltoztatták, de most az istennek se jutott eszembe, és csak álltam a Kövér Dáma előtt, ázva-fázva, szipogva, és fogalmam sem volt, mit csináljak. A legtöbben már biztosan alszanak, nekem nem igazán tűnt fel, hogy ebéd óta ennyire eltelt az idő, mert… ki akartam sírni magam, és utána valamennyire összeszedni magamat, hogy senkit se kelljen a problémáimmal zaklatnom. Most meg leshetem, hogy még valaki erre járjon, szóval jobb híján fogtam magam, és leültem a Dáma elé, legalább aki először jön majd ki, felbukik bennem, én pedig tutira felébredek, és beslisszolhatok a jó meleg ágyacskámba. Nem akartam a lányokkal egy légtérben bőgni, az senkinek sem tett volna jót, és rájuk ragadt volna a feszültségem. Közel sem állítanám, hogy jól vagyok, de arra a szintre már eljutottam, hogy csak minden második percben kell legyűrnöm a kibuggyanni készülő könnyeimet. Igazság szerint, remélem is, hogy mindenki alszik, mert ha bárkit meglátnék, aki egy kicsit is törődni szokott a lelkivilágommal, akkor megint hajlamos lennék összeroskadni, azért pedig tutira senki sem lenne hálás nekem.
Felhúztam a térdeimet, és átkulcsoltam a kezeimmel, majd ráfektettem az arcomat, és fürkésztem a folyosók fakó szürkeségét. Pontosan ilyen üresnek éreztem most én is magamat, és fogalmam sem volt róla, hogyan tovább. Mit csináljak? Kitől kérjek segítséget? Apa azt írta, hogy meg fogja keresni, legyek csak nyugodt, de mi van akkor, ha neki is baja esik? Most félthetem őt is, a mai világban nem lehet tudni, kivel mi történhet, aggasztóak a hírek, és olykor félek, mi lesz velünk, ha el kell hagynunk a Roxfort nyújtotta védelmet. Ezt sosem mondtam senkinek, de a jövő olyan dolog, amivel nem szívesen néznék szembe, talán kész sem vagyok még arra, hogy felnőtt legyek.

Tárgy: Re: Remus és Dorcas Szer. 25 Feb. 2015 - 19:46

Dorcas & Remus

Csak akkor jöttem rá, mennyi az idő, mikor a Roxfort ablakaiban világító fények kezdtek kialudni, pillantásom pedig a toronyórára tévedt.
Lehet, hogy nem épp a legjobb ötlet volt ide ki jönni tanulni, a Tiltott Rengeteg szélére, mert nem csak hogy hűvös is volt már az idő, ráadásként még tilosban is jártam. Már rég a hálókörletben kellene lennem.
A könyvtárat Madame Cvikker már rég bezárta, én pedig kicsit mogorván indultam a Griffendél torony felé, amikor eszembejutott, hogy tulajdonképpen teljesen fölösleges visszavonulnom - a dolgom annyi, hogy ne kapjanak el.
Hálát adtam az égnek, hogy a Tekergők Térképe épp nálam volt. Könnyedén jutottam ki a kastélyból, és letelepedtem egy farönkre, ahol nyugodt körülmények között és nem hangzavarban folytathattam a bűbájtan tanulását.
Amikor azonban tizenegyet ütött az óra, rájöttem, hogy az idő jobban elment, mint terveztem, és nagyon gyorsan mennem kéne aludni, mert holnap osztályozni fogják egy főzet elkészítését bájitaltanból, és ha fáradt leszek, a végén még felrobbantom az egész kócerájt. Már volt rá példa, mi történik, mikor álmosan csinálok valami hasonlót - nos, soha többet. A többiek érdekében.
Összepakoltam a tankönyveimet, és osonva indultam vissza a kastélyba, igyekezve az árnyékban maradni, nehogy valamelyik tanár kiszúrjon az ablakból. Szerencsére bármilyen akadály nélkül jutottam be a kastélyba, és a Tekergők Térképe segítségével könnyen elkerültem az őrjáratozó tanárokat is; még csak az kéne, hogy én kerüljek bajba. Sosem mosnám le magamról.
A földet nézve baktattam végig a folyosókon és rohantam föl a lépcsőkön, csak a Kövér Dáma előtt fékeztem le és néztem föl végre - akkor pillantottam meg Dorcast.
Döbbenetemben majdnem átestem a saját lábamon, és értetlenül pislogtam rá. Ahogy ott ücsörgött, rögtön megsajnáltam, de azt még nem láttam, hogy bármi más gond is lenne azon kívül, hogy minden bizonnyal elfelejtette a jelszót.
- Szia - köszöntem óvatosan, és félrebillentett fejjel néztem rá. - Mit csinálsz itt?
Persze valószerűtlennek tartottam, hogy jókedvében leült ide, de azért mégis inkább megkérdeztem. Féltem, hogy megzavartam valamiben, esetleg összeveszett valakivel és azért menekült ki ide mert egyedül akart lenni.
Én meg jól idepofátlankodtam.
De ahogy megláttam az arcát, a homlokomat kezdtem ráncolni, mert kezdett világossá válni, hogy valami egyáltalán nincs rendben.
- Hé... Jól vagy?
Még mindig óvatos hangon beszéltem, mert komolyan tartottam tőle, hogy nem kéne most zaklatnom szegényt. Abban sem voltam biztos, hogy jól látom, hogy nem stimmel valami vagy csak beképzelem.
Nekem is túl késő van...
Közelebb léptem hozzá egy lépéssel, de végül mégsem guggoltam le elé, csak bizonytalanul álltam ott, mint valami idióta.

Tárgy: Re: Remus és Dorcas Csüt. 26 Feb. 2015 - 14:57

Remus & Dorcas

Ez már nekem is túl sok

Nagy nehezen leesik, hogy csak nem kell egész éjszaka itt ücsörögnöm, mert biztosan őrjáratozik majd erre valaki, viszont mivel nem akarok bajt, ezért nem indulok el, hogy hátha belebotlom majd egy tanárba, még a végén büntetőpontot kapnék. Az lenne csak a fantasztikus befejezése a napnak, az egyszer biztos, tutira bőgve aludnék el, mindenesetre épp ezért nem mozdulok. Csak ne az a hülye macska legyen, nem szeretem, tök ijesztő, pedig általában jól kijövök a macskákkal…
Hallottam a lépéseket, de egyelőre nem emeltem fel ölembe temetett fejemet, tök mindegy, ki az, jobb kedvem nem lesz, de legalább bejutok, aminél többet jelen pillanatban nem is akartam. Amikor azonban meghallottam Remus hangját, felpillantottam, és gyorsan letöröltem könnyáztatta szemeimet. Szerintem ilyen ramaty állapotban még sosem látott, mint ahogy senki más sem, elvégre én vagyok az, aki majdhogynem mindig vidám, az ügyeletes bohóc, aki kötelességének érzi, hogy jó hangulatot hozzon a társaságba. Nos, most csúfosan felsülnék vele, ez teljesen bizonyos.
- Szia!
Motyogtam halkan, aztán felböktem a Kövér Dámára, aki mellkasa előtt összefont kezekkel csóválta a fejét, láthatólag nem volt a legjobb kedvében.
- Nem jut eszembe az az átkozott jelszó, nem tudok bemenni.
Még mindig nem volt tökéletesen hallható, amit beszélek, de mivel vélhetőleg rám figyelt, kivehette a szavaimat. Azt nem nagyon akartam, hogy előkerüljön a másik problémám, mert ha valakit, hát őt biztosan nem szeretném ezzel zavarni, mert hát, van jobb dolga is, ez tuti, épp elég, hogy a nyakára járok a bájitaltan gyakorlás miatt, nem kell még a magányügyeimmel is zaklatnom. Túl jóindulatú, biztos meghallgatna, de sosem akartam visszaélni eme tulajdonságával.
- Én… nem…
Nyögtem ki végül nagy nehezen, mert most mindösszesen ennyire futotta, csak néztem az arcát, láttam, hogy ráncolja a homlokát, bár tény, minimum vaknak kell lenni, hogy valaki ne szúrja ki az állapotomat. Az már csak hab volt a tortán, hogy majdnem minden göncöm vizes volt rajtam. Így jár az a dilis tyúk, aki elesik a hóban, és ott támad kedve kibőgni magát.
- Csak… kaptam egy nagyon rossz hírt.
Vakartam meg a tarkóm, aztán nagy nehezen feltápászkodtam a földről, nedves foltot hagyva magam alatt, remélem, senki sem fog benne elesni, reggelre már biztosan fel fog száradni, szóval igazából ez nem aggasztott. A levél még mindig a tenyerembe volt gyűrve, kicsit kikandikált a vége, bár nem tudom, olvasható-e még egyáltalán, meg azt sem, hogy szét tudnám-e nyitni az öklömet. Túl régen szorongatom már.
- De… ne aggódj, jól leszek.
Tiszta dinka vagyok, az sem biztos, hogy aggódik, néha abszolút lövésem sincs róla, mit érezhet, olyan ő nekem, mint valami bezárt könyv, aminek a kulcsát képtelen vagyok meglelni. Meglehet, nem is kell megfejtenem, elég, ha a fiú barátai jól ismerik, s tudják támogatni, ha épp baja van.

Dorcas & Remus

Abban a pillanatban amikor rám nézett, egyértelművé vált, hogy nem, közelről sincs rendben. Hiába törölte meg a szemét, nem tudta eltüntetni a nyomokat, hogy sírt, én pedig egy kicsit zavarba jöttem, mert vigasztalásban nagyon nem voltam jó. Persze azonnal segíteni akartam rajta, csak hát fogalmam sem volt, hogy... hogyan. Még azt sem tudom, mi a baja!
Elfelejtettem a jelszót, mondta. Tehát lehet, hogy ez a baj? Azért sírt volna, mert nem jutott eszébe a jelszó, és félt, hogy kint ragad éjszakára? Ugyan már, ő nem az a típus, ezért biztosan nem sírt volna.
- Ó, a jelszó ezen a héten Mimbulus Mimbletonia - mondtam, mire a portré azonnal kinyílt.
Halkan beszélt, de természetesen értettem, hiszen rajtunk kívül senki nem volt sehol, a falak nem visszhangoztak az általános zsivajtól.
Még mindig méregettem, most már azt is észrevettem, hogy csurom víz. Szívesen megkérdeztem volna ezt is, de ekkor mondta el végre az igazi problémáját: kapott egy rossz hírt.
Elszorult a torkom. Manapság már nem kellett meglepődni, ha valaki eltűnt, meghalt, vagy hasonló dolog történt vele; talán így járt az egyik rokona, ismerőse is? Hiába, a rossz hírről kapásból ilyen dolgok jutottak eszembe, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül.
- Én... sajnálom - mondtam halkan, ahogy egy pillanatra a földre néztem, majd egyenesen vissza rá. Tökéletesen átéreztem a helyzetét. - Hadd segítsek.
Finoman megfogtam a kezét - a másikat, nem azt, amiben tartott egy papírdarabot, mert közelről már kiszúrtam -, és segítettem neki felállni. Még egyszer végignéztem rajta: tényleg nem nézett ki túl jól. És ráfért volna egy forró zuhany, amennyiben nem akart holnapra tüdőgyulladást.
- De, én aggódom - feleltem határozottan, és most már elengedtem a kezét. Előhúztam a pálcámat, és halkan elmormoltam egy varázsigét, a következő pillanatban pedig a ruhái megszáradtak és fel is melegedtek. Nemrég olvastam erről a varázsigéről egy könyvben, és tulajdonképpen mindig ki akartam próbálni, csak még nem volt alkalmas alany rá, mert csak ezért nem akartam fejest ugrani a tóba.
Gyorsan felszárítottam a padlón keletkezett víztócsát is, aztán fejemmel a bejárat felé intettem, ami még mindig nyitva volt, a Kövér Dáma pedig láthatóan eléggé türelmetlenkedett, miért nem megyünk már be.
- Gyere, ideje lenne bemennünk. - Egyik kezem a hátára csúsztattam, és finoman tolni kezdtem egészen addig, amíg be nem lépett a klubhelyiségbe, én pedig követtem. A portré becsukódott mögöttünk, én pedig kérdőn ránéztem, szavak nélkül kérdezve, mi legyen most. Ha akarja, szívesen meghallgatom, de mehetünk aludni is. Vagy itthagyom egyedül, ha kéri. Rajta múlik.

Remus & Dorcas

Ez már nekem is túl sok

- Ohh… tényleg. Milyen buta is vagyok.
Suttogtam, valójában ez már csak az utolsó csepp volt a pohárban, ha nem lennék ennyire kiborulva, biztosan eszembe jutott volna, de már fölösleges ezen rágódni. Tulajdonképpen, örülök, hogy ő talált rám, elvégre, amennyire én ismerem, nem az a tapintatlan alak, és ha azt mondom, nem akarok róla beszélni, akkor nem fog erősködni. Ugyanakkor, kedveltem és szerettem a társaságában időzni, és nehéz kérdés volt, vajon mennyire rombolnám le a köztünk kialakulni kezdő bizalmi köteléket, ha bezárkózom. Jobb lesz nekem egyáltalán attól, ha senkinek sem beszélek a dologról? Nem hiszem…
- Köszönöm!
Olyan kedves volt… mindig, és annyira nem értettem, hogy miért esik nehezére olyan nehezen feloldódni, és másokkal is megtalálni a hangot a kis csapatukon kívül, ám azért hálás voltam, hogy velem olykor hajlandó volt beszélgetni.
Halovány pír futott az arcomra, akármennyire is igyekeztem volna ma elkerülni mindenkit, jól esett az aggodalma, hisz fontosnak tartottam a véleményét, az egész személyét, csak éppen mindig úgy éreztem, hogy van valami megfoghatatlan dolog, ami megakadályozza, hogy valóban bizalmas barátokká váljunk, amolyan lassú víz partot mos esete volt talán, reméltem, egyszer átszakad a gát, de az semmiképpen sem ezen a gyászos napon lesz. Ma pocsék barát lettem volna bárki számára.
- Jellemző, ez sem jutott eszembe.
Fedtem meg magam a varázslatát látván, mármint, ezt az igét pont nem ismerem, de tüzet bármikor tudnék csinálni, és az mégiscsak melegítene valamelyest. Annyira ostobának érzem most magam, és valahogy zavar, hogy ezt neki tapasztalnia kell. Így is épp elég lehet, hogy korrepetálnia kell, most még tökéletesen le is jártatom magam. Ügyes vagy Dorcas, csak gratulálni tudok.
- Jól van, és elnézést kérek asszonyom… mindenért.
Pislogtam a Dámára, könnyáztatta arcom láttán úgy tűnt, megenyhül, mert utánunk duruzsolta, hogyha bármire szükségem lenne, jöjjek csak hozzá kiönteni a lelkemet. Nem fogok, de nem akartam tovább rontani a megítélésemen, úgyhogy csak hagytam, hogy Remus besegítsen. Kicsit még mindig remegtem, de azt hiszem, hogy kezd jobb lenni, a száraz ruha sokat lendített a helyzetemen.
- Én, – nyeltem egy nagyot. - tudom, hogy nincs jogom ilyet kérni, de most nem szeretnék még egyedül maradni. Nagyon bánnád, ha egy kicsit még beszélgetnénk?
Pillantottam a kanapé felé, és valamiért most igencsak vonzónak tűnt ama elképzelés, hogy a vállára hajtsam a fejem, és elszundikáljak, ugyanakkor azt is tudtam, hogy nem ártana beszélnem a történtekről, legalább egy valakinek, különben bele fogok roppanni, és ez nem volna túl nyerő húzás, így is épp elég sötét viharfelhők gyülekeznek már a varázsvilág fölött.

Dorcas & Remus

Vetettem rá egy átható pillantást, ugyanis én a legkevésbé sem gondoltam, hogy buta lenne. Ilyen helyzetekben az ember hajlamos mindent elfelejteni, én pedig jelenleg csak a sajnálatot éreztem iránta, amiért ilyen helyzetbe került.
- Nincs mit - feleltem ugyanilyen fürkésző pillantással nézve rá, mintha a szemeiből ki tudnám olvasni, mi a baj.
Persze nem tudtam. Sem az ismerkedés, sem az emberismerés nem volt az erősségem, és bár mindig észrevettem valakin, ha valami nincs rendben, elképzelésem sem volt soha, mégis mi a baj. Sajnos ebből a szempontból nem hasonlítottam anyámra.
Dorcas azon kevés emberek egyike volt - Jameséken kívül, természetesen -, akivel mertem beszélgetni. Nem mindenről, természetesen, nem akartam, hogy tudja, mi vagyok, de nem éreztem magam rosszul a jelenlétében, és ez is nagy lépésnek számított. Sőt, kifejezetten szerettem, ha a közelemen van, teljesen normálisnak éreztem magam ilyenkor, átlagos varázslótanonc egyszerű barátokkal, nem három animágussal, akik mindig elkísérik, amikor vérfarkassá változik.
Nem panaszkodhatok sem Jamesre, sem Siriusra, de még az egyébként nálam is félénkebb és borúlátóbb Peterre sem, de néha jó volt kicsit kilépni ebből a körből.
- Mindenkivel előfordul - mondtam, és próbáltam megnyugtatóvá tenni a hangszínemet, amikor arra panaszkodott, hogy még ez sem jutott eszébe. Egyáltalán nem járatta le magát előttem, bár tartottam tőle, hogy ettől fél. - Komolyan. Ne emészd magad. Rossz napod van.
Én nem mondtam semmit a Dámának, csak biccentettem, és majdnem elmosolyodtam a nyájasságán, meg azon is, hogy tudtam, Dorcas gyaníthatóan egyáltalán nem fogja igénybe venni a felkínált segítségét. Nem így ismertem.
Még mindig a Dáma portréjának hátulját bámultam, amikor megszólalt Dorcas, én pedig meglepetten rápislogtam.
- Már hogyne lenne jogod ilyet kérni? Barátféleségek vagyunk, vagy nem? - halványan elmosolyodtam, és pillantásának eleget téve leültem a kanapéra, majd kérdőn néztem fel rá.
- Miről szeretnél beszélgetni? Ha gondolod... elmondhatod azt is, mi állt a levélben. De ha csak figyelemelterelést szeretnél, holnap úgyis szombat, tiéd vagyok egész éjszaka és hajnalban.
Bár nagyon kíváncsi voltam arra a rossz hírre, nem akartam erőltetni, mert tudtam, milyen idegesítő, ha faggatnak.
Ilyenkor egyébként már senki nem volt a klubhelyiségben, mindenki aludt, úgyhogy miénk volt az egész, odaültünk ahova akartunk, ami ritkaságszámba ment.

Remus & Dorcas

Ez már nekem is túl sok

Ez az átható pillantás… olyan édes, hogy próbál lelket önteni belém még így is, még akkor is, ha ez tulajdonképpen nem tudatos a részéről. Jól esik, tényleg, és próbálok úgy tenni, mintha kicsit jobb lenne, de ez azért nem teljesen igaz, sőt, mert hát, még nagyon is a feldolgozási fázisban vagyok, és csak remélni tudom, hogy menni fog…
Volt mit köszönnöm, de jobbnak láttam nem firtatni, valahogy vele nem szerettem vitatkozni, amúgy se nagyon, de Remus mellett mindig olyan érzésem volt, hogyha vitába szállok vele, elijesztem, mintha egy félénk kismadár lenne. Neki azért nem emlegettem, hogy ilyesmi is eszembe jutott róla, szerintem nem értékelné. Az én problémáimmal általában soha senki sem volt tisztában, mert nem szerettem beszélni róluk, inkább voltam én a váll, minthogy nekem kelljen bárkire dőlve elsírnom a bánatomat, de úgy hiszem, most igencsak jól esett volna. Ezt persze nem mondom ki hangosan, még a végén elszaladna, vagy valami hasonló, azt pedig semmi esetre sem szeretném. Ezúttal nekem is szükségem van valakire, és nagyon is örülök, hogy ő az, aki belém botlott majdnem.
- Igen, csak nekem nem szokott rossz napom lenni, tudod, általában én rángatok ki mindenkit a melankóliából. Bosszantó, hogy magammal kapcsolatban képtelen vagyok erre.
Füstölgök halkan, ha nem lenne ekkora csend most a klubhelyiségben, biztosan nem hallaná meg. Nem szeretem beismerni, ha valami nem sikerül, de most határozottan erről van szó. Jó lenne, ha képes lennék hinni abban, hogy minden rendbe jön, de jelen pillanatban ez egyáltalán nem ment. Mi lesz, ha sosem látom viszont anyát? Istenem, nem hiszem, hogy kibírnám, még a gondolat is rettenetes.
- Tudod, hogy nem nagyon szeretek senkitől semmit kérni, a te füledet pedig már így is épp eleget rágom a korrepetálások miatt. De, persze, azok vagyunk, mármint barátok, szerintem nem csak féleségek.
Pislogok rá egy halovány mosollyal, én a barátomnak tartom, és hálás vagyok neki, amiért mindig segít, bár szerintem egyszerűen képtelen nemet mondani, legalábbis én még nem vettem észre, hogy valaha megtette volna. Gyorsan le is ültem mellé a kanapéra, se túl közel, se túl távol, nem szerettem volna, ha kényelmetlenné válik a helyzet, bár nem tudom kifejezetten, miért agyaltam ennyit ezen. Talán csak a visszahúzódó jelleme okán igyekeztem vigyázni arra, mit csinálok, szerintem bármelyik más barátunknak lazán a vállára hajtottam volna a fejemet, de most valahogy nem ment. Inkább felé fordultam törökülésben, és úgy néztem rá, az ujjaimat kissé zavartan tördelve szavainak hallatán. Sóhajtottam is egy mélyet, bár mikor azt mondta, hogy az enyém egész éjszaka és hajnalban, éreztem, hogy kissé elvörösödöm, pedig holt biztos, hogy Remus szavai mögött semmi pikáns él nem lapult. Gyorsan le is hajtottam a fejem, hogy ne szúrja ki, talán a sötét társalgóban, ahol csak a kandalló tüze adja a fényforrást, megúszom a lebukást. Mi tagadás, jól esne olyan sokat beszélgetni vele, vagy csak éppen a közelében lenni.
- Anyáról van szó, eltűnt… És apa keresi, de egyelőre nem találta meg, én… attól félek, hogy belekeveredett valami szörnyűségbe, és nagyon bosszant, hogy semmit sem tudok érte tenni.
Sem innen, sem sehonnan, én semmi vagyok a nagy varázslókhoz és boszorkányokhoz képest.
- Borzalmasan aggódom.
Birizgáltam tovább az ujjaimat, és rágtam a szám szélét idegességemben, volt pár rossz szokásom, annyi szent, bár talán kifejezetten zavaró nem volt, de fogalmam sincs, nem láttam magam külső szemmel.

» Remus and Dorcas
» Dorcas & Remus ~ I'm happy you're here
» Remus & Doe
» Dorcas & Fabian
» Dorcas és Lucius