Andromeda Tonks

Andromeda Tonks

Meda

Kor: 20 Ház: Mardekár Évfolyam: kijárta Oldal: Jó

Jellem:

Kitaszított vagyok, s ezért nagyon erősnek kell lennem. Másként nem is lennék képes átevezni ezeken a borzalmakon. De amikor Ted arcára pillantok – vonásaiban a tisztaság, a szépség, az irgalom tükröződik vissza, és mindig elcsodálkozom azon, hogyan dönthetett éppen mellettem. Megrázza a fejét. Tehát én is megkeményítem magam, mert szüksége van rám.

Egykor olyan voltam, akár Black-kúria kertjében fodrozódó tó tükre. Acélszürke, sima és hideg.
Mozdulatlannak érzem magam. Mintha kívül esnék a világ törvényein.
Rágyújtok, a balkon korlátjára támaszkodom. Ha Ted nem jön, talán már egy borzalmas, erőszakos fráter menyasszonya volnék, mint Cissa. De én nem voltam hajlandó áruba bocsátani az álmaimat, a reményeimet. Most pedig minden problémámat lezser nemtörődömséggel elpöccintem a parázsló cigarettavégről.

Ha anyámat kérdeznéd rólam, ő valószínűleg lefestené – nagyon alaposan – milyen magamnak való vagyok. Hálátlan kis korcs, semmi több. Aki beleharap a kézbe, mely felnevelte. Nos, ami azt illeti, nem igazán ismer engem, de mentségére legyen mondva, az utóbbi huszonegy évben ideje nagy részét ágyban fekve töltötte. A migrénes fejfájásnak hatalma van. Ugyanakkor sosem kedveltük egymást. Mindig túlságosan önálló, túlságosan értelmiségi és szarkasztikus voltam az ő ízlésének. Nem olyan nő, aki lehasal, míg az ura és Voldemort együtt a hátára térdelnek.

Ha apámat kérdeznéd, ő csak a szakállát simogatná. Azután szivarra gyújtana, és megjegyezné, hogy számára már nem létezem. Láthatatlan vagyok. Mikor belém kellett rúgni, valahogy mégis mindig észrevett, bárhová is bújtam...
Az Öreg egyetlen benyomása rólam egész kamasz koromban a következő volt: „ – Andromeda? Mindenféle sárvérű szennyet olvas; ha valami csoda folytán megjelenik az családi vacsorákon állandóan az édességek körül lődörög; és nincs olyan szoba a kúriában, ahol ne gyújtana rá, hiába parancsoltam nyomatékosan, hogy ne tegye!” Apám szemében máig az a csontos vállú, betegesen vékony bakfis vagyok, aki szemérmetlenül vörösre rúzsozta az ajkait és csupán a móka kedvéért megpróbált flörtölni Evan Rosierrel, az akkori főnökével. Sosem bocsátotta meg.

Szeretném azt hinni, hogy jó ember vagyok. Bár ebben mindenki reménykedik valamilyen szinten.

Küllem:

A hálószobában álló patinás, egész alakot feltáró tükör előtt ülök, az ágyon. Nem tudok felállni. Még nagyon korán van, legfeljebb hajnali hat, a függönyön át parázsló derengéssel kúszik be a hajnal. Ted szuszog mellettem – olyan, mint aki kómába esett, a hátán alszik, meg se nyikkan. A testére az éjszakai mocorgástól rácsavarodott a takaró. Egy pillanatra olyannak látom őt, mint a kapcsolatunk első hónapjaiban. Kócos, tökéletesen borotvált fiatalember volt – olyan, aki bele tudott szeretni egy kis deszkalányba.
A Roxfortban pár iskolatársam rendszeresen fogadásokat kötött arra, mikor nőnek ki a melleim. Valószínűleg egyikük sem találta el, hiszen máig nem vagyok bögyös-faros típus. Bizonyos nosztalgiával gondolok a karácsonyi vacsorákra a Black-kúriában, ahol csak az étel nyújtott némi csalfa örömöt. A családom mindent tönkretett, minden familiáris ünnepen.

Kamaszként nem igazán szerettem, hogy ilyen vagyok, és még az sem vigasztalt, hogy nem kellett idegőrlő fogyókúrákba kezdenem. Mindig is meglehetősen édesszájú voltam, de ezt az apai nagyanyám génjei megfelelően ellensúlyozták. Kislányként én voltam a legmagasabb az évfolyamomon, és beletelt egy jó időbe, mire a többiek utolértek, majd a fiúk lehagytak. Ma már a magasságomat legfeljebb átlagosnak mondanám, a mindössze 169 cm-emmel. (Talán a testalkatom az egyetlen, amiért a felmenőimnek hálás lehetek.)

Ahogy nézem magam a tükörben, sötétbarna tincseim egészen feketének látszanak, bőröm pedig az egészséges pír helyett áttetsző, majdnem halottfehér. A reggeli édes kávéig nem vagyok szalonképes.
Ted – saját elmondása szerint – megannyi megfejthetetlen titkot olvasott ki a szemeimből, az arcvonásaimból. Én pedig annak idején csak a tisztaságát, a becsületességét, a jó szívét láttam. Azt hittem, mindent meg tudunk oldani egy jó alapokra épült házasságban. Nem kalkuláltam bele, hogy a gáncsvetők sosem pihennek, és hogy egy idő után belefáradok majd a magyarázkodásba. A kitagadtatásom mindkettőnket megviselt, de mára elhalványultak az átvirrasztott éjszakák lila karikái az ő szeme alatt is.

Történetem:

Álmosan nyújtózkodom, miközben a ragyogó napsütés puha talpakon beoson a szobába. A szombat reggel így telik - lustálkodással, hosszú regényekkel az ágyban, és csak a kávéillat ugraszt ki a párnák közül. Ted egy darabig bírja, de nem sokáig, számára ugyanis a reggelek teli vannak lehetőségekkel, melyeket nem szabad elszalasztani.
Ezért, amíg a másik oldalamra fordulok, szemeimet macska módra összehúzva, ő már a hálószoba ajtajában áll, még nem felöltözve, de frissen, fitten. Sosem hittem volna, hogy a házasság ennyire... kellemes és otthonos lehet.

Ez nem is csoda, ha megnézzük, milyen családból származom. Körülöttem, egészen kicsi gyermekkoromtól fogva olyan frigyek köttettek, amelyek kicsit sem hasonlítottak arra, melyben jelenleg én magam élek. Férfiak és nők, akik a vér szavát követve megelégszenek, lemondanak, és mindezt egyenes háttal tűrik. Agresszív, erőszakos férfiak, akik komoran állnak az oltárhoz, és egy szekérderéknyi harsány, buta fiút nemzenek. Nők, akiknek megtanították, mire valóak; akik engedelmesen megértették és elfogadták a jelentőségüket és szerepüket a táncrendben. Ők a turmixgépek.
Olyanok, akár a nővérem, aki valószínűleg sosem lesz anya, és egyedül ennyi szerencséje van meg sem születendő gyermekének.

- Fogkrém szagod van - jegyzem meg halkan, elvigyorodva, mikor a férjem - hű, még mindig nem szoktam meg őt így nevezni! - letesz egy csészét az éjjeliszekrényre. Nem minden reggel indul ilyen vidáman, mint ez a mai. Általában ki sem látszunk a mosatlanból, még akkor sem, ha igyekszem a mugli módszereket is hasznosítani a háztartásban. Bár helyesebb lenne lakástartásnak nevezni, hiszen házunk az éppen nincs, negyven négyzetméteren élünk London belvárosában. Muglik közt. A szüleim, ha tudomást vennének rólam, sérvet kapnának már a gondolattól is.

Ted egy újságot helyez a takaróra - a Próféta izgő-mozgó alakjait azonnal felismerem -, és felvont szemöldökkel rám pillant. Mikor leül az ágy szélére, a fa éppen csak kicsit reccsen meg.
- Szerintem olvasd el, mielőtt felébrednél - jegyzi meg, majd a saját csészéjébe kortyol. Kíváncsivá tesz, felülök, a napilag frissen ropog mohó ujjaim közt, miközben magamhoz ragadom. Nem kell sokáig keresnem, Narcissa arca - bájos, mesterkélt lányarc - fehéren világít a címlapon, mellette a Malfoy fiú, akit már akkor is sűrűn láttam, mikor még a Black-kúriában éltem. Felettünk ökölnyi betűkkel szalagcím: "A Black-Malfoy esküvő ígérkezik a szezon szenzációjának".

Hát, mégis hozzámegy!
Úgy látszik, nem sikerült hatással lennem Cissa értékrendjére, még a távozásom sem győzte meg a helyes alapokon nyugvó házasság fontosságáról. Halkan sóhajtok, majd felpillantok a mellettem ülő borostás arcára, vibrálóan kék szemeire.
- Van még itthon cigi? - kérdem, vonásaimból egy fenyítéstől rettegő, de fásult kisgyerek néz fel rá.
- Nem úgy volt, hogy leszoksz? - kérdez vissza, szemöldöke felszalad.
- Majd holnaptól.

Patrónus: ocelot Vér: arany Pb: Keira Knightley Csoport: boszorkány

ELFOGADVA!

Először is tetszik, ahogy írsz, már abban éreztem kicsit Meda stílusát. Tetszik, ahogy kifejtetted részletesen mind a jellemét, mind a külső tulajdonságait, és azokat is szépen megfogalmazva. A történetet egybevéve a jellemmel minden lényeges infót tartalmazott a lapod. Így természetesen elfogadva, és nem is húznám az idődet Smile

Foglalózz, majd tapadj rá mindenkire játszótársat keresni, reméljük férjed urad is hamarosan megjelenik ^^

» Edward 'Ted' Tonks
» Andromeda & Ted
» Andromeda és Alice
» Lily & Andromeda
» Lily and Andromeda