Ralph & Bius

Vendég

Baby, baby, baby oooh Like baby, baby, baby nooo
Like baby, baby, baby oooh I thought you'd always be mine (mine)

- Azt hiszitek, nem merem, mi? - volt az egyetlen kérdés, ami elindította a lavinát. Ezért járom most a folyosókat az egyik kezemben a hegedűmmel, a másikban egy cserepes kaktusszal, nyomomban fél tucat griffendélessel, és tök elszánt arccal.
Mert nekem aztán muszáj minden fogadásba belemenni. Muszáj hát. Mert én vagyok Bia, az a csaj, aki nem hátrál meg, nem táncol vissza, és elfutni is csak kakor szokott, mikor szorul a nyaka körül a hurok.
Tudom, hogy csomóan nem tudják mire vélni a jelenetet, épp csak egy csatakiáltás hiányzik, amikor elérem a hetedik emeletet, pont ahhoz a teremhez sasszézva, ahol annak a bizonyos Ralphnak ÁVT órája lesz. Nyelek egy nagyot, már-már érzem az verejtékcseppeket a homlokomon, pedig... csak az ajtóig értem el.
Óvatosan kukkantok be, aztán mikor megbizonyosodok arról, ki is az a srác, magabiztos léptekkel haladok az asztala felé, teszem le rá a kaktuszt, mivel ez volt az egyetlen növény a közelben, így csak ezt tudtam elcsenni, és mielőtt még szólhatna bármit is, megfogom a hegedűm, egy külsős háztársamra biccentek, aki fabrikál valamit, és bele kezdek... a Dalba , ami hirtelen pattan ki a fejemből, viszont ide teljesen megfelel. Remélem, énekelni azért nem kell hozzá, mert aláírom hegedűlni szépen tudok, de a hangom borzalmas. A zuhanyrózsa is bólogatna, ha tudna, meg itt lenne.

Tárgy: Re: Ralph & Bius Szomb. 10 Jan. 2015 - 14:25

Bianca és Ralph

Egész életemben arra törekedtem, hogy mindenkinek megfeleljek és ne kerüljek kínos helyzetbe. Tartottam, szabályosan féltem attól, hogy a közösség kilök magából és nem tartozhatok sehova. Hiába éreztem olykor azt, hogy szívem szerint nem lennék senkivel és nem érzek senkit igazi barátomnak, azért mégiscsak féltem a negatív véleménytől. Így egy percig sem kell azon csodálkozni, hogy igyekeztem mindenben eleget tenni a környezetem elvárásainak. Ha a barátaim a Szárnyas Vadkanba akartak menni, igazodtam hozzájuk. Ha ők jókedvűek voltak, én is igyekeztem annak tűnni. Ha ők szomorúak voltak vagy dühösek, akkor nem fejtettem ki az álláspontomat arról, hogy teljesen jogtalan a haragjuk. Kerültem a konfliktusokat, nem akartam senkit elveszíteni magam mellől.
Az ablakpárkányon ültem, hátamat a falnak vetve figyeltem, ahogy a többiek cigarettát töltenek igencsak rutinos mozdulatokkal. Pár évvel ezelőtt szinte ördögtől valónak tartottam a dohányzást, de még a kipróbálását is, mára viszont cseppet sem zavart, ha valaki rágyújtott mellettem, ha pedig megkínált, talán még el is fogadtam. Nem akartam kilógni, valami szerencsétlen strébernek tűnni. Sokan így sem értették, hogy miért tanulok ennyit, különösen Mardekáros létemre, és miért nem lelem örömömet abban, ha megbontom a tanórák rendjét. De ezek már teljességgel ellenkeztek az elveimmel, erre sosem tudtak rávenni. Nem mondom, benne voltam a viccekben és bizonyos határokon belül a mindenki számára emlékezetes diákcsínyekben is, de tudtam, hol kell megállni. Sajnos ezt nem mondhattam el mindenkiről.
Ekkor rontott be a terembe néhány alsóbbéves griffendéles, élükön azzal a borzashajú csajjal. Nem beszéltem még vele, de névről és hírről pont eléggé ismertem. Nem az én baráti társaságomba tartozott, mindig is furcsának találtam őt és a haverjait. Naivan azt gondoltam, hogy segítséget szeretnének a végzősöktől, esetleg üzenetet hoznak a tanárunktól. Tévedtem.
Mikor Bianca levágta elém azt a kaktuszt, majd előkapott egy hegedűt, legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Éreztem, ahogy egyre és egyre lejjebb csúsztam a fal mentén, de még így sem tűnhettem el. Hamarosan a döbbenet helyét átvette a féktelen röhögés, nem bírtam eldönteni, hogy ez most nekem vagy a csajnak szól-e. Nagyon régóta nem kerültem ilyen kínos szituációba, és most sem szándékoztam sokáig sütkérezni a nem éppen megtisztelő figyelemben.
- Kösz a koncertet, ennyi elég lesz – szedtem össze magam annyira, hogy kipréseljem magamból ezt a pár szót. Legszívesebben karon ragadtam volna és kivonszoltam volna a teremből, hogy hagyja abba ezt a szörnyűséget, mielőtt még valaki komolyan továbbgondolja a dolgot. Bassza meg, ennél jobban ha akart volna, sem tudott volna jobban megalázni mindenki előtt.
Eddig, ha egy lány zaklatott valamivel, az nem hegedű és kaktusz volt. Nem mondom, hogy nagy nőcsábász voltam, de azért volt már pár barátnőm és kapcsolatkezdeményem, de egyikben sem szerepelt szerenád és szúrós növények. Úgyhogy bátran kijelenthetem, legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy csaj, különösen egy fiatalabb ilyennel fog majd letámadni.

Vendég

Baby, baby, baby oooh Like baby, baby, baby nooo
Like baby, baby, baby oooh I thought you'd always be mine (mine)

Én nem érzem kínosnak a helyzetet, sőt... minden egyes alkalmat megragadok, mikor bemutathatom a tudásom, mert azt senki nem mondhatja, hogy nem tudok kíválóan játszani a hangszeren, ami jobban a szívemhez nőtt bárminél. Persze azzal tisztában vagyok, hogy nem épp a legmegfelelőbb az alkalom, hogy készülök porig alázni egy felsőbb évest, aki még a zöldek házát is népesíti, de nyugalom, tényleg gyorsan tudok futni. Abban nem is reménykedem, hogy ezt az egészet megúszom ép bőrrel, de azért a nyalókáért, amit Jess fog adni, ölni is képes volnék... komolyan, egyszerűen Isteni.
Mikor játszok, semmi mással nem törődök, sem azzal, hogy miért, sem a nevetésekkel, sem azzal, hogy a srác, akinek játszok, miként vélekedik erről, megint csak elmerülök a csodába, amit ez a hangszer tud nyújtani, ami akkor is megbabonázott, mikor először találkoztam vele.
Egyedül Ralph hangja rángat vissza valóságba, és mivel egész normálisan kérte, meg amúgysem szándékozom tovább feszítnei azt a bizonyos húrt, biccentek és abba hagyom, majd vigyorogva fordulok a tapsoló, visító diákok felé, és jó mélyen meghajolok.
- Köszönöm, szülinapokat is vállalok - mert ha már lehetőségem akadt rá, némi önreklám sose árt ugye. Aztán visszafordulok Ralph felé, hisz nem ez a kis koncert volt a feladat oroszlán része. Az ajkamba harapok, és cseppet sem nyugtat meg a tény, hogy barátaim síri csendbemn toporognak, hisz ők tudják, mi jön most. Mégis... igazságosnak érzem, mert, ha őt sikerült megszégyenítenem, nekem is kijár belőle, ez így fair. Mert pozitív válaszban nem is reménykedem, hisz ez tényleg csak egy ártatlan fogadás.
- Volna kedved randizni velem? - esküszöm, próbálom én nem úgy feltenni a kérdést, mintha a fogamat húznák közben, de mentségemre legyen mondva, egyetlen nőszerű lény se szereti, ha nyilvánosan kosarazzák ki, ráadásul ő még mardekáros is, ki tudja, mihez fog kezdeni ezzel az amúgyis elég magas labdával.

Tárgy: Re: Ralph & Bius Vas. 11 Jan. 2015 - 10:55

Bianca és Ralph

Ha azt gondoltam, ennél már nem lehet rosszabb, akkor hatalmasat tévedtem. Ugyanis ennél ezerszer mélyebbre süllyedtem, mikor ez a teljesen őrült csaj a hosszas hajlongás után, nyilvánosan rá akart venni, hogy randizzak vele. Én. Vele. Belegondolva, viccnek is rossz volt, hogy én egy ötödikes, sárvérű griffendélessel járassam le magam, aki kaktuszokkal és hegedűvel akar bevágódni. Vagy csak a bolondját járatja velem, de ez mellékes.
Más a helyemben egész biztosan földig alázta volna szerencsétlent, de ha valamit megtanultam aranyvérűként, az az volt, hogy közönség előtt egy férfi legyen igazi úriember. Az már egészen más kérdés, hogy sok családban mi zajlott a négy fal között és milyen alárendelt szerepük volt a mi társadalmunkban a nőknek… Ez nem is igazán ide tartozik. De az igen, hogy bármilyen kínos is volt ez a jelenet, nem vitt rá a lélek arra, hogy mindenki szeme láttára kihajítsam szegény csajt.
Bármit mondtam volna, azzal csak rontottam volna az amúgy is kellemetlen helyzetünkön. Ezért inkább megragadtam Bianca kezét, felkaptam azt a nyomorult kaktuszt, és kivezettem őket a teremből. Becsuktam magunk után az ajtót, amitől aztán még távolabb húztam a lányt, hogy véletlenül se hallatszódjon be a beszélgetésünk.
- Mondd, te teljesen eszednél vagy? Fogalmam sincs, mi ütött beléd, de nagyon hálás lennék, ha nem járatnál le mindkettőnket. – Elengedtem a karját és visszaadtam neki a cserépben haldokló növényt. – Ha ez csak egy vicc volt, akkor közlöm veled, hogy a legkevésbé sem volt poénos és ne merd még egyszer megpróbálni. Ha komolyan gondoltad, akkor meg felvilágosítanálak, hogy ennek nem ez a módja.
Tényleg nem akartam megbántani, még ezek után sem, de mégsem mondhattam neki mosolyogva igent. Egyrészt nem egy közegben mozogtunk, és ez alatt nem azt értem, hogy ő griffendéles volt, én pedig mardekáros, vagy hogy két évvel fiatalabb volt nálam. Először is, minden erőmmel azon voltam, hogy a népszerűek és mindenki által kedveltek táborába tartozzak, ahol biztonságosan átvészelhettem ezt a hét évet. Másrészt pedig – habár engem ez nem érdekelt, ellenben a bátyámmal – ő mugliszületésű volt, én pedig aranyvérű, abból a fajtából, akiknek hosszú családfája van, beházasodnak mindenfelé és azokban a bizonyos aranyvérű krónikákban is szerepelnek. Mostanra persze jócskán lecsúsztunk a ranglétrán, de a vér az vér, ezen semmi sem változtat. És jobb, ha ezt ő is felfogja, bármi oka is volt erre az „ámokfutásra”.

Vendég

Baby, baby, baby oooh Like baby, baby, baby nooo
Like baby, baby, baby oooh I thought you'd always be mine (mine)

Félre ne értsetek, bár mulattat a helyzet, mint annyiszor, mikor valami hasonlót csinálunk, nem érzem jól magam, amiért jelen van egy másik szenvedő alany is. Ralphon látszik, hogy legszívesebben elásná magát, és engem mellbe vág az érzés. Tudom, milyen, épp ezért sajnálom annyira, viszont... viszont az ilyen helyzetek is megerősítik az embert, mégha nem is azonnal, de egy idő után, le tudja küzdeni a szégyen érzetét. Persze ő mardekáros, gyanítom inkább választja a könnyebb utat, és inkább azt likvidálja, aki ilyen helyzetbe keverte, esetünkben engem. Épp erre ment ki a játék, hisz azzal, hogy elvállatam a feladatot, nem hátráltam meg, pedig mindenki tudta, hogy legyen bármi is, a végén nekem fog fájni, a kérdés csak az, hogy mennyire.
Teljesen meglepődök, mikor kivisz a teremből, és eleinte csak kérdő pislogásra futja tőlem. Nem értem, más háztársa ölt volna egy olyan lehetőségért, hogy nyilvánosan alázzon porig egy sárvérűt, nem egy srác tekintetében láttam odoabent, hogy szívesen lenne Ralph helyében, így nem értem, miért kerültünk most ki.
- Sajnálom.... - motyogom, és még a fejem is lehajtom, mert tényleg elönt a szégyenérzet, nem érzem jó embernek magam, pedig tényleg csak egy ártatlan tréfának indult.
- Tényleg sajnálom, de ha nem teszem meg, nem csak azt kell hallgatnom életem végéig, hogy sárvérű vagyok, hanem még azt is, hogy gyáva, márpedig az a szó számomra ismeretlen - hihetetlen keménységgel ejtem ki az utolsó mondatfoszlányt. Sose voltam gyáva, és sose leszek, nekem csak az a mérhetetlen bátorság jutott, kellő mértékű ostobasággal vegyítve, de ha már ezeket a lapokat kaptam, nem hagyom veszni őket.
- Ugyan... egy percig is elhitted, hogy ÉN randiznék egy aranyvérűvel? - igen, fordítok a kockán, és teljesen úgy állítom be az egészet, mintha nem is az én vérem minősége lenne itt a probléma. Elmosolyodok.
- Azért kedves tőled, hogy nem ott bent aláztál porig, mint ahogy azt sok társad teszi, megígérem, több ilyen szerenád nem lesz - mosolygok rá hálásan, majd az a kósza mosoly vigyorrá szélesedik.
- Hacsak te magad nem döntesz úgy, hogy szeretnéd még hallani mesés játékom, mert akkor szíves örömest - mert nem hagyhatom ki, mert én ilyen vagyok, mert nagyon nehezen megy nekem, hogy egy komoly pillanatot meghagyjak olyannak, amilyen. Amúgyis a komolyság a felnőttek reszortja, én még ráérek vele.

Tárgy: Re: Ralph & Bius Vas. 11 Jan. 2015 - 16:03

Bianca és Ralph

Nem erre a válaszra számítottam, azt hittem, tovább feszíti majd a húrt, elmenekül, vagy ami még rosszabb, tényleg szerelmet vall nekem. Az szörnyen kínos lett volna, sosem vágytam rajongótáborra, különösen nem fiatalabb lányokból állóra. Nem mondom, ő nem volt sokkal kisebb nálam – korban, mert amúgy a mellkasomig ért fel - , de azért mégis csak ötödikes, én pedig végzős. Végzős, ennek a szónak súlya van a diákok szemében.
Egy pillanatra egészen megsajnáltam, a háztársaim, de sokan mások is folyamatosan porig alázták a sárvérűeket. Nem éreztem késztetést arra, hogy földbe tiporjak másokat, pláne a származásukért. Persze, valamilyen téren büszkeséggel töltött el, hogy a nevemnek múltja van és az emberek többsége tiszteli az aranyvérűeket. De én nem akartam senkit sem bántani…
- Egyáltalán nem lett volna gyávaság. És félre ne érts, engem nem érdekel, hogy sár… hogy mugliszületésű vagy – közöltem vele. – Egyszerűen csak kínos volt ez a helyzet. Nem szoktam hozzá, hogy alsóbb éves csajok rohangálnak hozzám szerenádot adni. Általában nem így szoktak bepróbálkozni.
Meglep a határozottság és a keménység a hangjában, nem ezt vártam volna egy ilyen alacsony és törékeny külsejű lánytól. Pozitív csalódás volt, eddig olyannak gondoltam, aki csak gondolkodás nélkül cselekszik, aztán tanácstalanul áll a következmények előtt. Talán nem is olyan buta, mint amilyennek olykor tetteti magát. Vagy amilyennek mások akarják beállítani, ki tudja…
- Ó, szóval ennyire lealacsonyító lenne velem randizni? – mosolyodtam el. - Ennyire csak nem lehetek szörnyű. A visszajelzések nem ezt mutatják.
Próbáltam magabiztosnak és lazának tűnni, mintha kicsit sem hozott volna zavarba a helyzet. Elég sok lánnyal találkozgattam, tettem nekik a szépet, de az igazat megvallva nem bonyolódtam eddig túl sok komoly kapcsolatba. Nem szerettem a kalandokat és a szakításokat, így inkább kerültem is őket.
- Egy percig sem akartalak porig alázni, sem mások előtt, sem négyszemközt. Nem szokásom, bármilyen hihetetlen. De azért köszönöm, valahogy túl fogom élni szerenádok nélkül. Azt hittem, az a fiúk dolga. Vagy ennyire felcserélődtek újonnan a szerepek?
Fél kézzel a falnak támaszkodtam nem messze Bianca vállától. Kissé furcsa volt, hogy egyfolytában lefelé kellett néznem, nem tartottam magam kirívóan magasnak. Igaz, az évfolyamunkon elég égimeszelőnek számítottam, de sokan akadnak, akik nagyobbra nőttek nálam. A százkilencven centi messze nem világrekord, ami azt jelenti, hogy Bianca túl alacsony, az én termetem tökéletesen átlagos.
Még volt egy kevés időm becsengetésig, minél tovább akartam húzni a pillanatot, mikor kénytelen leszek visszamerészkedni a terembe. Nem voltam kíváncsi a többiek élcelődésére, elég kínos lesz majd a sok gúnyos pillantás. Merlinre, hogy nekem mennyit kell szenvednem ebben az iskolában…

Vendég

Baby, baby, baby oooh Like baby, baby, baby nooo
Like baby, baby, baby oooh I thought you'd always be mine (mine)

Annyira normálisnak tűnik... Én viszont nem esek megint abba a hibába, hogy bedőljek neki, aztán valamelyik folyosón találjam magam... fellógatva. Mondjuk szavam nem lehet, a többiek gondoskodtak a kajáról - lévén másodikban még senki nem tudott volna leszedni -, én meg egész jól megszoktam, hogy másként látom a világot.
Persze, csak a tényt közöltem vele, az okot, ami miatt azt tettem, amit. Nem várom, hogy sajnáljon, nem is kérek sose mások szánalmából, mert bár annak születtem, aminek, ben érzem, hogy annyira elkeserítő életem lenne, persze leszámítva a vérmániás ripacsok cseszegetéseit, de azokat meg nem szoktam magamra venni.
- Dehogynem.... a griffendélben másról sem szól az élet, bizonyítsd, mennyire bátor is vagy, is csináld meg a legnagyobb őrültséget - kissé sziszegem a végét, mert Ralphnak is tudnia kell, hogy ami vele történt, az csak a jéghagy csúcsa ahhoz képest, amire valójában készülünk. Na, de az meg túlontúl bizalmas, és amúgyse árulnám el senkinek, főleg nem egy mardekárosnak.
- Mondd csak ki nyugodtan, már immunis vagyok rá - vonok vállat mosolyogva, és még csak nem is hazudok. Annyiszor hallottam már, annyiszor vágták már a fejemhez, hogy teljesen megszoktam, nem tudom már sértésnek venni.
- Hidd el, ha be akartam volna próbálkozni, szolidabban tettem volna, de mivel egészen odáig azt se tudtam, te vagy az... - nevetek fel, de közben igyekszem vele megértetni, nem leszek egy nyakban csimpaszkodós valaki, aki addig zaklatja mígnem egybe nem kelnek, vagy ilyen hasonló őrültségek. Ehhez az is hozzátartozik, hogy az életem annyira lefoglal, hogy egyszerűen nincs időm ilyemsire gondolni, mármint... kinek kellene egy pasi? Csak elvonná az időm nagy részét, amit a barátaimmal töltök, na meg... velem úgyse állna össze senki.
- Sokszor más az, amit mutatnak, és megint más, amit gondolnak. De pont neked nem kéne ezt ecsetlenem, és mindennemű rossz szándékot, vagy sértést mellőzve, nem gondolod, ha nem lennél csapni való, már rég gyűrű lenne az ujjadon, vagy ha az nem is, már rég lenne melletted valaki? - vonom fel a szemöldököm. Persze nem kizárt, hogy beletrafáltam, nem tudok semmit róla, de ahogy beszél, nekem azt sugallja, még ő is szingli, vagy mi a fene, így bukta az állításnak.
- Ha nem teszed meg, sose fogsz teljesen közájük való lenni, Ralph. Bár nem tudom, hogy ez lenne-e a célod, csupán az aprócska rezdüléseid alapján tudok erre gondolni, de fogadj meg egy jó tanácsot. Ha tényleg nem szeretnél kilógni a sorból, vállj olyanná, mint ők. Másként nem fog menni, bár... nekem aztán édes mindegy, én tökéletesen ki vagyok békülve a magam különc szerepével, inkább az, mint hogy csak egy legyek a sok közül - vonok vállat, még a szám is elhúzom. Sose hazudtolnám meg önamagam, nem változtatnék magamon, és nem tepernék azért, hogy mások elfogadjanak. Aki akar, az megteszi így is, de ő legalább engem lát, nem egy újabb színészbabérokra törő valakit, aki naponta bújik új álarc mögé, csak, hogy leplezze, milyen is valójában.
- Perszehogy... a fiúk mostanában túl nyámnyilák ahhoz, hogy lépni merjenek, muszáj a kezünkbe venni az irányítást - sóhajtok fel teátrálisan, rá is vigyorgok, de ez a vigyor se tart túl sokáig. Bőven elég hzzá, hogy Ralph közelebb van, mint azt kéne, nekem meg még fel is kell pillognom rá, mert még ő is magasabb nálam. Talán, tényleg jobb lett volna, ha anya tényleg kigyúr sodrófával, most nem érezném annyira feszélyezve magam.
- Van kedved lógni? - bukik ki belőlem a kérdés, de csak azért, ohgy a saját feszültségem csökkentsem. Nem, még most se bízom benne, még most sem hiszem el teljesen, hogy nem fogom meztelenül végezni valamelyik páncélban, de amíg az én kezemben van az a bizonyos gyeplő, probléma nem lehet, ugye?

Tárgy: Re: Ralph & Bius Szer. 14 Jan. 2015 - 15:46

Bianca és Ralph

Nem tartottam magamat tipikus mardekárosnak, sőt. Inkább lógtam más házak diákjaival, mint az aranyvérmániás háztársaimmal, akik mellett még feszélyezőbbé vált a megfelelési kényszerem. Így inkább kerestem olyanoknak a társaságát, akik nem támasztottam irreális elvárásokat felém, mint a tökéletességet. Mert ha aranyvérű az ember, akkor legyen mellette tökéletes is, ne legyen egyetlen baklövése sem. Mégis ki lenne erre képes?
- Ismerem a griffendéleseket, elég sokat vagyok velük. De szerintem minden csoda három napig tart, utána úgyis elfelejtik, éppen kit kell lenézni – vontam meg a vállam. - Örülök, hogy egyik ötödikes kislány sem tervez komoly szerenádos merényletet ellenem. Bár az rombolja az önértékelésemet, hogy nem tudod, ki vagyok.
Nem mondom, hogy a legnépszerűbb akartam lenni az iskolában, de igényeltem volna, hogy tudják ki vagyok. Legalább a nevem, meg az arcom ugorjon be mindenkinek, még ha más nem is társul hozzá. Persze a Mardekárban mindenki ismert, elvégre aranyvérű voltam. De ott mindenki ismert mindenkit, hiszen az aranyvérű családok között rendesen folyt a beltenyésztés, mindenki valamilyen ágon rokona volt a másoknak. Kicsit sem botrányos…
Mikor az eljegyzésről és arról beszélt, hogy bizonyára szingli vagyok, nem bírtam elfojtani a mosolyomat. Látszik, hogy sárvérű.
- Először is tisztázzuk, hogy a legkevésbé sem az én kezemben van a döntés a jövendőbelimet illetően. És az, hogy nem látsz rajtam gyűrűt, az közel sem azt jelenti, hogy nincs is menyasszonyom. Épp az előbb célozgattál rá, hogy a látszat nem minden. Képzeld, van jegyesem, a barátnőmmel pedig egy hónapja szakítottam. Remélem, most már igazán tájékozottnak érzed magad – szúrtam oda a végére, enyhén gúnyos felhanggal. Nem, ez a téma a legkevésbé sem tartozott a kedvenceim közé.
Meglepett, hogy ilyen nyíltan közölni merte velem a véleményét a viselkedésemről és még tanácsokat is osztogatott. Vagy nagyon bátor vagy nagyon buta, esetleg mindkettő, nem tudtam eldönteni. Az minden esetre biztos, hogy nehezen méri fel, mikor kéne inkább hallgatnia a fecsegés helyett.
– Köszönöm a mélyenszántó életviteli tanácsaidat, de azt hiszem, megoldom egyedül is. Mivel eddig a nevemet sem tudtam, így kissé elhamarkodott ilyen messzemenő következtetéseket levonnod rólam.
Könnyen beszélt, ő csak egy sárvérű volt, senki sem várt el tőle semmit. Majd szerelemből fog házasodni, lesz egy csomó aranyos kölyke a párszobás lakásában, addig pedig a szüneteit a barátaival tölti, bulizik és nem figyelik árgus szemekkel lépten-nyomon. Én pedig már most tudom, hogy kit kell elvennem, addig meg sem halhatok, míg legalább egy fiú utódot nem hozok össze valahogy, a szüneteimet unalmas pedigrés bálokon töltöm és még levegőt sem vehetek anélkül, hogy valaki ne tudna róla. És még ő papol nekem, behalok…
- Ne általánosíts, én nem vagyok nyámnyila. Sőt, szabályosan zavarna, ha egy csaj leplezetlenül rám nyomulna. – A következő mondata persze elég kínosan jön ki ezek után. - Mi? Órám lesz… És azt hittem, nem bírod a mardekárosokat. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá és nem fogsz lejáratni, akkor ráérek.
Még ezek után sem akartam bunkó módon lekoptatni, habár sejtettem, kínos délután elé nézek. De most már mindegy volt, csak nem futamodhattam meg. Pár órát fél lábon is kibírok, legfeljebb valami átlátszó indokkal lelépek. Addig pedig fohászkodhatok Merlinhez, hogy Bianca ne hozzon újabb kínos szituációba…

Vendég

Baby, baby, baby oooh Like baby, baby, baby nooo
Like baby, baby, baby oooh I thought you'd always be mine (mine)

- Ismerni őket, és együtt élni velük nem ugyan az, elhiheted, ez a csoda három napnál tovább tartott volna, sose mondtam még nemet semmire - mosolyodok el halványan, és tényleg nem hazudok. Általában mindenben benne voltam, bármi történt a suliban, tuti, hogy az én nevem is ott volt az elkövetők között, még akkoris, ha valójában épp nem is volt hozzá közöm. De én ilyen vagyok, nekem nem adatik meg az, hogy mikor bemutatkozok, még hozzám tudjanak csapni egy terjedelmes családfát. Nem is bánom, elég prűd felfogás, hogy valakit az elődei alapján ítélnek meg, és még csak le se kell tennie az asztalra a magáét, de mindegy... ez is azok közé tartozik, amiket elfogadok bár, de a büdös életben nem fogom megérteni.
- Sajnálom, nem szoktam a suli "nagy arcairól" tudomást venni, szerintem tök feleslegesen vannak úgy felkapva. Lucius is csak a béna haja miatt olyan nagyon menő - vonok vállat, a szám is elhúzom. Azok a fazonok, akikről ódákot hallok, ha akarok, ha nem tényleg teljesen hidegen hagynak. Nem életcélom beállni azok közé, akik minden nap a folyosón ácsorogva várják, hogy az egyikük akár csak egy pillanatra is, de figyelemre méltassa őket. Én, ha figyelmet akarok, meg is szerzem magamnak, az előbbi jelenet is mutatja, nem riadok vissza olyan könnyen.
Még csak nem is sejtem, hogy kellemetlen téma felé evezek, egyszerűen csak kimondom azt, ami a fejemben van. Ez az egyik jellemhibám, mégsem érzem tapintatlannak magam, hisz az őszinteség is lehet olykor fájó, csak azért magamban tartani meg nem fogom, hogy mások lelki épségét óvjam, nem vagyok képmutató.
- Most nem tudom, hogy sajnájjalak, vagy megvesselek - döntöm oldalra a fejem, úgy pislogva fel rá, és tényleg vacilálok azon, melyik lenne a helyes.
- Sajnálom ugyan, hogy nincs választási lehetőséged, de undorítónak tartom, hogy más felé kacsintgatsz, mikor már mennyasszonyod van, bár ez is olyan aranyvérű dolog, amit nem fogok megérteni, örülök is neki, de... de ez tényleg szemét húzás - húzom el a szám, már egyből nem annyira szimpatikus. Nem tudom, miért olyan nehéz hűségesnek lenni, bár nem is tudhatom, nekem még sose volt senkim, sőt... Eddig nem is zavart, csak így meg azt nem tartom fairnek, hogy olyasmiről papolok itt, ami kapcsán tapasztalatom a nullához tendál, de... mindenesetre ezt neki nem kell tudnia, hisz rmeényeim szerint, ő sem ismert idáig, nem tudta, hogy van a suliban egy Bianca. Én nem vagyok az a lány, akire érdemes egy pillanatnyi figyelmet is fordítani, nem is mindig harcolok érte.
- Lehet, de mondd azt, hogy nincs igazam - vigyorgok rá önelégülten, mert igenis jó emberismerőnek vallom magam. Szeretem figyelni a többieket, ennek köszönhető, hogy előbb észreveszek valamit, mint más, mert figyelek. Ralphra is, a rezdüléseire, még arra is, hogy mikor kellemetlen számára a téma, máshogy veszi a levegőt, ezek az apróságok marha sokat segíthetnek, ha már a varázslás nem megy olyan profin. Na, meg... futni se késő.. sose.
- Miért? Nem azt szeretitek, ha körbebálványoznak, lesik minden lépéseteket, hogy nektek minél kevesebbszer kelljen mergemelni a feneketek? - nézek rá értetlenül, hisz a nagy általánosság ezt teszi, kihasználja mások rajongását, persze ez nem megvetendő, tudom szánni az olyan lányokat, akik mindent, de tényleg mindent megtesznek, főleg a fiatalabbak, és látjátok miért, megkapom, hogy kis lány vagyok, holott nem is, egy teljesen egészséges, tizenöt éves, majdnem nő vagyok.
- Az, hogy nem bírom őket, egy dolog, de te nem vagy mardekáros... nem, nem érdekel, hogy az ő címerük díszeleg rajtad - mosolyogk rá halványan, majd óvatosan fogom meg a kezét, ha hagyja, és kezdem a lépcsőkig vezetni.
- Ugyan, csak gondoltam, teszek neked egy szívességet, és elrabollak, hogy ne kelljen bemenned, és megint a falba süppedned, ha mázlink van, mire vége az órának már el is felejtik - vigyorogok fel rá, elengedve a kezét, ha eddig még nem szakította ki, majd a könyvtár felé vezető lépcső felé veszem az irányt, felpattanok a korlátjára, és úgy csúszok le, mert én így szoktam, csak lesétálni, tiszta sablonos.
- Jössz? - kiáltok rá vigyorogva a lépcső aljáról.

Tárgy: Re: Ralph & Bius Pént. 16 Jan. 2015 - 17:29

Bianca és Ralph

Tipikus griffendéles, de még abból is az őrültebb fajta. Sosem értettem a griffendéleseket, mire jó nekik ez a folytonos nagyzolás és hősködés. Én tökéletesen megvoltam anélkül, hogy büntetőmunkák tucatjával vívtam volna ki magamnak némi elismerést diáktársaim körében. Határozottan kellemetlenül éreztem volna magam, ha ennyire belekeveredtem volna valamibe.
- Nem ismerem a barátaidat, talán igazad van. De ezzel a felfogással elég sok mindenbe belekeveredhetsz, nem gondolod? – ingattam a fejem rosszallóan. Én már csak tudtam, hogy mikbe bele tudják rángatni az embert, ha nem mer nemet mondani. Pedig csak két vízszintes fejmozdulat az egész, és máris nincs probléma. Talán majd egyszer ő is rájön, ha egyszer csúnyán megüti magát, de ez már a legkevésbé sem tartozik rám. - Nem hinném, hogy Lucius népszerűségének és a hajának bármi köze lenne egymáshoz. Te mondtad, hogy ismerni valakit nem ugyanaz, mint vele élni. Te sem tudhatod, mi megy a Mardekárban.
Hozzátettem volna, hogy az aranyvérű szokásokat sem ismerheti, de azért nem akartam túlzásokba esni. Még a végén azt hihette volna, hogy ezek enyhe lesajnáló célzások az ő származására, pedig tényleg nem voltak ilyen szándékaim. Pedig az ezután következő szavai eléggé felidegesítettek.
- Muszáj olyan dologról véleményt alkotnod, amiről semmi fogalmad sincs? Különben sem kérdeztem, hogy mit gondolsz rólam vagy a helyzetemről. Ha esetleg te lennél a menyasszonyom, még azt mondanám, megértem a hisztidet, így viszont semmi közöd hozzá. - Leginkább az irritált ebben a kijelentésében, hogy én nem éreztem magam hűtlennek. A menyasszonyommal csak most tudtuk meg, hogy kedves rokonaink összeboronáltak minket, emellett pedig semmilyen gyengéd szál nem fűzött össze minket. Igen, egyszer majd össze fogunk házasodni, de az nem most van. Addig csak nem fogadhatok cölibátust és csukhatom be a szemem, ha jó nőt látok. Én is férfiből voltam, és ez így természetes. Én sem vártam el a jegyesemtől, hogy ne kacsintgasson más felé, mert egyelőre úgy gondoltam, hogy jogom sincs ehhez.
- Nem szeretem, ha körbebálványoznak. Szerintem elég szánalmas, ha egy lány idáig süllyed, de hát ízlések és pofonok, van, akinek ez jön be… Engem személy szerint a hideg kiráz a picsogásuktól. Meg hát hol marad a kihívás, ha csak úgy odadobja magát? Semmi érdekes nincs az ilyenekben – vontam meg a vállam. Ez volt az őszinte véleményem, komolyan így gondolkodtam erről az igencsak aktuális kérdésről. A könnyű préda sosem az én világom volt, és ettől nehezen is lehetett volna eltántorítani.
Már éppen közölni akartam vele, hogy én nem egészen így képzeltem és nem is szoktam lógni óráról, amikor hatalmas hévvel megindult a lépcső felé. Basszus. Nem futamodhattam meg, szörnyen kínos lett volna gyávának tűnni egy ötödikes előtt végzős mardekáros létemre. Kissé habozva indultam csak el Bianca után, és akkor is rendeltetésszerűen használva a lépcsőt. Az ilyen őrült megnyilvánulások, mint a korláton való lecsúszás, nem nekem valók. Különben is féltem a nagy magasságoktól, seprűre sem lehetett felkényszeríteni.
- Szándékosan kockáztatod a saját testi épséged vagy többnyire észre sem veszed? – érdeklődtem őszinte döbbenettel, mikor leértem a lépcső aljára.
Nem akartam a kastélyban maradni, ott bárki kiszúrhatott volna minket, az pedig több okból is kínos lett volna. Egyrészt, mert ellógtam az átváltoztatástan órámat, másrészt pedig nem akartam ezerféle pletykát a nyakamba arról, hogy mégis mit csináltunk mi kettesben. Így határozott léptekkel tartottam a földszint, majd az udvar felé. Így nap kellős közepén senki sem lézengett odakint, ami valamelyest megkönnyebbülést jelentett számomra.
Igyekeztem a lépteimet Biancához igazítani, ami nem volt túl egyszerű, tekintve, hogy igencsak túlnőttem őt. De a szándék a fontos, azt hiszem… Közben pedig próbáltam kizárni azokat a gondolatokat, amelyek a kihagyott óra és a többi kellemetlenség körül forogtak. Néha belefér… Igen, ezzel semmi baj. És legalább lerázom majd ezt a fura csajt is, kap egy órát az életemből, onnantól kezdve pedig remélhetőleg még a folyosón sem köszönünk majd egymásnak…
Mikor kiértünk az udvarra, ahol a délelőtti kellemes napsütést szürke esőfelhők váltották fel az égen, azonnal kerestem magunknak egy kényelmes kőpadot a közelben. Felültem a támlájára, majd a zsebembe nyúlva előhúztam egy cigarettát. Amolyan pótcselekvés volt, lazának és magabiztosnak akartam tűnni, leplezve a kellemetlen érzéseimet. Meggyújtottam a cigit, és bár a mozdulataim nem sugalltak profizmust, de azért be kellett vallanom, egészen menőnek találtam a helyzetet. Meg kissé frusztrálónak is, de ettől most tekintsünk el.
Hirtelen felindulásból Bianca felé nyújtottam egy másik szálat.
- Kéred? – Kíváncsi voltam, hogy elutasítja-e. Hiszen éppen az előbb jelentette ki, hogy ő semmire sem mond nemet. Küldtem felé egy kihívó mosolyt.

Vendég

Baby, baby, baby oooh Like baby, baby, baby nooo
Like baby, baby, baby oooh I thought you'd always be mine (mine)

Még most sem annyira vészes. Jó, nem értünk egyet szinte semmiben, de ennek ellentétében nem is rmeénykedtem. Bőven elég az, hogy a lábaimon állok, és nem a levegőben lógok, vagy egyéb merénylet főszerepe jut nekem.
- És? Mit számít? - tárom szét a karom vigyorogva. Engem cseppet sem zavar, hogy mindenbe belemászok, hogy csomó ostobaságot teszek, csak mert pillanatnyi kedvem úgy tartja.
- Tudod, én megtehetem, hogy nem más elvárásai szerint élek, és így nem szeretném, ha életemben bármikor is fel kellene tennem magamnak a kérdést, hogy mi lett volna, ha... Érted? Nem azért teszem azt, amit, hogy menő legyek, vagy hogy figyelmet kaparintsak, még csak azért sem, hogy titeket bosszantsalak, egyszerűen, élek a lehetőséggel, és nem akarom egy napon azon kapni magam, hogy megbánom, hogy nem tettem meg valamit. Őrült vagyok? Sokak szerint biztos, de én legalább úgy járom ki a sulit, hogy nem csak tudással, élményekkel is gazdagodok - vonok vállat, hisz ilyen egyszerű vagyok. Teszem azt, amit jónak látok, mert nem akarom megbánni, hogy megtettem. És ha megütöm a bokám? És ha én húzom a rövidebett? Benne van a pakliban, de én döntök, én teszem, és nem rám erőltetik...
- Igazad van... - biccentek, felvállalva, hogy én is tévedhetek, de csak azért nem kezdek el hadakozni, mert engem Lucius sem érdekel, sem a többi mardekáros "szépfiú", persze akadnak olyanok is, akik tetszenek, de számomra nem erről szól az itt lét, még mindig nem.
- Most az nem tetszik, hogy a fejedhez lett vágva valami, vagy az, hogy ezt egy idegen vágta hozzá, aki nem mellesleg sárvérű? Ha úgy érzed nincs igazam, mondd meg, és bizonyítsd be, oszlasd el a kételyeket, de ne hisztizz.... Ha meg nem érdekel, akkor meg ne kapd fel a vizet - fordítok neki hátat fintorogva. Nem tetszik, ha így beszélnek velem, és tényleg nem szolgáltam rá. Normálisanis lehet velem közölni, nem kell egyből a fejem venni. Vagy tényleg elengedni a fül mellett, akkor is fel bírom ám fogni, hogy nem érdekli a véleményem.
- Jééé... kivételesen egyet is értünk valamiben - pislogok rá döbbenten, hisz nem hittem volna, hogy egyezni is tud valamiben a véleményünk. Nem hiába áll a két ház úgy egymáshoz, ahogy már az idők kezdete óta, és nem hiába nem csípjük egymást annyira...
Nekem tlejesen hétköznapi a viselkedésem, nem teszem az agyam, nem csinálok smemit másképp, csak mert most nem egy barátommal vagyok, hanem egy idegennel, akivel szemben bűnbánást kéne tanúsítanom, vagy legalább is valami hasonlót. Amúgy se tudnám megjátszani magam, sose próbáltam még, pont ezért, nem menne.
- Ez semmi, látnád, mit művelek egy gördeszkával - vigyorgok rá önelégülten, a korlátnak támaszkodva, mert természetesen várnom kell rá. Már szinte mindenki megszokta már, hogy így közlekedek, legalábbis a lemondó fejcsóválás erről árulkodik.
- Miért megyünk ki? Ott olyan hideg van - torpanok meg, aztán grimaszolva követem, de már most átkarolom magam, pedig csak ez után lépünk ki a kastélyból. Feknézek az égre, nem tetszik, nem akarok megint esőt, sem szelet, mikor lesz már végre jó idő? Olyakor sokkal jobb kint lenni, imádom a nyarat.
- Szóval inkább fagsz halálra, mint hogy hagyd, bárki is meglásson velem? - sóhajtok fel a fejem rázva. Pedig még csak nem is én vagyok a legalja, vannak nálam sokkal égőbb diákok is, akikkel még nekem is ciki lenne mutatkozni. Jó, nem én vagyok a népszerűség mintapéldánya, meg igazából nem is érdekel, csak épp kicsit böki a csőröm, a végén még nekem kell majd hálásnak lennem? Na, azt már nem.
Természetesen a pad támlája ülök, hisz mint mondtam, nem fogok másképp viselkedni, csak mert Ralph ül mellettem, aki hetedikes... és imádkozzunk azért, hogy jövőre nem lesz megint az.
- Kösz nem... kipróbáltam, nekem nem jön be, és biztos, hogy megcsókolni se foglak, ha azt elszívod - vigyorgoko rá, csak húzva az agyát. Kimondottan tetszik, hogy most én vagyok a magasabb, elvégre Ralph úgy használja a padot, ahogy kell.
- Nem gondoltam volna, hogy képes leszel lógni... mit fognak szólni? Höh, vénségedre kapsz egy büntetőmelót - nyújtok nyelvet rá, de az elégedett vigyor az arcomon ragad.
- Imádkozz azért, hogy csak könyveket kelljen rendezgetned, az még nem olyan nagy cucc, mint a festményekről leszedni a pókhálót... komolyan, némelyik marha pofátlan, nem? - sóhajtok fel teátrálisan.

Tárgy: Re: Ralph & Bius Szer. 21 Jan. 2015 - 16:56

Bianca és Ralph

Meglepően határozott véleménye volt ahhoz képest, hogy csak egy tizenöt éves kislány. Mert valljuk be, tizenöt évesen az ember még igen messze áll a felnőtté éréstől, különösen egy olyan carpe diem felfogású, lökött csaj, mint ő. De mégis egy határozott egyéniség. Furcsa, és hogy milyen értelemben, azt nehezen tudtam volna megmondani.
- Értem, hogy miért csinálod, de közben mégsem. Nekem ez nem menne, hogy mindenki előtt komplett hülyét csináljak magamról csak azért, hogy majd sok-sok év múlva elmesélhessem az unokáimnak valamelyik nagy húzásomat. Nem akarlak megbántani, de ez szerintem őrültség. Persze nincs jogom beleszólni az életedbe, csak egy megjegyzés – vontam meg a vállam. Igazából nem is érdekelt, mit csinál egymagában, amíg nem engem hozott kínos szituációba. Éppen úgy, mint az előbb.
Egyrészt elismertem a bátorságát és a szenvtelenségét, másrészt viszont dühített, hogy ötödikes létére ilyen stílust megenged velem szemben. Vagy talán inkább maga a téma zavart? Megeshet, de ezt magamnak sem ismertem volna be.
- Nem, ezt teljesen rosszul gondolod. Nem azzal van bajom, hogy ki mondta, hanem azt, hogy mit. Habár azt mondják, ezt pont fordítva kéne nézni, de ezt inkább hagyjuk… Komolyan nem érdekel, hogy sárvérű vagy, felőlem vérfarkas is lehetsz. Ne bújj mindig a származásod mögé, nem lehet mindent arra fogni, hogy muglik a szüleid. Utálom, mikor valaki ezt csinálja… – Mint aranyvérű, úgy éltem meg, hogy a mugliszületésűek minden őket ért atrocitást a származásukkal magyaráznak és ezzel takaróznak egész életük során. Tisztában voltam azzal, hogy ők ezt pont másként látják, de nem lehet feketének és fehérnek nyilvánítani a két oldalt. Ezt leszámítva viszont tényleg nem volt bajom a sárvérűekkel.
- Még a végén kiderül, hogy lelki társak vagyunk – ironizáltam. - Minden esetre örülök, hogy akadnak még lányok, akikbe szorult némi tartás. Nem ez jellemző a többségre.
Nem vártam el tőle, hogy másként viselkedjen, mint ahogyan szokott, pusztán azért, mert velem töltötte az idejét. Elég volt, hogy kettőnk közül én megfelelési kényszerrel küzdöttem, nem kellett ide még egy gátlásokkal telepakolt ember. Jó érzés lehetett olyannak lenni, mint Bianca, nem törődni semmivel és senkivel, csak élni a nagyvilágba… Olykor ölni tudtam volna azért, hogy megszabaduljak a rám nehezedő kötelességektől. Csak eltűnni, valahova jó messzire, ahol senki sem zargat majd és senki sem alkot rólam véleményt. De erről még ábrándozni is ostobaság volt.
- Az az igazság, hogy nem akarom látni – vágtam rá. - Én személy szerint nem bírom az ilyen guruló, meg ingatag cuccokat… Csak a baj van velük, az ember simán kitöri a nyakát rajtuk. Lány létedre nem vagy valami finnyás, mások szívrohamot kapnak, ha lesz rajtuk egy véraláfutás.
Bele sem gondoltam abba, hogy majd kint esetleg szörnyen fázni fogunk. De ha tudatosult is volna bennem ez a tény, akkor is ott kötöttünk volna ki, nem akartam az iskola épületében maradni.
- Miért kell mindenből arra következtetned, hogy szégyen veled mutatkozni? Egyszerűen csak nem akarom, hogy kiszúrjon valami tanár. És különben sincs kedvem valamelyik folyosón ücsörögni, itt kint sokkal jobb. És nincs is annyira hideg – tettem hozzá, játszva a keményfiút. Mert persze ahogy kiléptünk az udvarra, azonnal megcsapott a fagyos szél.
Igen, kétségkívül frusztrált, hogy magasabban ült nálam, de már pusztán büszkeségből nem voltam hajlandó elmozdulni a padról. Ez nem változtatott azon a tényen, hogy a mellkasomig alig ért fel, ez pedig komolyan arra késztetett, hogy inkább ülve maradjak… és rendeltetésszerűen használjam a padot.
- Fogadjunk, hogy csak nem mered kipróbálni. És amúgy le akartál smárolni? Mert akkor most azonnal elhajítom a cigimet, nehogy emiatt szalasszam el életem csókját – ironizáltam. - Semmit nem fognak szólni, mivel senki sem fogja észrevenni. És éppen ezért büntetőmunkát sem fogok kapni, se könyvrendezgetést, se képpucolás. Még csak az hiányozna az életemből…
Beleszívtam a cigarettafüstbe, félig-meddig letüdőztem – tényleg nem voltam nagy láncdohányos - , majd kifújtam. Szándékosan Bianca felé, természetesen.

» Ralph & Isa
» Ralph & Lin
» Ralph és Jo
» Cissy, Bella, Lucius, Ralph, Regulus
» Ralph & Vicky