Narcissa & Lucius

Nem megy, tényleg nem, egyszerűen nem megy az alvás, pedig erőltetném még, hiszen hajnalok hajnala van, a társaim még a hálóhelyiség méregzöld színű baldachinnal ellátott ágyaiban álmodják meg a legszebb, vagy éppen a legrosszabb pillanataikat, van olyan lány, aki még most fordul meg a másik oldalára, én meg hiába nézem a plafont már egy jó ideje, hiába számolom azokat a fránya bárányokat, nem tudok visszaaludni. Ezért nemes egyszerűséggel, nem kötekedek már magammal, ha a szervezetem most éppen nem igényli az alvást, akkor nem, csendben felkelek, magamra, vagyis a topomra, és a sortomra öltöm a hálóhelyiség színeiben, méregzölden pompázó selyemköntösömet, és a félhomályban tapogatózva, nehogy nekimenjek valaminek, kisétálok a teremből.
Most arra sem vesztegetem a kora reggeli energiámat, hogy elsétáljak a mosdóig, úgy, ahogy vagyok a Mardekár ház klubhelyisége felé irányítom a lépteimet, hátha találok még valakit, aki nem alussza már az igazak álmát.
Amint beérek a helyiségbe, és átlépem a bejáratát, ajkaim kedves mosolyt öltenek fel az arcomra, majd habozás nélkül fogadom el a felém nyújtott kézfejet, és lépek közelebb a másik koránkelő elé. - Szép reggelt, édes. - köszöntöm, még mindig a lehető legkedvesebb mosolyommal karöltve a jegyesemet, majd lágyan megcsókolom az ajkait, és a társaságától kissé felélénkülve foglalok helyet az ölében. - Valamiért nem tudtam aludni. - mondom vállat vonva, majd kedvesen a szemeibe pillantva folytatom. - Lehet azért, mert nem voltál velem, mellettem. - fejezem be, és az arcához simítom az arcomat.
Milyen szerencse, hogy a családom egy olyan férfinek szánja a kezem, akit gyermekkorom óta ismerek, akivel eddig is sok időt töltöttem, most meg már pláne, és nem utolsó sorban, aki iránt mély érzéseket táplálok. Nem is tudom mit tennék, ha más valaki lenne a vőlegényem, később majd a férjem, de az biztos, hogy így nekem a legjobb, hiszen ő az, akit szeretek, és nem más.
Ennek örömére pedig ujjbegyemmel végigsimítok az arcán, és szépen mosolygok, továbbra is.

Nem is tudom mi lenne az iskolában velem, ha megfosztanának a társaságától. Igaz, eddig is, és most is, ha nincs valami oknál fogva mellettem, feltalálom magam, és igyekszem nem szenvedni a hiányától, hiszen egy határozott lány vagyok, akinek nincs segítségre szüksége ahhoz, hogy elfoglalja magát, de most mégis, mióta már tudom, hogy az érzéseim mélyebbé váltak az irányába, megváltozott ez a helyzet. Enyhén lehangolttá válok, ha nem lehetek vele, ilyenkor pedig csak a lányok jelentenek menedéket nekem, akikkel a kastélyban, vagy a birtokon csavargok, és nem mindig pozitívan cselekszem. Ilyen eset, ha tekintetünk megpihen egy szerencsétlen alsóévesen, aki nem a Mardekár ház tagjainak számát gyarapítja, ha meg még a vére sem egyezik a miénkkel, nagy pechje van. Ha Luciusszal vagyok, akkor nem foglalkozom senkivel, és semmivel, csak vele. Mint most is. És így van ez teljesen jól.
- Nincs konkrét tervem, de mivel nem kell órákra járkálnunk, gondoltam csinálhatnánk valami jót. - felelem, és tényleg így is gondolom. Szeretek vele lenni, és szeretnék vele lenni ma is, egész nap. Természetesen az iskola azért iskola, így nem lóghatok szakadatlanul a nyakán, mint akkor, ha a Black, vagy a Malfoy kastélyban lennénk, de még ez sem tántoríthat vissza. Vele akarok lenni, és vele is leszek. - Neked van már valami terved? Rád bízom magam. - mormolom, mialatt nyomok egy csókot az arcára, majd oldalra hajtva a fejemet, pillantok a szemeibe.
Kérdésére elmosolygom magam, megint. Egyszerűen nem vagyok képes levakarni a mosolyt az arcomról, ha vele vagyok. Mellesleg, egész nehéz koncentrálni, ha a szerelmed folyamatos csókokkal ajándékoz meg, márpedig Lucius ennek az ajándékozásnak igen nagy használója. Na, nem mintha zavarna. De a válaszadást mindenesetre megnehezíti. - Aludni aludtam, hogy kellemesen-e? Nem annyira, mintha melletted lettem volna. - varázsolok szomorkás mosolyt az arcomra. Mi más is lehetne kellemesebb, mint azzal a férfival álomba merülni, akit mindenkinél, és mindennél jobban szeretsz?

Nem sokszor mondhatom el, hogy a családom rám szabott feladatait díjaznám, hiszen az édesapám, és az édesanyám nem a gyermekeik iránti megértésről váltak híressé, és nevessé, most mégis a lehető legjobb dolgot tették velem azáltal, hogy nem egy másik család gyermekének adták a kezemet, hanem neki. Talán a sors akarta így, talán lehetett valami a levegőben, ami miatt ennek így kellett történnie, de a lényeg, hogy nem más vált a jegyesemmé, hanem ő, nekem pedig ez éppen elég ahhoz, hogy boldogság töltse meg, és el a lelkemet, és a szívemet. Nem kell más, éppen elég, ha őt magam mellett tudhatom, ha érzem a testének a közelségét, magát az illatát, ha megfoghatom a kezét, és érezhetem az érintését magamon. Néha még ez is soknak látszik, hiszen az életemben nem gondoltam volna, hogy ennyi jó dolgot kapok majd a sorstól. És mégis, most itt van ő, a szerelmem, és nekem már nem kell senki, és semmi más, hogy boldog legyek.
Elkalandozásom közepette gondolataim boldog mosolyt varázsolnak az arcomra, és, amint rám néz, megérint, le sem tudnám tagadni, hogy miatta vagyok ilyen boldog, nem más miatt. Szórakozottan bólintok a szavaira. - Bizony nem, ezért is reméltem, hogy szabad vagy, nincs semmi dolgod, és így végre egymás mellett lehetünk, kettesben. - mondom, és engedem, hogy még egy csókkal pecsételje meg a perceket, amiket most egymással tölthetünk.
Megint bólintok, és kedvesen elmosolyodok, amint meghallom a szavait. - Nos, mit is mondhatnék erre a kedves kis ajánlatra? - kérdezem tőle, természetesen mintegy költői kérdésként, hiszen sejtheti, hogy nem mondanék nemet, neki szinte soha sem.
A következő pillanatban a szívem az eddiginél is jobban zakatolni kezd, az izgalom eluralkodik rajtam, noha egy cseppnyi félelem is vegyül az érzésbe, amint hátam a kanapé felületét érinti, a szerelmem meg az én testemet, ami remegve válaszol az érintésekre, az ajkaim pedig érzéki játékba kezdenek az ajkaival. Egyik kezem végigsimít a hátán, míg a másik a hajtincsei közé szánt. Lehunyt szempárral hallgatom, és akaratlanul is elpirul az arcom, amint megértem a szavai értelmét. Hagynom kell magamnak egy kis időt, hogy rendbe tegyem a gondolataimat, és válaszolni tudjak, majd nyelvemet végigvezetem a kiszáradt alsó ajkamon, még mielőtt felelni tudnék neki. - Te vagy nekem a mindenem. Az életem. Már régen nem tudnám elképzelni az életem nélküled. Veled szeretnék lenni, amikor csak lehet, és, amikor csak tudok. Most is. Itt, és most. - fejezem be a vallomásomat, majd csókot nyomok az arcára, aztán kicsit elszakadva tőle, még egy szót suttogok neki. - Szeretlek.

Szeretem, ez egyértelmű, mégis érzem, hogy arra, ami most következne még egyszerűen nem vagyok kész. Most még nem, és itt még nem. Mégsem ellenkezek, mert a szívem, és a lelkem az övé, és lassan a testem is az övé lesz. A fejemben kavarognak a gondolatok, a szívemben pedig az érzések, és az érzelmek, és nem értem magam, tényleg nem, hiszen szeretnék is már vele lenni, de várni is szeretnék még, még ha csak kevés időt is, akkor is. Érdekesen vélekedek most erről a témáról, nem is tudom, hogy miért vagyok ennyire határozatlan, annak ellenére, hogy soha sem viselkedek így, mindig van egy pontos, konkrét véleményem, amit más miatt sem vagyok képes megváltoztatni. Rendben, talán pont ő lenne az a személy, aki miatt nemcsak az életemet, hanem a véleményemet is megváltoztatnám, ha akarná. Lehet, hogy ez már túlzásnak látszik, és lehet, hogy az is, engem ez mégsem érdekel, hiszen a szerelem sok mindent megváltoztatott már bennem, vele kapcsolatban.
Minden egyes érintésére megremeg a testem, részben a félelemtől, amit azzal kapcsolatban érzek, amit most teszünk, de nagyobb részben azért, mert nem tudok betelni sem vele, sem az érintéseivel, sem pedig a csókjaival, ezért szinte levegőt nem hagyva magamnak, sem neki, csókolom meg az ajkait minduntalan. Amint a keze a köntösöm alá téved, kicsit megrezzenek, mégis lehunyt szemekkel élvezem a közelségét, és rögvest meglepődök, amint észreveszem, hogy elveszi a kezét a combomról, majd megint felém magasodik. Az arcomon simít végig, én pedig a karján nyugtatom a kezeimet, amíg hallgatom a szavait, amikre a piruláson kívül nem tudok mit válaszolni, ezért nem is teszem, csak arcomon félénk, ámde kedves mosollyal bólintok egyet.
Segítségével felülök a kanapén. - Én ezt nem nevezném bántásnak, kedvesem. - válaszolom, és végigsimítok az arcán, közelebb húzódva hozzá.
Mosollyal az arcomon bólintok a kérdésére, és kezemet végighúzom az arcán, a nyakát célozva, majd a mellkasához érve, megpihenve rajta, válaszolok neki. - Rendben van. - bólintok egyet, és mást sem várok jobban, minthogy vele töltsem el a napom további idejét.
Érdeklődve hallgatom a szavait, elmesélését a kastélyról, amiben él, és, amiben már egy párszor meglátogattam őt, eddig még csak a családommal együtt, de hamarosan eljön majd az a pillanat, amikor csak mi ketten leszünk a lakrészén. Várom már, de kicsit félek is a helyzettől. - Hát, nem hiszem, hogy más sokkal kedvemre valóbb lenne, mint te, drágám. - kételkedem a szavaiban. - De kíváncsivá tettél, szeretném már látni a lakrészedet, régen jártam már nálatok, csak nálad meg még egyszer sem. - varázsolok szomorkás mosolyt az arcomra.
Meglepetésére tényleg a meglepődés ereje hat rám, hiszen nem gondoltam volna, hogy az eljegyzés után ilyen hamar elhagyjuk a kastélyt, ketten, de elismerem, tetszik, hogy így gondolkodik helyettem is. - Már miért is ne örülnék neki. Tetszik, hogy ilyeneket tervezel, és nem hanyagolsz el engem. - válaszolom, majd közel hajolok hozzá, és egy csókot nyomok az ajkaira.

Még tisztán emlékszem arra az estére, amikor a családommal kiegészülve megjelentünk a Malfoy kúriában, nemcsak azért, hogy tiszteletünket tegyük, illetve, hogy az évtizedes baráti kapcsolatunkat ápoljuk, hanem, hogy az én édesapám, és Lucius édesapja a kapcsolatunkról értekezzenek. Igaz, nem pont úgy, ahogyan mi ketten azt szerettük volna, az édesapáink inkább a kapcsolatunk azon pillérére építettek, ami a két család rangbeli, és pénzbeli viszonyát érinti, habár ez volt az a rész, ami kettőnket, a legkevésbé érdekelt. Minket inkább az érzések, és az érzelmek érintettek meg, a családunkat pedig a haszon, legyen az bármilyen, amit a kapcsolatunk hoz majd nekik. De, amíg ez a gondolat nem akadályozott meg semmiben minket, sem a viszonyunkat, addig ezzel nem volt problémánk.
Mosolyogva bólintok, amikor megemlíti az eljegyzésünket megelőző tárgyalásnak is nevezhető találkozást, amit náluk folytattunk, és, ami mindig is megmarad majd nekem emlékként. - Emlékszem, én is. Arra is, hogy csak az édesapáink voltak azok, akik szóhoz jutottak, mi kevésbé. - idézem fel a találkozás pillanatait. - Mondjuk arra nem is kellenek szavak, amit irántad érzek, és, ami a családjainkat a legkevésbé érdekli. - jegyzem meg, miközben közelebb húzódok hozzá, és lehelek egy csókot a szájára. Már nem érdekel, hogy ki mit gondol a kapcsolatunkról, az meg pláne nem, hogy a családunk milyen haszon miatt szeretne minket egymásnak adni, és egymáshoz kötni, nekem már csak az számít, hogy most, és később is vele lehetek, egy egészen életen át, mert hiszem, hogy a mi szerelmünk soha sem múlik majd el, kitart majd, ahogyan mi is egymás mellett. Mert szeretem őt, teljes szívemből, és merem azt hinni, hogy ő is így vélekedik, és ezt érzi irántam.
Hosszas csókja után lehunyt szemeimet felnyitom, és félénk mosollyal az arcomon hallgatom a nekem szánt szavait. Szeretem a bókjait hallgatni, pont úgy, mint az érintéseit érezni, és a csókjait ízlelni. Egyszerűen nem tudok betelni vele, és kétlem, hogy ez az érzés később változna majd valamennyit is. Jobb kezemmel végigsimítok a hajtincsein, - Elhiheted, nekem is nehezen megy, annak ellenére, hogy nem érzem elég felkészültnek magam arra az egy dologra, még. De érzem, ha veled leszek, és veled leszek, minden rendben lesz majd. - magyarázom, majd a kérdésére engedem, hogy átöleljen, hogy a karjaiban leljek melegre. Megborzongok, ahogyan a teste kezd felmelegíteni, de az érzés cseppet sem kellemetlen, sőt. Nem is lehetne kellemesebb. Arcomat enyhén megemelve nézek fel rá, amint megszólalok. - Mert bízom benned, teljes mértékben. És mindenkinél, illetve mindennél jobban szeretlek téged. - fejezem be, és az ajkaimat egy újabb, szenvedélyes csókra nyújtom, mialatt én átkarolom a nyakát, és magamhoz húzom.

Soha sem szerettem még jobban a családomat, mint, amikor kijelentették, illetve bejelentették, hogy megtalálták a jövendőbeli élettársamat, és megmondták nekem a nevét. Amikor meghallottam a Malfoy nevet egyből boldogság kezdett kirajzolódni az arcomon, és ragyogni kezdett az egész lényem. Tudom ezt onnan, hogy nem éreztem még akkora boldogságot, mint akkor, meg Bella is észrevette, hogy semmi mással nem tudott volna nagyobb örömet okozni nekem az édesapám, és az édesanyám, de inkább az előbbi személy, hiszen ő az, aki a családunk ügyeit intézi, legyen szó bármilyen magánéleti, vagy pénzbeli helyzetről. Ő volt az, aki odaígérte Bella kezét az idősebb Lestrange fiúnak, és, aki annyira ellenezni kezdte Meda kapcsolatát azzal a mugli fiúval. Utóbbi esetében nem csak ő bizonyult ellenszenvesnek ez iránt a kapcsolat iránt, hanem az édesanyám, Bella, és bizony, én is. Az, hogy szeretném boldognak látni mindkét testvéremet nem jelenti azt, hogy a nézeteimet a mélybe dobom Meda egy kirángása miatt, mert biztosra veszem, hogy egyszer rájön arra, őt nem annak a fiúnak szánták, ha meg nem, akkor kénytelen lesz feláldoznia magát, vagy a családját a kapcsolata miatt. Bella sem ragyog a boldogságtól, tudom, hogy csak a kényszer miatt tesz úgy, mintha belenyugodott volna ebbe a jövendőbeli házasságba. Úgy látszik csak én vagyok az egyetlen Black lány, akinek azt a szerelmet szánta a sors, akit ő is maga mellett akart tudni. Erre csak annyit mondok, igazán szerencsés csillagzat alatt születtem.
Az utolsó gondolatomra elmosolygom magam, majd a tekintetemet végigfuttatva Luciuson nyugtázom, hogy igen, tényleg nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen enyém az a fiú, akit szeretek, és, aki szeret engem, a szerelem pedig manapság igen ritka kincsnek bizonyul, az aranyvér családok világában pedig még inkább.
A szavait bólogatva hallgatom, a kérdésére pedig nem kell sokat gondolkodnom, hogy válaszolni tudjak. - Kisgyermekkorunk óta, természetesen. A családunk pedig még régebben ismerkedett meg egymással. - mosolygok a szavaim alatt végig. Így visszagondolva arra, hogy milyen régóta is tartjuk fent a kapcsolatot egymással, rengeteg időnek tűnnek a hosszú évek, és mégis, jólesően kellemes mindezt felidézni magunk között. - Igaz, akkoriban még inkább Bellával volt jobb a kapcsolatod, mert én például soha sem akartam a házimanónkat gyertyatartóvá változtatni, ellenben ti ketten elég elszántak voltatok ebben a kérdésben. Meda meg mindig meghúzta magát a terem egyik sarkában, és olvasta az idióta mugli lapjait. - emlékezek vissza, és még szebb mosolyra húzódnak az ajkaim. - Akkor, és egy kicsivel később is azt hittem, hogy te majd Bella jövendőbelijének leszel szánva, de szerencsére nem így lett. - bújok közelebb hozzá, a viszonzott csók után pedig a mellkasán kezdem el nyugtatni a fejemet.
Rögvest kezdem jobban érezni magam, hogy megosztom vele a félelmeimet az együttlétünkkel kapcsolatban, noha nem mondom ki nyíltan, hogy mi is a problémám, Lucius tudja jól, hogy miért is születik meg bennem a félelem, de a szavaira már nem is tűnik olyan nagy problémának ez az egész. - Tudom, és bízok benned. - erősítem meg őt, és magamat is, végigsimítva a karján.
A vallomására, amit egész életemben örökké hallgatnék, ismételten feltekintek rá, az arcát nézem, a szemeit, mindenét, amit annyira szeretek benne. A mosolyom egy percre sem kopik le az arcomról, akkor meg még boldogabbá válik, amikor egy csókban forrunk össze mi ketten. Míg az ajkaink egymást ízlelik, érintése végigburjánzik az egész testemen, még a lábujjaimban is érzem, én pedig a nyakát simogatva igyekszem nem megszakítani ezt a pillanatot. De a csókunk végének is el kell jönnie, elég hamar, túl hamar, amikor egy háztársunk ront be a bejáraton, és meglepődve veszi észre, hogy a klubhelyiség minden, csak nem üres, majd köszönt minket, és egy percig érdeklődve tekint felénk, csak azután tűnik el, és csukja be maga után az ajtót. Kedves mosollyal fordulok Luciushoz. - Úgy látszik kezdenek ébredni az itt maradt diákok. Mi lenne, ha keresnénk magunknak egy másik helyet, ahol kettesben tölthetjük el az időnket?