1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Fáradt vagyok. Fáradtabb a szokásosnál, mert Pomfrey löttyei sokkal kótyagosabbá tettek, mint általában szoktak. Meglehet, hogy valami kísérleti szerrel tömött tele, bosszúból, amiért olyan sokat raboltam eddig itt töltött éveim alatt az idejét. Egészen biztos vagyok benne, hogy a top tíz gyengélkedő-látogató közt vagyok, és szintén az élvonalban helyezkedem el aszerint, hogy mennyire nem készséges a beteg. Mert én ugyan nem szoktam nyugton megmaradni, felőlem térden állva is lehet könyörögni, én leffegő, törött karral is úgy menekülök onnan, mintha az életem azon múlna, milyen messzire jutok, és nem azon, hogy milyen alapos a kezelés. Úgyhogy igenis el tudom képzelni, hogy a javasasszony ezúttal biztosra ment, és olyasmivel itatott meg, ami még hetekig el fog tompítani. Azt a lehetőséget, mi szerint Lily miatt nem tudtam aludni, és most miatta nem vagyok magamnál egészen, következetesen elhessegetem, de azért elgondolkozom rajta egy kicsit. Nem kizárt, hogy erről van szó, de már maga az elmélet is kicsit zavarba ejt. Ma már egyszer volt részem ilyen meglepő élményben, amikor is közöltem a többiekkel, hogy ma nem valószínű, hogy összefutunk Roxmortsban. Kérdésükre, hogy mi a programom, csak annyit mondtam, jobban mondva motyogtam, hogy Lilyvel van találkozóm, aztán vártam a cinkos mosolyokat, vállbaveregetéseket, megjegyzéseket, amik csak nem jöttek, mivel először azt sem tudták, kiről beszélek. - Milyen Lily? - kérdezte Sirius összeráncolt szemöldökkel. - Evans - vágta rá Peter izgatottan. Remus erre csak egy "ó, értem" fejet vágott, Sirius meg bólintott, aztán hármasban leléptek, és ott hagytak a szobában a meglepettségemmel. Peter akart még valamit mondani, de Sirius kirángatta az ajtón. Mit tudnak, amit én nem? Nem volt kedvem addig lemenni Roxmortsba, amíg el nem jön a találkozó ideje, de ezzel magam alatt vágtam a fát. Unalmamban mindenfélét csináltam, már azon gondolkoztam, hogy előveszek egy tankönyvet, aminél mélyebbre már nemigen süllyedhettem volna, mikor végre eljött az idő, hogy elinduljak. Út közben felidéztem magamban az előző esti beszélgetés minden kis részletét, próbáltam elképzelni, ma milyen lesz a hangulat, és mennyit sikerül tisztáznom abból, ami érdekel. A csókunk óta eltelt már egy kis idő, én mégis úgy érzem, mintha pár perce történt volna csak. Egyszerre jóleső és idegesítő érzés, hogy egyszerűen nem tudom mivel kiverni a fejemből. Mikor megérkezem a megbeszélt helyre, észreveszem magamon, milyen ideges vagyok. Szinte már reszketek, úgy érzem, mintha hatalmas lenne a tét, pedig csak egy beszélgetés az egész. Én ugyan ennél diszkrétebb helyet választottam volna, de Lily megelőzött, így kénytelen vagyok alkalmazkodni. Helyet foglalok egy asztalnál, amíg ide nem ér, és állom a pillantásokat, amik közül néhány kíváncsi, mások bosszúsak, mintha James Potter nem ülhetne le egymaga egy asztalhoz, megint mások pedig inkább lesajnálóak, amit elsőre nem is értek. Aztán egy szörnyű gondolat kezd megfogalmazódni bennem: mi van, ha Lily Evans fogta a kínálkozó alkalmat, és felültette szerencsétlen James Pottert, amiről mindenki tud, csak én nem?
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Csak mondják, és mondják. Általában izgatni szoktak ezek a beszélgetések, nem hiába léptem be a bájital klubba. Viszont a gondolataim teljesen máshol járnak. Nem hittem volna, hogy valaha is egy fiú fogja ellopni a gondolataimat a bájitalokról. A klubnak nem sokára vége lesz, A három seprű egyik eldugodtabb részében szoktuk tartani, amit a tulaj ajánlott fel klub iszogatós találkozóknak. Ennél szebben most nem tudnám megfogalmazni. Itt mindenki megosztja mit fedezett fel, segítjük egymást. Lopva rápillantok Severusra, aki hátul ül, egyedül mióta össze vesztünk. Pár napja beszélgettünk, viszont nem tudok úgy tenni, mintha semmi nem történ volna. Megérzi a tekintetemet, és ő is felsandít a tankönyve felől, amibe olyan bőszen ír. Mindig nála van a bájitaltankönyve. Mintha már a titkos naplója lenne. Zavart a tekintete, majd egy lusta, tipikus Snape mosolyt megejt felém. Vissza mosolygok, a szívem szorul el. Nagyon hiányzik, de nem csinálhatok se magamból, se belőle bolondot. Haragszom rá, nem fogok úgy tenni mintha semmi nem történt volna. Nem tudok vele úgy beszélgetni. Elveszem a tekintetemet, majd válaszolok egy kérdésre, amit valaki feltett, de nem tudott rá senki válaszolni. Severus kijavítja, amit mondtam. - Szerintem meg úgy van. - oda se nézek rá, csak bátorítóan mosolygok a többiekre, hogy 100%-osan úgy van ahogy én mondom. - Nem mert ha egészbe teszitek bele a gombát füstölögni fog. Fel kell aprítani. - okoskodik. Csak forgatom a szememet, most nincs kedvem veszekedni, viszont pár percre elterelte a gondolataimat Jamesről. Legyen úgy ahogy ő mondja. Majd felállunk, elköszön mindenki. Severussal egy gyors pillantást vetünk megint egymással, majd egy gyors biccentéssel elköszönünk. És most jön a legjobb rész. James Potter és Én beszélgetünk. Nem tudom ezt a beszélgetést hova tenni. Mi lesz ebből? Randi? Minden esetre a szebbik pulcsimat vettem fel, eltakartam sminkkel a zúzódást a szemem alatt, és kicsit a szememet is kifestettem. Nő vagyok, tetszeni akarok. És ezt nehéz elérni egy James Potter féléknél, akik azt kapnak meg akit akarnak. Így mély levegőt veszek, és előbújok rejtekhelyemről, és keresem, hogy ő már itt van e. Kicsit ideges vagyok, mi van ha felültetett? Mi lenne, menne az élet tovább. Csak azt hiszem erőteljesebbek lennének a veszekedéseink, és sűrűbbek. Majd megpillantom, az egyik asztalnál. Kicsit odébb araszolok, hogy vegyen észre. Mikor a tekintetünk össze akad, biccentek neki, hogy kövessen. Nem vagyok bolond, ezzel az erővel a klubhelyiségben is beszélgethetnénk, vagy ez a hely még rosszabb, mert a többi ház tanuló is általában itt lebzselnek. Ahogy leesik neki, hogy fel kéne állnia, és követnie, felpattan és utánam jön. Nem akartam oda menni, mert az se venné ki jól magát, ha oda megyek Jameshez, aztán hátul eltűnünk kettesben. Vissza megyek a kis dugi helyre, ahol egy asztalt falak vesznek körbe, nem nagyon jönnek erre, mert a folyosó csak a raktárhoz vezet. Nem hiába remek hely a stréberek megbeszédéjének. Na ez jó, megtartom.
Bevárom őt, majd beülünk a kis rejtekhely egyik boxjába. A többiek vissza pakolták a székeket, így kicsit nagyobbnak tűnik a hely. Zavarban vagyok, mert tényleg nem tudom mit várhatok ettől a megbeszéléstől. James nem tudom mennyi mindent szokott megtenni egy lányért, ha megakarja szerezni. Így próbálok óvatos lenni. Nem jöttünk ki a legjobban, és a kis félsz mindig bennem van. Attól is félek, ha ő komolyan akarja én meg elrontom. - Szóval itt vagyunk. - hát ennél hülyébben nem is kezdhettem volna. - Jobban érzed magad? Már nem vagy olyan... tudod... - mutatom az arcomon - ... sápadt. - tényleg meghülyülök ha zavarban vagyok, de utálom. Mosolygok ezzel is enyhítve a saját feszültségemet.
Rázni kezdem a lábam az asztal alatt, csak finoman, mert félő, ogy különben feldöntöm az egészet. Megszokásból ültem olyan helyre, ami nem nevezhető félreesőnek, így aztán fizetnem kell a meggondolatlanságomért, méghozzá az érdeklődő tekintetek kereszttüzével. Kevés olyan alkalmat tudnék mondani, amikor életem során zavart, hogy néznek. Általában nem érdekel, ennyi az egész. Néha kifejezetten élvezem, de legtöbbször csak nem veszek róla tudomást, hiszen én is szoktam másokat nézni, néha elbambul az ember, meg aztán van, hogy olyasvalakit nézünk, aki valamiért érdekel. Nincs ebben semmi rossz, felőlem aztán nézhetnek, akkor is nézhetnének, ha úgy néznék ki, mint egy bevert képű troll. De ma, ezekben a percekben kivételesen nagyon is zavar, hogy sok roxfortos nézeget felém. Egy csoport bátrabb harmadikoson észreveszem, hogy az ajtó mellett pusmognak egy ideig, és némelyik rámpillant. Érdeklődve, és valamelyest rosszat sejtve ráncolom a szemöldököm, nem alaptalanul. Eegyszer csak elindulnak, egyenesen felém. Eszembe sem jutott, hogy valaki majd ide fog pofátlankodni. amíg várok. Ki kellett volna tennem a "Foglalt" táblácskát, hogy békénhagyjanak? Most komolyan, én nem várhatok valakit csak úgy? Ebben a pillanatban kezdem csak felfogni, mit láthatnak az emberek, ha rám néznek, és a gondolatoktól csak még idegesebb leszek, miközben a harmadikosok felbátorodva, csapatban közelednek. Szerencsére mielőtt engednék az ingerültségemnek, és megelőző támadásként rávakkanhatnék a merész kölykökre, egy rakás ember áramlik közénk, és eltakarja őket előlem. Vagy inkább fordítva. A tekintetem ugrál az embereken, aztán a szemem sarkából egy vöröslő villanást látok. Odafordulok. Megkönnyebbülök, és az egyre zavarosabb gondolataim elől menekülve indulok el Lily felé. Már nem is tűnik olyan jó ötletnek, hogy ennyire sürgettem ezt a beszélgetést... Ő azonban nem áll meg, hanem megy tovább, befelé. Örülök is neki, meg nem is. Így elkerülhetem, hogy tovább nézzenek, de közben tovább tépi-karmolja az agyam a sok új kis gondolat, ami mintha egymást robbantaná ki a helyéről az agyamban. Tizenhét év, lassacskán tizennyolc alatt egyszerűen nem foglalkoztam azzal, ha valaki utált. Sőt, élveztem. És most, hogy ott ültem, egyedül, mondhatni kiszolgáltatottan, mint még soha, hirtelen elkezdtem felfogni, mennyit veszíthetek. Elkezdtem felfogni, hogy - bármennyire is arrogánsan hangzik - nem vagyok tökéletes. Kiszárad a torkom, amíg beérünk a kis boxba, a gyomrom görcsbe rándul, idegen érzések egész tömege fojtogat, de amint felnézek, és meglátom Lilyt leülni, kissé idegesen, én valamiért azonnal nyugodtabbnak érzem magam. Mielőtt leülnék és eltűnnénk szem elől, egy intéssel jelzem a pult felé, hogy kérünk inni, aztán helyet foglalok én is, szemben Lilyvel. Őrület ez az egész. Nem tudom, mi van velem, de amint visszaérek a Roxfortba, megkeresem Pomfreyt, és magyarázatot követelek tőle. Egy kis ideig hallgatásba burkolózom, várom, hogy Lily megszólaljon, magam sem tudom, miért. Soha, tényleg soha nem hagytam még, hogy más vegye át az irányítást. Az őrületbe is kergetek ezzel mindenkit, ilyenkor szokták rámsütni, hogy egoista és önző seggfej vagyok, és nem hagyok senkit érvényesülni, meg feltűnési viszketegségem van. Hát, ezt most semmiképp sem lehet elmondani rólam, valamilyen szinten örülök is neki, hogy senki sem lát. Ugyanakkor bánom is, mert történelmi pillanat ez, amit azonban az önérzetem nem hagy érvényesülni, és amint Lily megtöri a csendet, azonnal vissza is zökkenek a már jól ismert énembe. Hátradőlök, hogy kényelmesebben ülhessek, de nem jó, ezért rövid fészkelődés után inkább az asztalon nyugtatom a kezem, és viszonylag egyenesen ülve nézek Lily szemébe. Akaratlanul is elmosolyodom, látva, hogy ő sincs a helyzet magaslatán. Csak tudnám, miért olyan idegen nekünk ez az egész... Hiszen ismerjük egymást. Vagy nem? - Szóval itt - biccentek hasonlóan értelmesen, mint ahogy ő kezdte a társalgást. Kétségkívül feszeng. Ezen változtatnom kell, főleg mert úgy talán én is feloldódom egy kicsit. A kérdésére azonban nem tudnék válaszolni, fogalmam sincs ugyanis, hogy vagyok. Mégsem mondhatom, hogy "hát, éppen egy mentális és lelki krízist élek át, valószínűleg miattad, de egyébként igen, megvagyok, hát te?" Úgyhogy inkább csak csevegek. Oldódom, ha tudok, csak könnyedén, ahogy James Potter szokta. Aki mellesleg én vagyok. - Te meg már nem vagy olyan... tudod - mutogatok én is az arcomra, csak hogy poénból utánozhassam a bizonytalan mozdulatait -zúzott. De azért még mindig vérszomjasnak nézel ki - teszem hozzá vigyorogva, de itt elakadok egy pillanatra. Csak egy kicsit habozok, hogy mit kellene most mondani, de végül úgy teszek, ahogy mindig: hallgatok az ösztöneimre, és reménykedem, hogy beválnak. Közelebb húzódom hát egy kicsit, de épp mielőtt elkezdhetném a komolyabb témát, leteszik elénk az italokat, amiket én rendeltem, így bennem reked a szó.
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Az egész helyzet feszült, és idegen számunkra. Látom rajta is. Fura hisz 11 éves korunk óta ismerjük egymást, most még is úgy feszengünk, mintha most találkoztunk volna életünkben először. Lehet ez kicsit igaz is. James nagyon sokat változott, amit nem kötnék az orra alá, hisz attól tartok addig is tartana a dolog.
Órán is megfigyeltem, miközben ő meg órára figyelt, lelkesen jegyzetelt, és ami még meglepőbb volt, nem csak nekem.. jelentkezett is. Flitwick professzor csak forgatta a szemét, és engedélyt adott Potternek, hogy kimenjen a mosdóba, hisz 6 éven át, csak akkor jelentkezett ha kiakart menni. Viszont a helyes választ mondta, amire szinte megfagyott a levegő a tanterembe. Ezen el is mosolyodtam. Mindig haragudtam James-re, mert mindig is láttam mennyire tehetséges, és elpazarolja, nem használja ki. Csak a marhaságokra. Főképp ezért is dühítettek a csínyei, nah meg persze mikor másokat zaklatott vele, de az már más tészta. A lényeg, hogy úgy érzem valóban kicsit idegen, hisz erről az oldaláról még nem ismerem, benne van a régi james is, csak kiegészül azzal amit mindig is hiányoltam belőle. Nem tagadom jobban érdekelni kezdett, viszont a csajozási szokásai nem igen csillapodtak. Én meg félek belemenni egy ilyen "kapcsolatba". Miket is beszélek, lehet ő még csak nem is gondol ilyenekre. Ha zavarban vagyok, és izgulok úgy néz ki magamba is össze vissza beszélek. Majd végre megszólal ő is reagálva az én értelmes hozzászólásomra. Szóval itt-re elmosolyodom, hisz valóban eléggé hülyén hangzott, ez jamesnek is feltűnt. Próbálok ellazulni, és nem feszengeni. Majd ismét utánozva kifejti, megmutatja, hogy nem látszik annyira a foltom. Majd a vérszomjas részre már elnevetem magamat. Rég nem nevettem, most hogy így belegondolok, csak a gyengélkedőn... - Igen hát, tudod... a smink hatalma. - mutatom az arcomon. Még jó, hogy már nem fáj mikor mosolygok, vagy épp nevetek. - Igen, gyakorlok hisz ha auror leszek jól jön a vérszomjas kinézet. - itt kicsit elkomolyodok, mert ezt senkinek nem mondtam még el mire készülök. Francba Evans. Itt legszívesebben rácsapnék a számra. De ezzel egy időben James közelebb húzódik, amire nekem görcsbe rándul a gyomrom, és mikor a pultos leteszi nekünk a vajsörünket, kicsit arrébb araszolok. De miért? Nem tudom, ideges vagyok, feszengek. Pedig nem taszít a közelsége, épp ellenkezőleg... és ez az érzés megrémiszt. Most legszívesebben hisztérikus nevetésbe törnék ki, hisz most mi lenne a jobb téma? Az hogy én Lily Evans aurornak készülők, és hallhatom a kritikát, hogy elment az eszem, mit képzelek... én mint auror ne nevettessem ki magam... vagy a csók. Iszok hát egy nagyon a vajsörből, és magamba feldobok egy érmét. Mire elmegy a pultos elkezdődik bármilyen irányba is a beszélgetés. Majd egy pillanatok alatt meg is történik. - Szóval, miről szeretnél beszélni? - igen az a legjobb ha teszem a tudatlant. Vagy nem? Soha nem voltam még határozatlan, de úgy néz ki ami késik nem múlik. Mindig tudtam mit akarok, mit csináljak, és mit mondjak. Potter jelenlétében miért nem megy? Nem tudom James hogy áll a csókhoz, neki jelentett valamit, vagy nem. Nekem jelentett, és még is most olyannak tűnök akit hidegen hagy a dolog...
Az, hogy itt vagyok, az, hogy Lily itt van, az, ami eddig történt velünk és az, amit remélek, hogy történni fog, tökéletesen elbizonytalanít, miközben alapvetően minden vagyok, csak bizonytalan ember nem. Az egész helyzet zavar, hálóban érzem magam, megkötve. Vibrálok az idegességtől, amit nem mutathatok ki, mert az emberek nem ilyennek ismernek. De mégis mikor kezdett el érdekelni, hogy mit gondolnak rólam az emberek? Fogalmam sincs. És lehet, hogy nem is az összes ember véleménye érdekel, csak néhányé. Egy kevésé. Vagy csak egyetlen személyé. Hogy ez kiderüljön, addig tudom, hogy el kell még telnie minimum egy kevés időnek, meg egyáltalán, össze kell szednem magam. Ez nem én vagyok, ez a kapkodó, aggódó balfék, ám hiába tudotosítom magamban ezt a tényt, csak annyit érek el vele, hogy még feszültebb leszek a leküzdhetetlen idegességtől. Nem segít sokat az sem, hogy Lilyn is látom némi nyomát a kényelmetlenségnek, teljesen ellazulni képtelenség így, hogy ilyen közel vagyok hozzá, és mégis ott feszül köztünk ez az idegen hűvösség, amit én csak szánt szándékkal szoktam fenntartani másokkal. Nem az én stílusom, hogy játsszam a jégkirályfit, és szerénykedni vagy csendben üldögélni sem kifejezetten szokásom. Egyszerűen nem én vagyok, és amikor így viselkedem, az mindig szándékos. Kivéve most. Most nem tudok mit csinálni, mint rövid mondatokban kommunikálni, és bárgyún mosolyogni, még akkor is, amikor kisebbfajta monológok fogalmazódnak meg a fejemben. Nem tudom őket kimondani, mert félek. Igen, félek attól, hogy nem a megfelelő szavak jönnének ki a számon, de nagyon irritál ez a félelem, mert nem ismerem. Még sosem éreztem. Bezzeg amikor félkómásan feküdtem a gyengélkedő puha ágyában, és ez a gyönyörű lány odatelepedett mellém, minden olyan remekül klappolt, mintha csak így lett volna megírva. Persze, akkor is kicsit ideges voltam, de az semmi ehhez képest. Most nem tudom, hogy mi legyen az első lépés, és mikor végre elszánom magam, a hülye italok szakítanak félbe. Újabb kis hullámban önt el a méreg, amiért így közbeavatkoztak, aztán egy pillanattal később némi meglepettséggel veszem észre, hogy ez a kis csípés semmi ahhoz a dührohamhoz képest, amit régebben kaptam volna, ha valaki ilyen komoly helyzetben merészel idepofátlankodni. Tényleg nem ismerek magamra. Ezen gondolkozom, amíg lepakolják elénk az innivalót, és inkább a kezemet bámulom addig, és automatikusan mosolygom, bár nem tudom, minek. A beszélgetés elindult, ez is valami, én azonban elégedetlen vagyok magammal, mert mehetne ez jobban is, mint ez a bájolgás. Tudni akarom, mi ez az egész. Nem csak a csókkal, hanem velem. Hogy mi bajom van, miért viselkedem ilyen idiótán újabban. Legszívesebben a fejemet püffölném az öklömmel, mint egy három éves hisztérika. Lily egyik mondata azonban kizökkent a görcsölésből, habár csak egy pillanatra. Felvont szemöldökkel pislantok rá, miután elment a kiszolgáló, de annyira nem vagyok meglepve. Végül is nem rossz ötlet... Vagy mégis? Őt nem kell félteni, azt tudom. Lily Evans tudja, mit csinál, és ha auror akar lenni, akkor senkinek sem kell kételkednie benne, hogy Lily Evansből profi rendfenntartó lesz. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyen pályára készül, nem is hallottam róla eddig, de nem állna rosszul neki, sőt. Felcsillan a szemem, ahogy elképzelem bűnüldözés közben. Kommentálni már nincs alkalmam, mert gyorsan témát vált, és a vidámságom el is párolog. Még magasabbra szökik a szemöldököm, és most már tudom, hogy egy szemernyi jókedv sem látszódik az arcomon. Elönti az agyamat a vér, meg a már jól ismert érzés, ami után később általában megbánom, amit mondok vagy teszek. - Mégis mit gondolsz, miről? - bámulok rá meredten, mert ez a lazaság aztán még nekem sem megy. Ennyire érdektelen a csókkal kapcsolatban? Tényleg csak én voltam az, aki többet gondolt bele, mint ami volt? Meglehet, hogy életemben először leszek igazán megalázva, és ennek a lehetősége cseppet sem dob fel, mégsem vonok vállat és hagyom itt, hogy ezt megelőzzem. Tűröm, merev háttal ülök, és egészen addig itt is maradok, amíg kerek perec ki nem mondja, hogy mi van. Kissé igazságtalan követelés részemről, mivel én magam sem tudom megmondani, mi van, de hát ő a nő. A nők meg mindig mindent jobban tudnak, nem? De akkor sem hiszem el, hogy képes volt ezt megkérdezni, és nem vagyok hajlandó tudomást venni a szúró érzésről sem valahol a gyomrom környékén.
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Valami azt súgja, hogy ennek a találkozónak nem olyan végkifejlete lesz, mint amire mind a ketten számítunk. Bár igazából nem tudnám megmondani, én mire számítok ettől a beszélgetéstől. Ideges vagyok, és képtelen vagyok ellazulni, ez pedig nem jelent jót. Ha ideges vagyok, kiszámíthatatlan is egyben. Ez eléggé rossz tulajdonságom.
Általában magabiztos vagyok, és mindig sejtem a végkifejletet, de most nem, és ezért is vagyok ideges. Nem tudom, hogy mit várjak. Viszont egész tegnap éjjel csak a baldachint bámulva gondolkodtam. Nem jutottam semerre, csak a megérzésem sejtette velem, hogy hiába vonzódom James-hez nem hiába veszekszünk immár 6 és fél éve egymással. Sosem tudtam eldönteni, azért mert annyira különbözünk, vagy azért mert egyben annyira hasonlítunk? Viszont most is látom rajta a változást, annak az önelégült képnek, amit előszokott adni semmi nyoma. Kedves, és ez kezd kicsit ellazítani. De aztán elszólom magamat, a pincér kijön, meghajtom a vajsört, majd megkérdem tőle, hogy miről szeretne beszélni. Valamiért azt várom tőle, hogy ő kezdjen bele, hisz ő a nagy nőcsábász, nála nem lehet tudni mikor mit gondol komolyan, főleg ebben a témában. Ez elég ártatlan kérdés volt, így nem is értem miért komorodik el, és néz rám úgy mint aki vérig sértette. Még is mit gondolok miről? Az idegességem egy pillanat alatt szertefoszlik, és dühös leszek. Hogy miről, hát akkor beszéljünk nyíltan. Bájosan, már szerintem eléggé gúnyosan elmosolyodom. Megkönnyíti nekem a tipikus Potter stílusával. - A csókról teszem azt. - másik tulajdonságom,amiért vagy szeretnek vagy utálnak, az a hátborzongató őszinteségem. Nem nagyon szeretek se célozgatni, se elnyújtani egy témát. Általában őszintén megmondom a véleményemet, és nyíltan. De most szerettem volna, ha ő nyit, de ahogy látom, ezt is nekem kell megtennem. De miért? Ha ő akarja... - Gondolom a nyugtató főzetek lenyugtattak, így kissé kábult voltál. Én elmentelek meglátogatni, mert igen aggódtam érted. Neked ez imponált, és megcsókoltál. - mély levegőt veszek, közbe a körmöm végig belemélyedt a tenyerembe, eddig észre se vettem. Ideges vagyok, de most nem szépítem, én ezt gondolom. Miért gondoljak bele többet, ha én úgy gondolom neki ennyi volt? Mondjuk az gyanús, hogy megakarja beszélni. Nem beszéltem senkivel, akivel volt viszonya, hogy hogyan szokta intézni a dolgait. Lehet lelkiismeretes, és most csak tisztázni akarja velem, hogy ez csak fellángolás volt, akkor ott abban a pillanatban. Bármennyire is szorul össze a gondolatra a mellkasom, nem akarok az az ábrándozó naiv lány lenni. Igen megfordult a fejembe a kis képzelgés, hogy mi lenne ha én és ő együtt. Kellemes gondolat volt, és boldog voltam tőle. Hisz megkomolyodott, és nem visz mostanában a sírba, hülyeségeivel. Viszont most megint úgy érzem, hogy a köztünk lévő nézeteltérések már a lételemünkké vállt. Ezt főleg a tekintetéből olvasom ki, és az én reakciómból. Hogy tud két ember, ennyire megférhetetlen lenni egymás mellet, és még is vonzódni egymáshoz? Ellentmondás, de még milyen. Úgy érzem kezd kiszáradni a torkom, és a szám, ezért meghúzom még egyszer a vajsörömet, ami kezd vészesen fogyni. A düh, és az idegesség keveredik bennem, miközben várom a reakcióját, mert egyenlőre nincs több közölni valóm. Azt hiszem egyenlőre elég, ahogy kifejtettem mit gondolok, hogy szerintem mi történhetett azon a bizonyos estén. Tényleg úgy érzem nem lesz jó vége ennek a beszélgetésnek, de a kérdés az hogy kihúzza majd a rövidebbet?
Jeges érzés. Ismerem ezt a kifejezést, de a mai napig nem tudtam mivel azonosítani, mert sosem éreztem. Lily Evansnek sikerült megismertetnie velem a fogalom jelentését is. Az elém letett italhoz még hozzá sem értem, pedig nagy volt a kísértés, hogy nyerjek pár másodpercet azzal, hogy szürcsölök pár kortyot, alaposan megízlelve mindegyiket, hogy addig is teljesen - tök feleslegesen - az idő. De nem tettem, mert én ennél keményebb vagyok. Igenis az vagyok, James Potter nem bénázik egy lány társaságában azzal, hogy szopogatja a piáját, csak hogy ne kelljen beszélnie. Ennél azért, lássuk be, mindig is jobban kezeltem az ilyen helyzeteket. Most azonban, Lily válasza után, elég valószínű, hogy ha megmarkolnám az italomat, kocogna benne a jég. Nem, nem Lily tárgyilagosan előadott, mégis meglepően nyers válaszától, hanem a bennem létrejövő érzéstől. Szerencsére csak a válasz utáni első pillanatban áraszt el a dermesztő érzés, mert az agyam azért működik, és emlékeztet rá, hogy hát igen. Azért Lilynek van némi igazsága abban, amit mond. Más kérdés, hogy engem zavar, hogy szinte egy vállrándítással elintézi az egészet, de nem várhatnék tőle mást. Elvégre nem arról vagyok híres, hogy hosszú és tartalmas párkapcsolataimat megelőzően csodálatos udvarlási szertartásokat alkalmaztam volna, majd a kapcsolatok során királynőként kezeltem volna a lányokat. Persze mindig tiszteltem őket, nem erről van szó, azért nem vagyok egy vadparaszt, csak hát... Mit várunk egy tinédzsertől? Főleg egy olyantól, amilyen én voltam? Lilyre nézve és őt hallgatva megkapom erre a választ: semmit. Pontosan azt, amit csinálni szoktam. Letámadni, azt, aki kell, és kész. Tudom. Ettől függetlenül valamiért nagyon, de nagyon zavar, hogy ezt feltételezte rólam. Főleg azért, mert az utóbi időben nem is csináltam semmi olyasmit, ami ezt alátámaszthatta volna. Azt hittem, hogy ezt ő is észrevette, de ezek szerint nem olyan éleslátó, mint amilyennek hittem, és nem tudok mit kezdeni ezzel, mint hogy felhúzzam magam. Ugyanolyan higgadtan kérdezek vissza, ahogy ő közölte velem az általa feltételezett "állást". - Hm, aggódtál értem? Tényleg? Miért? Hogy esetleg a következő meccset nem fogom tudni megnyerni a csapatnak? Most húzom csak magamhoz először az innivalót, és iszom bele, mielőtt mérget köpnék szanaszét, mint egy puffogó vipera. Kényelmetlen érzés rájönni a lehetőségre, hogy ezúttal én vagyok az, aki olyasmit lát bele valamibe, ami nincs ott, és talán soha nem is lesz. Akkor viszont végezzünk gyorsan. Nem vagyok mazochista típus.
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Vagy tíz csokibékába fogadtam volna, hogy Jamesnek nem fog tetszeni, ahogy kezelem a helyzetet, és amit mondok neki. Az egoja nem engedi, hogy elviselje, azt ha valakire rákacsint, és nem esik rögtön neki az lány. Gondoltam, hogy így fog reagálni, de azért kicsit reméltem, hogy ilyen szinten is komolyodott. Tinédzserek vagyunk, de fél év és a nagyvilágba kilépünk. Meg kell komolyodnunk.
Viszont az a helyzet, hogy én se tudok felnőni teljesen. Amit legszívesebben mondanék neki, és csinálnék nem nagyon illik a felnőtt gondolkodáshoz. Bár én úgy vagyok vele, teljesen sosem nő fel senki, és ez így jó. Majd végre megszólal, és erre csak kínomba elnevetem magamat. Ennyi? Ez esik le neki, ennyi az egészhez a hozzáfűzni valója? Ráadásul ennyire könnyedén... Komolyan ezen már túl vagyunk, nem tárgyaltuk ki a gyengélkedőn? Vagy tényleg ennyire elvolt kábulva, hogy nem emlékszik semmi másra csak a csókra? De tudom valójában mi a gondja, amire már egyszer gondoltam is, sérült az egoja. Ismer, tudja, hogy nem vagyok a buta liba. Most legszívesebben ráönteném a vajsöröm maradékát, és elviharzanék. Ha ő húzhatja az agyamat, én miért ne tenném? Próbálom összeszedni magamat, és nem teljesen bunkón válaszolni, csak egy kicsit. - Igen Potter, mert az engem jobban érdekel, mint egy ember élete. - nézek rá gúnyosan mosolyogva, és a sértettség akaratom ellenére is kihallatszik a szavaimból, és hanglejtésembe. Pedig nem így akartam, laza akarok lenni. De a pulykaméreg eluralkodik rajtam, mint ahogy szokott az ő jelenlétében. - Különben is, miért engem faggatsz? A barátnődet kifaggattad már, hogy mit szólt arról, hogy megcsókoltál valakit? - ez cseppet, kicsinyes, és féltékeny volt, viszont mindent beleadtam, hogy cseppet se látszódjon rajtam semmi féltékenység, csak a közöny. Ha bántjuk egymást bántsuk. Tegnap este megkérdeztem Marl-t, hogy mit tud, ami nem volt valami szép tőlem. Elvileg az a hatodéves lány megvan róla győződve, hogy Ő és James egypár. Ezt is duruzsolja mindenkinek. Így világossá is vállt, mi volt a lépcső aljában az a figyelmeztetés. Nem, velem nem fog James játszani. - Igen gondoltam szólok róla, hogy Isla az. - nézek rá immár kedvesen. - Tudod nem kéne mindenkivel játszanod. Nem mindenkinek esik le, hogy nem gondolod velük komolyan. - nézek rá jelentőségteljesen, hogy tudassam vele, hogy én átlátok rajta, és tudom, hogy nálam se gondolta komolyan. Itt összeszorul a szívem, mert a látszat ellenére, én is beleestem a James Potter csapdába.
Érzem, ahogy elönt a méreg, viszonylag lassan, ráérősen, mintha csak sűrű, tapadós, gusztustalan massza lenne, ami tudja, hogy nem kell sietnie, mert úgyis bele fogok ragadni, a nyomában pedig a hideg érzést átveszi az izzás. Komolyan olyan, mintha perzselni kezdené valami a mellkasom és a koponyám. Valahol mélyen, azért be kell vallanom, élvezem a helyzetet, általában szórakoztat, ha valakit felbosszanthatok, vagy legalábbis olyan irányba vihetek egy szituációt, aminek a vége meglepetés mindenkinek. De most mégis szívesebben ülnék itt abban a tudatban, hogy tökéletesen értem, mi folyik itt, mert hogy ez jelen pillanatban abszolút nem mondható el rólam. Amint kimondom a hűvös és gúnyosnak szánt szavakat, magamban összegzem, mi is az, amit tudok, és mi az, amit még mindig nem értek. Tudom azt, hogy meg akartam csókolni, nem csak akkor, hanem már régóta, ezt hülyeség lenne letagadni. Aztán tény az is, hogy végül megcsókoltam. Azt is tudom, hogy visszacsókolt, kissé bizonytalanul, pontosan emlékszem, de mégis csak viszonozta. Aztán lelépett, minden magyarázat nélkül, és most úgy tesz, mintha mi sem történt volna, azok után, hogy életünk első, és meglehet, hogy utolsó épelméjű és higgadt beszélgetését lefolytattuk a klubhelyiségben. És itt igazából véget is ér a lista, mert innentől fogva nem igazán vagyok képben. Talán csak félreismertem, és valójában egy könyörtelen férfifaló... De ettől a gondolattól röhögni támad kedvem, amit persze nem teszek meg. Lily Evans inkább a prüd kategória, mint a vamp, már ha szélsőségek közül kell választani. Akkor viszont miért csókolt vissza, és miért fogadta el az ajánlatot, hogy kettesben beszéljük meg ezt? Egyszerűen csak meg akart alázni? Ezen töröm a fejem, miközben igyekszem fenntartani a látszatot, hogy ez nekem nem is esik olyan rosszul, amikor válaszol, és derengeni kezd nekem, hogy mi is a baja. De ha igazam van, akkor ez az egész nagyon el van cseszve. - Nem tudtam, hogy annyira sok benned az emberbaráti szeretet, hogy bármilyen szerencsétlenül járt lábadozó csókját viszonzod. Vigyázz, ha ennek híre megy, hullani fognak az emberek a kviddicsmeccseken, mint a legyek - vágok vissza pikírten, aztán leöblítem a kiszáradó torkom egy korttyal. Közben viszont olyan kérdést tesz fel, amitől kis híján félrenyelek, amit nagyon, de nagyon utálok, úgyhogy inkább lecsapom a poharat. - Mi?! Milyen barátnő? - kérdezem berekedve. Tényleg fogalmam sincs, hogy miről beszél. Egy részem csak még haragosabb lesz, de a mérgemből a megdöbbenéstől el is párolog valamennyi. Hát erről van szó? Azt hiszi, hogy több vasat tartok a tűzben? Pár pillanat alatt összeszedem magam, és a meglepett képemet is rendbe hozom, de nem tudok nem tudomást venni egy apró kis érzésről, amit mások önelégültségnek szoktak nevezni, és amit Lily szavai váltottak ki belőlem. Különösen az a rész tetszik, hogy az állítólagos barátnőmmel foglalkozik ilyen behatóan. Elvégre még én sem tudom, kiről van szó, de ő még azt is tudja, hogy Isla a bizonyos fantom-partner. Isla számára lesz csak kínos, amikor szembesítem ezzel, mivel soha, de soha nem volt a barátnőm, és nem is lesz. Az embernek már beszélgetnie meg flörtölnie sem szabad szünetekben anélkül, hogy ne képzeljenek bele valami mást is a nők? Esküszöm, még pár ilyen, és cölibátust fogadok. Ami persze nem igaz, sosem tenném, de azért mégis... Hogy valaki a barátnőmnek adja ki magát, az már túlzás. Még Islától is. Ugyanakkor Lily hangja, arca és szavai együtt fel is dühítenek, és ezek a vegyes érzések egészen ellehetetlenítik a józan gondolkozást és racionális érvelést, annál is inkább, mert nagyon szeretném megértetni Lilyvel, hogy az egyetlen kétes tényező itt most kivételesen nem én vagyok, hanem éppen ő. De hogy közöljem ezt vele, ha állandóan támad, ráadásul úgy tűnik, valamiféle hímringyónak tart? És egyáltalán... miért akarom én ezt ennyire?? Fogalmam sincs. De akkor is akarom. Lily Evans nem fogja megúszni ezt, akkor is megmutatom neki, hogy ő is ember, és tévedhet. - Igazán nagylelkű vagy, hogy közlöd, kösz. De sajnos az informátorod téved - teszem hozzá, majd hátradőlök, és a poharammal kezdek játszani idegességemben. Figyelem, ahogy a fény megtörik az üvegen, nem nézek Lilyre. Nem vagyok hajlandó azt ecsetelni neki, hogy Isla meg én nem vagyunk egy pár. Ha komolyan elhitte, akkor csak főjjön a saját levében. Végül csak felemelem a tekintetem, és úgy folytatom. - Akinek meg nem esik le, hogy "csak játszom vele", az elég ostoba ahhoz, hogy megérdemelje a kínos félreértést, de megnyugtatásul közlöm, hogy az olyanok nem érdekelnek különösebben. A buta nem az esetem, azt hittem, ez egyértelmű. Igen, ez kifejezetten arrogánsan hangzott, de hát istenem, ez az igazság. Már fogalmam sincs, merre halad ez a beszélgetés, de úgy érzem, nem abba az irányba, amivel elérhetném a célom, mégsem tudok lecsillapodni. Rájövök, hogy nem csak bosszant, hanem bánt is, amit feltételez rólam. Játszani másokkal... Egyáltalán, miért használ ilyen kifejezéseket? Én nem játszom senkivel. Nem kényszerítettem vagy csaptam be soha senkit. Az, hogy csalódást okozok, és nem felelek meg az elvárásoknak, az már más kérdés, de azt aligha lehet a szememre vetni. Senki sem tökéletes. Én sem, bármennyire szeretnék, és ez most nagyon igazságtalan volt tőle, így aztán nem tudok uralkodni magamon, és hasonló stílusban, egészen csevegő hangon kérdezek vissza, pedig a gyomrom már öklömnyire zsugorodott az idegességtől. - És mi a helyzet veled? - szegezem neki hirtelen a kérdést. - Hány srác kapott tőled mostanában kegyelem-csókot?
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Rossz ötlet volt. Miért is mentem bele ebbe az egészbe? Én is James beszélgetni? Rendesen? Képtelenség. HA fel kéne sorolni pár képtelen dolgot, még a varázsvilághoz képest is az első helyen állna. Elszomorít ez gondolat, hisz én tényleg hittem benne, hogy mi ketten egyszer az életben normálisan meg tudunk lenni egymás mellet. De úgy tűnik ez már túl sok az univerzumnak.
Mint még eddig soha, most se tudok kiigazodni rajta, mintha a személyiségei percenként váltogatnák egymást. Egyszer hiszek a változásában, máskor meg ismételten azt az arrogáns, öntelt Pottert látom. Most is vissza vedlet, és ezt nem bírom elviselni. A következő kijelentése, furcsa mód, de nem bosszantott fel. Valamiért inkább magamba szállok, és az önérzetemre gondolok, és hogy mennyire nincs önbizalmam, arról nem is beszélve, hogy mennyire nem vagyok híres a fiúk körében. Nem visítozom, nem járok magassarkúban, nem az új sminkek, és az új rakott szoknyák nálam a napi téma. Így sokan nem hívtak el még randira, egy kettőn voltam, de az is borzalmas volt. Erre csak gúnyosan ránézek, azt sugalva vele, hogy ettől nekem nem kell tartani, és senki másnak sem. - Ne aggódj megmarad a kviddics csapatod, mert nem nagyon szoktak engem csókolgatni, csak neked kellenek a pontok hogy mindenki meglegyen... - hát ezzel csak önmagamat ástam alá, de ez van, ezt gondolom nem fogok öntelve magamról ábrándozni, mikor tudom hogy nem igaz. - Különben is elfogytak a cicababák, és jönnek a stréberek? - Erre inkább ismételten meghúzom a vajsörömet, ami már teljesen kihűlt, de el is fogyott. A fenébe. Még játszadozom a pohárral, hogy ne kelljen Jamesre néznem, hogy erre mit is reagál. Az, hogy bejelentettem, hogy van barátnője egészen megleptem, ezzel az információval. A tekintetén elnevetném magamat, de ez most nem az a beszélgetés, ahol nevetgélünk. Inkább kínosan ülünk egymás mellett, és oltogatjuk egymást, majd meglátjuk ki fog győzni. Mikor bejelentem a barátnője nevét, amire egészen közömböset viselkedik. Igen gondoltam, hogy Isla nem valódi barátnője, de meg is értem ha barátjának tartotta Jamest. Hisz még én is láttam egyszer őket, nagy ölelkezések közepette a klubhelyiségben. Nem láttak, mert rögtön vissza mentem a hálószobába, nem akartam megzavarni őket. Igen nem tagadom, hogy rosszul esett a látvány. Tartom magam ahhoz amit mondtam neki az imént, hogy vigyáznia kéne, hisz sajnos láttam már mire képes egy "rajongó", és nem szép látvány. És igen eljön a pillanat, mikor ez a beszélgetés még is megmosolyogtat, most már ránézek, mintha a levegőbe boxolnék, és mondanám, hogy győztem. - Igen, szóval akkor tényleg most a stréberek jönnek. De látod, ebben igazad van, nekem rögtön leesett... - lesz egy görcs a gyomromba, mert ez nem jó győzelem. Nem akarok győzni, tévedni akarok. Nem tetszik, ahova vezetett ez a beszélgetés. Tudom James okos, és tényleg nem egy ostoba lány illene hozzá, de okos lányokkal meg nem fog tudni játszani, azok átlátnak rajta. Viszont nem úgy nézem, mint aki komoly kapcsolatra vágyna. És a tányérok széttörnek, üvegeket, porcelánokat hallok a fejembe, ahogy apró darabra törnek szét a földön. Az utolsó kérdése, olyan szinten szíven ütött, hogy minden "Jópofa visszavágás" kiszáll a fejemből. Egyszerűen érzem, hogy azzal a stílussal ahogy megkérdezte lehull az a páncél amit olyan gondosan felhúztam ellene, ami belül tartja az érzelmeimet, amiket valóban gondolok, és nem akartam soha kimondani. Csak megütközve nézek rá. Ezt komolyan... megkérdezte? És látom, hogy igen. Tudom ezt nem kéne magamra vennem, hisz ezt a kérdést ő sem gondolhatja komolyan, én nem vagyok olyan... ez egyértelmű. Viszont nagyon nehezen tartom magam mostanában, nem tudok már viccesen vissza vágni, ahogy azt most kéne. Fáradt vagyok, kialvatlan, túl sok minden aggaszt, és ez elgyengít. James most pedig ledöntötte az utolsó védő falamat. - Mit akarsz tőlem ? - fakad ki belőlem. - Nem, tudod mit? Eleget hallgattam, nem akarom tudni, nem akarom hallani. - mielőtt a könnyeim lehullanának villámgyorsan felállok. Majd elindulok, gyorsan megtörlöm a szememet, nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy láthatja. Vissza fordulok, oda hajolok hozzá, nagyon közel, mintha megakarnám csókolni. De megállok. - Lily Evans... pipa... - felegyenesedek majd elindulok, közbe ökölbe szorítom az öklömet.
Érzem, hogy messzire mentem, de innen már nincsen visszaút, és ez az érzés elég furcsa kettősséget szül bennem. Elvetettem a sulykot, ez nem is kétséges, de ezt már nem ismerem be, hiszen ez a taktika Lily Evans-szel szemben valóságos visszalépés lenne, de még csak nem is egyet lépnék vissza, hanem legalább ötöt, ha most visszakozni kezdenék, és beismerném, hogy tapló voltam. Szóval nem marad más hátra, mint előre, és csak tovább menni, még jobban belemélyedni ebbe az egészbe, miközben jómagam sem vagyok tisztában azzal, mennyire jó ötlet is ez. Nagyon is emlékszem arra a csókra, még akkor is, h annyi főzet volt bennem, amennyi még egy óriást is kábult jószággá varázsolna pillanatok alatt. Akkor sem akarom a gyógyfüvekre, meg a gyengélkedésemre fogni azt a pillanatot, mert nagyon is valóságos volt, és nagyon is én voltam, nem pedig a főzetek okozta kábulat. Így visszagondolva, ezt jó lett volna már az elején tisztáznom vele, csak... tudja a fene, miért nem tettem, vele valamiért egyetlen beszélgetésem sem volt egyszerű soha! De mégis... az, mikor meglátogatott a gyengélkedőben a meccs után... az egyszerű volt. Nem próbáltam és nem is akartam megpróbálni, hogy az a srác legyek, akit megismert. Egyedül csakis az érdekelt, hogy bejött hozzám, és ott van mellettem. Pedig, az egész kastélyból neki lett volna erre a legkevesebb oka. - Hogy mindenki meglegyen? Szóval szerinted erre ment ki az egész? Csak mert nem úgy tűnt, mintha nagyon bántad volna, emlékeim szerint ugyanis viszonoztad! - miután kiüríti vajsörös poharát, figyelem, ahogy az üveggel játszik, figyelem a kezét, az ujjait, egyszerre pedig el is fog az érzés, hogy meg akarom fogni kezét. Érezni akarom az ujjait, közelebb akarom húzni magamhoz, hogy megmutassam neki, mennyire értelmetlen és felesleges ez az újabb civakodás. Olyan, mintha már direkt arra játszanánk mindketten, hogy alkalmanként beszúrjunk egy-egy veszekedést a szürke hétköznapokba, mintha ez lenne az egyetlen módja, amiként el tudunk lenni egy térségben. Pedig az az egy este a gyengélkedőn cáfol rá erre az egészre. Ott is megvoltunk, és bármennyire is voltam kábult, nem kellett veszekednünk és egymás idegeit tépáznunk ahhoz, hogy beszélgessünk, normálisan. Sőt... hosszú idő óta a legszebb estém volt, még így is, a sérüléseimet beleértve. - Látom, sikerült kiszűrnöd a lényeget az egészből... gratulálok hozzá! - jegyzem meg válaszát hallva cinikus hanglejtéssel, bár az arroganciámból már némileg visszaveszek, mert a csípős reakcióim ellenére nem arra játszok, hogy megbántsam. Ha ez lenne a célom, azt már megtehettem volna azzal, hogy azt mondom neki, az egész csók csak egy poénra vett kis incidens volt, amit majd a későbbiekben ellene akarok felhasználni, és mindössze azért közeledtem felé ilyen gyengéden, hogy a későbbiekben majd lehessen mit felhasználnom ellene. Ráadásul ez lenne a legegyszerűbb módja is rövidre zárni ezt az egész beszélgetést, hiszen ő így elkönyvelne engem egy arrogáns, bunkó, szemétládának, aki senkivel és semmivel nem törődik önmagán kívül, és lehetetlen, hogy valaha is megváltozzon. Csakhogy, ha ezt mondanám, az messze nem volna igaz. Ugyanis annak a csóknak nincsen köze semmiféle aljas vagy ártó jellegű hátsó szándékhoz. Ezért is olyan rossz érzés, hogy a korábbi megszólalásomból csak ezt szűrte le. Burkolt jelzés akart lenni, hogy engem mindig ő érdekelt igazán, és vele nem játszadozok. Mégis, ahogy rám pillant, egyetlen további szó sem jön már ki a számon, csak bosszúsan, mélyeket lélegzek, mintha legalább egy kviddics edzésről jöttem volna vissza. Nem akartam, hogy ez ide fusson ki... - Nem akar... - de befejeznem már nem is sikerül a mondandómat, ugyanis belém fojtja a szót, ezért mikor közelebb hajol, csak nyelek egyet, de még így is észreveszem a szemeiben összegyűlt könnyeket. Megvárom, míg elindul. Megfordul a fejemben, hogy hagynom kéne, így lenne neki is a legjobb. De nem tudom. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Felpattanok, és idegesen sietek utána, majd ujjaim karjára fonódnak, és szembefordítom magammal. Érintésem óvatos, nem szorítom meg karját, már-már olyan gyengéden érek hozzá, mintha félteném őt. - Várj... kérlek! - egy pillanatra lenézek magam elé, majd mély levegőt véve nézek fel ismét a szemeibe. - Nem akartalak megbántani. - szólalok meg, ezúttal halkabban mint eddig, hogy tudja, szavaim komolyak, őszinték, és csak neki szánom őket.
Music: Blame it on me ; Note: Érdekesen halad a diskurzus. xD
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Sok ez nekem. Eléggé instabil vagyok ebben az évben, amit eddig eléggé jó egyensúlyban tudtam tartani. Viszont rá kellett jönnöm, hogy csak James tudja kibillenteni, és most nagyon is sikerült neki. Próbálok nem kiakadni, hisz ez az egész baromság, őrület. Nem szoktam ilyen lenni. Nem bírom. Sok a szüleim halála, hogy hova megyek iskola után, maga a RAVASZ vizsga, hisz hiába vagyok az egyik legjobb tanuló, akkor is a figyelmem mostanában elkalandozik, és simán elronthatok bármit. Úgy hiszem az a legjobb döntése, ha most távozom, és a többit szóra se méltatom. Valamiért az van bennem ahogy felemelkedem, hogy egy utolsó ütést vigyek be, nekem kell kikerülnöm győztesként. Valóban lehet itt győztes ? így hát vissza fordulok, és elsőnek úgy téve mintha megakarnám csókolni, a szemébe mondom, hogy kipipálhat a kis listáján. Ez eléggé gyerekes, tudom. De még akkor is azok vagyunk, hiába kéne villámgyorsan felnőnünk. Végig abban reménykedek, hogy kijutok innen minden feltűnés nélkül, és találok egy elhagyatott helyett, ahol kibőghetem magam. Merlinre mi van velem? Nem szoktam ilyen lenni, nem szoktam csak úgy sírni. Nem tetszik amivé kezdek válni, össze kell szednem magam, és minél gyorsabban. Kezdődik valami a világban, és ha túl akarom élni, erősnek kell lennem. Majd James meleg érintését érzem a karomon, amibe beleremegek, de csak mély levegő veszek, és nagyot nyelek. Megfordulok, és próbálok nem ideges lenni. - Mit akarsz?? - förmedek rá, nem sikerült a tervem, hogy higgadt maradjak. Dühös vagyok, és úgy érzem majd felrobbanok. Valami azt súgja, ha nem adom ki magamból, az is lesz. - Nem akartál, gondoltam. Mert ez csak úgy jön belőled, nem igaz? Lételemed, hogy másokat megsérts, és piszkálj. Tudjuk, hogy te vagy a nagy James Potter, nem kell még ezt nyomatékosítani! - nem értem, hogy hogyan tudott ennyire felidegesíteni. Most kivételesen átadom magam az érzésnek, és kiadom magamból a dühömet. Fél éve alig alszom, és már körülbelül a végkimerülés szélén vagyok, lehet az is közrejátszik. Hogy jogosan, hogy mindent Jamesre zúdítsak? Nem. - Tudod James nem te vagy mindennek a közepe. Másokról is szól az élet nem csak rólad! - itt kipattan egy könnycsepp. Gyorsan megtörlöm a szememet. Azt hiszem az utolsó beszólása volt, amiért jogosnak érzem, amiért leharapom a fejét,és sajnos ül a közelbe 1-2 ember aki ennek szem, és fültanúja is lett. Hisz végülis azzal gyanúsítgatott végig, hogy én mindenkit megcsókolok, és vissza csókolgatok. Kikapom a karomat a kezéből, eddig észre se vettem, hogy végig tartja, amitől végig meleg érzés járta át a testemet, amitől még feszültebb lettem. Mély levegőt veszek és közelebb lépek hozzá, hogy más ezt már ne hallja meg. - Ennyire tudni akarod miért csókoltalak meg? Mert azt hittem megváltoztál. - egy még nagyobb gombóc állt össze erre a torkomba. Igen reménykedtem benne hogy már nem az az öntelt bunkó, folyton rá és a csókra gondolok. Ma bebizonyította, hogy a vér nem válik vízzé. _____________________________________________________________
Kétség sem fért hozzá, ezt most elcsesztem. Nem voltam benne biztos, hogy jutottunk el idáig, de az viszont teljesen egyértelmű volt, hogy a szokásos gőg megint átvette felettem az uralmat, és egyáltalán nem úgy reagáltam le a megjegyzéseit, mint ahogy kellett volna. Ezt egész biztosan másképp is meg lehetett volna oldani - ha történetesen nem vagyok ekkora idióta. Vagy ő nem vádol meg azzal, hogy már megint csak játszom. Igen, inkább az ő hibája. Meg a hülye informátoráé. A francba már! Mindkettőnk hibája. Ezt viszont eszemben sem volt hangosan is kimondani, ez a felfedezés maradjon csak az én titkom. Miután elkaptam a karját, megéreztem, hogy megremeg: ezt nem is tudta volna titkolni, de nem mertem remélni semmit. Lehet, hogy csak szimplán frászt kapott tőlem. Amikor rám förmedt, gondolkodtam valami válaszon, de mivel semmi nem jutott eszembe, csöndben maradtam annak ellenére, hogy már nyitottam a szám. Tulajdonképpen nem is volt sok esélyem megszólalni, mert ő már folytatta is. Szavai hallatára összehúztam a szemem, és a düh újult erővel tört rám, de összeszorítottam a fogam és mély levegőt vettem mielőtt olyat mondtam volna, amiben semmi köszönet nem lenne. - Nem, nem a lételemem, Evans - feleltem meglepően higgadt hangon ahhoz képest, amit éreztem. Már én is szívesen üvöltözni kezdtem volna; elkeserített, hogy ilyennek lát. Én nem ilyen vagyok... De. Pontosan ilyen vagyok, és nem mentség az, hogy nem így terveztem roxforti pályafutásomat. - Arra nem gondoltál, hogy ezt elvárják tőlem?! - Hangomban elkeseredettség csendült, de tudtam, hogy nem épp úgy sikerült kimondani, ahogy terveztem, és hogy ez most nagyon nagyképűnek hathatott. Pedig nem úgy értettem. Egyszerűen csak nehéz kilépni abból a szerepből, amit az emberre hat és fél év alatt ráaggattak. A következő mondatával azonban kivágta nálam a biztosítékot. - Komolyan? - kérdeztem gúnyosan, és bármilyen öröm nélkül felnevettem. - A francba, most újra kell gondolnom az egész jövőmet. Miért kell ilyen csúnya módon rádöbbenteni, hogy rajtam kívül mások is léteznek?! Már megint. Pedig ha kibírom, is rendesen válaszolok, akár az előbb, lehet, hogy még szép - vagy legalábbis nem ilyen ronda - befejezése is lehetett volna. Mikor azonban megláttam a könnycseppet a szeme sarkában, elakadt a lélegzetem. Ezt én váltottam ki belőle. A szívembe fájdalom nyilallt, és hirtelen óriási kísértést éreztem arra, hogy a bocsánatáért kezdjek könyörögni; mégis csak álltam ott, mint valami idióta, és némán bámultam rá. Én is akkor döbbentem rá, hogy eddig fogtam a karját, mikor kirántotta magát a szorításomból. Meglepetten pislogtam a kezemre egy pillanatra, de rögtön utána megint a szemébe néztem. Ahogy közelebb lépett, megfeszült a mellkasom, mert veszekedés ide vagy oda, a közelsége hatással volt rám, mint mindig. Mert azt hittem, megváltoztál. Ennyi erővel pofon is vághatott volna, legalább annyira hőköltem hátra döbbenetemben. El sem tudja képzelni, mennyire igyekeztem megváltozni, de ez nem megy egy csettintésre. Pedig én tényleg próbálkoztam! Ennyit ér az egész. - Örülök, hogy végül mégsem okoztam csalódást, Evans - sziszegtem, megnyomva a végén a vezetéknevét, ezzel is kifejezve a távolságtartást. Persze általában így hívtuk egymást, de csak néha érzékeltettük azt, hogy rosszindulatból tesszük. Még valamit mondani akartam, de végül csak megráztam a fejem, vetettem rá egy elkeseredett és ugyanakkor már-már gyűlölködő pillantást, aztán kikerültem és ezúttal én indultam az ajtó felé. Talált, süllyedt. És nyert.
Lily Evans „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : Mugli Lojalitás : Jó Családi állapot : Se vele, se nélküle... Lakhely : Hogwarts Foglalkozás : Diák Prefektus Pálca : 10¼ hüvelyk, Fűzfa, Főnixtoll Keresem a... : ...legrégibb barátomat. Idézet :
Bizonyára cseppet túlzásba estem, de nem tehetek róla, hogy ő az egyetlen ember aki kitud hozni a béketürésmből. Miért nem tudunk meglenni egymás mellett? Tényleg akkor tudunk mi ketten normálisan beszélgetni, ha lebeg a gyógyfőzetektől? Viszont ez az egész nem csak az én hibám, most kivételesen nem csak magamat fogom hibáztatni, hisz az ő egója az ami nem hagy minket egy térben békében. Tipikus olyan ember, aki sohasem vallaná be, hogy tévedett, nem kérne bocsánatot. Hiába tette meg az előbb, én még is semmisnek tekintem. Meg kéne tanulnia egyszer, hogy előbb gondolkodjon aztán beszéljek. Bár ez most eléggé nevetséges tőlem, hisz most én is ebbe a hibába estem. - Hogy elvárják? Még is ki várja el James? Félsz hogy nem te leszel már a "menő srác", azért kell bunkónak lenned? - kérdezem tőle, már halkabban. Inkább fáradtan, mint dühösen. Annyira csalódott vagyok, komolyan elgondolkodtam a csók után: mi lenne ha mi ketten? A következő megjegyzésére, próbálok uralkodni magamon, nem fogok sírni. Amúgy is elterveztem, de előtte pláne nem. Folyamatosan érzem a kezét a karomon, ami melegséggel tölt el, kellemesen. De most lesz nyilvánvaló, hogy köztünk sosem lesz semmi, ezért gyorsan lerántom a kezét a karomról. Erre nem tudok mit reagálni, ez igen csúnya volt tőlem, de annyira dühös voltam, olyankor én is rögtön kimondom amit a pillanat hevében gondolok. Csak nézek rá, mintha a tekintetemmel bocsánatot akarnék kérni, amit a torkomban lévő gombóc nem enged kimondani. Nem vagyok érzelgős, nehezen mondom ki az őszinte szavakat. De már túl késő mind a kettőnknek, kimondtuk azokat amiket nem kéne, és nincs visszaút. Csak közelebb lépek hozzá, és végre őszinte leszek, hisz tényleg azért csókoltam vissza, mert abban a pillanatban láttam az igazi James-t, aki tetszett, akit szerethetek. Erre az őszinteségre, úgy néz rám, hogy könnybe lábad a szemem minden elhatározásom ellenére. - Nekünk ez nem menne, James... - erre már elkapna a bőgés, de nem teszem. Olyan halkan mondom, talán nem is hallja, nem tudom. Egy könnycsepp sikeresen elhagyja a szememet, a többit lenyelem. Nézzük egymást egy darabig, majd benyögi, hogy örül, hogy nem okozott csalódást. De igen okozott !! És elindul az ajtó felé. Legszívesebben utána kiabálnék, hogy miért csinálja ezt. Hála merlinnek nem sokan hallották a felét. Pár ember volt ott, és nem ismerem fel őket, remélhetőleg a pletykákat elkerüljük, de most komolyabb gondom van a pletykáknál. Nem akarok kimenni, nem akarom látni. Vissza megyek a kis eldugott helyemre, és végre kiengedem azt, ami napok óta kiakart jönni, és elbőgöm magamat.
by 
