Gwenog & Montgomery prof

Montgomery prof & Gwenog

Igazán nem kenyerem a panaszkodás, tényleg nem. Aki csak kicsit is ismer, az tudhatja. Jobb szeretem magam megoldani a problémáimat. Ha nézeteltérésem van valakivel, inkább magam rendezem le. Viszont ami a napokban történt, az egyszerűen tarthatatlan és úgy érzem, túlmutat rajtam. Tulajdonképpen most sem magamról van szó, hanem az egyik lányról a csapatomból. Én magamat meg tudom védeni. A lányok azonban már kevésbé. Ők afféle tipikus hugrabugosokként könnyebb céltáblái a gúnyolódásoknak. Különösen, ami a mardekárosokat illeti. Természetesen most is velük van a probléma. A jövő heti meccsünk pedig úgy tűnik, még inkább kiélezte az ellentéteket. Egyre sűrűbben érnek atrocitások minket és én ugyan jól kezelem az ilyesmit, de nincs ezzel a csapatban mindenki így. A hajtóink is panaszkodtak már rá, hogy nem tudnak úgy végigmenni a folyosón, hogy ne kapjanak valami beszólást, ha meglátja őket egy mardekáros csoport, pláne a kviddicscsapatuk tagjai. A legrosszabb a helyzet azonban és ami arra késztetett, hogy idejöjjek, az a fogónkat érő már-már zaklatásba, bántalmazásba illő esetek. Az a lány egyébként is kisebb, gyámoltalanabb látszatot is kelt, egy harmadéves, akit idén válogattam be a csapatba, mivel igencsak tehetséges, viszont nincs hozzászokva az ilyesmihez és nem tudok vele állandóan ott lenni. A mardekárosok pedig mind felsőbb évesek és az, hogy közrefognak és szekálni kezdenek egy ilyen kicsi lányt, szerintem több, mint felháborító. Szegény sírógörcsökkel, pánikrohamokkal küzd és már azt fontolgatja, hogy kilép a csapatból miattuk. Én ezt pedig nem hagyhatom. Megpróbáltam odaállni a „kedves” mardekárosok elé, magukkal a bántalmazókkal próbáltam először beszélni, de természetesen csak kiröhögtek és nekem is mindenféle undorító beszólogatás és pocskondiázás lett csak a „jutalmam” érte. Jeleztem a csapatkapitányuknak, Damonnak is, akivel értelmesen is lehet kommunikálni, annak ellenére, hogy mardekáros, de úgy tűnik, ha nincs ott, ő sem tud hatni erre a három hatodévesre. Egyetlen lehetőségem maradt hát. Beszélni Montgomery professzorral, a kviddicsedzővel. Már csak benne bízom, hogy oda tud hatni a srácokra.
Hogy beszélhessek vele, jóval az edzésünk előtt érkezem a pályához, de Montgomery professzor nincs egyedül. Épp a kislányával beszélget, aki most kezdte a Roxfortot. Kedves lánynak tűnik és ha az apjára ütött, biztosan nagy tehetség lesz kviddicsben ő is. Kár, hogy nem idősebb valamivel, biztosan méltó ellenfél lenne. Mindenesetre félrehúzódva, türelmesen várok, hogy megbeszéljék, amit szeretnének, nem zavarom meg őket. Nyílt titok a Roxfort falai között, hogy Montgomery professzor felesége meghalt és egyedül neveli a kislányát. Biztos nagy öröm neki, hogy most már ő is a Roxfortba jár, így többet lehetnek együtt. Nem érzem hát helyénvalónak megzavarni a családi idillt. Csak mikor látom, hogy búcsúzkodnak, indulok meg a fák közül, most már célirányosan Montgomery professzor felé. Útközben a kislánya, Faith elsiet mellettem, köszönését kedves mosollyal fogadom. Montgomery professzor láthatóan épp nekikezdett volna valamit olvasni (talán az edzésterveinket), mikor észrevesz engem és rögtön le is teszi azt.
- Jó napot, Professzor úr! Elnézést a zavarásért, igen, tudom, hogy még korán érkeztem az edzéshez, de mindenképpen szerettem volna beszélni a professzor úrral, négyszemközt. Elég kényes témáról lenne szó, amiben segítséget szeretnék kérni - kezdek bele a mondandómba. Megvárom, hogy reagáljon rá valamit és csak akkor térek a tárgyra.
- Nem szeretek panaszkodni, meg tisztában vagyok vele, hogy nehéz lehet ezt kezelni, de már csak a professzor úrban bízom. A mardekárosokról lenne szó. Konkrétan a két terelőjükről és az őrzőjükről. Az a helyzet, hogy mostanában, valószínűleg a közelgő meccs miatt is eléggé rászálltak a fogónkra, akit gyakorlatilag annyira megfélemlítettek, hogy már a folyosón alig mer végigmenni, rosszul alszik éjszakánként, állandóan retteg és már a kilépést fontolgatja. Én pedig úgy érzem, hogy az, hogy három megtermett hatodéves fiú egy kicsi, védtelen harmadéves lányt, kihasználva fizikai és mentális erőfölényüket, rettegésben tart, egyáltalán nem az elfogadható szekálás kategóriája. Próbáltam beszélni velük, de nem vettek komolyan. A csapatkapitányuknak, Damon Baronnak is szóltam, de sajnos ő is tehetetlen. Szóval már a professzor úr az egyetlen reményem. Kérem, próbáljon meg tenni valamit! Mert én tényleg féltem a fogónkat! Mint csapatkapitány és mint barát is. Olyan tehetséges és kedves kislány, és teljesen megkeserítik ezek a… fiúk az életét - mondókám végére egészen belelovallom magam a dologba, ezért inkább elhallgatok gyorsan, mielőtt valami oda nem illőt mondanék a mardekáros srácokról. Montgomery professzor igazán megértő és lelkiismeretes, de azét mégiscsak egy tanár. Mindenestre bízom benne, hogy komolyan veszi a panaszomat és ő talán tud is valamit tenni az ügy érdekében. Mert ez így nem mehet tovább!