Snape & Alice

Alice Griffen & Severus Snape

Megesik az emberrel, hogy unja magát. Na ugye, hát már hogy is ne esne meg? Velem is előfordult már nem egyszer, és az ember ilyenkor igyekszik lefoglalni magát. Van, aki tanul, vagy vicceket mesél, sportol, ilyenek. Nos, én többek között bájitalokat főzök, vagy, ha teszem azt, órán tör rám kérlelhetetlenül az unalom démona - mert van rá példa, hogy mondjuk bájitaltanon mindenki előtt elkészülök, vagy csak már rég tudom, amiről szó van, vagy mondjuk jóslástanon nem érdekel egyszerűen, amit hallok -, nos, akkor erre, ugyebár nincsen mód. De feltalálom magam, vagy ha azt nem, hát néhány új bűbájt, vagy adott esetben átkot. Mert néha én is szoktam ám gondolkodni, hovatovább, újító jellegű gondolataim is akadnak, régi átkokat gondolok tovább, vagy teljesen újakat álmodok meg. Ez egy dolog, de mit lehet tenni, ez nem az a dolog, amit elméleti fejtegetések, és eszmefuttatások hadával egyszerűen ki lehetne pipálni. Nem, az szükséges hozzá ugyan, de csak az első lépés. A második a kísérletezés, hiszen a gyakorlatban is működnie kell mindennek, csak akkor tekinthetem késznek és valóságosnak művem. A szomorú igazság az, hogy valamiért azonban senki sem kíván kísérleti alany lenni - igaz, nem is nagyon kérdezgetem őket erről, minek? Egyszerűen csak áldozataimmá válnak, majd talán néhány év múlva megtanulják értékelni, hogy részesei lehettek valaminek, ami túlmutat rajtuk, és jelentéktelenségükön. Mert a nagy részük úgyse lesz soha senki, legfeljebb valami sokad rangú kis kukac valamelyik iroda mélyén; és még ez is akkora dolog lesz végül számukra, hogy nevezetes dologként emlékeznek majd rá vissza, és számolnak be akár unokáiknak is. Nekik kéne hálásnak lenniük.
Akárhogy is, kilépek utolsó órámról is, ma egészen sokáig kellett tanórákon ülnöm, a többiek alighanem már elmentek, és együtt szórakoznak valahol, a franc se tudja, pontosan hol, de nem esek kétségbe. Tudom, hogyan foglalhatnám le magam, csak a megfelelő alanyt kell meglelnem, és garantálom, mi is remekül fogunk szórakozni. Na jó, én, ő meg kit érdekel. De akadna pár átok, na meg egy-két bűbáj, amit szeretnék a gyakorlatban is letesztelni. Nem kell sokáig kutatnom, egy kihaltabb folyosóra érvén - azt hiszem, a zeneteremhez vezet, bár nem vagyok benne biztos, az az igazság, hogy sosem voltam muzikális alkat - ugyanis meglelem a tökéletes választottat. A folyosó kihalt, ő pedig nem lát-nem hall módon vonul valamerre, olyan tökéletes célpontot szolgálva, hogy szinte már olyan, mintha dísztálcán nyújtaná magát, miközben könyörög, hogy őt válasszam. Hát rendben, legyen akkor ő. Úgyis kettesben vagyunk csak, ő pedig talán nem vett még észre, ha mégis, hát akkor is késő már: legalábbis reménykedem, hogy így van, mert megküzdeni vele nem akarnék, itt és most. Hangtalanul suhanok feléje egy pár métert még.
- Locomotor mortis. - suttogom tehát magam elé, s intek a lány felé. Lábbilincselő átok, így mondhatni, ha sikerrel járok, akkor szó szerint leveszem őt a lábáról, s mivel éppen haladt valamerre, alighanem következő lépténél elvágódik, s megismerkedik közelebbről is a talajjal. Én pedig csak erre várok, mert amit ez bekövetkezik, ajkaimon csúfondáros mosollyal indulok meg feléje, kivont pálcával. Már csak a pálcájától kell megfosztanom, és kezdődhet a játék!
Na persze, ha esetleg hárította átkomat, az egy másik eset, abban az esetben is közelítek, kivont pálcával, de úgy arcom inkább ádáz és elszánt, semmint a győzelem biztos tudatát sugárzóan magabiztos.

Alice Griffen & Severus Snape

Ahogy a lány elvágódik szemeim előtt, ajkaimon elégedett, könnyed mosoly suhan át. Nyeregben vagyok, úgy tűnik. S persze, tudom, ki ő, így azt is, hogy ha rám uszítja a famíliáját, az jó eséllyel fájni fog még nekem. De úgy hiszem, nem merné megtenni, nem menne panaszkodni, sírni senkihez se, még a tanárokhoz se. Mit mondana, amúgy is? Nem, nem égetné magát azzal, hogy legyőzték, megalázták, mert azzal ő maga is csak megalázná magát, még jobban, mint ahogyan én fogom most. Csak szórakoztunk, az pedig nem bűn, ugyebár. Feloldja a bűbájom, de egye fene, nem annyira fontos, hogy úgy maradjon, bár biztosabb lenne: akkor biztos lehetnék abban, hogy a földön marad, amíg én máshogy nem rendelkezem. De sebaj. Szavaira derűs mosollyal felelek, ahogy még közelebb lépdelek hozzá.
- Én? Igazán semmit! - felelem már-már negédes nyájassággal, de ahogy emeli pálcáját, azonnal pajzsbűbájt idézek magam köré. Mit nem merészel?! Összeszűkülnek szemeim, s azonnal támadok vissza, pálcám lendül, de szavakat nem ejtek mellé, az átok némaságban fogan, így a kiszámíthatatlanság erejével is társul. Igazából egyébként kedves vagyok vele, ugyanis még mindig nem átokkal támadom, de eljön majd annak is az ideje, ó, de még mennyire! Több is akad, amit ki akarok próbálni, és ő a szerencsés alany, akin ki is fogom őket. De előtte tehát a nonverbális bűbáj jön: Levicorpus. S, ha betalálnék, hát menten azt tapasztalhatja, hogy bokáinál fogva egy láthatatlan erő elkapja és felrántja a magasba. Régen nagyon szerettem ezt az átkot, de mióta egyszer engem lógattak fel így, és megalázásom közepette Lily is becsatlakozott a jelenetbe, azóta nem a szívem csücske. Számomra ez a varázslat összefonódott a megalázással, és a bár vannak fenntartásaim, de úgy hiszem, ha másokat akarok megalázni, akkor is jó megoldás lehet.
a Seth-tel történt esetről még nem hallottam, ámbár biztos van köztünk, a csapatban pár ember, aki már igen, így idő kérdése, hogy hozzám is elérjen a híre. S nem, nem vagyok halálfaló, de ha az igazságról kéne beszélni, akkor a mondat úgy hangzana, hogy még nem vagyok az. Mert az akarok lenni, és leszek is, el akarok hozni egy olyan világot, melyben a varázslók szabadok, azt és ott teszik, amit csak akarnak, és az engem oly sokszor megszégyenítő, bántó muglik pedig végre a nekik illő helyre jutnak. Alig várom, hogy nekikezdhessek e világ építésének. Várom, hogy eljöjjön a pillanat, amikor az anyai nagyszüleim felismerik a bennem rejlő értékeket, és végre lesz családom, életemben először. Amikor Lily is büszke lesz rám, mert olyan világban élhet, amilyet korábban soha nem is remélt, és amelyet titkon mindannyian vágyunk márpedig. S ha végre ráébred erre, nos, akkor menten elhagyja a konzervatív nézeteket valló, de másokon erővel átgázoló, utolsó senkiházi Pottert, és sleppjét, mert ráébred, hogy Potter sokkalta rosszabb, mint én: ő merő szórakozásból, rosszindulatból bántalmaz, aláz meg másokat. És még ő szid engem emiatt! Nem, nekem magasztos célom van, ami még csak egy dolog persze, de ennek elérésén dolgozom is: ezért is foglalkozom többek között feketemágiával, és ezért támadtam meg most ezt a lányt is. Gyakorolnom kell, egyfelől, másfelől ki kell próbálnom néhány átkot, hogy működnek-e, s hogyan: mert élesben már nincs lehetőség a hibára.
Igaz, a hibákat most sem engedhetem meg magamnak, így hát feszült figyelemmel fordulok a lány felé. Remélem, hogy a bűbáj sikerül, hogy fellógathatom a levegőbe, s talán még a lendület és a meglepettség miatt a pálcáját is elhagyja, de ez túl idilli, könnyű lenne: bár örülnék neki, de ennyire optimista sem vagyok.