Angeles & Levin

Azt kívántam, bár ne az lennék, aki vagyok. Nem tudtam volna egyetlen konkrét embert sem mondani, akinek a helyében szívesen lettem volna, de sok mindent adtam volna azért, hogy pár órácskára kiléphessek az életemből. De ez olyan probléma volt, amit még a mágia sem oldhatott meg. Ezen egyedül én segíthettem, de úgy tűnt, csak rontani tudok az amúgy is nyomorult helyzetemen. Én legalábbis így éreztem azon az estén, mikor jelentős mennyiségű és igencsak drága vodka elfogyasztása után London muglik rakta külvárosában kötöttem ki.
Leroskadtam az egyik hideg, nyirkos padra egy félreeső, park menti utcában. A lábaimat mintha elhagyta volna az erő, nem álltam rajtuk biztosan, attól tartottam, kicsuklanak alólam. A kezeim remegtek, én magam sem tudtam eldönteni, hogy mi okozhatta. A fáradtság, a belső, fájó üresség, az alkohol okozta rosszullét vagy talán a hideg? Előfordulhat, hogy ezek együttesen váltották ki belőlem a reszketést. Ugyanis egész testemben remegtem, miközben a fejemet a két térdem közé hajtottam. A hirtelen mozdulat következtében háromszázhatvan fokban megfordult velem a világ, mintha minden a szó legszorosabb értelmében a feje tetejére állt volna. Fájdalmasan-elgyötörten felnyögtem, próbáltam a metsző, hideg szélre összpontosítani. Éreztem, hogy bekúszott az ingem alá, amely felett nem volt semmi, éreztem, ahogy összeborzolta amúgy is kócos hajamat, az arcomat pedig apró tűkként szurkálta. Igyekeztem csak erre gondolni, semmi másra, semmi olyanra, ami miatt a ma estémet magányosan, egy számomra teljesen ismeretlen városrészben töltöttem.
Lassan kiegyenesedtem, várnom kellett legalább fél percet, mire eltűntek a homályos, szürke foltok a szemem elől. A zsebemben kutattam, egy utolsó szál cigarettáért, hátha a füsttel együtt elégethetem és a levegőbe bocsáthatom a gondjaimat. De szép is lett volna… Azonban egyetlen, nyomorult szálra sem bukkantam, bizonyára már többször megpróbálkoztam ezzel a módszerrel.
Ekkor hallottam meg a zenét. Közelről jött, valahonnan a park irányából, de hogy pontosan mit hallottam, azt nem tudtam volna eldönteni. Nem értettem a zenéhez, nem volt hozzá hallásom, nem is igazán érdekelt. Számomra az ilyen művészetek túl elvontnak tűntek, nem láttam őket, nem voltak kézzelfoghatóak, nem lehetett a hangokat olyan egyértelműséggel kifejezni, mint például egy matematikai egyenletet. Nem mondhatnám, hogy nem szerettem a zenét, vagy hogy megvetettem, egyszerűen csak nem értettem. Pedig szívesen megértettem volna, ahogyan minden mást is, ami hatalmas talányként lebegett előttem.
Cigaretta hiányában üres kézzel keltem át az úttesten, körül sem néztem, az ilyesmit a hozzám hasonló aranyvérű kölyköknek nem tanítják meg. Autók? Ugyan már… Hatalmas szerencsémre nem járt erre senki, így gondmentesen átjutottam a túloldalra. Kis kövezett ösvény vezetett a rendezett, békés park belseje felé, végig hangulatos közvilágítás szegélyezte, mintha attól kéne tartani, bárki is eltévedne a sötétben.
Bizonytalanul helyeztem egyik lábamat a másik után, mintha ingoványos talajon lépkednék, amely bármelyik pillanatban besüppedhet alattam és elnyelhet. Olykor elfogott az az érzés, mintha valami jobbra vagy éppen balra le akarna húzni a földre, pedig én nem ezt akartam. Én csak annyit akartam, hogy megláthassam a zene forrását. Bár be kell vallanom, arról sem sikerült magam teljes egészében meggyőzni, hogy a hangok valósak, nem pedig az elmém űz velem kegyetlen játékot. Gyakran kerültem ilyen rémisztő helyzetbe, de inkább nem vettem tudomást a problémáról, másoknak pedig főleg nem beszéltem róla. Ilyenkor pedig, sötétben, egyedül még nehezebb lett volna menekülni saját magam elől. Szívesen vízbe fullasztottam volna a saját démonaimat, de piszkosul jól úsztak…

A Férfi &

Angie

Nem sok jut el a tudatomig a zenéből. Mint már említettem, soha sem értettem hozzá, így felőlem ugyanúgy állhatna egy rockzenekar a színpadon, mint ez a jazz együttes. Zene, hangszerek, énekes, egyre megy. A vállalkozó szellemű énekesnők egymást váltották a színpadon, mindet alaposan megnéztem magamnak. Az első, aki fellépett az alacsony kis emelvényre, egy teltebb, alacsony nő volt, sötét, enyhén hullámos hajjal és vörös arccal. Nem, kétségkívül nem találtam túl vonzónak, már csak a neveltetésemből adódóan is az arisztokratikus alkatokat kedveltem. Vékony alkat, szép arc, vonzó külső. Mint a legtöbb férfi, én is ugyanezt kerestem. A személyiségjegyek pedig a hangulatomtól függtem, hol befolyásolható, könnyen megvezethető kislányokat kerestem, hol bevállalós, magabiztos érett nőket, de olykor az is megesett, hogy már semmi sem érdekelt, csak hadd kapjam meg, amire szükségem van. Egy valami volt, ami mindig, minden körülménytől függetlenül elmondhatatlanul taszított és felidegesített: az ostobaság. Legyen szó akár nőről, akár férfiról vagy gyerekről, nem bírtam elviselni a korlátoltságot. Azonban most nem kifejezetten azért jöttem, hogy kalandokat keressek vagy szédítsek bárkit is, de mint minden férfinek, az ösztöneim azért nekem is dolgoztak. Még az elmémre húzódó halvány alkoholos köd sem tudta teljesen eltompítani az ilyesfajta gondolatokat.
A kövérkés nőt egy jóval fiatalabb – és szemrevalóbb – váltotta, talán nem is csoda, hogy ugyan a zene cseppet sem érdekelt, mégis sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet ez az előadás, mint az előző. Ha épp nem az énekesnőt figyeltem, akkor a dalszövegre koncentráltam. Vár valakire, aki megérti és támogatja… Majd idővel rájön, hogy ilyen nem létezik, mert mind egyedül vagyunk. Játszhatjuk, hogy törődünk a másikkal, hogy fontos nekünk valaki, hogy szeretjük, de soha, senkit sem fogunk magunk elé helyezni. Az emberek már csak ilyenek, önzők és érdektől hajtottak. Természetesen ez alól magamat sem tartottam kivételnek, én sem húzódtam a háttérbe másokért, és mindig a saját érdekimet tartottam szem előtt. Nem büszkélkedhettem túl sok ismerőssel, akiket tényleg fontosnak tartottam. Talán csak a húgom és Rodolphus.
A fejemet egy fa érdes, kissé nyirkos törzsének döntöttem. Az előbbi émelygésem elmúlt, és ez épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy vágyakozva tekintgessek a forralt bor felé. Nyilván nem volt nálam mugli pénz, ahhoz pedig túl fásult voltam, hogy mágiával szerezzek magamnak egy poharat. Pedig könnyű lett volna, csak egy konfúziós bűbáj, egy Imperius vagy egy egyszerű lebegtető bűbáj is elég lett volna. Talán, ha egy doboz cigarettáról lett volna szó, akkor több motivációval rendelkeztem volna…
Fél percre elhallgatott a zene, de erre is inkább csak akkor eszméltem rá, mikor az imént még a színpadon álló fiatal nővel találtam szemben magam. Rám mosolygott, mintha csak ismernénk egymást vagy bármilyen nyomós oka lenne arra, hogy mosolyogjon. Megkockáztattam én is egyet, bár lehet, hogy inkább csak egy röpke idegrángásnak vagy fintornak tűnt.
Vállal, fél oldalasan a fa törzsének támaszkodtam, hogy ne legyen olyan feltűnő a saját egyensúlyomban való bizonytalanságom. Amolyan lezser beállásnak tűnt, amit még mindig kellemesebbnek találtam, mint a részeg bizonytalanságot.
- Egy valódi énekesnő tévedt hozzám. Kész csoda ez a nap… – A hangom magabiztos volt, elégedetten konstatáltam, hogy legalább a beszédkészségem még mindig a maximumon állt. Ismét megpróbálkoztam egy mosollyal, amely hellyel-közzel még sikerült is, tökéletes kontrasztot alkotva a tekintetemből üvöltő szomorúsággal és lelki ürességgel.

A Férfi &

Angie

Kissé meglepett a rám zúduló szóáradat, nagyon erősen kellett koncentrálnom, hogy minden szava meg is maradjon, ne csak ostobán bólogassak. Igyekeztem úgy tenni, mintha nem okozna problémát az odafigyelés, mintha nem borulna halvány köd a gondolataimra. Nem neveztem volna magamat igazán részegnek, de már teljesen józannak sem.
- Nem vagyok műértő, épp csak erre jártam. Inkább a forralt bor vonzott ide, de valóban nagyon… szép a zene. – Elképzelésem sem volt róla, milyen jelzőkkel szokták illetni az ilyen jellegű zenét és koncerteket, így inkább a létező legsemmitmondóbb és legsablonosabb kifejezést használtam. Szép. Bármi lehet szép. – Nem fázom, de kedves öntől, hogy megkérdezte.
Ez így teljesen nem volt igaz, ugyanis tényleg fáztam, de ezt semmi pénzért sem ismertem volna el. Egyedül annyi pozitívumot tudtam volna felhozni, hogy az orosz klímához szokva közel sem fáztam annyira, mint amennyire más vacogott volna a helyemben. Aki még nem járt Szibériában, az nem tudja, milyen az igazi hideg.
Sosem értettem az ennyire közvetlen embereket, hogy vajon hogyan képesek erre. Nekem problémát okozott az ismerkedés és képtelen voltam arra, hogy ilyen empátiát tanúsítsak egy vadidegen, de akár egy ismerős irányába is. Nem hozott magával kabátot? Hát saját magára vessen, nem az én dolgom pátyolgatni… Ennek ellenére valahol jól esett ez a cseppnyi kis törődés, nem túl gyakran volt ilyesmiben részem. Különösen most töltött el kellemes érzéssel, hogy ennyire egyedül éreztem magam, elhagyottan és fáradtan. Persze azzal is tisztában voltam, hogy ő sem viselkedne így velem, ha tudná, ki is vagyok – a mágiától eltekintve, mert az egy mugli nő számára bizonyára felérne egy idegösszeroppanással.
- Semmi baj, úgysincs társaságom. Levin – közöltem vele kissé vonakodva a nevemet. Fogalmazzunk úgy, hogy nem sok Levin Dolohov mászkált a világon, de ha egyszer aranyvérű berkekben a minél régiesebb és ocsmányabb nevek számítottak divatosnak… És én még egészen jól jártam, a második keresztnevemtől eltekintve. Lehettem volna akár Nucleus is. Persze nemcsak emiatt szorult magyarázatra a nevem, hanem külföldi hangzása miatt. – Igen, igen, orosz név. Mindenki meg szokott lepődni rajta.
Angie. Magamban levezettem az összes nevet, amit így becéznek, nem mintha ennek lett volna bármi jelentősége. De szerettem elraktározni a lehető legtöbb információt azokról, akikkel megismerkedtem. Bár az is igaz, hogy nem sok muglit ismertem, különösen nem élőt. Ők általában csak az egyre bővülő gyilkossági listám ékességei voltak, nem pedig azok, akikkel kellemesen elcsevegtem. Igaz, ezt a nőt nyilván eszem ágában sem lett volna bántani. Ugyan sosem kellett különösebb okokat keresnem egy gyilkossághoz, de azért nekem is voltak elveim és határaim. Másrészt pedig kedvem sem volt hozzá, semmihez sem volt kedvem. Csak ki akartam üríteni az agyam, lecsapolni a gondolataimat és legalább pár órácskára elfelejteni, ki vagyok.
- Az az igazság, hogy még sosem jártam ezen a felén Londonnak. Kissé tartottam is tőle, hogy majd el fogok keveredni az éjszakában. – Sosem voltam túl jó beszélgetések kezdeményezésében, de úgy éreztem, most nem lesz olyan nehéz, ez az Angie nevű lány majd beszél helyettem is. És azt hiszem, ezúttal nem zavart az üres fecsegés. A szavai kilökdösték a többi gondolatot a fejemből.

A Férfi &

Angie

Gyorsan kellett reagálnom és kitalálnom egy hihető történetet, ami valljuk be, jelen állapotomban nem is volt annyira egyszerű… Olyan dolog kellett, amiről lehetett beszélni, mert úgy tűnt, ez az ismeretlen nő elég sokáig szóval akar tartani. Alig pár másodperc alatt válaszoltam, rávágtam az első dolgot, ami éppen eszembe jutott.
- A rokonaimat jöttem meglátogatni. Anyám brit származású, így a családom egyik fele itt él – magyaráztam olyan természetességgel, mintha tényleg ez lenne a valóság. – Ritkán találkozunk, én Szentpéterváron tanulok, emiatt nem érek rá, meg hát valljuk be, nem vagyunk túl közel egymáshoz.
Magamat is megleptem, milyen hihető történetet sikerült összehazudnom a semmiből, ilyen rövid idő alatt. Ha jobban belegondoltam, élveztem is volna ezt a helyzetet. Tanulni, utazgatni… Alapvetően most is ezt csináltam, csak nem olyan gondtalanul, mint ahogy azt most ennek az Angie nevű nőnek előadtam.
Mikor a tömegközlekedésről és kávézókról kezdett beszélni, nagyon koncentrálnom kellett, hogy követni tudjam. Örültem volna, ha én is ilyen gondtalanul tudtam volna beszélgetni másokkal, és nem pusztán képmutatásból, hanem igazán őszinte érdeklődéssel. De sajnos tisztában voltam vele, hogy ez egyszerűen lehetetlen.
- A rokonaim engem is megpróbáltak útbaigazítani, de tudja, Anglia egészen más, mint Oroszország. Nagyon nehéz itt kiigazodni. Talán nem volt a legjobb ötlet egyedül útnak indulni, de szükségem volt egy kis friss levegőre. – Unszoltam saját magamat, hogy „na, még egy mondat. Gyerünk, még beszélj egy kicsit”, mintha tényleg lenne mondanivalóm számára. Olyan mondanivalóm, amit az ember egy frissen megismert idegennek mondana. Kis semmiségek. De sajnos ilyen apróságok az igazi életemben nem voltak, így kénytelen-kelletlen ki kellett találnom őket.
Az arcát figyeltem, lerítt róla, hogy számára a zene tényleg hatalmas élvezet. Irigyeltem ezért, én is szerettem volna ilyen kis, spirituális dolgoknak örülni, koncertekre járni a hétvégi gyilkosságok helyett. Úgy igazán élni… Szinte biztosra vettem, hogy rengeteg barátja van, talán pasija is. Az ilyen embereket általában szeretni szokták, hiszen jól ki lehet velük jönni és bármikor kaphatóak egy kis csevegésre. Nem úgy, mint a magamfajták, akiktől inkább menekülnek, minthogy a társaságukat keressék.
- Sétálhatunk, ha szeretne. És nem probléma, hogy elszalasztja a koncert végét – tettem hozzá, újabb halovány mosoly árnyékát erőltetve az arcomra. – De csak akkor, ha mutatja az utat. Mert ha rajtam múlik, a világ végén kötünk ki.
A kérdése meglepett, nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő az átlagosnál is lehangolóbb komorságom. Az emberek többsége mindig ezzel a jelzővel illetett. Komor, komoly, hallgatag, antiszociális, furcsa… Ezek közül már mindet megkaptam, nagy valószínűséggel teljesen jogosan. Eszem ágában sem lett volna tagadni őket. Azonban soha, senki sem merte megkérdezni ennek az okát. Angie viszont nem tudta ki vagyok, nem tudta, mit viselek a karomon, ahogyan azt sem, ki az apám és ki az a Sötét Nagyúr.
- Mélabús lenne a tekintetem? Nos… meglehet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire feltűnő. – Kerültem a tekintetét, így nem éreztem magam annyira kellemetlenül. – Családi problémák, nem fontos. Tudja, nincs túl jó kapcsolatom a szüleimmel, és úgy tűnik, ezt ilyen messziről is nehéz elfelejteni. Mellesleg sosem értettem ezeket az orosz sztereotípiákat. Mindig ránk ragasztják, hogy részegesek és fagyosak vagyunk. Kérdem én, ki ne lenne az olyan hidegben? A vodka fűt.
Kivételesen nem hazudtam, bár nyilván semmi konkrétat sem mondtam. De valóban apám és anyám tudott ennyire az őrületbe kergetni, saját magamon kívül. Azt hiszem, ők álltak a második helyen a saját gondolataim után, ezt viszont már igazán nem akartam vele megosztani. Semmi köze hozzá, máskülönben pedig aligha fogom elárulni neki, hogy napról napra egyre többször tölti ki a gondolataimat egyetlen kegyetlen dolog, és ez nem is lesz másképp addig, amíg meg nem teszem. A helyemben bárki maga alatt lenne…

A Férfi &

Angie

Az utazás mindig is közel állt a szívemhez, így ettől a témától máris nyeregben éreztem magam. Rengeteg helyen jártam már eddig, így ódákat tudtam volna zengeni a különböző utakról, a kalandjaimról külföldi nőkkel és a miattuk felszarvazott férfiakról, vagy éppen a gyönyörű épületekről, amiket az évek során megcsodálhattam.
- Velence valóban gyönyörű hely, eddig kétszer jártam arra, mindkétszer elbűvölt a város. Bár be kell vallanom, észak közelebb áll a szívemhez, jobban kedvelem a hideg, mások szerint zordabb tájakat. Persze ez nem azt jelenti, hogy ne nyűgözne le Olaszország, Egyiptom, vagy éppen Franciaország. Párizsban már egészen otthonosan érzem magam. De még így is Szentpétervárhoz és Moszkvához húz a szívem – magyaráztam teljesen átszellemülve.
Az arcát figyeltem, az unalom jeleit kutattam rajta. Nem voltam benne egészen biztos, hogy érdekli a mondandóm. Nem voltam tisztában vele, hogy egy muglit mivel lehet lekötni. Nem igazán beszélgettem még muglikkal… Ha ezt apám látta volna, a fejemet is letépte volna a fejéről egy jól irányzott atyai pofonnal.
- Én is szeretek új helyeket megismerni. De sajnos a bizonytalanságot nem nekem találták ki, nem viselem jól, ha nincs a kezemben az irányítás. Talán ez nem egészséges, de nem tudok mit tenni ellene – vontam meg a vállam.
Sajnos gyakran megesett, hogy nem én uraltam a döntéseimet. Olykor a düh, a tehetetlenség vette el az eszemet, míg máskor vasmarkú apám irányította az életemet. Nem tudtam volna megmondani, melyik készített ki jobban lelkileg és szellemileg egyaránt.
Talán zavarnia kellett volna annak, hogy megfogta a kezem, de nem érintett kellemetlenül. Pedig általában rossz érzéssel töltött el, ha idegenek értek hozzám, most viszont határozottan jól esett. Egy pillanatra komolyan elhittem, hogy van valaki, aki egy kicsit is törődik velem. Mostanában szörnyen magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam, és ugyan magamnak sem szívesen vallottam be, de jól esett volna egy kis minimális törődés. Egy mosoly, egy „hogy vagy?”, pár kedves szó vagy valaki, aki tényleges támaszt nyújthatott volna nekem. De nem volt senki, akinek kiönthettem volna a lelkem, akivel megoszthattam volna a félelmeimet és a gondolataimat. Ki tudja, talán nem is mondtam volna el senkinek. De ha legalább a lehetőség adott lett volna…
- Sosem rajongtam túlzottan a borért. Ha az ember iszik, akkor igyon rendesen, ne csak ízlelgessen valamit. Persze, tudom, a bornak kultúrája van… de azt hiszem, én ahhoz még nem nőttem fel eléggé. – Megkockáztattam egy halovány mosolyt Angie felé, majd visszahúztam magamhoz a kezét. – Semmi baj, komolyan. És nem fogok lemaradni, ne aggódj.
Erre nem sok esélyt láttam, hiszen sokkal nagyobbakat léptem, mint ő, bár azért igyekeztem hozzá igazítani a lépteimet. Ez mindig is problémát okozott, mivel már jó ideje toronyként magasodtam a többi ember fölé. Nem volt ez akkora csoda, tekintve, hogy apám is igencsak magasra nőtt, ahogy az összes férfi a családomban. Hatalmas büszkeségemre pár centivel még így is lehagytam őket.
- Úgy néz ki, mégiscsak megérte ma kimozdulni. Legalább ezt a városrészt megismerem. – Úgy fél percig csak céltalanul nézelődtem, memorizáltam a sötét miatt nem túl tisztán kivehető utcaképet. Aztán végül visszafordultam Angie felé. - Itt dolgozol a városban?
Mindig is furcsának tartottam, hogy a muglik milyen lassan képesek csak a helyváltoztatásra. Én beleőrültem volna, ha nem tudtam volna hoppanálni. A tömegközlekedés pedig egyenesen a halálom lett volna. Ilyenkor mindig nagyon örültem, hogy varázslónak születtem. Aranyvérű varázslónak.

A Férfi &

Angie

Határozottan kezdtem feloldódni a társaságában, ami valljuk be, sosem volt rám jellemző. Talán az a tudat tehette, hogy nem ismert, még sosem hallhatott rólam és nem tudta, hogy ki vagyok. A varázsvilágban amint meghallották a nevemet, azonnal beskatulyáztak; aranyvérű, arisztokrata, az a bunkó a Minisztériumból, a tagbaszakadt szőke orosz, pénzes… és még sokáig sorolhatnám, mik jutottak az emberek eszébe. Persze mind igaz volt, de ennek ellenére tetszett a helyzet, hogy bárkinek kiadhatom magam és ő aszerint fog megítélni, nem pedig az apám és a halálával majd rám szálló vagyon alapján.
- Tehát tanítasz. Érdekes… Tudod, sosem értettem hogyan bírják ezt csinálni a tanárok. Azt hiszem, nekem hamar elfogyna a türelmem a sok rendetlen gyerekhez. Persze bizonyára vannak olyan pillanatok, amikért megéri a sok vesződés. De sajnos én ehhez sem elég türelmes, sem elég empatikus nem vagyok – ingattam a fejem. - Ha engem kérdezel, a külváros sokkal jobb. Legalábbis én azt preferálom, bár az az igazság, hogy mást még nem nagyon tapasztaltam. A mi házunk nagyjából egy óra sétára van a várostól, szomszédok sehol, csak az erdő… Szerintem sokkal megnyugtatóbb a zajos belvárostól. Habár úgy tűnik, neked nem probléma, ha emberek vesznek körül.
Szívesen rágyújtottam volna egy cigarettára, most, hogy így elememben voltam. Ösztönösen a zsebemhez nyúltam, de csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy továbbra sincs nálam egy szál sem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy esetleg megkérdezem, dohányzik-e, és ha igen, megszánna-e egy szál cigarettával, de végül arra jutottam, hogy biztos nem nagy dohányos. Így szomorúan, de lemondtam a füstölésről.
- Betörtek hozzád? Ez szörnyű. Azt hiszem, akkor én is azonnal költöztem volna a környékről, biztos nem viselném el, ha vadidegen emberek turkálnának a cuccaim között. Gondolom, elvittek rengeteg holmit… – Nem tettem hozzá, hogy én magam már nagyon profi voltam mindenféle zár feltörésében, mágiával vagy éppen anélkül. Természetesen ettől függetlenül semmi sem stílusosabb a jó öreg ajtóberobbantós-módszernél. Mindig hatásos és fokozza az élvezeteket. De ezt már igazán nem érthette volna meg, amilyen kedves és ártatlan léleknek tűnik…
- Még nem kérdezted. Az orvosi egyetemen tanulok, pszichiáternek. Pontosabban az csak a mesterképzés, de ez bonyolult – tettem hozzá. - Az egyetlen baj vele az, hogy szörnyen hosszú a képzés, de hát nincs mit tenni… Ezen kívül egyedül a politika és a diplomácia érdekelt volna, de inkább emellett döntöttem.
Azért döntöttem emellett, mert erről tudtam neki beszélni. A varázsvilág politikai helyzetéről is hosszas előadást tarthattam volna, de annak nem sok köze volt a mugli országok helyzetéhez. És ugyan arról is olvastam olykor-olykor, de közel sem rendelkeztem olyan ismeretekkel, mint a saját világom politikai helyzetével kapcsolatban.
Nem fáztam különösebben, bármilyen hideg is volt. Egyrészt ennél sokkal nagyobb fagyokhoz szoktam, másrészt pedig nem foglalkoztam ilyesmi semmiségekkel.
- Az az igazság, hogy nem kedvelem túlzottan a teát. Ha beteg vagyok, akkor kényszerből megiszom, de engem általában a vodka fűt. Viszont… ha ezt vehetem meghívásnak, akkor szívesen elfogadom. Biztos találunk valamit, amit én is szeretek. – Küldtem felé egy megnyerő mosolyt.
Nem tudtam mire vélni, hogy burkoltan felhívott magához, elég sok gondolat végigpörgött az agyamban. Talán tényleg csak segíteni akart, mindenfajta különösebb szándék nélkül. De az is lehet, hogy bevállalósabb volt, mint gondoltam. Annyi biztos, hogy egyik esetben sem lett volna ellenvetésem.

A Férfi &

Angie

Az, hogy beszédes lettem volna, még viccnek is rossz volt. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy bizonyos témákat illetően kevésbé voltam szűkszavú, mint normál helyzetben. Ezek közé a témák közé tartozott a muglik között pszichiátriának elnevezett tudományág is, noha soha nem tanultam róla. A saját életemből kiindulva viszont nem furcsa, hogy érdeklődtem ez iránt és szerettem volna megtudni ezt-azt a mentális problémákról. Bizonyos határokon belül… Mert amint kellemetlenül éreztem magam a rám illő információk sokaságától, többnyire elbátortalanodtam a dologgal kapcsolatban.  
- Az nem kifejezés. Bár megdöbbentő tud lenni, milyen mélységekbe és magasságokba tud zuhanni és süllyedni egy ember – tűnődtem el. Úgy beszéltem, mintha az esettanulmányok lettek volna rám ilyen hatással, pedig valójában magamra céloztam. Olykor magam sem értettem, hogy süllyedhetek le néha állatias ösztönlény szintjére, míg máskor az emberek többsége hatalmas csodálkozással áll az eszem előtt. Furcsa lény az ember, az egyszer biztos.
A személyes kérdései meglepnek, kiváltképp azok után, hogy eddig a környékről és egészen semleges dolgokról cseverésztünk. Öntudatlanul, ha csak egy pillanatra is, de határozottan megrémültem. Miért akar rólam bármit is tudni? És miért gondolja, hogy én megnyílnék neki? Tisztában voltam vele, hogyha nem felelnék a kérdéseire, az gyanakvásra adna okot, ellenben az igazságot sem oszthattam meg vele. Egy muglival… Teljesen őrültnek tartana, és talán nem is azért, mert aranyvérű varázslónak vallom magam.
- A sztereotípiák szerint az megy pszichiáternek és pszichológusnak, aki saját maga is egy két lábon járó esettanulmány. Talán van benne igazság. Fogalmazzunk úgy, hogy történtek a környezetemben olyan dolgok, amik erre az életútra tereltek. – Nem lettem volna hajlandó bővebben kifejteni, kénytelen lesz beérni ennyivel. - Meséljek magamról? Mégis mit? Nem sok mindent tudok mondani azokon kívül, amit már megosztottam veled. Nem túl izgalmas az életem, ugyanazt csinálom, mint bárki más.
Embereket ölök – futott át az agyamon. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon mit reagálna, ha közölném vele stresszoldó tevékenységeim egyikét. Talán el sem hinné és csak nevetne, később pedig megpróbálna bemagyarázni magának valamit. De az is lehet, hogy kihívná a mugli rendőrséget. Igazán mókás jelenet lett volna, hiszen könnyűszerrel elhoppanálhattam volna.
- Igazán otthonos. És nem utolsósorban még kellemesen meleg is van – jegyeztem meg udvariasan, igazi úriemberhez méltóan, követve a konyhába.
Nem az ilyen kicsi terekhez szoktam, gyerekkorom óta csakis óriási kúriákban, igazi kastélyokban éltem. Természetesen nem mesebeli, aranyozott palotákat kell elképzelni, hanem óriási szürke kőfalakat, sötét fenyőerdőket, csaholó vérebeket és ürességtől kongó, ijesztően tiszta szobákat. Minden steril volt, de közben hiányzott belőle az élet. Ilyen körülmények között nőttem fel.
- A tequila tökéletes lesz, azt szeretem. Mondtam, hogy biztos találni fogunk valami nekem valót – küldtem felé egy megnyerő mosolyt.

A Férfi &

Angie

Igyekeztem jó képet vágni a kedves szavaihoz. Az még számomra is nyilvánvaló volt, hogy jóindulatból mondta ezeket, biztatni akart, de annak fényében, hogy az a kevés is, amit tudott rólam mind hazugság volt, egyszerűen nem tudtam komolyan venni. Azért komolyan próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra és úgy tenni, mintha jelentőséggel bírtak volna számomra a szavai, mintha jól esett volna a biztatása. Talán valahol mélyen így is volt, kevesen törődtek velem. És elég szomorú, hogy az egyetlen, akit kicsit is foglalkoztat a lelki nyomorom, egy vadidegen mugli nő. Egy mugli. Ha kicsit is eszemnél lennék, akkor most megölném és eldicsekednék minden halálfalónak a tettemmel. Ehelyett viszont csak elvettem tőle az italt.
- Egyszer biztos így lesz – nyugtáztam a mondandóját tömören és kissé tartózkodóan. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy miben különböztem a többi embertől, és ez aligha tett boldoggá. Sokszor szívesebben olvadtam volna be az unalmas emberek közé, mint hogy nap mint nap szembesülnöm kelljen azzal, milyen vagyok és merre haladok. Felfelé, igen. De milyen áron?
- És a véletlen találkozásokra – egészítettem ki az előbbi szavait, csak hogy mondjak valamit én is. Az ital felhajtása nem okozott problémát, gyakorlott voltam a töményebb alkoholok elfogyasztásában. Sőt, határozottan kedveltem őket. Sajnos a sör és a hasonló gyenge italok legtöbbször nem elégítették ki az igényeimet, még akkor sem, ha ízre esetleg jobbak voltak, mint erősebb társaik. Talán ebben az is közrejátszott, hogy mikor kamasz, durmstrangos diákként elmerültem az éjszakai élet és a különböző szerek élvezeteiben, azonnal a mély vízbe dobtam saját magam. Valószínűleg ez nem volt a legjobb és legegészségesebb ötlet, de senki sem volt, aki megálljt parancsolt volna nekem. Mert soha, senkit nem érdekelt. Ahogyan most sem érdekelt az ég adta világon egy árva lelket sem.
- Amúgy… nem félsz egy vadidegen férfit felhozni a lakásodra? Sokan a gondolattól is megrémülnének.

A Férfi &

Angie

Eszembe sem jutott ellenkezni, mikor újratöltötte a poharamat. Igazából éppen szólni akartam neki, hogy nyugodtan adhat még. Nem állt szándékomban túllőni a célon, de pár pohár az én ivási szokásaim mellett meg sem kottyanhatott. Kettőnk közül pedig legfeljebb neki kellett aggódnia a józansága miatt. Nő, mugli… Ez már önmagában elég veszélyes volt. Persze ő nyilván nem volt tisztában a képességeimmel. Sem azzal, hogy nem is vagyok annyira ártatlan, mint amilyennek ilyen naivan gondolt.
- Mindenki ezt gondolja, amíg meg nem üti magát. Persze ezt ne vedd célzásnak, nekem nyilván eszembe sem jutna ilyesmit tenni. Csak manapság sok az olyan ember, akitől jobb tartani. Szörnyű, miket lehet hallani olykor… – Rosszallóan ingattam a fejem, mindezt olyan hihetően, hogy egy pillanatra komolyan elítéltem azokat, akik ilyeneket tesznek. Magamat leszámítva, természetesen. Mert magamat nem akartam egy kalap alá venni semmiféle mugli gyilkossal és bűnözővel, nekem nyomós okom volt arra, hogy azt tegyem, amit teszek.
Eddig nem igazán értettem, hogy mihez forralja a vizet, ugyanis bennem fel sem merült a tea lehetősége. Van tequila, akkor minek tea? Értetlenül álltam a dolog előtt, de inkább nem tettem szóvá, csak lehúztam a második pohár italomat is.
Türelmesen hallgattam a hosszas felsorolást, igyekeztem fenntartani az érdeklődés látszatát. Ugyan remek memóriával áldott meg a sors, de ezt még én sem tudtam mind megjegyezni, olyan gyorsan hadarta el ezt a rengeteg szakmát. Szociálisabb emberbe aligha botolhattam volna…
- Ijesztő? Ugyan már, az nem itt kezdődik. Számomra legalábbis semmiképp. Majd ha kést szegezel a torkomnak fecsegés közben, akkor esetleg elkezdek ijedezni. – Próbáltam elviccelni a dolgot, pedig valójában kellemetlenül érintett, hogy ő ilyen könnyen áthidalta a szociális szakadékokat, amíg én halálugrásokkal közlekedtem felettük. A zuhanástól pedig annyira tartottam, hogy olykor inkább neki sem futottam annak az ugrásnak. Jobb a biztonságos talajon, ami jelen helyzetben az udvarias hallgatást jelentette.

A Férfi &

Angie