Lily & Severus

Lily & Severus

Napok teltek már el. Nem egy-kettő, illene a helyzetre nagyobb időmérték is, csak abba nem akarok belegondolni. Fájó lenne azt mondani, hetek, hónapok. Szóval maradok annál, hogy hosszú napok teltek el az óta, hogy Lily nem áll szóba velem.
Megsértettem, pedig én nem akartam, én... Nem is tudom, mi ütött belém, de nem bírtam elviselni, hogy ott van, és úgy lát, és... Nem is értem, ezt mégis miért nem érti meg! Sőt! Ezek után még Potterrel kezd, mert nem vagyok én hülye, van szemem, és látom, mi történik, hogy nem kerüli őt, hogy egyre többet időzik vele és a bandájával, hogy... Merlinre, hát nézze már meg azt a Pettigrew gyereket! Sőt, sőt! Ott van Black, hát micsoda neve van, erre. Erre tessék, mit művel! Hogy lehet vele barátkozni ezek ellenére is? És akkor még szót se tettem arról a Lupin gyerekről, aki... Nem, nem bírnám elviselni, hogy Lily vele legyen, vele időzzön, mert biztos vagyok benne, tudom, hogy mi ő, és nem engedném, hogy megfertőzze Lilyt is! Nem, még mit nem, próbálja csak meg, és... És... Magam sem tudom, mit teszek, de olyan kegyetlenséget még nem látott ez a föld, abban mindenki biztos lehet! Ha Lilyről van szó, akkor ha kell, puszta kézzel, körömmel vájom ki a szívét annak, aki az életére tör, így vagy úgy. Megszállott lennék? Igen, na és?
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal suhanok végig a folyosókon, táskámat hanyagul a vállamra csapva. Jó idő van, az évszakhoz képest pedig pláne, így úgy döntöttem, kint fogok tanulni. Elég lesz a bezártságból, ráadásul odakint talán elkerülhetem Potteréket is. Ma nincs kedvem hozzájuk, az a nagy helyzet. Meg az, hogy magamban már tervezgetem, miképpen fogjuk őket úgy igazán móresre tanítani, én és a fiúk; merthogy sokan benne lennének egy ilyen buliban azért.
Lépteim szinte hangtalanok, tekintetem üresen réved magam elé, lábaim monoton, egy ütemben haladva visznek előre, egyre közelebb a célomul kitűzött tópart felé. Ha ismerős jön szembe, azért épp biccentek, de ez minden, többet ne várjon tőlem ma senki, ismét erőt vett rajtam a letargia. Fél perc múlva talán már meg se tudnám mondani, mégis kik haladtak el mellettem. Így érkezem hát ki a kastélyból, idekint már jelentősen megfogyatkozik a nép, bár még épp elcsípek egy csúf hangot, aki nem ép hízelgő módon méltat engem, s bár nem fordulok utána, hogy ellássam baját, de nagyon is emlékszem rá, a hangra, és biztos lehet benne, hogy idő kérdése, és megtorolom én ezt még neki.
Egyébként átlagos ruhákat viselek, a szokott iskolai egyenruhát. Mások megtehetik, hogy az órákon kívül átlagosan öltözzenek, így természetesen én is, csak van egy kis gond ezzel. Nem érdemes ugyanis, mert a hétköznapi ruháim még katasztrofálisabbak, mint ez. Így inkább marad ez, jobb az úgy; ez csak mérsékelten közvetít siralmas állapotokat a külvilág felé, legalábbis a többihez képest. Meg aztán, szeretem a talárt. Néhány nyújtottabb lépés, és magam mögött hagyom hát a kastélyt, szemeim előtt hamarosan már ki is bontakoznak a tópart most még kissé távoli körvonalai.
- Lily! - szakad ki belőlem, akaratlanul is, ahogyan közelebb érvén meglátok egy vörös lányt a parton. Talán tévedek, és nem ő az, benne van a pakliban: elméletben. Valójában nincs, ugyanis nincs az az istenség, hogy én eltévesszem őt, hogy ne ismerjem fel tetszőleges szögből vagy távolságból ezt az alkatot, ezt a hajzatot, ezt a ruházkodási stílust, ezt az összhatást. Ő Lily Evans, és kész - egyszerűen nem lehet más. Elönt a vágy, a vágy, hogy odafussak, mit fussak, rohanjak, és kezdjem elölről az egészet, amit már nem egyszer: a könyörgést, hogy illessen újra kedves szavakkal, fogadjon újra barátai közé, hogy ha ezeket nem is teszi, hát legalább bocsásson meg, és én megteszek neki bármit! Kérjen, amit csak akar, neki, őérte bármire kész vagyok!
Nagyot nyelek, mert egyrészt ez megalázó lenne, másfelől komplett hülyét is csinálnék magamból ily módon, szánalmas idióta képét festve magamról, abból a fajtából valóét, akire persze, hogy senkinek sincs szüksége, sőt. Harmadrészt már próbáltam.
Így hát csak nyelek egyet, megemelem állam, lépteim lerövidítem, és könnyed, laza és nyugodt tempóban lépdelek oda, egészen halkan, de amennyire tőlem telik, magabiztosan. Ahogyan közel érek, megköszörülöm torkom, hogy ne ijesszek rá nagyon.
- Szép napot, Lily! - üdvözlöm hát - Hogy-hogy itt kint vagy, egyedül? Van valami baj esetleg? - kérdem, bár nem tartozik rám. Többé már nem, de aggódom érte, hogy talán baj van. S csak, ha felelt, majd akkor huzakodok elő jöttöm valódi céljával, vagy talán akkor sem. A válaszán múlik minden. Mint mindig: neki megengedem, hogy döntsön, hova tovább.

Lily & Severus

Monoton egykedvűségbe süppedve haladok kifelé a kastélyból, elegem van a négy fal közé zártságból, nem, mintha ne érezném otthonosan magam a pincében, elzárva minden természetes napfénytől, de most vágyom némi változatosságra, a kinti táj kínálta magány üdítő békéjére, mely talán átmenetileg lecsillapítja már régóta háborgó gondolataimat, s enyhítő megnyugvást hoz számomra egy újabb kósza tervvel, gondolatfoszlánnyal, mely már rövidtávon áttörést hozhatna; mely révén már most változtatni tudhatnék akár a Lily, akár a Potter-ügyek valamelyikén. Igaz, egyik hozná magával a másikat is, ez meggyőződésem. Nem bírom már elviselni ezt, és bár bizonyossággá érett az elképzelésem, miszerint ha sikeres halálfalóvá válok, és felépítek egy új világot számunkra, minden meg fog változni - hovatovább, kedvezően -, de ez oly messzi és távoli ígéretként kecsegtet, hogy magam sem tudom, miként is tudnék addig várni, és eltűrni mindazt, ami itt megy.
Fel se tűnik egy pillanatra, merre tartok azonban, szívem is kihagy egy ütemet, mikor felismerem a lányt, ki a tóparton üldögél, s szinte fénysebességgel suhanok hát feléje, nem hátráltathat sem a föld egyenetlensége, sem az enyhe, lágy szellő, mely szembe fúj. Halkan haladok, és nem is futok, nem alázom meg magam annál jobban, ahogyan már megtettem korábban, megjegyzem, javarészt azt is őmiatta tettem. Értékelhetné, de látom rajta, ahogy megszólítom, mást várt. Jobbat. Már ettől úgy érzem, mintha arcon csapott volna, de enyhén megemelem állam, és dacosan, csak-azért-is alapon varázsolok ajkaimra ártatlan, kedves, s kissé félszeg mosolyt. Köszönt, s ez egyelőre elég, nem küld el, és ő sem pattan fel, hogy elszáguldjon, messze, bárhova, csak tőlem távol. Nekem ennyi elég - itt és most legalábbis.
- Szokásos... - ismétlem szavait lassú vontatottsággal, ahogy tekintetem a koszorúk felé siklik, mert persze észrevettem őket, nagyon is. Csak egy bolond figyelmét kerülte volna el. - Örömmel adtam volna a szüleim a tieidért cserébe. - jegyzem meg csendesen. Nem illik ilyet mondani; mások életét ajánlani bárkié helyett is, de a nagy igazság az, hogy nem bírom őt szomorúnak látni, engem pedig annyira nem érintene meg, ha a szüleim elpatkolnának. Már így is csak adósságot fognak maguk mögött hagyni, és keserű szájízt, nyomort adtak, s nem mást, ha árván kéne élnem, tán az se lenne sokkalta rosszabb. Lilyért szó nélkül vállalnám, ha kéne, magam belezném ki anyámékat, ha kell, hát kézzel. De ebbe már nem megyek bele, ilyesmit aligha akarna tőlem, és bármekkora áldozatnak hangzana is, attól tartok, nem bírná az elképzelést sem, hogy bárkit is kibelezzek. Pedig őérte... Akárkit. Bárki másért azonban már nem erőltetném meg magam, azt is tudnia kell. - Sajnálom, ami velük történt. Autóbaleset? - költői kérdés, hallottam hírét természetesen, de eddig nem volt rá igazán alkalmam, hogy beszéljek vele erről. Igaz, lehet, hogy most sem lesz, sejtem, hogy nem akar velem erről diskurálni, talán igaza is van. Csak részben tudom megérteni, csak azért fájó ez nekem, mert őt szomorúnak látom, de igazán nem tudom átérezni a helyzetét. A szülők elvesztése nekem nem tűnik tragédiának, főleg nem az muglik esetén, ha az apám elpatkolna, én szerintem egy hétig ünnepelnék, ha ugyan kitartana addig a pia. Nem kérdezek rá a testvérére, nem izgat, ő hogyan dolgozza fel ezt, és, hogy tartják-e a kapcsolatot. Gondolom, összeborulva siránkoztak egy sort, a tragédiák összehozzák a családot. Szóval legalább nincs teljesen egyedül.
Közelebb lépdelek, s megállok közvetlenül mellette, tekintetem a tóra szegezem, s megállom, hogy ne őt firtassam, azt hiszem, az most nem lenne illő, hagyom kicsit gyászolni, a tudattal, hogy azért itt vagyok. S csak, mikor ismét megszólal, fordítom feléje tekintetem, igyekezvén, hogy megnyugtató és bátorító arckifejezés tükröződjön feléje vonásaimon át.
- Annak is érzem magam. - értek egyet vele lassan. Testtartásom valóban laza és hanyag, nem töröm magam, hogy dicsőséget és erőt sugárzó, fennkölt legyen, messze hirdetve, hogy igen, márpedig Prince-származék vagyok, szegről-végről. Mellette talán megengedhetem magamnak, hogy csak úgy legyek, mindenféle megjátszás és erőlködés nélkül, kényelmesen, elengedve magam: így könnyebb is, hiszen tényleg, ha megkérdeznének róla, mit akarnék tenni, alighanem az alvást választanám. De valójában ez olyan fáradtság, mely nem kipihenhető... Ahogy azonban folytatja, felszalad bal szemöldököm. Megint kezdi, megint támad, holott világosnak kéne lennie, hogy téved: a legnagyobb gonosz itt nem én vagyok, és a legkevésbé sem a baráti köröm, akármit gondol is mondjuk Belláról, például. Na jó, ő egy kicsit tényleg furcsa... - Fele annyira sem, mint Potterék. - jegyzem meg szárazon - De bizonyára nem dicsekszik vele, mikor hogy sikerül épp megaláznia, igaz? Vagy olyankor velük örülsz? - legalább van valami oka örömködni is, nem igaz? Akárhogy is, kissé sértettnek hangozhat a hangom, nem tudom, nem akarom elképzelni, hogy immáron velük röhécsel azon, hogyan is bánnak el velem néha napján, vagy, hogy segít nekik kitervelni ezeket. Nem, erről biztosan nem lehet szó, ugye?

Lily & Severus

Már hogy a francba ne jöttem volna? Hiszen egyedül volt, magányosan, és... Azt hiszem, túlságosan belesüppedve a gyászba, és meg kell, hogy valljam, nem bírom ezt, még csak tudni se, nem, hogy látni. S persze tudom, hogy haragszik rám, és teljes joggal teszi ezt, de hiszem, hogy meg fog bocsátani egyszer, mert meg kell bocsásson, mégse haragudhat örökké egyetlen nyamvadt szó miatt. Hiszen tudnia, éreznie kell, hogy nem gondoltam komolyan, hogy én soha nem sérteném őt meg tudatosan, hogy nekem a barátságunk bármit megérne, és csak egy szavába kerülne, hogy bármilyen őrültségbe belevágjak. Ha azt mondaná, megbocsát, ha cserébe megteszek neki valamit... Merlire, kérjen bármit, mondom bármit! Sőt, a szerelméért talán ott hagynám a barátaimat is; ha ő is szakítana Potterékkel, persze, mert valamit valamiért. Most lehet mondani, hogy rossz az értékrendem, de én nem hinném, mégse kérheti, hogy szakítsak a barátaimmal, dobjam ki egy eddig felépített élet minden részletét azért, hogy lelkesen, sőt szorgosan asszisztálhassak ahhoz, hogy ő meg Potter továbbra is együtt enyeleghessenek, ha vele akar romantikázni, akkor el kell fogadnia, hogy nekem is megvan a magam baráti köre. De ez nem jelenti azt, hogy ne bocsáthatna meg, hogy ne lehetnénk újra barátok. Szerintem tudnánk barátok lenni, viták nélkül, ha igazán akarnánk. De ő nem akarja, és emiatt egyre elkeseredettebb kísérleteket teszek arra, hogy tudtára hozzam - mélységesen sajnálom, ami akkor és ott, köztünk történt. Nem, mintha eredetileg az ne Potter és Black hibája lett volna, amúgy. Csak úgy mellékesen megjegyezve. Azt, ami közte és Petunia között történt, nem tudom, hiszen nem mesélte, bár igazság szerint én se nagyon kérdeztem. Ennek oka egyszerű, Petunia egy utolsó mugli, mit foglalkozzam én vele? De tudom, hogy Lilynek jelent valamit, mégiscsak testvérek, emiatt pedig hajlandó vagyok érdeklődőnek tűnni a gyűlölködő helyett, de ez minden. Ne várja, hogy tényleg érdekeljen is, mi van a nővel. A szavaira finoman megvonom vállaimat.
- Azok - értek egyet lassan, mert ezt persze nehéz lenne letagadni, nem is áll szándékomban. A szüleim, de ettől még nem hiszem, hogy bármit is éreznem kéne automatikusan. Ők se szeretnek engem, nekem miért kéne őket? Mit kaptam tőlük? "Életet", lehetne mondani, de az igazság az, hogy a gyerekcsináláshoz sem ész, sem pénz, sem felelősségérzet nem kell, sőt, rengeteg egyéb dolog se, nekem is menne, és erősen kétlem, hogy csak azért, mert nincsenek merevedési gondjaim, és ezt egy nő tudtára is tudom hozni, ennek terméke köteles lenne majd szeretni. Mert valljuk meg - valójában az egyetlen dolog, ami rajtuk túlmutat majd, és örökségemül marad, az az adósságuk. Remek, tudom, hogy én legyek azért hálás. Igyekszem majd. - De attól még úgy gondolom, ahogy mondtam. Ha visszakaphatnád a tieid értük... Én nem bánnám. - szerintem ez nem lenne akkora áldozat részemről, de talán ő most, a veszteséget érezvén máshogy értékeli, és így van: én ezt nem vagyok rest kihasználni, hiszen ettől még őszinte maradok. Tényleg nem bánnám, ha lehetne efféle cseréket bonyolítani. Életért életet.
- Mit kerestek volna ott? - pislogok rá kissé zavartan eztán viszont. Óriások nem jönnek le csak úgy a maguk kis zugaiból, legfeljebb, ha valaki hívja őket, s persze, főleg, ha ezért viszonzásul kapnak is valamit. Na nem, mintha ne lennének elég agresszív teremtések, de mégis - mit akartak volna egy csapat muglitól? Úgy értem, ha én háborút terveznék indítani, és sikerülne megszereznem az óriások támogatását, igyekeznék ezt titokban tartani, hogy a meglepetés erejével használhassam majd őket. Szóval ez egyáltalán nem logikus. Hacsak nem célzottan a szüleiért mentek, de abban az esetben van itt még valami; valami, amiről nem beszél. - Kik terjesztik ezt a pletykát? - kérdem végül óvatosan, kissé összeszűkített szemekkel. Kissé bizonytalanul lépek felé, s guggolok le mellé, ha el nem húzódik, persze, de hozzáérni nem mernék. Már nem tudom, megengedhetem-e ezt magamnak, vagy sem, tekintetem is inkább a vízre szegezem egy pillanatra, s csak utána pillantok el Lily felé is.
S persze, az együtt, barátságban eltöltött évek nem múlnak el nyomtalanul, könnyedén kiszúrja fáradtságom, s tán még némileg el is mosolyodom, mert egy pillanatra úgy érzem, hogy törődik velem, de a kérdésére elsötétül tekintetem.
- Nem látom át, miért lenne hiba, hogy mint mindenki másnak, nekem is akadnak barátaim, akikkel eltöltöm az időm egy részét. - jegyzem meg kissé távolságtartóan. S persze igen, márpedig halálfaló leszek, ez a tervem, a vágyam, mert ez közelebb vihet a családomhoz. Na nem a szüleimhez, anyám és apám leginkább kitörölném az életemből, az anyai nagyszülőkről beszélek. Na meg Lilyről, mert most még talán nem érti, de ő is részese lehet majd az új világnak, amit építünk, amit elhozunk a varázslók számára, amelyben bujkálás nélkül élhetünk majd mind, boldogan. Igen, az odavezető út vérrel van kikövezve, és igen, az efféle lépéseket is meg kell hozni, és valakinek meg kell tennie, amit a vér, a varázsvilág megkövetel, megérdemel. És én kész vagyok erre, egyszer majd ő is büszke lesz rám. Én ebben hiszek, és nem egyedül: csakugyan, például Malfoy is osztja a nézeteim, az elképzeléseket, terveket egy új, jobb világ reményéről.
- Nem hiszek abban, hogy lenne fehér vagy fekete mágia - vágok vissza, igaz, erről lehetne vitázni azért éppenséggel. - Csak azon múlik minden, hogy mit akarsz elérni, hogy mire használod... - kezdem, de eztán elnémulok, és úgy révedek rá, mintha arcon csapott volna, nyitom ajkaim, majd bezárom, a nélkül, hogy egy szót is szólnék. Nyelek egyet, mély levegőt veszek, mielőtt újra megszólalnék, mert el se akarom hinni, amit az imént hallottam.
- Jól értem, mond, Lily? Az imént arra kívántál utalni, hogy én valaha is Potter életére törtem? - kérdem hűvösen. Én fel se fogom, amit hallottam, mert... Én soha, senkit, semmikor... Még... Honnan veszi ezt?! - Hát persze, hogy Potter nem akar megölni. De csak azért, mert pontosan tudja, hogy annál rosszabb dolgok is történhetnek egy emberrel, és ezt a tortúrát nyilván nem hagyná ki. - ki ne akarná végigszórakozni, hogy az ellensége végigszenved egy egész életet? Na ugye. Potter pontosan ilyen, és ez az egyetlen, ami miatt nem kívánja a halálomat. Én nem bánnám, ha ő elpatkolna; nem bírom, amit Lilyvel tesz. Meg azt sem, amit velem. De nem ölném őt meg azért, és nem miatta nem; hanem Lily miatt.

Lily & Severus

A mosolyra akaratlanul is elmosolyodom, ámbár magam sem tudom, mi váltja ki. Talán egyetért azzal, hogy a szüleim beáldozhatóak az övéiért, talán mégiscsak hozzám hasonlatosan gondolkodik, és magában ítélkezik az emberek felett. Talán ő is hiszi, hogy jogunkban állna eldönteni, ki éljen, s ki nem, főleg a muglik között.
Én igazat adnék neki, ha így tenne. Nincsen ebben semmi rossz, ha ő halna meg... Én bárkit, bárkit feláldoznék érte, ha megmenthetem, és ha ettől jobb kedve lenne, akkor szívfájdalom nélkül lökném halálba a szüleimet is adott esetben. Nem fognak hiányozni úgyse; egyik rosszabb, mint a másik ugyanis. Ez talán kegyetlennek hangzik, de őszinte, és az őszinteséget manapság úgyis mindenki számon kéri, ott, ahol csak lehet. Akkor nesze nektek. Ahogy megköszöni, csak halovány mosolyt varázsolok ajkaimra, s biccentek, de nem mondom, hogy szívesen, vagy efféle, mert ez nem olyan köszönet volt, ami efféle választ várna. Mert persze, ő tartozik nekem, s én is neki, de szavaim csak egy gesztust közvetítettek, affélét, melyben szerepet kapott a halál. De az én utamat is halál fogja kövezni, ha kell, nekem ez nem gond, neki talán igen. Akárhogy is, nincs benne helye szívesennek. S persze nem kerüli el figyelmemet, hogy dühbe jön, hogy ökölbe szorulnak kezei, s bár szívesen melléje lépnék, hogy valahogy ellazítsam, s meg is rezzenek emiatt, de végül nem merek lépni. Most... Most nem.
- Nem ismerek túl sok minisztériumi embert. - jegyzem meg szavaira szemöldököm ráncolva, de aztán vállat vonok, ahogy folytatom végül szavaim - De ha gondolod, megpróbálok utánakérdezni. - teszem hozzá. Igen, a többiek is hallottak talán valamit, egyrészről, másfelől pedig akad, akinek hozzátartozója van a Minisztériumban, vagy épp ő maga akar ott elhelyezkedni majd, int afféle álca. Én még nem tudom, mihez kezdek majd magammal, ha végzek, de nekem is jól jönne majd valami polgárinak tűnő munka, ha mást nem, hát azért, hogy fizetést kapjak valahonnan. Szavaira azért elgondolkodom, ahogyan őt nézem, de csak lassan felelek, tűnődve - Nem tudok róla, hogy azóta valakinek meghaltak volna a szülei, de ez nem kizárt. Ha a közeljövőben valaki támadás vagy baleset áldozatává válik, akkor talán meg is kaptad, kik helyett haltak meg aznap. - jegyzem meg lassan - Ámbár arra, hogy kik zavarhattak valakit, több ötletem is lenne; azt hiszem, túl sok is. - ez így van, kezdjük valamennyi aurorral, vagy ott van egy-két halálfaló, és ki tudja, még kik. Bárki lehet, aki valakiknek útban volt. A zavaró tény, hogy mi köze ehhez az óriásoknak: valaki parancsára cselekedtek, bizonyára, de tudni kell, hogy ezek nem túl értelmes lények épp, így még az se bizonyos, hogy tényleg jó helyen voltak-e az adott pillanatban, például. Akárhogy is, Lily mellé guggolok, s tekintek a tó felé, már ez a közelség is kényelmesebb, kellemesebb, mint az előző megoldás, melyben álltam. Nem akarok fölé magasodni, s lenézni rá. Az rossz üzenet lenne azután, hogy aznap mit mondtam. Azonban ahogyan újfent a baráti köröm kerül terítékre, elfintorodom, s leveszem róla tekintetem, hogy ismét a tó felszínét méricskéljem, mintha valami egészen újat és egyedit látnék rajta, holott nincs ott semmi. Eddig se volt.
- Én se vitatom el, kikkel barátkozol, úgy egyben, az összeset. - jegyzem meg, és tényleg, nekem csak Potterékkel van bajom, de a barátnőivel például semmi - Nem dobhatok el mindent és mindenkit! - fűzöm tovább a szót, mert ezt nem is várhatja tőlem, főleg nem a nagy semmiért. Hátat fordítok mindenkinek, hogy aztán ő meg röhögve faképnél hagyjon a suli után, és elmenjen Potterrel? Én meg ismerősök, barátok nélkül állok majd, teljesen egyedül maradva, és másokkal ellentétben a szüleim támogatásával se számolhatok végül. Mit gondol, mi lesz úgy velem? Elmegyek én is magányos alkoholistának? Szép kilátások, de nem kérek belőle. - Szóval a barátaimon túl a családommal is baj van? - húzom fel orrom, hát naná, szakítsak meg minden létező kapcsolatot, igaz? - Szóval elvágnál mindentől és mindenkitől, így az utolsó évre, hogy se hazamennem ne legyen hova, se ne legyen senkim, akire számíthatok... És ezt úgy állítod be, mintha tényleg követendő és jó lenne?! - oké, ez támadás a részemről, és meg se próbálok a többiek céljaira, vagy a feketemágiára kitérni.
Apropó feketemágia, arra a részre is van ám válaszom, igaz, röhejesnek gondolom, de hangzatos, főleg, mert oly sokan mondogatják, s ha azt nézzük, ennek nevében sok minden legalizálható és legitimizálható szerintem. Persze az, hogy ő is csak nevet ezen, talán nem a legjobb pont...
- Bármire, ami jobbá teszi a világot. - közlöm magabiztosan, ahogy szemembe néz: érezze csak, tényleg bármire kész vagyok, ha kell. Őérte! Bármire, amivel az új, eljövendő világot építem, én nem fogok megriadni attól, hogy ehhez esetleg vért kell ontani. Hulljon a férgese, én azt mondom, és szerintem titkon egyet is ért velem ebben. Már úgysincs senkije se lassan, aki miatt annyira védenie kellene például a muglikat, ráadásul sokuk túlélhetne, ha idejében felismeri, hol a helye, és nem áll az ügyünk útjába. Ha elfogadják a sorsukat, és hagyják a varázsvilágot megjelenni és uralkodni, ha nem kényszerítenek további bujkálásra. Igen, akkor megmenekülhetnek, csupán csak ezt kell felismerniük és belátniuk szükségességét is. Szerintem ez nem nehéz.
Azonban ahogyan felpattan mellőlem, utána fordulok, de nem állok még fel, egyik kezemmel megtámaszkodom hátam mögött, s úgy tekintek fel rá.
- Félreértettem volna? Nem hiszem. Te gyilkosnak nevezel! - közlöm hitetlenkedve, és ne akarja beadni nekem, hogy nincs így! Nem tettem semmit sem, még, semmi olyat, amibe bárkinek is meg kellett volna halnia, ellenben Potterékkel, akik egy vérfarkast kísérgetnek a birtokon jobbra-balra, és nekem senki se mondja, hogy na az egy életbiztosítás lenne, mert másképp nem beszélnének "életmentésről" esetemben. Szóval ők maguk is tudják, hogy amit mondok, az igaz. - Látod, te magad is arról beszélsz, hogy én és az összes barátom gyilkosságokat követünk el szabadidőnkben! - ütöm tovább a vasat, mert akármit mond, erről beszél most is - Gondolod, a nagy barátod nem ártana másoknak? Mások a módszerei, de igenis árt, válogatás nélkül akárkinek! - folytatom, és ezt így is gondolom, ezt neki is tudnia kellene, látnia, hát hogy nem veszi észre? Potter kegyetlen, méghozzá ok nélkül, mi egy olyan célt szolgálunk, amiért vérrel kell fizetni, de végül mindenkinek jobb lesz. Ellenben Potterrel, aki egészen egyszerűen csak szadista. - Kétlem, hogy itt eddig bárki is ölni akart volna! - szúrom még oda azért. Mi se akartuk megölni egyik társunkat sem, és nem is tettük: de ez így van rendjén. Majd eljön annak is az ideje talán, ez persze igaz.
De ahogy rám üvölt, kicsit megrezzenek, s ahogy többen felénk kapják fejüket, ujjaim pálcám markolatára simulnak, majd csak magamban elmosolyodom, ahogy eleresztem azt, és inkább csak letámaszkodom másik kezemmel is. Nem, nem próbálom megállítani őket, és megmagyarázni, miről van szó. Meg se próbálom, mindegy is, mit hisznek, vagy terjesztenek rólam.
- De ha mást nem, most már legalább mindenki tudni fogja, mit gondoljon rólam. - jegyzem meg csípősen. Így van, ha csakugyan hátat fordítanék a többieknek, nos, most már talán akkor se lenne, aki helyette tárt karokkal fogad. Jó, az igazság amúgy az, hogy eddig se lett volna, mert hírhedt vagyok, és mindenki tudja, hogy velem jobb vigyázni. Egykönnyen nem találnék új barátokat. De mindegy is, elkomolyodva pillantok fel rá, és én csendesen felelek.
- Nem vágysz egy olyan világra, ahol a varázslat nem titkolt? Ahol az lehetsz, aki vagy, bárhol, bárki előtt? Ahol nem néznek ki a családból érte, mert ez természetes és elfogadott dolog? - igen, most a testvérére célzok. Mert tudom én, mi van közöttük emiatt, és talán minden máshogy lenne, ha a varázsvilág szabad lenne, s mindent betöltene. - Ha otthon segíthettél volna a szüleidnek bármivel, bármiben, mert megvan hozzá az erőd? - folytatom, és a mézesmázosságban persze nem említem, hogy mindennek ára van. Na és? Megfizetjük, csak egyszer kell, nem?