Levin & Lily / Potter

Megadta magát, meghunyászkodott előttem, pont, ahogy azt akartam. Jó lenne, ha azt állíthatnám, elégedettség és boldogság töltött el ennek láttán, de valójában csak szánalmat és céltalanságot éreztem magamban. Ha büszkén elharsognám a halálfalók között, mit tettem, bizonyára hőstettként könyvelték volna el, engem pedig az elveink buzgó térítőjének kiáltottak volna ki. Én mégis azt gondoltam, hogy semmi értelme nincs ennek az ostoba játéknak, azon kívül, hogy porba tiportam két nálam tapasztalatlanabb ellenfelet. Nem, ebben nem volt semmi dicsőség. Egy rémült lány és egy szerelmes fiú… Ugyan. Nyilvánvalóan bűntudatot és megbánást sem tanúsítottam, de akármilyen elvetemültnek vagy kegyetlennek is tartottak, nem ez a kis konfliktus okozott nekem sikerélményt.
Szóval Potter, ő is aranyvérű. Nem olyan családból, mint amilyenből én is származtam, vagy Blackék, esetleg Malfoyék – én a helyében ezt nagyon megbecsülném - , de aranyvérű, és ez azt hiszem, sokat változtatott a helyzeten. Nemcsak egy utolsó, névtelen diák a Roxfortból, a James Potter név mégis csak jelentett valamit.
- Szóval Potter. Aranyvérű vagy és még párbajozni is egészen jól tudsz. Helyes. – Nem vártam tőle semmilyen reakciót, kiváltképp nem szóban. Így a figyelmem szinte azonnal visszaterelődött Lilyre, akinek a kiléte félig még mindig egy talány volt.
Vörös haj, jellegzetes vonások, bátorság… Talán Weasley volna? A véráruló Weasley családra is tökéletesen illett volna ez a párszavas jellemzés, de valami mégis azt sugallta, hogy nem ilyen tiszta a származása.
- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, Lily. Ha épségben el akarsz innen menni, akkor most elmondod a teljes nevedet. Ne próbálj meg hazudni, mert észre fogom venni. Ha elárulod, hogy hívnak, én is elmondom a nevem. Szerintem méltányos alku. – Mások talán azt gondolták volna, hogy ostobaság megosztani velük a nevemet. Elmondhatják, mit csináltam velük, bajba keverhetnek… De teljesen tisztában voltam vele, hogy egyrészt nem fogják kikotyogni senkinek, mert szinte biztosra vettem, hogy ők sem véletlenül nem akartak beengedni a Szellemszállásra, másrészt pedig nem hittek volna nekik. Az én szavam és kapcsolataim többet értek, mint két roxfortos diák meséje arról, hogyan támadta meg őket Levin Dolohov a roxmortsi hétvégén, miközben teljesen ártatlanul sétáltak a hóesésben. Az öreg Dumbledore-on kívül senki sem vette volna készpénznek ezt a kis történetet, elvégre elég jó hírrel rendelkeztem magasabb körökben. Remekül végeztem a munkám, megbízható voltam, tájékozott és nyitott mindenre, a végletekig tisztelettudó, igazi arisztokratikus modorral megáldva… Csak kevesen akadtak, akik beláttak a világ felé mutatott álarc mögé. És azok vagy épp olyan megkeseredettek és sérültek voltak, mint én, vagy pedig halottak. Vagy a húgom, de őt sosem vettem egy kalap alá másokkal.
Még én magam sem tudtam, mihez fogok kezdeni a nevükkel. Most történetesen semmit, elraktározom, mint fontos információt, amit esetleg majd még felhasználhatok a jövőben. De mégis hogyan? Biztos arra gondoltak, hogy majd megkeresem őket vagy a családjukat, de nem állt szándékomban. Annyi józanság szorult belém, hogy felmérjem, egy ilyesmi cselekedet nem maradhatna következmények nélkül. Másrészt pedig értelme sem lett volna. A szó szoros értelmében nem ártottak nekem, mindketten védtek valamit, ami fontos volt számukra. Igen, mindketten útban voltak, az én utamban, de kivételesen ezt nem éreztem elég indoknak arra, hogy ártsak nekik. Bár be kell vallanom, szörnyen dühítettek. És nem azzal, hogy nem engedtek át a kerítésen vagy hősködtek, sokkal inkább azzal, hogy így törődtek egymással. Nem értettem őket, nem tudtam felfogni, hogy teheti meg ezt az ember valaki másért, hogyan lehet ilyen érzéseket táplálni bárki iránt. Akiket én ismertem, azok mind, gondolkodás nélkül metszették volna el a torkomat, és én is az övéjüket. Érdek, felszínesség és üresség jellemezte a szociális kapcsolataimat. És igen, szörnyen zavart, hogy nekik valami olyan van a birtokukban, ami az enyémben sosem lesz. Hiába volt rengeteg pénzem, hiába fogok rengeteg kúriát, Galleont és családi ereklyéket örökölni, hiába van rangom és tekintélyem a munkahelyemen és a halálfalók között, akkor is van, amit sosem fogok megszerezni. Mert az, ami az ilyen „jamespottereknek” és „lilyknek” van, az nekem sosem fog megadatni. És főként ez volt az, ami miatt még mindig itt álltam és Lily karját szorongattam.

Mélyen belélegeztem a fagyos téli levegőt, metsző volt és fájt tőle a tüdőm. Ha egy kutya lett volna itt a helyemben, bizonyára kiszagolta volna James Potter és Lily Evans minden csepp kis félelmét. Nekem viszont elég volt a szemükbe néznem és éreznem, ahogy Lily egyre gyengébb lesz a karjaim között. Jó érzéssel töltött el, mint mindig, mikor rombolhattam. Boldog voltam, amiért most nekik is rossz, nemcsak nekem. Gyerekes? Kétségkívül. De szörnyen idegesített a bugyuta szeretetük egymás iránt.
- Tehát Evans. Nem, különösebben nem foglalkoztatott a vérminőséged, de köszönöm az információt. – Halvány mosolyra húztam a szám. Még egy öntudatos kis mugliivadék. Minden egyes alkalommal, mikor belebotlottam egy-egy ilyenbe, legszívesebben hangosan nevettem volna rajtuk. Az az indokolatlan magabiztosság, mikor nem tudnak semmit… A kezükbe nyomnak egy ócska varázspálcát és máris boszorkányoknak és varázslóknak hiszik magukat, mikor eddig csak a mesekönyveik lapjain láttak mágiát. Nevetséges. Mindezek ellenére nem szándékoztam megszegni előbbi ígéretemet, így minden vonakodás nélkül közöltem velük a nevem. Különben sem lett volna nehéz kideríteniük. - Levin Dolohov. Adjátok át üdvözletemet a húgomnak, az öcsémnek és a menyasszonyomnak.
Feltehetően mindhármukat ismerték. Irinát, a bájos, intelligens és visszafogott húgomat, aki amióta csak járni tudott, egy igazi kis hercegnőre emlékeztetett. Michailt, a talpig becsületes, csendes, éltanuló és komoly öcsémet, akire soha egy rossz szó sem érkezett. Ivoryt, a lángvörös hajú, vak menyasszonyomat, akit ugyan nem ismertem közelről, mégis éreztem a belőle sugárzó dacot. Biztos voltam benne, hogy tudni fogják, kikről van szó, a testvéreimet egészen biztosan. És kivételesen nemcsak a gúny mondatta velem ezt velem, valóban szívesen üdvözöltem volna a testvéreimet. Ivory pedig… gyakran eszembe jutott, hogy foglalkoznom kéne vele, de aztán sosem tettem.
Nem volt valami megerőltető tartani Lilyt, a súlya elenyésző volt az enyémhez képest. Most, hogy megtudtam, amit akartam és lehiggadtam előbbi állapotomból, már nem láttam értelmét annak, hogy bántsam őket. Így csak megfogtam Lilyt, odavittem Potterhez és az előbbiekhez képest sokkalta finomabb mozdulattal odalöktem neki.
- Ha nekem ilyen barátnőm lenne, jobban vigyáznék rá, Potter. Még a végén mindkettőtöket az a nagy szátok visz sírba. – Egyszerűen zsebre tettem a varázspálcámat. Nem tartottam újabb támadástól. Ha egy csepp eszük is van, most azonnal eltűnnek innen és mélyen hallgatnak erről az esetről. Úgysem tudnak megrángatni, sem ők, sem Dumbledore. Nem látott minket senki. És mindenki előbb hisz a hivatalos személynek, a megbízható minisztériumi alkalmazottnak, azaz nekem, mint két diáknak.