Levin & Lily / Potter

Dolohov & Evans & Potter

ste, elég sokáig tartott, míg kijutottunk a szellemszállásra, nem tudtuk biztosan, hogy követnek-e vagy sem, de ezért nem is akartunk gondot, így csak lassan mentünk, igazán körültekintően. Persze mikor már ott voltunk nem volt gond, kiszúrtuk volna, hogy valaki van ott, ezért sem aggódtunk az éjszaka további részében, ahogy próbáltuk túlélni, mint eddig is. Túlélni... hmm... ez kicsit erős, mert én például szeretem a mi kis éjszakázásainkat. Persze igazán sajnálom Remust, amiért olyan szörnyű lehet az átváltozása, de utána sokkal érdekesebbek a dolgok. Nem tudom, hogy mennyire lett volna szoros a mi barátságunk, ha ez nincs, de biztos vagyok abban, hogy akkor is jól meglennénk, de az biztos, hogy ez fűzte közénk ezt a szoros láncot. Voltak gondok, balhék, poénok, harcok, és minden, de ott voltunk egymás mellett jóban rosszban. Mint valami esküvői fogadalom. Nana, itt még nem tartunk azért. Sőt, soha nem is fogunk tartani, ennyire azért nem szeretjük egymást, ennyire nem vagyunk szoros viszonyban, az elég furcsa is lenne.
Remus, Peter, és Sirius elindultak visszafele a kastélyba, mert most rajtam volt a sor, hogy magunk után takarítsak, mert ezt mi szépen beosztottuk. Sajnos valamilyen oknál fogva, én a múltkor leléptem mielőtt oda jutottunk volna, hogy takarítani kell, úgyhogy megjártam. Akkor Peter intézte el helyettem, de most az a bosszú, hogy 3 alkalommal én csinálom. Ez a második, úgyhogy már csak egyet kell kibírnom. Nem is igazán menekültem el akkor, csak nem akartam megcsinálni, és találtam érdekesebb elfoglaltságot, mint az, hogy takarítok. Itt ez érdekesebb alatt Lilyre gondolok, mert tudtam, hogy akkor reggel kiül az udvarra és olvas. Igen, kicsit az agyára mentem és nem hagytam olvasni, de tudom, hogy ezért szeret engem annyira, hogy simán felpofozna egy seprűvel. Lehet valami keményebbel tenné...a seprű túl könnyű tárgy, bár fel tudja sérteni az arcom. Na azt nem, az fáj, és nyoma marad.
Nem az alagúton át mentem vissza a suliba, gondoltam nem árt egy kis friss levegő, plusz már nincs olyan korán, és amúgy is....lehet vennem kellene valamit Lilynek. Persze a többieknek is, de most a legfontosabbnak Lilyt érzem. Igyekszem feltűnés mentesen kimenni, az egyik oldallyukon, ami a házon van, de ekkor valamiért oldalra kapom a fejem. Talán valami hangra, vagy akármire, amikor meglátom azt a vörös hajat, ami magával ragad, most is, mint mindig. Lily az. Mit keres itt? És ki az a férfi, aki a kabátjánál fogja? Szinte gondolkozás nélkül megyek oda, bajt nem akarok, míg Lily is itt van, így kulturáltnak akarok tűnni, de azért futok, nehogy későn érjek oda.
-Khm...szabad megkérdeznem, hogy mi is folyik itt?-a férfi háta mögött érek földet, miután átvetettem magam a kerítésen, és figyelmesen várok válaszára, magabiztosan, de aggódva is pillantok Lilyre. Remélem nincs baja.

Dolohov & Evans & Potter

z este fárasztó volt. Mindig az, de az izgalom, a veszély, meg a tény, hogy a legjobb barátod lelki állapota függ tőled, és pusztán a jelenléteddel könnyebbé teszed valaki életét, éppen elég ahhoz, hogy ne zavarjon a fáradtság, egészen addig, amíg magadra nem maradsz a kupival, amit csináltatok. És ugyan neked kéne eltakarítanod - megint -, de te persze nem csinálod meg rendesen, mert úgysem megy oda senki. Egy ilyen este után bezzeg úgy érzed, napokig fog tartani, mire kipihened magad, és ismét használható leszel, de az élet mindig tartogat meglepetéseket.
A kép, ami fogad, azonnal felélénkít. Egy pillanat alatt elmúlik a fáradtságom, amint feldolgozza az agyam, mit is lát. Düh, félelem, aggodalom rétegeződik az elcsigázottságra és fáradtságra. Hirtelen úgy érzem, a maratont is le tudnám futni. Ehelyett átszökkenek a kerítésen, és megállok.
- Nem aggódom - mosolyodom el amolyan krokodilvigyorral, majd nekidőlök a havas kerítésnek, amin az imént átugrottam. Nyugodt arckifejezést erőltetek magamra, pedig feszült vagyok. Vállat vonva folytatom, mintha csak csevegnék két régi ismerőssel, és nem egy bizarr és nyugtalanító helyzet kialkulásának lennék szemtanúja. - Nem kell a barátnőmnek lennie ahhoz, hogy ne hagyjam, hogy úgy kezeljék, mint egy rongyot - teszem hozzá, mikor meglátom, hogy a pálcával tartja fogva Lily arcát. A lelkem mélyén ez a mondat mintha feltépne valamit. Eszembe jut az elbaltázott randink, de gondolatban megrázom magam. Most nincs itt az ideje játszani a sértődöttet.
Ellököm magam a kerítéstől, és közelebb lépek, erre a pálca vége leereszkedik, és inkább engem vesz célba. Nagyon nem tetszik nekem ez a pasas. Akkor sem tetszene, ha nem Lilyt tartaná úgy a karmai közt, mint keselyű a dögöt, de így különösen ellenszenves.
- Nem tanította meg apukád, hogy nem illik így viselkedni a lányokkal? Vagy még sosem találkoztál ilyen közelről eggyel sem?
Úgy mosolygok rá, ahogy egy csökött agyú kisfiúra szokás, csak hogy érezze: nem félek tőle, és azzal, hogy csökkentettem magunk közt a távolságot, egyértelműsítem, hogy engem nem fog ezzel a viselkedéssel lenyűgözni. Egyébként is, a tiszteletet csak annak adom meg, aki megérdemli. Egy zsiráfszerű alak, aki egy feleakkora lányt rángat, nagy eséllyel nem fogja kivívni ezt a tiszteletet, bár gondolom, nincs is rá szüksége. Nem baj. Így nem veszi talán annyira a szívére, ha meg találom átkozni, bár könnyen lehet, hogy elsírja magát. Fogalmam sincs, ki ez, de ha csak egy aprócska ártás, egy jelentéktelen kis bűbáj elhagyja a pálcáját, és Lilynek bármilyen baja esik ettől, akkor a bűnös pálca lesz az utolsó dolog, amit megfoghatott életében, mert lenyesem a kezét.
Lilyre nézek, hogy lássam, mennyire ura a helyzetnek. A múltkori félresikerült randevúnk után nem akarok lábatlankodni. Ha el tudja intézni maga is, akkor nem fogok itt maradni, csak hogy a fejemhez vághassa, hogy fel akarok vágni, vagy hogy nem hagyom békén, vagy akármi. Nem james-potterkedem el az ő buliját... De a riadt pillantás, amit sietősen rám vet, meglep, és azonnal elindít bennem valamit. Ez itt most nem játék. A tekintetemmel igyekszem megnyugtatni Lilyt, de kétlem, hogy sikerül, mert én sem vagyok kifejezetten higgadt.
Kezem, amit eddig a zsebemben melegítettem, ökölbe szorul, és rásimul a pálcámra. Tudom, hogy Lily átlagos helyzetben meg tudná védeni magát, és meg is akarná, de most úgy tűnik, fogoly, és mikor ez tudatosul bennem, érzem, ahogy a mellkasomban eszeveszettül kezd pumpálni a szívem, szétkergetve az adrenalint és a haragot az ereimben. Nem is próbálom elrejteni a mozdulatot, amivel előhúzom a pálcát; lássák csak, annál jobb. Hiszen a fickóé is ott van, nyíltan kimutatva, hogy szándékában állt használni.
- Engedd el - nézek a férfi szemébe, majd a Lily kabátját markoló kezére, és ismét vissza a pasas arcára.
Próbálok nem parancsoló lenni, mert már egyértelmű, hogy ez a tag nem normális, de a hangomból még én is kihallom a fenyegetést. - Légyszíves - teszem hozzá gúnyos szívélyességgel.
Ilyen közelről már látom, ahogy pálcája vége úgy vágott Lily nyakába, hogy bemélyedt a bőr alatta, apró, kör alakú nyomot hagyva. Reménykedem benne, hogy csak egy üres fejű, beszari fickó, aki így akar keménykedni és férfinak érezni magát, de az ösztöneim azt súgják, veszélyes. Ettől pedig még idegesebben meredek rá. Nyelek egyet, mikor rádöbbenek, hogy az előbb még éppen arra az emberre fogta a pálcáját, akiért gondolkozás nélkül letenném az enyémet.

Dolohov & Evans & Potter

hogy előhúzom a pálcám, és kimondom a cukkoló szavakat, szinte látom magam előtt, ahogy a férfi szeme lassan összeszűkül, majd fénynyaláb kíséretében megkísérel majd megátkozni. Nem tudom, miért provokálom, és mégis megteszem. Olyan ez, mintha mérges kígyó előtt táncolnál: el fog indulni feléd, ez már biztos, és a másik ember biztonságban lesz tőle, de vajon elég gyors vagy, hogy te magad megúszd a marását?
Elengedem a kérdéseit a fülem mellett.
- Elhiszem. Nem tűnsz túl szórakoztató társaságnak...
Hogy biztonságban tudjon valakit, néha egészen nagy őrültségekre képes az ember, és a saját testi épségét is kockára teszi, gondolkozás nélkül. Egyébként sem szoktam sokat gondolkozni, mikor tudom, hogy az csak időpocsékolás. Jelen esetben ez mondjuk éppen nem igaz, talán több értelme lenne végiggondolni, mi is történik, és hogyan lehetne a legkisebb károkat elszenvedni, de nem tudok ennél jobban uralkodni magamon. Minden sértettségem, minden büszkeségemet elfelejtem, és képes lennék puszta kézzel is nekimenni ennek az idegennek, és nem azért, mert unatkozom. Nem azért, hogy magamnak, Lilynek vagy bárkinek bármit is bizonyítsak. Egyszerűen csak azért, mert nem tudom elviselni a tudatot, hogy bárki is így bánjon Lily Evans-szel, és olyan haragot szít bennem az egész látvány, hogy az agyam átkapcsol valami önműködő alapállapotba.
Amint előkerül a mahagónipálcám, a testem megfeszül, a tekintetem pedig egy pillanatra sem ereszti el a szőke férfit. Úgy érzem, felkészültem bármire, elhitetem magammal, hogy az én kezemben van az irányítás, de a lelkem mélyén tudom, hogy az ilyen vadállatok előnye éppen áll, hogy talán még ők maguk sem tudják, mikor mit fognak lépni.
Nem is lepődöm meg igazán, amikor higgadtan kérdez vissza ahelyett, hogy leátkozná a bőrt a képemről.
Nem tudom, válaszoljak-e. Pár másodpercig egyszerűen csak farkasszemet nézek vele, de a szemem sarkából látom, hogy enged a szorításán, így Lily kabátja lazábban lóg a kezében. Akár el is ugorhatna onnan.
Fogalmam sincs, miért kérdezi a nevem. Nem titok, hogy ki vagyok, sőt, bárkit megkérdezne a roxfortosok közül, valószínűleg éppen olyan emberbe botlana, aki ismeri a nevem, nekem mégsem akarózik elárulnom. Talán csak a makacsságom és önfejűségem miatt hallgatok ennyit, de végül is válaszolok. Nincs értelme rejtegetni, de mégsem akaródzik teljesen engedelmeskednem, elvégre ő sem engedte el teljesen Lilyt. Ez így igazságos.
- James.
Nem kérdezek vissza, talán magától is rájön, hogy engem is érdekelne, ő vajon kicsoda. Nem torpanok meg, lassan, magabiztosan közeledem, és csak akkor állok meg, amikor már öt méter sincs köztük és köztem. Túl veszélyes közelségbe merészkedtem volna?

Dolohov & Evans & Potter

ost már egyértelmű, hogy a fickónak nincs ki mind a négy kereke, ez pedig igenis eltölt némi aggodalommal, még az adrenalinködön keresztül is. Hirtelen eszembe jutnak olyan dolgok, amiknek látszólag semmi közük a helyzethez. A nap, amikor Snape lesárvérűzte Lilyt. Lily szüleinek a halála. Az a kis "baleset", ami miatt egy negyedikes mugli származású, hugrabugos lány üstje az arcába robbant a mardekárosokkal való közös órájukon. Anyám és apám közt a nyáron elhangzó kisebb viták és beszélgetésfoszlányok Voldemortról. Eddig ezek nem foglalkoztattak. Fel sem tűntek. Miért is figyeltem volna oda, ha egyszer nekem semmi félnivalóm az ilyen eszementektől?
De ettől a gondolattól kedvem lenne szétverni a saját képem. Mi az, hogy nincs félnivalóm? Másnak viszont van. Üljek ölbe tett kézzel, és nézzem? Azt már nem. Nem az én stílusom vállat vonni, és továbbmenni.
Megvetem hát a lábam a hóban, megfeszül a kezem, az ujjaim finoman, de azért erősen szorítják a pálcámat, hogy a gyanús alakot bármikor célba vehessem vele. Nem tudnám megmondani egyébként, mi benne az aggasztó. Az, hogy egy nővel kezd kötözködni, egyszerű rosszmodorra vall. Nem kell ahhoz feltétlenül aljasnak lenni, csak ostobának és bunkónak, mégsem tudom kiverni a fejemből a tekergőző kígyó képét, amitől végigfut a hideg a hátamon.
Pattanásig feszülnek az idegeim, látva, hogy enged Lily kabátjának szorításán. Talán megenyhül, kiröhög minket, és lelép. Reménykedni mindig szabad. Nem mintha zavarna, ha párbajra kerülne a sor, de most nincs ehhez kedvem, nem vele. Nem tőle tartok, de a félelem idegen, hűvös keze rászorul a torkomra. Csak akkor döbbenek rá, hogy Lilyt féltem, amikor bevisz egy olyan rúgást, amit még a feszültségem ellenére is kis híján füttyel jutalmazok. A dolog azonban csak a másodperc egy töredékéig tud lenyűgözni, mert utána kapcsol az agyam, csak hogy nem elég gyorsan. Ahelyett, hogy megtámadnám a férfit, ő támad rá Lilyre, és úgy pattan fölé, mint ragadozó a prédára.
- LILY! - szakad fel belőlem a kiáltás ahelyett, hogy rögtön támadnék. De több már nekem sem kell. Nem is hallom meg többé a mocsadék szavait, azt se venném észre, ha a Süveg egyik köszöntőjét kezdené sellőnyelven énekelni, csak az irritáló képe lebeg a szemem előtt, meg a látvány, ahogy Lily támadása és menekülése kudarcba fullad. Az a kevés, amit mégis felfogok a mondandójából, csak olajcseppek a tűzre: megbánod, sárvérű, barátnőd...
A haragom szinte lángra lobbantja a pálcát a kezemben, amiből egy lendületes, de gyors szúrás után jégkék szikracsóva szökken a férfi felé. Már egy ideje jól megy a nonverbális varázslás, de különösen azok az átkok, amiket már nem egyszer alkalmaztam szavak nélkül. Ösztönösen, gondolkozás nélkül küldök rá egy olyan átkot, ami már számtalanszor vált hasznomra. Majd mielőtt bármit is tehetne, a legjobb védekezés a támadás alapon egy második, halványvörös fénysugarat is útjára küldök, közben pedig közelebb lépek. A félelmem nyom nélkül elpárolgott, a helyét pedig átvette az eddig számomra ismeretlen, erős érzés: a mindent elsöprő vágy, hogy emlékezetes fájdalmat okozzak a másiknak.

Dolohov & Evans & Potter

főbenjáró átkokat nem lehet kivédeni. Úgy lettek kitalálva, hogy eltaláljanak valamit, akármit, amin hathatnak. Élőlény, érző és gondolkozó hús kell ahhoz, hogy megszűnjenek veszélyforrásként létezni, és kialudjon az átok fénye. Ezt a tételt hamar megtanulja mindenki a Roxfortban, mert borzongató, kellemes félelemmel tölti el a buta kisgyerekeket, akik elképzelik a szörnyű átkokat, amiket, ők azt hiszik, sosem kell átélniük.
Ha mérlegeltem volna, mielőtt cselekszem, nem próbálkoztam volna azzal, hogy megváltoztassam az átok irányát, ahhoz megfelelő szögben, elég erős ellenátkot kellett volna szórnom, és akkor nagy lett volna az esély, hogy a névtelen idegen helyett a mögötte fekvő Lilyt éri a Cruciatus átok. Nem kockáztattam volna meg. De nem volt időm mérlegelni, és az első dolgot, ami eszembe jutott, kimondtam.
A rontásom eltalálja a Cruciatust, hiszen remekül célzok, de az nem áll meg, pusztán mintha apró darabokra szakadna, és egy része elhalványulva szóródik szét, majd tűnik el. Egy vékony nyalábocska viszont megállíthatatlanul ütközik a testemnek, nyomában pedig a valaha átélt összes fájdalmam többszöröse robban bennem. A bőröm szikkadtan tapad rám, a bensőm meg mintha ripityára törne. Az izmaim görcsbe rándulnak, a szemem káprázni kezd, a bőröm lángol, a csontaim helyén mintha fagyosan izzó üvegszilánkok volnának. A világ egy percre egyetlen tüzes fájdalommá változik, soha nem tapasztalt kínt élek át, ami alatt az elmém minden kis része megszűnik létezni, és csak a szenvedésnek marad hely. De talán azért, mert lefaragtam az átokból, vagy a férfi nem akar sokáig kínozni, esetleg a félelmem helyét átvenni készülő harag ereje tehet róla, mindenesetre az átok hatása alig pár másodpercig tart, aztán megszűnik. Levegő után kapkodva, izzadtan pattanok fel a földről, ahová akkor kerülhettem, amikor betalált az átok. A lábaim alig bírnak el, a szemembe lóg a hajam, de akkor is talpra állok, izzadt kezemben szorongatva a pálcát, amit még a fájdalmas görcs alatt sem engedtem el. Szédülök is, de a dühöm csodával határos módon nem hagy helyet a félelemnek vagy a fájdalom zsibbasztó utórezgéseinek. Ehelyett az a zavaró, de teljességgel élvezetes kép lebeg a szemem előtt, ahogy ő fetreng a földön sikoltozva előttem.
- Még mindig... nem mondtad meg... a neved - sziszegem felé zihálva. A háta mögött Lily remeg, és most látom csak, hogy vérzik. Vöröslő haja hófehér, sápadt arcot keretez, körültte pedig mindent beszennyez a vér. Ez a látvány az utolsó, amit képes vagyok józanul elviselni. Nem várok választ az idegentől, és végképp nem várok arra, hogy rám vagy Lilyre támadjon, és olyan lépésre szánom el magam, amit más éppen akkor tenne meg, amikor magánál van, és nem borítja el az agyát a vörös köd: mielőtt a pasas bármit is mondhatna, szikrákat lövök az égbe, hogy mindenki lássa, itt valami történik. Ha egyedül lennék, gondolkozás nélkül üvölteném a Crucio-t, de Lily megsebesült. Ám azt is látom, hogy nála a pálcája, ettől pedig támad egy ötletem. Ha ahhoz gyenge, hogy megtámadja a férfit, magát meg fogja talán tudni védeni egy kis ideig.
Miután a vörös fények felrepültek, az ösztöneim átveszik a kezem és az agyam felett az uralmat. Nem támadom meg az idegent, tudom, hogy ilyen testi állapotban ez nem menne, igazán erős átkot nem tudnék kicsikarni magamból. Jól párbajozom, büszke is vagyok rá. De most nem menne, viszont átváltoztatni bármikor képes vagyok bármit. Mondhatni ez a specialitásom.
Az égre irányított pálcát most az idegen felé fordítom, egészen pontosan a lába elé célzok, és egy apró körkörös mozdulatot követően a pálcámból ezüstös kis fröccs hullik a hóba, ami abban a pillanatban vízből tűzzé változik. Méghozzá gyorsan terjedő, forró lángokká, amiket csak tűzzel lehet eloltani. Reménykedem benne, hogy az idegen erre nem jön rá a transzformáció jellegére azonnal, és megpróbálja őket másképp eltüntetni. Felcsapnak a lángok, és eltakarnak pár másodpercig a férfi szeme elől. Ez talán elég ahhoz, hogy Lily megkerülje, és ideérjen a saját lábán hozzám, én pedig szabadon nekiállhassak szórni bármilyen átkot a gyűlölt idegen felé, ami csak eszembe jut, nem félve attól, hogy esetleg Lilyt fogom eltalálni velük.

Dolohov & Evans & Potter

oha nem éreztem még magam ennyire rosszul, sem fizikailag, sem lelkileg, de még mentálisan is érzem, hogy szétesek. Alig tudok gondolkozni, és a szemem előtt is mintha sűrűbb volna a hóesés, márpedig az eszem tudja, hogy ez nem füst, nem köd, és nem is hó, csak a kimerültség. A végtagjaim reszketnek, a hátamon csorog a víz, a hideg bekúszik a ruhámba, hogy ráfagyassza az amúgy is össze-összeránduló bőrömre. Eközben látnom kell, ahogy Lily menekülése is kudarcba fullad. Ez a mocskos ragadozó, ez a gyilkos megragadja, és nem ereszti. Nem tudom, hogy honnan gondolom, hogy az, de tudom, hogy ennek az embernek már sok vér tapadt a kezéhez, és ettől elfog a gyűlölet mellett az undor is. Lilyt rántja magához, mintha a pajzsa lenne. Alig állok a lábamon, de akkor is kifacsarok magamból egy gúnyos, megvetéssel teli vigyort, bár a szememen biztosan látszik, hogy cseppet sem vagyok vidám. Úgy érzem, még pár másodperc, és vagy elhányom magam, vagy összecsuklok, mint egy zsinórjait vesztett marionett bábú. Egyedül a gyilkos indulatok és a Lily iránti rettegés, meg némi büszkeség tart egyenesen, nem tudom megmondani, még meddig. Ha kell, órákig is képes lennék rá, de azért érzem, hogy másodpercről másodpercre rosszabb a helyzet, még ha sikerül is úgy tennem, mint aki jól van. Most már tudom, hogy a Cruciatus valóban olyan szörnyű, mint amilyennek mondják, és nem örülök annak, hogy itt és most kellett megtanulnom ezt a leckét.
Egészen eddig nem tudatosult bennem, hogy mekkora lehet a veszély. Amíg ki nem mondta az átkot, azt gondoltam, csak valami bunkó, elkényeztetett idióta, aki szeret úgy tenni, mintha erős és megfélemlíthetetlen lenne, de most már látom, hogy nem csak úgy tesz, hanem valóban az. Mit sem törődik a fellőtt szikrákkal, és tisztában vagyok azzal is, hogy Lilyt nem pajzsnak akarja használni, hanem egyszerűen hergel. Sikerülne is neki, ha nem lennék halálosan fáradt, így viszont a gunyoros vigyorgásom is leolvad a képemről, amint meglátom, hogy pálcája nyomán vékony vércsík csurran Lily már amúgy is ijesztően sápadt bőrén.
- Ne merészeld... - kezdek bele az üres fenyegetésbe, de ahogy egy lépést tennék feléjük, a világ megbillen. Vagy én billenek meg, minden esetre nem sokon múlik, hogy egyenesen előre elterüljek a hóba, amin máris kezdenek eltűnni a nyomaink a friss lepeltől. Csak a férfi előtt sötétlik egy folt, ahol a tűz kiégette a havat, és ahová Lily karjából most is egyeneletesen csepeg a sűrű vér. Tenni akarok valamit, akármit, de a fejem is belefájdul az erőlködésbe. A férfi szemébe nézek, próbálok, de már tényleg alig látok. A vereség kínja is hozzácsatlakozik a testemben dúló ezernyi fájdalomhoz, és lassan árad szét az ereimben, miközben a szívem szétrepeszti a mellkasom.
Lily nem bírja már sokáig. Könnyek folynak a szeméből, vér a karjából, én pedig nem tudok csinálni semmit. A nagy James Potter nem képes egy másik varázslót legyőzni egy egyszerű párbajban.
A gyűlölet és undor már nem csak a férfi irányába sugárzik belőlem. Saját magamat sem tudom elviselni. A tehetetlenség megláncol, szorosan, fojtogat, nekem pedig nincs erőm küzdeni ellene. Bármelyik roxfortos kis szarost elintézem párbajban, de mégis mi értelme annak, ha nem tudok megvédeni mást olyankor, mikor az élet és halál kérdése?
A felszólításra ellenkezés nélkül eldobom a pálcám, leejtem a hóba, hiszen úgysem tudnám hasznát venni. Erőtlenül felemelem a kezem is egy pillanatra, csak hogy lássa: győzött, aztán magam mellé ejtem azt is. Legszívesebben leülnék, elfeküdnék a hóban, hagynám, hogy betemessennek a csendes hópelyhek, és soha senki ne is lásson többé. Nem vagyok képes Lilyre nézni. Cserben hagytam nem csak magamat, de legfőképpen őt.
A haragom helyét átveszi a kongó üresség, ahol már csak nyomokban van valami az ellenséges érzelmekből. Felületesen lélegzem, de nem foglalkozom vele. Jobb, ha minél előbb vége lesz ennek az egésznek. Lehajtom egy kicsit a fejem, és bár a hallásom is úgy tűnik, romlik a kimerültségtől, azért hallom, amit Lilynek sziszeg.
- Potter. James Potter vagyok - köpöm oda neki a szavakat anélkül, hogy odanéznék, megelőzve azt, hogy Lily megszólaljon. Talán ez is elég lesz neki, és nem faggatja Lilyt az ő nevéről többet, mert egyszerűen nem akarom, hogy tudja, de olyan nagyon nem bízom benne. Nem bízom már semmiben, ez az érzés, ez a legyőzöttség túl nagy fásultsággal jár, és már nem is tudom, hogy az átka maradványa, Lily sérülésének látványa, vagy az önmagamban való csalódás miatt vagyok szinte magatehetetlen.