Violette & Louis

Mindeddig szinte sosem esett nehezemre koncentrálni az óra alatt, sőt, tulajdonképpen most se, ha leszámítjuk az újra és újra felvillanó arcot, vagy a szorongató érzést a mellkasomban. Nem számít mit csinálok épp, az agyam hátsó része örökösen a roxmorts-i esettel és a hiányos emlékeimmel van elfoglalva. Öntudatlanul is próbálom összeilleszteni a részleteket, természetesen sikertelenül.
Megjegyzem, kifejezetten kényelmetlenül érzem magam, ugyanis egy hét után először előzött meg valaki, és foglalta el a helyemet az utolsó padban. Itt túl közel vagyok a többiekhez, az óra-teljes csend-tömeg párosítás pedig nem hagy nyugodni. Tudom, korántsem körülöttem forog a világ - mi több, sokan mondhatni észre sem vesznek -, mégis állandóan olyan érzésem van, mintha figyelne valaki. Sokszor pedig mintha mindenki engem figyelne.
Szőke hajtincsek. Fejbőrbe nyilalló szúró fájdalom. Egy lerepülő kék kalap. Zuhanás. A kezem, amint egy archoz csapódik. Víz.
Egyre gyorsuló szívveréssel figyelem az óra mutatóját, amint hangos kattanásokkal ugrik ismétlődően előrébb. Fülsüketítő a zaja. Egyre sietősebb tempóban zongorázok a szabad kezemmel, miközben írok. Lassan már a szédülés is elfog, a torkom kiszáradt...
De megszólal a csengő. Megkönnyebbült sóhajjal kísérve pakolom össze a cuccaimat, kis híján elsőként menekülök ki a teremből, mikor valaki megtorpan mellettem.
Csupán egy kérdésem lenne: miért pont most?
Visszafojtott lélegzettel hallgatom végig a kérését, és csak akkor emelem rá a tekintetemet, mikor végre befejezi a mondandóját. Olyan érzésem van, mintha már találkoztam volna vele. Ismét. Lassan el sem tudom eldönteni, mikor higgyek az ösztöneimnek és mikor nem, teljesen össze zavarnak.
Persze csak be kell mutatkoznia, azonnal világossá válik, hogy ismertem. Egyszerűen tudom.
- Persze, szívesen segítek - mosolygok rá kedvesen, majd kissé habozva én is bemutatkozok. Valamiért olyan érzésem van, hogy ő is felismer. - Violette Olivier.

words: 278

Vio & Louis

Nagyon furcsa ez az érzés. Ideges leszek tőle, márpedig én nem szoktam bármi miatt ideges lenni. Hiányzik a nemtörődöm nyugalmam, és mikor éppen úgy gondolnám, Oliver kiosztása javíthatna a lelki állapotomon, vége az órának. A srác, a többiekkel együtt elszelel, én pedig nem várok tovább. Mielőtt még a kiszemeltem is eltűnhetne a tömeggel, előtte termek, és elő is adok egy tökéletes alakítást. Még igazság is van benne, és főleg nincs vele semmi hátsó szándékom. Nem kell tudnia, hogy ismerem, hacsak nem ő ismer fel először. Az akár még kínos is lehet, de ennyit hajlandó vagyok kockáztatni azért, hogy elmúljon ez az frusztráló érzés.
Meghallom a hangját, kedves, segít. Hallom a nevét, és egy lépéssel közelebb kerülök a megfejtéshez. Francia. Otthon találkozhattunk. Otthon... bárhol. Nem voltam egy nagy utazgató Franciaországban, de simán lehet, hogy Beauxbatons-os volt, mint a húgi. Nem bírtam azt a sulit, és számomra az öröm, hogy nem kellett odajárnom. Juhu. Na, következő lépés. Violette, Violette, ki kell mondanom, annyira ismerős.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Violette - mosolyodok el. A többiek már mind leléptek a teremből, így már sokkal jobban érzem magam. Violette. Hívtam már így. Mikor? - Maradhatunk itt? Tényleg, maximum fél óra, és már engedlek is. Köszönöm, hogy segítesz. - Nem tudom, jön e most órája, igazából azt sem tudom, nekem lenne e. Oliver szépen itthagyott, általában segít követni az órarendet, cserébe pedig meghallgatom a hülye sztorijait, de most nem is érdekel, ha elkések. Vagy be sem megyek. Mintha nem ez lenne az első alkalom, mintha bárki bármit is tudna kezdeni velem.
Leülök mellé, ha benne van, és nagyon koncentrálok. Ezek a szemek, ez a hang, biztos vagyok benne, hogy ismerem. Francba ezzel a sok lánnyal a fejemben, mikor egyre igazán szükségem lenne, csak elbújik a többi mögé!
- Nézd csak, eddig jutottam. - Megmutatom neki a füzetem. Be kell vallani, nem az én írásom a legszebb, de Oliveréhez képest... gyöngybetűk. Feltételezem az ő jegyzetei mellett majd macskakaparásnak tűnik, de igazából nem is érdekel. Még az a rossz jegy sem, ha cserébe megtudom, hol láttam már ezt az arcot. - Bírod egyébként a mágiatörit? - Hallanom kell még a hangját, még egy-két szó, azután már biztosan tudni fogom, és mehetünk is. Kérlek. Juss már eszembe.

Mikor először beléptem a kastélyba, azonnal elfogott a biztonság érzése, mintha a Roxfort falai között semmi baj nem történhetne. Nos, pontosan ezek a falak közelednek most felém. Valósággal érzem a szorításukat: a levegőm egyre inkább fogytán van, a tüdőm pedig csak vontatottan képes megemelkedni és süllyedni. Évekig vánszorognak a percek, mire végre kicsöngetnek és kinyílik a börtönöm cellája. Pánik elől menekülve indulnék kifelé, csakhogy valaki épp ezt a pillanatot választja a csevegésre, elállva ezzel az utamat.
Lényegében nem számít, hisz a gondolataim elől úgysem menekülhetnék. Így legalább lefoglal valami, ráadásul szívesen is segítek. Mégsem bánnám, ha legalább innen kimehetnénk, legalább azért, hogy ne kettesben legyünk. Eleget hallottam a mardekárosokról ahhoz, hogy gyanút keltsen bennem a kérése. Vagy csak egy strébert keresne, aki elvégzi helyette a munkát? Mert azt elfelejtheti, hogy helyette fogok jegyzetelni.
- Úgyszintén - mosolygok rá kedvesen, mintha az égvilágon minden a legnagyobb rendben lenne. Azt hiszem már álomból felkelve is képes lennék gondtalanságot tettetni. - Szívesebben távolodnék el a tanóra légkörétől is, de ha ragaszkodsz hozzá, maradhatunk.
Valójában persze semmi gondom a tanórákkal, sőt, a legtöbbjüket érdekesnek tartom, viszont ennél jobb indok nem létezik egy tanuló számára.
Közben azért vetek egy pillantást az órarendemre, azonban úgy tűnik a memóriám nem csalt. Tökéletesen ráérek. Nem tudom eldönteni, sajnálom-e vagy sem, elvégre teljesen mást gondolok ha épp félrepillantok és ha ránézek. Annyira ismerős... Kíváncsivá tesz, mi több, az általános gyanakvásomat leszámítva némiképp megnyugtat a jelenléte. Remélem tőle végre megtudhatok valamit a múltammal kapcsolatban, azzal mindkettőnk segítene a másiknak. Félek hogy olyan részletekre nem emlékszem, amik segíthetnének, ugyanis jelenleg minden apró információ létfontosságúvá válhat. Főképp, ha segít felidézni pár dolgot.
Amennyiben mégis itt maradnánk, puhán visszaejtem a padra a cuccaimat és helyet foglalok. Mikor mutatja a jegyzetét egy finom mozdulattal magam elé húzom azt és összevetem a sajátommal.
- Innentől maradtál le - kopogtatom meg a tollam hegyével a bekezdést, majd a biztonság kedvéért egy vonalat is húzok, nehogy elfelejtse.
- Néhány részt igen, néhány részt nem. Ugye jól gondolom, hogy neked sem a kedvenced? - pillantok fel rá cinkos mosollyal.

words: 341

Vio & Louis

Fogalmam sincs, mivel tarthatnám itt, de egyszerűen érzem, hogy ennek azonnal utána kell járnom. A hazugság csak úgy kifolyik a számon, ezen már törnöm sem kell magam, igazi áldás. Az csak jó, hogy a mondandómba igazság is vegyül, a céljaim tiszták, ő pedig nagyon segítőkész. Szörnyen zavar, hogy nem emlékszem rá, bár a neve határozottan megmozdít bennem valamit.
Nagyon igyekszem megfejteni, valószínűleg csak ezért tűnik fel az a pár pillanat, mikor mintha kiesne a szerepéből. Valószínűleg ő nem örül annyira az ismeretségünknek, mint én, de ez nem számít. Amint megtudom, ki ő, elveszíti az érdeklődésem és minden mehet majd a régi kerékvágásban. Addig viszont...
- Ne haragudj, tényleg gyors leszek. Köszönöm.
Nem akarok sehová sem menni, addig legalábbis biztosan nem, amíg ezt a kötelező kamukört le nem futottam. Ha van ideje, nekem pedig türelmem, még nem kell, hogy véget érjen a kis találkozásunk. Mióta ülhet előttem, ha csak most vettem észre? Általában jó szemem van a széphez, és meg kell állapítanom, hogy helyes kis csaj. De ez most nem erről szól, Ax, szóval higgadj le és másolj, mint egy kisangyal.
Mutatja is a részt, ahonnan írhatom, én pedig oda sem figyelve körmölni kezdek. Kérdezem, és azon kapom magam, hogy erős vágyat érzek a megérintésére. Az talán segítene.
- Nem, valóban nem az - mosolygok fel rá vissza. Ha csak most ismerném meg, biztosan szimpatikus lenne, és bár az érzés most is elragad, tudom, hogy nem szabad eltérnem a tárgytól. Meg kell tudnom, ki ő, de minden feltűnés nélkül. - Sokkal jobban fekszenek nekem a gyakorlati dolgok.
Igyekszem minél hamarabb mindent lemásolni, nem számít, ha olvashatatlan, nem számít, ha helytelen, csak legyen kész az ürügy.
- Azt hallottam, a többi mágussuliban nincs ekkora hangsúly ezen a tárgyon. A húgom legalábbis imádja, és folyton azért nyavalyog, mert nem tanulhat eleget. - A szememet forgatom, mintha tényleg csak idegesítene a problémája. Tény, hogy szereti, bár azt nem tudom, mennyit tanulják vagy hogy valóban kevesebb e az anyag, mint itt. Nem is ez a lényeg. Remélhetőleg rákérdez, melyik suli ez, és talán kiderül, hogy járt e valaha máshová. Tényleg nem emlékszem rá az elmúlt öt év óráiról, márpedig valahonnan akkor is jönnie kellett.

Alig vártam, hogy kiszabaduljak innen, úgyhogy mondanom sem kell, mennyire kellemetlenül érint a marasztalása. Bármikor máskor szívesen segítek, de ez nem az a pillanat, mikor nyugodtan tudnám fogadni a kérését, vagy épp bármi mást. Ennek ellenére igyekszem kedvesnek lenni, a legszebb mosolyomat veszem elő, és már mutatom is, honnan kell kezdenie a pótlást. Valamiért nem olyannak tűnik, akit érdekelne egy kis lemaradás, de hát a körülményektől függetlenül ennyit igazán megtehetek érte. Legalább addig is lefoglalja a gondolataimat.
- Igazán nincs mit - válaszolom továbbra is jókedvűen. Remélem, mindenki átérzi az iróniát. Remélem elég jól tudom megjátszani ahhoz, hogy ne sértsem meg Louist. Jófej srácnak tűnik.
Bár nekem nincs igazán ellenvetésem egy tantárggyal szemben sem, sőt, inkább hiányolok egy-két dolgot, a Mágiatörténet a legutolsó, ami igazán felkelti az érdeklődésemet. Ahogy mindent, ezt is könnyen megtanulom rövid idő alatt, viszont mindig azt az órát jelenti, amin túl kell esnem anélkül, hogy elkalandozna a figyelmem.
- Többnyire nekem is. Alighanem rossz házba osztottak be - mosolyodok el. Jóllehet nem gondolom komolyan, tény, hogy teljes mértékben egyik csoporthoz sem passzolok, a sajátomat is beleértve. Persze, velem kapcsolatban ez mindig is így működött, és nagy valószínűséggel a későbbiekben is így fog. Már hozzászoktam, hogy kitűnök a tömegből, ráadásul gyakran rossz értelemben. Az érdeklődésem persze kivételt képez ez alól, hisz ha sikerülne megvalósítani a terveimet, sokkal többet tennék másokért, mint ha a Hollóhátasok nagy részével együtt a minisztériumot venném célkitűzésül.
- Hova jár a húgod?

words: 239

Vio & Louis

Mintegy válaszként a hollóhátas taláromra pillantok, majd vissza rá.
- Valószínűleg - mosolyodok el féloldalasan. Nincs ebben semmi rosszindulat, sokkal inkább mulattat a kérdése. Végül is lehetnék álruhában is, de amilyen zseniális felfedezéseket tesz, kezdem úgy gondolni, hogy pont ő álcázza magát mardekárosnak, valójában pedig a háztársam.
Hogy jól járt volna a beosztással? Kevés ideje vagyok itt, ez alatt az idő alatt viszont lényeges mértékű olyan történeteket hallottam a Mardekárról, amiket talán nem is lett volna szabad. Az emberek néha túlságosan vigyázatlanok, és nem törekszenek eléggé diszkrécióra, ha azt hiszik, senki más nincs a könyvtár zárolt részén. Pech, hogy én mindig rossz időben vagyok rossz helyen. Persze, akad olyan is, aki a legkevésbé sem titkolja az ellenszenvét és nyíltan tárta elém az állítólagos, piszkos titkaikat, anélkül, hogy egyáltalán kérdeztem volna. Rita Skeeter sárgulna az irigységtől, ha megtudná, mi minden jutott a fülembe ilyen rövid idő alatt.
Mindez nem jelenti azt, hogy el is hiszem a hallottakat. Nem áll szándékomban előítéletesnek lenni, és emiatt máshogy viselkedni bárkivel is, főként, mivel úgy gondolom, senkit sem ismerek még annyira, hogy - akár magamban - ítélkezzek felette. Tény, hogy nem kelti a legjobb benyomást ez a rengeteg háttérsztori, de igyekszem figyelmen kívül hagyni.
Más a helyzet, ha valaki ennyire nyíltan érdeklődik és kérdezősködik, majd olyat mond, amitől kis híján helyben összeesek. Létezhet ekkora véletlen?
Már tudom, honnan volt ennyire ismerős, abban viszont korántsem vagyok biztos, hogy bölcs dolog lenne vele is megosztanom.
Ezért jött ide pont hozzám? Nem lehet, hogy éppen ő az, akit...
Ahogy megfordulnék, máris a hajam után nyúl, olyan hirtelen és erősen, hogy védekezni sincs lehetőségem. A fejem a hideg márványlépcsőhöz csapódik, és mielőtt bármelyikünk is észbe kapna, elkezdek lefelé csúszni...
- Persze, hallottam már róla. - A válaszom sokkal halkabban és erőtlenebbül cseng, mint eddig. Ha valóban a másolásra koncentrál, nem tűnik fel neki, remélhetőleg így is marad.
Violette! ...Szent Merlin! ...Violette, térj magadhoz!
Nyelek egyet, a torkom pillanatok alatt kiszáradt. A fejbőröm hirtelen felforrósodik egy részen, és mintha valami meleg folyadék...
Lélegzetvisszafojtva pillantok a velem szemben lévő szekrény üvegajtajára, ám megnyugodva látom, hogy a tükörképemen nincs semmi rendellenes. Hogy ő se vegyen észre semmit, egy könnyed mozdulattal megigazítom a hajamat, és visszafordulok felé. Végzett a jegyzetével.
- Örültem, Louis - mosolygok rá kedvesen, és már nyúlok is a füzetemért.

words: 380

Vio & Louis