Emmeline & Gideon

Szeretem a mugli Londont nyüzsgését és sokféleségét. Éppen ebben rejlik a szépsége. Itt aztán a világ minden apró csücskéből akad pár ember. Olyan, mintha ebben a városban szerveznének egy hatalmas és hosszú világtalálkozót.
Az aranyfényben ragyogó napkorong már kezd helyet cserélni az őt váltó holddal, amikor megérkezünk a Hyde Parkba. A parkot körbevevő házfalakra vörös, mozgó figurákat festenek a fák lombjának árnyékai, melyeket vérrel öntöz a lebukó nap. Néhány helyen még madárcsiripelést lehet hallani, de az elkövetők már nem bújnak elő az éjszakai rejtekhelyükről. Az idő, a napszak gyönyörű és Londonhoz képest meglepően száraz. Bár a fejünk felett már gyülemlenek az esőt jósló viharfelhők, még nem szakadt ránk. Tökéletesen ideális az alkalom a romantikázáshoz.
A park murvával teleszórt, keskeny útján caplatva, Line kezével kezemben nézem, ahogy a környék tele van egymásba merült, boldog, forró párokkal. Azon tűnődöm, hogy mi vajon, hogyan nézhetünk ki? Vajon mások is olyannak láthatnak minket, ahogyan én látom a többi párt? Biztosan nem. Ha olyannak látnának, akkor nem gondolkoznék el azon, milyennek láthatnak. Ostoba gondolatmenet.
Azért hozakodtam fel vacsoránál ezzel a sétával, mert kissé kényelmetlennek éreztem a kínos hallgatást és a görcsös beszélgetéseket, hogy mégse csendben üljünk egymás mellett. Az éjszakát az ágyban töltöttük, nem tehetjük ezt meg a nappallal is, hiába lenne vonzó az ajánlat. Olyat szerettem volna csinálni, ami kissé túlmutat állatias vágyainkon és ösztöneinket, hogy tudjam, mégis hányadán állunk. És most, hogy itt sétálunk a többi gerlepár között, akik esetében a tízperces hallgatás sem tűnik kínos csendnek, úgy érzem, valami nincs rendjén.
Ránézek Line hibátlan, porcelánarcára és beharapom az alsó ajkam.
- Nem volt jó ötlet ez a séta, ugye?  - kérdezem meg, de mintha ez a kérdés csak saját magamnak szólna.