Miss Skeeter & Mr. Dolohov

Estefelé járt már az idő, az utcákról is végre eltűntek a roxfortosok, épp csak néhány gyerek lézengett erre-arra. Ma kivételesen szabadnapot kaptam a Minisztériumban, miután az egész múlthetet egy svájci konferencián töltöttem. Nem örültem neki kifejezetten, jobb szerettem a munkahelyemen lenni, mint egyedül lopni a napot. De nem igazán tehettem semmit, még a Nagyúr sem látott el semmilyen feladattal.
A délelőttöt otthon töltöttem, Moszkvában, többnyire olvastam és egy portugál szótárat lapozgattam. Imádtam nyelveket tanulni, bár azt hiszem, nem sok emberrel osztoztam ezen furcsa hobbiban. A Minisztériumba kerülésemkor az oroszon, azaz az anyanyelvemen kívül beszéltem még angolul, németül, franciául és társalgási szinten spanyolul, azóta viszont utóbbit is teljesen elsajátítottam, az olasszal és a dánnal egyetemben. Ha az ember már elsajátított ennyi nyelvet, a többi könnyen megy, különösen az oly hasonló latin nyelvek esetében. Nem volt olyan bonyolult ez, mint ahogy sokan gondolták. Máskülönben pedig ez volt a munkám, fontosnak éreztem, hogy bárhova is megyek, könnyedén eligazodjak és meg tudjak szólalni tolmács nélkül. Könnyű helyzetben voltam, sokat utaztam, csak úgy ragadtak ráma különféle nyelvek és kultúrák. Ezt a részét tényleg szerettem a hivatásomnak.
Az estét ellenben nem akartam teljesen egyedül tölteni, a hatalmas kúriámba húzódva. Egyedül éltem egy kastélyméretű, ősrégi házban, sok emelettel és még több szobával, a falakba ivódott évszázados családi titkokkal. Nem szerettem otthon lenni. Sosem szerettem a kúriát, egyetlen szép emlék sem fűzött a gyerekkoromhoz.
Az Abszol út zsúfoltsága helyett ezúttal Roxmorts egyik csendesebb kocsmáját választottam, most, hogy a roxfortos gyerekek már visszavonulót fújtak, bőven akadt hely a Három Seprű pultjánál. Rendeltem magamnak egy vodkát és végigjártattam a tekintetem a helyiségen. Az egyik sarokban egy púpos férfi ült, elég mocskosnak és ostobának tűnt ahhoz, hogy egyetlen pillantásnál ne méltassam többre. Tőle két asztallal arrébb egy fiatal, sötét hajú nő és hasonlóan szemrevaló barátnője üldögéltek, ők már sokkal inkább felkeltették az érdeklődésemet. Nem akartam azonnal odamenni hozzájuk, még várni akartam, amíg ők is észrevesznek engem. Rajtuk kívül csak néhány másik ember akadt a kocsmában, de innentől kezdve már nem is szenteltem rájuk több figyelmet. Megtaláltam, kikkel akarom elütni az időt...

Ha Dominic itt lett volna, nagy valószínűséggel nagyon frappánsat válaszolt volna a lánynak. Én ellenben nem éreztem szükségét a fanyar humornak, ahogyan azt Linwood tette volna. Nem véletlenül vágta mindig a fejemhez, hogy belőlem kifelejtették a humorérzéket. Egyedül talán csak az ő morbid vicceit értékeltem némiképp, amelyeken mások inkább sírtak volna.
A kérdésére csak felöltöttem a legkedvesebb mosolyomat, habár valószínűleg ez sem tűnt őszintének.
- Elnézést, nem akartam tolakodónak tűnni. - A feltett kérdést, mondanom sem kell, nem válaszoltam meg. Utáltam magyarázkodni, márpedig ebben a helyzetben elengedhetetlen lett volna. Így ezt a részt most elegánsan átugrottam, ahhoz pedig elég határozottan válaszoltam, hogy reményeim szerint ne nagyon merje megismételni az előbbi mondatát. A barátnője sokkal bátortalanabbnak tűnt, meg sem mert szólalni, csupán a poharát tologatta az asztalon. Kétségkívül a szőke volt talpraesettebb és érdekesebb, ellenben a kis barátnőjénél nem állt fenn annak a veszélye, hogy esetleg kérdezősködik.
Fogalmam sem volt róla, ki ez a két lány. Az aranyvérűeken kívül egyetlen roxfortost sem ismertem, kivéve persze a Lily Evans nevű kis sárvérűt, de ez már egy másik kérdés. Nos... igazán szórakoztató lett volna vele is összefutni valamikor. Kettőnk közül őt viselte volna meg, engem mulattatott volna a helyzet.