Gwenog & Mark

Gwenog & Mark

Egy hónapon belül már másodjára kerülök ki a gyengélkedőről, szóval senki sem rágalmazhat azzal, hogy unalmasan tengetem a mindennapjaimat. Annál is inkább, mivel most is épp a vihar előtti csendet hallgatom. Ami, megjegyzem, igazából nem is mondható túl csendesnek.
Én naiv úgy gondoltam, kétheti „ételekkel” és gyógyszerekkel való kínzás után végre legyűrhetek valami normálisat is a torkomon, anélkül, hogy bárki is elrontaná a pillanat varázsát. Hahahaha!
Még az órák sem értek véget, mikor elbúcsúztam Poppy drágától, így a lehető legnagyobb lelki békével indultam útnak. Gondoltam, ha a számban lesz kaja, még meditálok is a nyámmogással, meg minden, erre kijövök a konyhából, és itt van ez a két marha.
Eddig nem utáltam a mardekárosokat.
De már fel se húzom magam: csak állok teli szájjal, póker arccal bámulva rájuk - mondanom se kell, süt rólam az érdeklődés. Egyik kezemben a világ történelmének legfinomabb szendvicse (mindössze a fele, ez a szerelem sajnos nem tarthat örökké), a másikban valami gyümölcslé, hogy egészségesebbnek érezzem magam.
Asszem arról magyaráznak, mire számíthatok a múltkori balhénk miatt. Ugye, milyen édesek, hogy ennyit gondolnak rám? Meghatódok a törődéstől.
Minden esetre egyik fülemen be, a másikon ki, jelenleg épp annyira érdekelnek, mint egy gyógynövénytan óra. Végül is ha jobban belegondolok, akad is pár különbség köztük és a gyökerek között. Nem lehetnek túl távoli rokonok.
- Na jó, vége a gyereknapnak. Ha megbocsájtotok, befejezném az ebédemet - mosolygok negédesen, majd hirtelen elkomorodva tovább indulok.
Az egyikük pont belemarkol az ingembe hátráltatásképp, mikor valaki feltűnik a folyosó végén. Kénytelenek lesznek elengedni, ha nem akarnak szemtanú előtt rám ugrani. Nem is tesznek másképp, én pedig elégedetten integetek nekik, mikor elsietnek. Messziről hallom a dühös fújtatásukat.
Csak ezután fordítok különösebb figyelmet a nézőm felé, viszont azonnal meg is bánom, hogy eddig haboztam rápillantani.
- Nahát, Jones! Csak nem követtél? Tudom, hogy nagyon hiányoztam - kacsintok rá jókedvűen. - Mi újság a pályán?

There’s something about you

Kilépek a bájitaltanteremből és az órámra pillantok. Szerencsére ma egy kicsivel hamarabb engedtek el, így különösebben sietnem se kell, hogy kiérjek gyógynövénytanra. Lassú, nyugodt léptekkel indulok el, mikor valaki vállal teljes erőből nekem jön és ezzel kicsit arrébb lök az útból.
- Mi van cica, nem látsz a szemedtől? – hallom a tagbaszakadt mardekáros odaszólását, míg társával elmasíroznak mellettem.
- Tahó – szólok vissza, nem kiabálva, de azért olyan hangerővel, hogy még meghallják. Nem reagálnak rá, csak röhögnek. Tipikus. Agyatlan barmok. Nem is foglalkoznék velük tovább, ha kicsivel később nem hallanám ugyanazt a hangot felcsendülni. A kanyar után a két jómadarat látom, amint az, amelyik az előbb odaszólt nekem, épp Mark Cavelier griffendéles gallérját szorongatja. Megállok tőlük néhány méterre és hangosan megköszörülöm a torkomat. Elég egy pillantás és elengedik a srácot. Nem hallom ugyan, mit dörmögnek az orruk alatt, miközben visszavonulót fújnak, de elég nagy a képzelőerőm ahhoz, hogy kitaláljam, aligha szépirodalmi stílusban adnak hangot nemtetszésüknek. Mark pedig, akin díszeleg még egy-két sebtapasz, szokás szerint, halál lazán áll ott, majd mikor rám néz, kiül arcára a megszokott, csibészes mosolya, szeme is megvillan. Ki más is kerülhetne rögtön bajba, amint kijön a gyengélkedőről? Mert honnan máshonnan is jönne? Nem rossz kviddicsjátékos, rendre fejtörést okoz, már amikor éppen pályára tud lépni a sérüléseitől. És akkor is a meccs után szinte tuti, hogy vissza is kerül oda, ahonnan most épp kijött. De hát nem is ő lenne. Néha mondjuk elég felszínes és fennhéjázó tud lenni, valójában nem tudnám megmondani, kedvelem-e, vagy sem, de végső soron nem mondhatok rá semmi negatívat. A kupáért való küzdelmen kívül semmi borsot nem tört eddig az orrom alá, a beszólásai meg kezelhetőek. Van nekem humorom, még ha ezt sokan nem is hiszik el. Jobban mondva inkább nem próbálkoznak meg vele, hogy teszteljék. A legtöbben jól is teszik. Mark azonban nem az a fajta, aki könnyen megijedne bárkitől.
- Téged, Cavelier? Nem, köszi, nem akarok a gyengélkedőre kerülni, a csapatomnak szüksége van még rám – vágok vissza neki egy kimért mosoly kíséretében.
- Eddig nagyon jól állunk. Igazán játszhatnál már a következő meccsen, akkor legalább valami kihívás is lenne a dologban. Erős ellenfelet mindig jobb érzés legyőzni – még egy mosolyt villantok felé, ahogy kicsit közelebb megyek, hogy kényelmesebb beszélgető-távolságban legyünk, ne kelljen kiabálnunk.
- És a gyengélkedőn mi a helyzet? Most éppen minden csontod ép?

Gwenog & Mark

Jelenleg a gyógyszerek miatt kétszer olyan nyugodt vagyok, így nem csak színlelem a lazaságot, még akkor is belülről fakad, mikor az egyik seggfej az ingemet kezdi markolászni.
(Tesó, én azért vigyáznék a helyedben, ezt csak a csajoknak lehet.)
Viszont az is tiszta sor, hogy ha így folytatják, nem fog sokáig tartani ez az állapot. És ismerhetnének már annyira, hogy tudják, mi lesz a következménye annak, ha felhúznak. Tulajdonképpen az egész iskola ismerhetne már ennyire a pletykáknak köszönhetően, de én szívesen bemutatom újból, ha szükségét érzik.
Épp a lehetséges módszereket kezdeném latolgatni, mikor felbukkan Gwenog, a két srác pedig késlekedés nélkül húzza el a csíkot. Ha a gyávaság fájna…
- És ha nekem is szükségem lenne rád a gyengélkedőn? - kacsintok rá vigyorogva. Igazából rengeteget tudna segíteni, akár ötleteket is adnék, hogyan. Végül is, ha a kvidicset nézzük és a pontszerzési versengést, ellenségek vagyunk. Meg van a nők áhított romantikussága, nekem meg a többi.
- Legyőzni? Kissé meredeken hangzik, de álomnak nem rossz - vonok vállat.
Amíg közelebb sétál, igyekszem nem túl feltűnően végigmérni. Igen, ezt egész egyszerűen muszáj, életszükséglet, viszont bunkónak sem szeretnék tűnni. Szóban úgysem ússza meg a csipkelődéseimet, de a kettő együtt sok lenne.
- Valószínűleg igen. Persze, a biztos eredmény kimondásáért még vizsgálatokra és ellenőrzésekre szorul - jegyzem meg jelentőségteljesen, továbbra is mosolyogva. - A gyengélkedő meg amolyan Poppy-poklos, csak a szokásos. Lemerném fogadni, hogy már most hiányolnak.
Eleresztek egy együtt érző sóhajt, majd egyetlen harapással eltűntetem a szendvicsem másik felét és szippantok egy nagyot a gyümölcslémből, hogy teljes legyen a jelenet. Utóbbi természetesen borzasztó, alig tudom elfojtani a fintoromat.
- Mit szólnál egy vajsörhöz?

There’s something about you

Kevés embert ismerek, aki egyszerre tud idegesítő és szórakoztató lenni. Cavelier viszont közéjük tartozik. Nem lehet nem szórakozni azon, ahogy halált megvető lazasággal (akár van ilyen kifejezés, akár nincs, Cavelierre ez pont passzol), szemléli, ahogy a mardekárosok szorongatják a gallérját, majd miután tudomásukra juttatom jelenlétemet, elengedik és káromkodva távoznak. Felvonom a szemöldököm megszólalására.
- Neked Cavelier? Rám? Nem, nem vagyok jó bébiszitter vagy nővérke, ezt meghagynám inkább Poppy-nak, vele úgyis elég bensőséges már a viszonyotok, nem? – arcom végig komoly, ahogy beszélek, de nyilván nem gondolom komolyan, ezt mindketten tudjuk. De hogy Caveliernél kevesen töltenek több időt a gyengélkedőn, az is biztos. Ritka balhés a srác. És még peches is emellé, úgy fest. Viszont ez őt sose tűnt úgy, hogy zavarná. Vagy csak hozzászokott már, ki tudja. Megjegyzésére felnevetek.
- Álom? Akkor elég sokan álmodhattak hasonlót. Mintha az elmúlt két idényben sorozatban sikerült volna. Persze lehet, te azokat a kupaátadásokat is a gyengélkedőn vészelted át, azért nem tudsz róla. – Ahogy közelebb megyek hozzá, mintha kissé stírölne, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Nincs rajtam mondjuk semmi rendkívüli, nem tudom, miért. De nem is fontos. Nem szokásom ilyeneken fennakadni. A következő megszólalása már őszinte, széles mosolyra fakaszt. Mark Caveliert kellene felírni az embereknek rosszkedv ellen, komolyan. Még én sem tudok mellette komoly maradni, ha akarok sem. Nem mintha kísérteni akarnám a lehetetlent.
- Ebben szinte biztos vagyok – mint ahogy abban is, hogy nem is kell őt sokáig hiányolniuk onnan. De ezt nem mondom ki. Bár Cavelier nem sértődékeny fajta, de nem kívánok én rosszat neki tényleg. Csak reálisan szemlélem a dolgokat. Bár tényleg jó lenne már kiállni ellene a pályán. Elég jó játékos, a Griffendélnek tényleg nagy veszteség, hogy legjobb esetben is egy idényben ha egyszer pályára tud állni, aztán kampó. Jó lenne, ha nem volna ennyire balhés és két ballábas. De hát szerencsére nem én vagyok a csapatkapitánya. Nem is tudom, mit kezdenék vele? Konstans ágynyugalom? Úgyse bírná. Reménytelen.
- Vajsörhöz? Így órák között? Mégis hol élsz te Cavelier? – nevetnem kell az abszurd ötleten. Bár ha arra nézek, akitől származik, igazából meg sem kéne lepődnöm. Talán azt sem tudja, milyen napszak vagy a hét melyik napja van. Vagy ha tudja is, valószínűleg tesz rá magasból. Mert ez Cavelier.

Gwenog & Mark

Bébiszitter? Auch, ez rosszul esett. Nyilván egyetlen év alatt is rengeteg dolog változik és változtat, mégsem értem mire vágnak fel állandóan a végzősök. Ráadásul nem számít, mennyi idő telik el én mindig ugyanolyan maradok - inkább előreugorhatnánk ahhoz a részhez, ahol nem vesznek tudomást a természetemről és érettként kezelnek. Talán valahol mélyen már most is az vagyok.
Persze, tudom, nem gondolja komolyan. Ha mégis, hát szívesen gondoskodom róla, hogy hamar megfontolja az előítéleteit.
- Pedig a nővérkés résszel igazán megpróbálkozhatnál egyszer - vonok vállat csalódottan. - Szerintem fantasztikus dolog. - Az utolsó két szót egyenként hangsúlyozom, mielőtt újabb mosolyra húznám a számat. Ha ezt nem érti félre, semmit. Bár könnyen lehet, egyszerűen csak igyekszik figyelmen kívül hagyni a célozgatásaimat. Öreg hiba.
- Ami azt illeti, tényleg bensőséges. Anyám helyett anyám.
Szipogok párat és úgy teszek, mintha könnycseppet morzsolnék el a szemem sarkában. Mindeddig rengeteg ismerősömnek említettem a családom, de nem emlékszem olyan alkalomra, mikor igazat mondtam volna. Sajnálom is őket: elég nagy pech, hogy az én vérvonalamról nem tudnak pletykálni, sokan szerintem azt se tudják, tulajdonképpen félvér vagyok-e vagy mugli születésű. Még Ritának sem árultam el semmit, ki tudja, hogyan reagálna, ha komolyabban összevesznénk valamiért. Nem akarom 12 pontos Times New Roman tükörképben viszontlátni a dolgaimat.
Nem mintha akkora titok lenne, egyszerűen csak imádom rejtélyekkel övezni a magánéletem. Ilyen ez a titkos ügynök pálya.
- Ez szép visszavágás volt, Jones - teszem a vállára a kezemet, mikor ideér. - Büszke vagyok rád, fejlődsz. Gyarapodik a kötekedő ellenségeid száma, vagy ez csak a serdülőkor?
Eddig se kellett félteni, mégis mintha csípősebb lenne a nyelve. Egyre jobban várom a kviddics mérkőzéseket megelőző szóváltásokat. Csak úgy izzik majd a levegő… grr.
- Órák között a legviccesebb - pillantok rá meglepetten, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. - Csak azt ne mond, hogy nem unod a büdös sárga könyveket, a tanárok bibircsókjait és a mardekáros szépségeinket. Ha akarok látni valami sárgát, valami rondát és pár kígyót, inkább leugrok Kínába.

There’s something about you

Ahogy belegondolok, nem is tudom, hallottam, láttam-e valaha Mark Caveliert komolyan beszélni. Valahogy hihetetlennek tűnik, hogy egyáltalán képes lenne ilyesmire. Mintha hiányozna belőle ez a funkció. Én legalábbis így látom. Persze belül biztosan vannak normális, komoly gondolatai is. Valahol, nagyon mélyen… Mindenesetre ha el is kezd valamit mondani nagy komoly ábrázattal, szinte biztos, hogy abból is valami oltári nagy marhaság születik a végén. Igazából pont ezért is lesz vicces, amilyen súlyosnak tetsző dologként elő tudja adni az abszolút hülyeséget is. Én mindenesetre bírom ezt, még ha sokakat bosszant is. Na persze azért a világért sem mutatnám ki túlzottan, hogy én azért kedvelem a lüke Cavelier fejét. A csipkelődésemről gondolhat, amit akar. Felvonom a szemöldököm.
- Ez esetben mégiscsak meghagynám inkább ezt a megtisztelő szerepet neki. Hidd el, Cavelier, mindenki így jár a legjobban – megeresztek egy félmosolyt a szám szegletéből. Nyilván értettem a burkolt nővérkés célzást, de jobb az ilyet látszólag figyelmen kívül hagyni. Egyébként is csak egy komolytalan ugratás, ahogy őt ismerem, felesleges lenne túlzott jelentőséget tulajdonítani neki. Szórakozottan figyelem, ahogy vállon vereget, mikor közelebb érek hozzá. Rosszalló arckifejezés suhan át az arcomon, ahogy mondókája folytatását hallgatom, de ez igazából csak megjátszott. Bírom én Cavelier beszólásait. De ezt ő meg ne tudja!
- Hm, neked sem ártana lassan elkezdened serdülni, Cavelier. Vagy te már túl régóta is ebben az állapotban leledzel? Nem is tudom eldönteni – végig komolyan nézek rá, legfeljebb a szememben táncolhat némi pajkos fény. Nem véletlen, hogy amennyire eljutott hozzám, sokan lekezelőnek, nagyképűnek neveznek a hátam mögött. Talán emiatt a fensőbbséges beszédstílus miatt is, amit most megütök. De hát én ilyen vagyok. Nem kellene mindent úgy mellre szívni. Én tisztában vagyok az értékeimmel, a képességeimmel, a határaimmal, a gyengeségeimmel és végső soron csak ez számít. Akinek nem tetszik, mehet ahova akar. A lógásról alkotott elképzelését hallgatva azonban ismét képtelen vagyok megőrizni a pókerarcomat, széles mosoly kúszik az arcomra. Cavelier tényleg különleges abból a szempontból, hogy „még a jégkirálynőt is meg tudja olvasztani egy kissé”, hogy megint egy olyan elnevezéssel éljek, amit a velem unszimpatizálók aggattak rám.
- Lehetetlen vagy, Cavelier. De igazad van, legyen, végül is egyszer élünk. – Megcsóválom a fejem beszéd közben. Valójában a pillanat hevében állok csak rá az ötletére. Kíváncsi vagyok, mit lép erre. Hiszen, talán még ő sem számított rá, hogy jóváhagyom. Pedig én aztán tényleg nem vagyok olyan karót nyelt, megközelíthetetlen ember, mint sokan gondolják rólam.

Gwenog & Mark

Válaszára lemondóan legyintek egyet, nem kell ezt túltárgyalni. Előbb vagy utóbb úgyis meggondolja magát és rájön, milyen fantasztikus lehetőséget hagyott ki.
- Mondták már - vágom rá a legrafináltabb mosolyommal. Mióta elértem a kamaszkort, mást sem hallok, minthogy ideje lenne felnőnöm: úgy tűnik, ennyire kibírhatatlan vagyok. De hát mikor lennék az, ha nem most? Most annak van ideje, hogy feszegessem a határokat, kiéljem az összes csábító őrültséget és gyűjtsem az emlékeket. Ebben még a gyülekező halálfalók sem állíthatnak meg, sőt, még csak nem is hátráltathatnak.
- Egyébként, ami engem illet a serdülésnél nincs időkorlát. Akár meg is esküszöm, hogy sosem fogok megkomolyodni és begyepesedni, mert addig van aranyélet, onnantól meg világvége - fejtem ki bölcsen, miközben újabb falattal gyarapítom a gyomromat. Csupán a tudományos körülmények látszatáért/kedvéért. - Szerintem ezt gondold át te is, mert sokan már most a fiatalkor teljes meggyalázójaként tekintenek rád.
Extrán komoly bólogatással adok nyomatékot a szavaimnak, mert ha valami, ez aztán nem vicc. Néha félre kéne tennie a maximalizmusát és a munkamániáját, mert ha most meg is felel neki, később az egész teherré és örökös stresszé alakulhat át. Persze biztos vagyok benne hogy szokott szórakozni is, viszont túl ritkán, ráadásul az emberek nagy részét kizárja.
Szerencse, hogy engem nem, különben mennyivel szegényebb lenne a mai napja!
Igen, akármilyen hihetetlen is, Gwenog Jones belement az órák helyetti vajsörözésbe. Tudtam én, hogy több van benne, mint amennyit mutat.
- Tudod, ha néha ezt az oldaladat is villogtatnád kicsit a többiek előtt, nem fújnának rád annyian. Tulajdonképpen alig - jegyzem meg elgondolkodva, majd újból előveszem a vigyoromat. - Figyelmeztetlek: egy sör nem sör.
Mielőtt még visszakozhatna - bár tudom, hogy erre nem kerül sor, hisz nem szokása -, egy falattal eltüntetem az évek óta rágott kajámat, egy csodálatos, kvidicseshez hű dobással a kukába kanyarintom a szemetet és elindulok kifelé a kastélyból.

There’s something about you

Cavelierben pont az a vicces, hogy még ha komolyan beszél, igazából akkor sem kell komolyan venni. Ha így tennék, akár meg is orrolhatnék rá, ahogy lényegében azt fejtegeti, hogy koravén és unalmas vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy sokan így vélekednek a hátam mögött. Akik nem ismernek, hajlamosak a látszat alapján úgy ítélni, hogy nagyképű és begyöpösödött vagyok, aki soha nem jár szórakozni, a kviddicsen kívül más nem érdekli és lenézi azokat, akik nála tehetségtelenebbek. Pedig ez abszolút nem igaz. Tény, hogy sok időt, energiát ölök az edzésekbe, a csapat összetartásába, de nekem ez a hobbim és az álmom is egyben. Nem fogok lemondani róla, vagy másképp csinálni a dolgaimat csak azért, mert valakinek ez nem tetszik. Az sem igaz, hogy csak a kviddicsben tehetséges embereket tartanám valamire. A többiekkel sincs semmi bajom. Vagy idő hiányában nem töltök másokkal túl sok időt, vagy egyszerűen azért, mert nincs velük közös témám és csak kölcsönös feszengésbe torkollna a társalgás. Az meg csak időpocsékolás lenne. A felszínes trécselés egyébként sem az én asztalom. Szóval felőlem aztán mindenki gondolhat, pletykálhat rólam, amit akar. Cavelier véleménye, beszólásai sem hatnak meg különösebben. Már csak azért sem, mert tudom, nem kell őket mellre szívni. Különben sem bántásból mondja, amit mond, ez egyértelmű. Ezek csak tények, ő pedig nem az a köntörfalazós fajta. Amit egyébként bírok benne. Nem szeretem azokat az embereket, akik a szemembe jópofiznak, a hátam mögött meg elmondanak mindennek. De ő ettől igazán távol áll. Ha nem így lenne, már nem is beszélgetnék itt, az tuti.
- Na arra akár én is nagyobb összeget fel mernék tenni Cavelier, hogy te még jó sokáig nem fogsz megkomolyodni – vigyorodom el komolykodó megjegyzésére.  Közben meg kell állapítanom, hogy tényleg nem lehet őt komolyan venni, akárhogy próbál bölcselkedni, főleg így, hogy bőszen tömi a fejét közben és még szorgosan bólogat is, ahogy kifejti, mennyire túlságosan komolynak tart.
- Tudod, Cavelier, a legkevésbé sem érdekel, hányan és miért fújnak rám. Ami meg a sört illeti, ám legyen, elfogadom a kihívást – most már nem bírom visszatartani a nevetésemet. Bár a belegyezésem, hogy vele tartok tulajdonképpen csak a pillanat hevében született, már csak elvből sem visszakoznék. Én mindig állom a szavam. A saját szememben lennék hiteltelen, ha nem így tennék. Egyébként is, Cavelier már most feldobta a napomat és ami azt illeti, semmi kedvem ezek után egy gyógynövénytanon aszalódni. Egyszer nekem is jár egy kis lazítás, főleg, hogy nem is a kviddicstől veszi el az időt!

Gwenog & Mark

- Ami azt illeti, tényleg jobban tennéd, ha fogadnál - jegyzem meg olyannyira elgondolkozva, hogy a rágást is abbahagyom egy pillanatra. Szentségtörés, ritkán fordul elő nálam, de szerencsére hamar észbe kapok és gyorsított eljárással engesztelem ki az elhanyagolt falatkákat.
Miközben játszom a bölcs férfit, az is végigfut az agyamon, hogy hiába tűnik úgy hogy teljesen különbözőek vagyunk, valójában igenis vannak közös pontjaink. Izé, így hívják, ugye?
Engem sem érdekel, mit gondolnak rólam mások, mindentől függetlenül követem a saját elveimet, (ha azt mondják munkanap van szombaton, én akkor sem megyek órákra) viszont a megfelelő észérveknek én is beadom a derekamat (főként ami a sört és a lógást illeti). Na meg ott a kviddics, a makacsság, az elszántság és a bátorság, amiről mindketten híresek vagyunk. Továbbá hiába rejtegeti, igenis van humorérzéke. Ez tuti, más esetben már rég hiányozna pár részem, amilyen megjegyzésekkel bombázom őt. Mert ó, igen: nem olyasvalaki, akit a földbe lehetne döngölni.
Jut eszembe, kéne még kérnem plusz gyógyító bájitalokat, hogy felkészüljek a két mardekárosra, mert ebből hamar verekedés lesz. Már most várom.
- Ez a beszéd, erre vártam! - kiáltok fel kissé hangosabban a kelleténél, a levegőbe öklözve, pár pillanat múlva pedig már a folyosó másik végén járok. Jó lesz, ha ő is belehúz, mert most már nincs az az eszköz amivel lelassíthatna. Szinte kirobogok a kastélyból, közben persze figyelve, bele ne fussunk valamelyik profba.
- Különben milyen sűrűn jársz Roxmortsba? Még jobb kérdés: a Hugrások, gondolom, nem szoktak házibulikat szervezni?

There’s something about you

Akkor sem tudnék komoly maradni, ha akarnék. Cavelier mellett ez egyszerűen lehetetlen. Mint ahogy őt magát komolyan venni is. Bár elképzelhető, hogy létezik egy komorabb, felnőttesebb oldala is, de nem hiszem, hogy élő ember találkozott már azzal. Meg a kviddiccset és a barátságait például kifejezetten komolyan veszi, ez pedig azt jelzi, hogy tud ő azért felelősséget vállalni, ha kell, nem olyan kis szétszórt mindenben. Valószínűleg ezért is kedvelem. Bohókás de nem ostoba. Felnevetek, ahogy tömni kezdi a fejét, mint valami éhes hörcsög. Még számomra is túl vicces látvány.
Mikor elfogadom a meghívást minden feltételével együtt, úgy ujjong fel, mint egy kisgyerek. Tényleg nem tudom elképzelni, hogy valaha felnőjön és megkomolyodjon. De hát sosem lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Talán egyszer a Föld a másik irányba kezd majd forogni. Mert körülbelül mindkét lehetőség bekövetkezésére hasonló esélyt látok. De ez talán nem is baj. Cavelier attól Cavelier, hogy ilyen, amilyen.

Hirtelen úgy lő ki a folyosón, mintha kergetnék. Nem csodálom, hogy ennyi sérülése van, amilyen széllelbélelt. És ehhez hozzájön még az, hogy elég peches és szinte vonzza a bajt. Pedig biztos vagyok benne, hogy alapvetően nem akar ő rosszat. Legalábbis többnyire. Elmosolyodom és kicsit kilépve követem. Nem kezdek futni, tudom az utat, előbb-utóbb csak megvár valahol, ha máshol nem, hát majd a Három Seprűben. Mikor utolérem, ne meglepő módon megint jártatni kezdi a lepénylesőjét. Nem is ő lenne, ha sokáig tolerálná a csöndet. Összevont szemöldökkel gondolom végig a kérdést.
- Meccsek után ki szoktunk menni a csapattal ünnepelni, de ezt szerintem tudod. Ha nem épp a gyengélkedőn vagy, téged is szoktalak ott látni rontani a levegőt. Bár lehet, a sok vajsörtől akkor te már nem vagyok olyan állapotban, hogy felismerj. – Mert egy kis csipkelődés belefér. Ő úgyis folyton oltogat, meg is érdemeli. Úgysem veszi a lelkére, tudom.
- Házibulikat? Nem tudok róla. Nem hinném, hogy jellemző lenne. De legalábbis én és a csapatom biztos nem veszünk rajtuk részt. – A helyzet az, hogy tényleg őszintén fogalmam sincs. Kérdése hatására jövök csak rá, hogy a csapat tagjain kívül igazából nem is nagyon kommunikálok senki mással a házamból. Nem ellenszenvesek, vagy ilyesmi, de valahogy nincs velük közös témám, meg időm sem beszélgetni. Szóval ha tartanának is ilyesmit, kötve hiszem, hogy engem meghívnának rá. Észre sem veszem, hogy egészen a gondolataimba merülök a kérdés hatására, miközben Cavelier mellett lépkedek.

Gwenog & Mark

Lehet hogy álmodom, vagy csak a szendvicsben volt valami, és hallucináció hogy Gwenog beleegyezett ilyesmibe. Minden esetre előre sietek, még mielőtt meggondolná magát, majd mikor utolér, azonnal lököm tovább a szövegemet, esélyt sem adva így a további visszakozásokra. Persze, jól tudjuk mindketten: történhet bármi, úgysem vonja vissza az adott szavát. Szerintem ez a hugrás becsület-szemlélet és a Gwenogos makacsság keveréke, még ha ilyen apró dologról is legyen szó. Khm, na jó, azért az "apró dolog" jelzőt a vajsörre és egyéb italokra igencsak sértő használni, szóval máris visszavonom.
- Tudom, persze - bólogatok lelkesen. - Jaj, Gwenog, téged még olyan állapotokban is felismerlek - pillantok rá széles mosollyal. - De máskor nem is nézel be? Nem szép tőled, hogy így elhanyagolod a mi kis New Yorkunkat, már értem, miért olyan üres néha: hiányzik a jelenléted.
Ez van, ha egyszer bókolni kezdek, sosincs vége. De hát másképp hogyan tudnák magukról a jó nők, hogy jó nők? Valakinek mégiscsak éreztetnie kell velük, én pedig vagyok olyan udvarias, hogy elvállaljam a feladatot.
- Hát ez szörnyű - török ki elképedten. - Mindenképp szerveznünk kell egy Griffendél-Hugrabug házibulit. - Éljenek a világmegváltó ötletek! - Persze csak az után, hogy kellően leitattalak, és túléltük a másnapot is. Remélem felkészültél.
A kvidicsen kívül úgysem versengtünk még, szóval kijár egy ivós verseny, esetleg egy felelsz vagy mersz.
Észreveszem hogy elgondolkozik, de ezúttal nem rohanom le se a kérdéseimmel, se a véget nem érő dumálásommal. Helyette egyszerűen csak gyorsítok a lépteimen, hogy minél hamarabb odaérjünk Roxmortsba. Csak akkor szólalok meg újra, mikor ismét rám figyel.
- Merrefelé kalandoztál? Most tudatosult benned, hogy életed egyik legnagyobb kihívása vár rád? - kérdezem komoly arckifejezéssel, együtt érzően.