Ralph és Jo

Olyan gyorsan és határozottan szedtem a  lépcsőfokokat kettessével, hogy egészen megszédültem, mire a tetejére elértem. Nekem, aki idén még a Mardekár pincéjét is alig hagytam el, ez különösen nagy erőfeszítés. Egy jó pár, hosszú pillanatig csak levegőért kapkodok. Egyik kezemmel a kőfalnak támaszkodok, a másikkal a csípőmet nyomkodom, és próbálom kiszorítani onnan a levegőt. Lehet, hogy másnak meg se kottyanna az elsőtől a csillagvizsgálóig eljutni, de ettől nem érzem magam rosszabbul. Egyébként is, én most egy rohadt nagy szivességet teszek valakinek.  Tulajdonképpen miért is? Ezt még magamnak sem sikerült megmagyaráznom.

Az egyik pillanatban még élem a magam szánalmas életét, de legalább jól elvagyok. Már egy hete nem szólt be senki, és már kezdtem abban hinni, hogy végre valóra vált az álmom, és láthatatlan lettem. De aztán Holly, igen, Holly Selwynről beszélünk, leül velem szemben a Nagyteremben, és áttolja a tele tányérját az én térfelemre. Azt mondta, a javasasszony egy manót bízott meg azzal, hogy figyelje, hogy kiürül-e a tányérja.
Nem igazán értettem, hogy miért engem kér me, hogy falazzak neki. Még sohasem beszéltem Holly Selwynnel azelőtt. Amikor apáink még országos cimborák voltak,  még túl kicsi volt, a tény, meg, hogy lehet, hamarosan a sógornőm lesz, az mindenki számára egyértelműen tabu volt.
Azon a héten minden nap hozzám ült ebédkor, mindig ugyanúgy áttolta a tányérját, és mindig mesélt, egyre többet. Csacskaságokról. Legtöbbször úgy csináltam, mintha nem is figyelnék, hátha lekopik, de ez nem történt meg. Vasárnap délben hozott nekem egy plüssnyuszit. Egy olyan ótvar rózsaszínt. Már komolyan kezdett paranoiám lenni, úgy éreztem, hogy mindenhová követ. Ez az érzés akkor csúcsosodott ki, amikor tegnap este a tusolóban voltam, és bejött utánam. Próbáltam ügyet sem vetni rá, mint ahogy addig is. A mellettem lévő fülkébe is elkezdett csobogni a víz. A hangja összekeveredett a zubogással, aztán hangos csattanást hallottam. A zubogás maradt csak.

Nem értettem, hogy a javasasszony miért ráncigál be vele együtt engem is a gyengélkedőbe, de a tény, hogy még mindig egy szál törölközőben voltam, eléggé kényelmetlenné tette az ottlétemet. Mégis maradtam egész éjszaka. Nyilván bűntudatom volt azért a sok kétszersültért, levesért és főzelékért, amit helyette ettem meg. Nem gondoltam volna, hogy ennyire durva a dolog. Azt hittem, hogy csak valami újabb hóbort, amit az idősebb lányok után akar csinálni. Amíg azt hitték, hogy alszom, kihallgattam a beszélgetésüket. És úgy szűrtem le, hogy Holly korábban sokat betegeskedett, ez megmagyarázza, hogy miért reagált a szervezete ilyen csúnyán a koplalásra.
Azt már nem tudom, hogy miféle paktumot kötöttek ezek ketten, de végül egyik bátyja sem jelent meg az éjszaka, sem a rákövetkező reggel.
Ma ebédszünetben látogattam meg, reménykedve, hogy alszik, de ébren volt, és nyomatékosan megkért, hogy ne szóljak a bátyjának.
Persze, jó vicc. Mintha beszélnék én a bátyjával. Vagy úgy egyáltalán lenne közöm ehhez az egészhez.

Most mégis itt vagyok. Lassan felegyenesedek, és az előttem álló létrára teszem a kezem. Amióta letettem az RBF-et, leadtam minden fölösleges tantárgyat, azért is nem járok többé a toronyba. Az órarend szerint azonban ebben a késő esti órában pont a hetedéves mardekárosoknak van órájuk a hollóhátasokkal.
Megmászom az utolsó lépcsőfokokat, és bekopogok a csapóajtón. Olyan gyorsan érkezik a válasz, hogy még időm sincs felkészülni. Valaki fentről felnyitja az ajtót, Sinistra professzor az.
- Tessék? Hát maga, Josie, mit keres az órámon?
Csak most, amikor szólásra akarom nyitni a szám, jövök rá, hogy mennyire kiszáradtam a sok lépcsőzéstől. Feljebb invitál, éppen csak a fejem bukkan fel az ajtóban, de innen is látom a rám szegeződő tekinteteket, de annyira zavar a reflektorfény, hogy nem nézek a szemükbe, csak a talárokon siklik végig a tekintetem.
- Elnézést, – szólalok meg rekedt hangon – Lumpsluck professzor kéreti Ralph Selwynt... Azt mondta, fontos.
Sinistra nem sokat kérdezősködik tovább. Pedig eléggé valószínűtlen az egész történet, hogy egy tanár kiküld a hálókörletből takarodó után egy diákot csak azért, hogy megkeressen egy másikat. De nem volt más választásom. Ezzel a fedősztorival még csak átverem a többieket, meg aztán ilyenkor senki sincs a folyósókon. Nem tudom, hogy mennyire degradál Ralphnak, ha velem látják beszélni, mert még sohasem jött oda hozzám, de jó nem kockáztatni a jó hírnevét. Nem nézek fel, csak amikor hallom a felép közeledő léptek zaját, akkor mozdulok meg.
- Jó éjszakát, tanárnő! - köszönök el vissza se nézve, csak elindulok lefelé és a léptek követnek. Én azonban nem megyek tovább, hanem hirtelen megtorpanok a lefele vezető lépcső tetején.

Alépcső tetején állva nyugtalan pillantásokat vetek lefelé. Igazából még nem gondoltam át a dolgot. Azt sem tudom, hogy hol beszélgethetnénk nyugodtan, mert ez azért kínos téma a javából. Nem csak azért lenne szerencsétlen helyzet, ha meglátnának minket, hanem ha ki is hallgatnának egy-két szófoszlányt. Csak tudnám, hogy miért izgat ez ennyire? Tudja meg az egész iskola, nem az én bajom. Mégis most azon gondolkozok, hogy milyen félreeső helyet találjunk. Töprengésemből a hátam mögött megszólaló hang zökkent ki.
Ismerem ezt a hangot, minden este hallom a klubhelyiségben. Rendszerint nagy baráti társasággal veszi körül magát, hangosan beszél, hogy a mondandója biztosan elérjen mindenkihez, még ahhoz is, akihez nem kellene, teszem azt a lépcsők mellett kuporgó lányhoz. Kényszeredetten fordulok feléje, és habár nem szándékoztam a szemébe nézni, akaratlanul is ott állapodik meg a tekintetem egy hosszú-hosszú, végtelennek tűnő pillanatra.

Látom az arcán, hogy egyértelműen kínos neki, hogy kettesbe van velem. Mintha tartana tőlem, vagy talán csak attól, hogy valaki meglát minket és félreérti, és akkor ő nem magyarázhatja ki magát, hogy ugyan, csak Lumpsluck professzor küldte értem, de egyébként semmi közöm hozzá.
Nem biztos, hogy egyike azoknak, akik éveken át terjesztették a pletykákat, de az igen, hogy hallott már róluk, ahogyan néha rámnéz, és elmegy szó nélkül mellettem a folyósón, aztán összenevet a barátaival, mind erre utal. Nem lehet kellemes teher, hogy a jegyese vagyok.

Amikor negyedikben a nővérem elterjesztette az egész iskolában, az maga volt a pokol. Mindkettőnknek. De a dolog elcsendesedett, s habár tudnak róla, már nem szenzáció. Azóta közös ki nem mondott egyezménnyel megszüntettünk mindennemű érintkezést. Azaz ami azelőtt volt, köszönés, bólintás, egy-egy kínos hogy vagy erejéig elnyúló beszélgetés, az is abbamaradt. Nem bántam egy percig sem. Mindig úgy élt a fejemben ez a jegyesség, hogy emiatt vált a nővérem az elsőszámú ellenségemmé, és habár Selwyn nem tehetett róla, titkon mégis őt hibáztattam.
De ezek annyira gyerekes dolgok. Hogy fogható az én szociális száműzetésem ahhoz, hogy a húga  most ott fekszik a gyengélkedőn? És nem, nem a fizikai állapota miatt aggódok, hanem mert valami tényleg nincs rendjén. És én nem leszek a lelki szemetesládája, nem is rám van szüksége. Én csak arra kellek neki, hogy megegyem az ebédjét és falazzak neki. De neki valójában a bátyjára van szüksége. Ha már apja nincs.
Ebben azért vagyok olyan biztos, mert igazából odafigyeltem rá, amikor úgy tettem, mintha nem hallgatnék. Mert meghatott egy kicsit a tény, hogy valaki bízik annyira bennem, hogy rámzúdítsa a gondjait. Persze nagyobb a valószínűsége, hogy Holly csak azért szúrt ki bűnbaknak, mert tudta, hogy úgyse hinne nekem senki a diákok közül, ha ki akarnám fecsegni a titkát.

Amikor már túl sok, és nem bírom tovább, megszakítom a szemkontaktust, és a tekintetem most ide oda vándorol a gyűrött gallérjáról a táskája pántjáig, onnan a kezére, pontosabban az ujjaira.
- Mégis mit akarna tőled Lumpsluck? Ne légy már idióta. Elég átlátszó voltam.
Meglepetésemre még mindig kapar a torkom, és a hangom rekedt. Nyelek egy mélyet, miközben áthelyezem a testsúlyomat a másik lábamra, és újra a szemébe nézek.
- Én akartam beszélni veled.
Rövid szünetet tartok, egy sóhajtásnyit. Nem gondoltam át, hogy hogyan is tálaljam a dolgot, de még mielőtt félreértene, gyorsan hozzáteszem.
- A húgodról van szó.
Mielőtt még bármi reakciót is várnék, közelebb lépek hozzá, annyira, hogy hallja a suttogásomat.
- De szerintem nem akarod, hogy bárki is meghallja – utalok arra, hogy a téma jellege elég bizalmas, mi meg itt állunk a főlépcsőn. S habár a toronyban vagyunk, bárki erre járhat, vagy kijöhet pár osztálytársa. Hogy megspóroljam azt az időt, amíg a szavaim elérnek a tudatáig, megragadom a karját, és már vonszolom is magam után, lefele pár lépcsőt, aztán jobbra, majd megállapodok annak a seprűtartó szertárnak az ajtaja előtt, ami a torony feljáratánál van. Csak a fejemmel intek, hogy fáradjon be, de amikor nemreagál, lecsapom a magas labdát.
- Mi van? Csak nem félsz velem bemenni oda kettesben? Félsz, hogy denevérré változtatlak vagy hogy kiszívom a véred? - kapom végre vissza a megszokott, szarkasztikus hangomat.