1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
A világ legfurcsább dolgát hallottam ma. Azt hiszem ez a büntetése annak a bűnösnek, aki egy olyan hétvégén őgyeleg Roxmortsban, amikor a Roxfortosoknak is kijárása van, mintha legalábbis közéjük tartoznék még én is, még mindig, pedig nem így van. Igazából Joanna Smithszel találkoztam, alattam járt egy évfolyammal a Hollóhátba, vagyis most hetedéves, de álmomban nem gondoltam volna, hogy a mai napom ilyen különös fordulatot fog venni. Joe már vagy öt perce elment, én pedig még leküzdöttem az utolsó kortyokat a vajsörömből, épp húztam volna fel a kabátomat, amikor akaratlanul is elcsíptem pár szót az egyik szomszédos asztalnál folyó beszélgetésből. „Griffent felvették az auror képzőbe.” Hogyakit és mégis mi van? Mit ne mondjak. Ismerek pár Griffent, és éppenséggel tudom, hogy melyik nem készül aurornak biztosan. Hátrakaptam a fejem, megnéztem magamnak az asztaltársaságot, szinte pofátlannak éreztem magam, ahogy hallgatózom, de akárhogy is hegyeztem a fülemet, nem úgy tűnt, mintha a lányokból álló asztaltársaság viccelődne, vagy épp rosszindulatúan élcelődne a dolgon; inkább örvendetes tényként kezelték az állítást, ami épp elég meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy oda ragadjak az asztalomhoz, és ne menjek még sehova… Inkább kértem még egy vajsört, és maradtam, ahol voltam. És itt vagyok még mindig, kelletlenül rágcsálva a szám szélét, próbálván eldönteni, hogy mihez kezdjek ezzel a különös információmorzsával, ami a birtokomba jutott. Nehezemre esik kivételesen hideg fejjel végiggondolni a dolgot, pedig a gondolkodás… a gondolkodás mindig is az erősségem volt. Duncannek szólnom kéne. Minden ösztönöm ezt sikítja, ezt kiabálja, ugyanakkor a kisördög sosem alszik, és most egyre azt suttogja a fülembe, hogy előbb bizonyosságot kéne szereznem erről. Már majdnem meggyőzöm magam arról, hogy átmenjek ahhoz a bizonyos szomszédos asztalhoz, és vallatásba kezdjek, vajon tényleg arról beszéltek-e, akire én gondolok, és biztos, hogy ez nem csak valami tévedés? Egészen biztos vagyok benne, hogy Alice valami gyógynövényekkel kapcsolatos szakmával tömte tele a családja fejét. Nem kéne beleártanom magam ebbe, igaz? Ó, persze, hogy nem, jól tudom, még sem bírom csak úgy elengedni a hallottakat. Sikerül addig hezitálnom a vajsöröm felett, amíg egyszer csak azon nem kapom magam, hogy a gondolataimat alaposan lefoglaló hölgyemény épp besétál az ajtón. Elragad a pillanat heve – meg sem nézem, hogy egyedül, vagy társaságban érkezett, felpattanok a székemről, és széles mozdulatokkal kezdek integetni felé - Alice! Alice, szia! Csatlakozol egy kicsit? – kiabálom számos asztalon keresztül. Szegény, ha akarna sem tudna nem észrevenni, azt hiszem.
Most ki kell kapcsolódni innom kell egy finom sört vagy valami. Nem lehet az, hogy csak tanulok. Igen, nehéz heteken vagyok túl és csak nehezebb lesz. Emmeline valami olyas mit emlegetett, hogy ő most valakit korrepetálni fog, de nem igazán figyeltem a szavaira. Talán rossz barátnője vagyok neki? Mikor csak mondja és mondja néha úgy kikapcsol az agyam és én valahol messze járok. Jó meg persze, ha magáról kezd el beszélni és a barátjáról akkor nekem, csak Frank van a szemeim előtt. Számomra kissé bizarr az egész. Bár a titkomat Line tudja mégis nem beszélek az érzéseimről, ami bennem kavarog. Meg kellene beszélnem az egészet Frankkel a támadásomról, de nem volt ahhoz se erőm. Pedig a legtöbb dologról tudok vele beszélni, de arról még nem. Egyedül unalmas meg inni egy jó vaj vagy méz sört, de reméltem lesznek ott, akikhez csendes társként csatlakozhatok. Beléptem a fogadóba és körbe néztem. Egy kisebbekből álló griffendéles csoportot és egy hugrabugos másik társaságot pillantottam meg. Valaki a nevemet kiálltja egész sokáig. Mikor észre veszem az illető lányt. Odette volt, akit Dun annyira nagyra tart még tőlem is. Sosem értettem, hogy miben, de kedves egy lány. Bólintok és felé veszem az irányt. Nem tudom elképzelni mi az, ami miatt ennyire szeretne velem beszélni a természetes kíváncsiságomtól vezérelve mentem oda az asztalhoz. Meg hát nem akartam, hogy továbbra is mindenki szeme rám szegeződjön. -Szia Odette!- Köszöntem neki majd le vettem a kabátom a sapkám és a kesztyűm és a mellettem lévő üres székre helyeztem Leültem a Odette-tel szemben. Kíváncsian néztem rá. Mit akarhat mondani? Talán azt hogy végre Dun megkérte a kezét. Nem csodálnám még azt se. Igazából annyit láttam mindig is róluk milyen jól ki jönnek egymással. Ilyenekről sosem beszélek vele. Meg próbálom kiverni a fejemből a testvéremet is. Hiába próbálok bármit is tenni ő utál engem. Most már, nem kell sokáig várnia, hogy eltűnjek az életéből. Mosolyogtam rá, de a legnagyobb kérdés az volt bennem, hogy megkérdezzem Duncan és apa hogy van?. De csak hallgattam. Megrendeltem maganka egy vajsört az asztalhoz a pincérnek jelezve. Most már tényleg Odettere figyeltem. Olyan "izgatottnak" tűnt a szememben vagy csak az én izgatottságom és jó kedvemet látom mindenkin. Mi történt? Nem furcsa beszélgetni Odette-tel, mert hisz már sok alkalommal hallatta a hangját nálunk, ha Dunra várt, hogy kint valahol a Godric's Hollowba együtt császkáljanak.
Szegény Alice. Egészen biztos vagyok benne, hogy nem azért tért be ide, hátha teljesen váratlan módon összefuthat velem. Vannak, akik nem hisznek a véletlenekben, lévén mindennek kell lennie valami magyarázatának, valami okának, de én soha nem voltam ilyen ember. Én hiszek a véletlenekben. Nem hiszem, hogy valami felsőbb hatalom akarta, hogy a mai napon így történjenek a dolgok – én csak meg akartam inni egy vajsört egy barátommal, az, hogy pont olyan emberekhez ültünk le hallótávolságban, akik valami számomra érdekeset kotyogtak el… nos, az véletlen. Alice felbukkanása már egyértelműen kevésbé véletlen, hiszen előbb-utóbb minden Roxfortost be szokott enni a fene a Három Seprűbe, amikor végre szabad kijárásuk van a hétvégén. Ugyanígy tettem én is mindig, amíg az iskolát tapostam. Ami valljuk be, igazán nem volt olyan régen, hogy nosztalgikusan kelljen gondolnom rá, szinte csak tegnap volt, hogy letettem az utolsó vizsgáimat, épp hogy csak kinőttem azokat a talárokat, amin még a Hollóhát címere díszelgett. De a kék-ezüst sálamat a mai napig hordom egyébként is, mindegy, hogy a bátyáim szerint ez mennyire gyerekes, vagy nem gyerekes dolog… Visszatottyanok a helyemre, amikor Alice megindul felém, némi idegességgel, de tetettett nyugalommal csavargatom egy hajtincsemet a mutatóujjam köré, majd le onnan, aztán újra vissza… ha másról lenne szó, talán azonnal belevágnék a dolgok közepébe, de úgy érzem, ezt Alice-szel nem tehetem meg, pedig nem kenyerem a köntörfalazás. De amikor róla van szó… bah, Merlin gatyájára, ez egy bonyolult helyzet! Kedvelem Alice-t. Talán volt egy időszak, amikor még nem értettem Duncan és Alice bonyolult kapcsolatát, amikor az utálat még csak egyszerű utálat volt, de akkor még gyerekek voltunk. Azóta sok mindent meg tudtam, sok mindent megértettem, de a tudástól a helyzet csak bonyolultabb lett, ami mindig is arra késztetett, hogy ne személyeskedjek túl sokat Alice-szel. Annak ellenére, hogy tényleg kedvelem. Helyes lány. Kedves. Talán kicsit különös, de ez érthető, és egyébként is rajongok a különös emberekért. - Hogy vagy? Mi újság? Hogy bánik veled az utolsó év? – teszem fel a kérdéseket ráérős egymásutánisággal, a nyelvemre talán soha életemben nem fogok tudni csomót kötni. Ennyi felvezetést pedig igazán megengedhetek magamnak, mielőtt bármit is számon kérnék rajta. Hiszen hogy is jövök én ehhez egyébként? Hagyhatnám figyelmen kívül is az egész dolgot… de tudom, arra nem lennék képes. És igazán nem csak Duncan miatt. Alice miatt is. Na meg persze, a saját kotnyelességem miatt.
Leültem. Kérdése az udvariasság magas mivoltát tükrözték. Mind rám szegeződtek. Tudtam nem csak azt akarja tudni hogy mi van velem és hogy vagyok. Valami mást ez csak bevezetés a könyv első lapjain. Most biztos örülne Dun a költő gondolataimnak vagyis inkább fogná a fejét, hogy milyen gáz húga van. -Jól vagyok. Semmi különös...- egy pillanatra elhallgatok. Mert ez így nem igaz sok minden történt velem. A jól vagyok az elmúlt hetekben automatikussá vált, hogy ezt mondja mindenkinek. Seth rám támadt és hát elég csúnyán végződött... Crucio átkokkal... Legalább nem haltam bele és már pletykák szállnak rólam. Iskola szerte reeől és más dologról is. Nem tudom ki volt az, de valaki hallotta az egészet, amit Mcgonagallnak mondtam két nappal ezelőtt és vészesen terjed. Biztos vagyok benne hogy Nick volt vagy valamelyik kép a szobában, aki ki hallgata az egész beszélgetést és nagyon utálom ezért azt a személyt. Bár merre megyek rám szegeződnek a tekintek vagy az egyik miatt vagy a a gyengélkedős esett miatt amiről nem tudják miért is voltam ott több napon keresztül Pomfrey ápolása alatt. Egy kisebb sóhajtás után folytattam is a mondandómat -Egész jól megy a suli bár van egy-két tanár, aki szeret rám akaszkodni. Veled mi újság? A tolmácsolás, hogy megy?- kérdezek vissza Deere. Ő aztán többet beszél, mint én és el leszek egy darabig, ha úgy alakul az egész. Még mindig nem tudtam mi az oka, hogy velem akart beszélni. Lehet, hogy valakire vár és unatkozik itt, így lefoglalhatja fölösleges idejét, hogy engem kérdezzen ki. Duncanre nem mertem rá kérdezni. Miért nem? Mert biztos elmondaná Odette neki, hogy érdeklődtem felőle. Bár nagyon érdekelt, hogy telik a bátyám egy napja Roxfort után. Kihozták a sörömet. Megköszöntem és elmerengtem. Sokszor történik ilyen, hogy nem tudok másokra koncentrálni még, ha Frank is az aki beszél hozzám, hiába érdekel mit mond a gondoltaim mélyebb bugyraiba merülök, mint most mikor Dun eszembe jutott. Jobb lett volna meg halnom és akkor tényleg apuval ketten élhetnének együtt. Nem kellett volna küzdenem Seth ellen. Ezt már sokszor át gondoltam az elmúlt napokban és héten is. Tökéletesen tudom, hogy valahol valamikor változni fog ez a kapcsolatunk is és olyan lesz, mint régen. Lehet, hogy naiv és gyerekes állom, de azt szeretném, amikor négy éves voltam és viccből ijesztgetett engem és mikor szeretettel ölelt át, ha elestem, még anyu halála előtt... Tudom, hogy ott rejtőzik benne ez a Dun is... Taszít engem és ez nekem fáj.
Ha őszinte akarok lenni magammal, ennél nem igazán vártam részletesebb, vagy őszintébb választ. Tényleg nem. Nem igazán tudnék egy olyan alkalmat sem felidézni, amikor olyan igazi, bizalmas beszélgetést folytattunk volna Alice-szel, de hát ez igazán nem is meglepő. Ilyen beszélgetéseket én Duncannel szoktam folytatni, és még ha megpróbáltam volna, sem tudtam volna egyformán jó barátja lenni mindkettejüknek. Nem lett volna fair, mert előbb vagy utóbb választanom kellett volna, amilyen viszonyban ők vannak ez valóban elképzelhetetlen lenne. Akkor már egyszerűbb volt nem is igazán próbálkozni Alice-szel, és megmaradni Duncan bizalmasának. Őt egyébként sem lennék képes elveszíteni. Így maradt ez. Szóba állunk egymással, udvariasak és kedvesek vagyunk, de soha nem merészkedünk túlságosan nehéz beszélgetésekbe, megmaradunk a felszínen, épphogy csak kapargatjuk azt, és inkább elkerülünk igazi konfliktust. Akkor meg mégis mire készülök most…? - Jól vagyok én is, köszönöm kérdésed. Még igazán nem bíznak rám rettentő fontos dolgokat, de sokat kísérgetem a mentoromat, sokat tanulok tőle. Elkezdtem sellőül tanulni. Piszok nehéz – válaszolok aztán némileg beszédesebben a kérdésre, de hiába, én már csak én maradok, a számat soha, semmilyen körülmények között nem tudom befogni, még most sem, amikor egy kicsit valójában azért ideges vagyok. Még szerencse, hogy sikerült ennek megfelelő szakmát választanom magamnak… - Duncan is jól van. A hét elején találkoztam vele – talán nem kellene szóba hoznom, abból semmi jó nem származna, ha elkezdenénk kitaglalni a bátyját, de valahogy úgy érzem lóg a levegőben a kérdés. Nem csak én látom kevesebbet Duncant most, hogy idén már nem együtt ébredünk a Hollóhát toronyban, de feltételezem, hogy így még jobban megy a fiúnak, hogy elkerülje a húgát. Szomorú, de ebbe nem szabad belefolynom, soha nem is akartam… - Figyelj csak… - kezdek aztán bele hirtelen, átmenet nélkül. Hiába kerülgetném a lényeget, amiért ide hívtam az asztalhoz, előbb-utóbb szóba kell hoznom, és akkor akár túl is eshetnénk rajta, mielőtt esetleg kínos csend borulna ránk - Az előbb hallottam valami furcsát a szomszédos asztalnál – biccentek a tőlem jobbra iszogató, még mindig hangosan fecsegő lányokra - Azt mondták, hogy aurornak akarsz állni. És felvettek a képzésre – bököm ki végül némi kelletlenséggel, és azt hiszem több kíváncsisággal, mint számonkéréssel. Elvégre nem a döntését akarom számon kérni rajta, tényleg nem…! Csak tudni akarom az igazságot. Hogy mit kezdek azzal később, azt még magam sem tudom.
A hallgatás a legjobb dolog. Olyankor, nem mindig figyelek arra amit mond az illető. Hallgatok és gondolataimba mélyedve ülök igazából Odette-tel szemben. A bátyám nevére a csak egyet bólintok. Talán Odette tudná valamikor meg adni a választ arra hogy jobb kapcsolatom legyen. Nem merem meg kérdezni sosem mertem megkérdezni tőle. ~Hé, Odette, figyelj, szeretném megtudni. Hogyan tudnék a bátyámmal jobb kapcsolatban lenni? Biztos tudod rá a választ.~ Ez a legabszurdabb dolog a világon. Mindig elvettem ezt a kérdést. Mikor belekezd a mondókájába a szomszédos asztaltársaságra pillantok. Csupa alsóbb éves Roxfortos diák és csak is a Griffendélből voltak ott ketten. Mikor kimondja azt a két szót; auror és felvettek. Legszívesebben elsüllyednék az asztal alá vagy a föld mélyére, de csak az asztal szélére szegezem a tekintettem és komoly hangon szólalok meg. A mosolyom is eltűnik az arcomról abban a pillanatban. -Mit akarsz hallani?- Kérdezem meg tőle.- Azt hogy igaz, vagy azt hogy hazugság és pletyka?- a hangom a mondat végére el csuklik. Miért is ne mondanám el neki? Már felnőtt vagyok és ha apa ezek után megtudná Odettetől és kitagadna az se érdekelne. A származásom a legkisebb dolog a világon. Jó érdekelne, mert szeretem őt meg Dunt is. De ahányszor belegondoltam abba hogy elmondja nekik. Mindig az elkétségeskedett láttam az arcukon. Anyu halála miatt. Pedig tudják ők is, hogy én láttam az egészet én voltam öt éves gyerekként a Wizengamot előtt kihallgatáson sok öreg felnőtt társaságában. Pedig igen is tudja Dun, hogy nem tudott volna ő sem semmit se tenni. Odette van annyira megértő hogy nem mondja tovább, ha meg kérem a családomnak. A kiváncsi szemeibe nézek - Igen, már hét éve tudom, hogy auror akarok lenni. Tudod, mint an...- nem folyatom tovább ő is hallotta már ezt. Ha nem így történt volna sosem költözünk apuval Godric's Hollowba, ahol közelben vannak a nagyszülők. Apunak ez kellett nekünk meg egy új környezet, ami nem emlékeztet anya halálára. -Azóta nem mondom el nekik az igazat. Felvettek az előkészítőjére a nemzetközi képzőbe az Axiliumba Nem kell magyaráznom hova járt anyám éppen oda ahova felvettek. Moody vagyok. Ez folyik a véremben és a vér nem válik vízzé. Nem döntöttem, pedig vészesen itt a határidő a nyakamon... De döntöttem csak ezt meg mondani nekik. Nem tudom már egy ideje hazudok a szeretteimnek. Milyen kellemetlen. Dun szerintem a képembe nevetne, ha tudná az ő húga a franciaországi előképző osztályra került. Az aki, még egy poharat is kiejti a kezéből. -Most mihez kezdesz ezzel? Nem tudok Odettere nézni. Elárultam a családomat a saját célom elérése miatt, azért mert én meg akarom védeni őket és másokat is attól amit én láttam aminek én voltam szem és fül tanúja. A kacajok... az átkok... előttem hullt a földre Ő... És hat puffanás... hat dehopponálás...
- Az igazat – ebben nem hezitálok, tudom, hogy mit szeretnék hallani. Nem vagyok oda a hazugságokért, nem mondom, hogy ne fordulna elő velem is, hogy nem mondok igazat, de annak nyomós okának kell lennie. Nagyon is tisztelek mindent, ami igaz és való, és nem gondolom úgy, hogy hazudnunk kellene egymásnak Alice-szel. Nem hiszem, hogy valaha is hazudtam neki. Épp csak elhallgattam, de azok a titkok nem az én titkaim, és nem rajtam áll, hogy valaha is megtudhatja-e őket. De soha nem ferdítettem el neki az igazságot, ezért remélem, hogy ő sem tesz velem így, főleg, hogy most már voltaképpen mindegy is, mit mond. A hallottak kellőképpen a fülembe ültették a bogarat ahhoz, hogy ha nem tőle tudom meg az igazságot, akkor kicsit utána járjak. Az már tényleg sokkal fogósabb és ravasz kérdés, hogy ezek után mihez fogok kezdeni, de egyelőre mindenképpen az élvez elsőbbséget, hogy végighallgassam a lány mondandóját. Szerencsére egy kicsit azért megered a nyelve. - Megértelek… - szusszanom halkan, értem, hogyne érteném? Még így is, hogy ösztönösen elharapja a mondatot tudom, hogy mi járhat a fejében és nem tudom, ki tudná hibáztatni azért, hogyha elhunyt édesanyja nyomdokaiba szeretne lépni. Ahogy ismerem magamat, talán én is pont így cselekednék a helyében, de már előre látom, hogy milyen nehéz lesz ezt a családjával is megértetnie. Igen, megértem, hogy miért füllentett. Tényleg. Bár talán bízhatna egy kicsit jobban is a hozzátartozóiban, noha amilyen nehéz az életük, nem kellene csodálkozni ezen sem, hogy nem teszi - Gratulálok! – bököm ki aztán egy hosszabb hallgatás után, amint rátalálok a hangomra újra, és még rá is sikerül mosolyognom a lányra. Igen, most jutott csak eszembe, hogy bizonyára nagyon kevesen gratuláltak még neki ehhez, sőt, a legfontosabb emberek az életében, vagyis a családtagjai nem is tudnak erről, vagyis nem is gratulálhattak neki. Ettől még megérdemli, nem? Ez egyáltalán nem apróság! Nem mondom, talán még én sem feltételeztem volna róla, hogy megvan benne az, ami ehhez a pályához kell, de készségesen elismerem a saját tévedésemet. - Nem tudom – felelem őszintén, immáron mosolytalanul - Te mit kezdesz vele? Nem akarod elmondani nekik? – dobom vissza a kérdést elgondolkodva.
Ezt így nem sokan mondták szemtől szembe, de jól eset. Elmosolyodtam. Kérdésemre nem érkezik olyan válasz ami megfelelne. A nem tudom egy olyan válasz, amit talán sosem értek még akkor sem, ha én mondom ki ugyan ezeket egy ilyen kérdésnél. Miért nehéz ezt eldönteni. Kérdése pontosan arra irányul amire én is azt mondom, hogy nem tudom. Nekik? Dun és Apu. Dunt, nem is érdekelné ő magával van elfoglalva, nem törödik csak a saját érzés világával. Utálja a saját testvérét akkor a választott munkámat is kritizálná. Apunak pedig próbáltam. Igen minden alkalommal, mikor volt valami lehetőség, de valami nem engedte. Gyáva vagyok. Bátran elő kellett volna állnom, de nem tudtam, nem tudtam igazán griffendélesként viselkedni. -Nem fogom elmondani még nem. Karácsony előtt biztos, hogy nem.-sóhajtok egyet. -Bár talán azt se vennék észre hogy nem is itt folytatom a következő félévet... Mély levegőt vettem és rá pillantottam a Odettere. Független? Igen az. Sok minden kavargott bennem és barátaim mind mondták, de Emmeline-on és Franken kívül nem ismerik a családi hátteremet, hogy milyen a viszonyom apuval és a bátyámmal. Ők pedig mind az érdekemet helyezik előtérbe és azt mondják amit hallani akarok. McGonagall is pontosan ezt teszi nem tud független lenni, mindent tud rólam és egy ilyen, diákot nem akar elveszíteni. Ő az én kedvenc tanárom és neki is nehéz elengednie engem. A családommal más a helyzet. Apu, fogolyként otthon tartana és a házasságomig nem engedne el a legrosszabb esettben vagy csalódna bennem, amivel nem akarok szembesülni. Igen, csalódna abban a kislányban, akit felnevelt egyedül. Annyiszor mondta nekem, hogy sok dologban hasonlítok anyura, akkor ebben miért ne tehetném? Előttem volt az a jelenet gyerekként, mikor egyszer meg említettem mit akarok csinálni és azok a szemek mindent elárultak róla mit gondol. Dun, pedig nem tudom mit tenne kiszámíthatatlan. Nem is érdekelné őt vagy éppen bosszúsan csak ennyit mormogna el."Pff, halj meg te is, mint anya." Tipikus Dun stílusban. Több esett is fel vázoltam és egyikben sem jövök ki jól. -Nem tudom, választ kellene írnom, de nem tudom az egészről eldönteni mit tegyek. Még elutasíthatom, de nem akarom és mégis ott van apu. Nem gondoltam volna, hogy az előképzőre is felvesznek, ahonnan biztos bejutásom van a pályára.- Bele kortyoltam az elém kihozott sörbe. Megízleltem. Rég ittam sört, de ez most kifejezetten jól esett. - Mit tennél? Mit gondolsz hogy állnak hozzá?- Kérdezem meg Odettet Miért tőle kérdezem ő ismeri őket igaz külső szemlélője még a családomnak. Ki tudja meddig? Az is igaz néha, amikor láttam, Dunt és Odettet valahogy mindig úgy képzeltem el a párkapcsolatot mintha ők lettek volna a minta. Sosem hívtam őket szerelmespárnak nyilvánosan, de titokba magamban azok voltak. Talán ő reálisabban látja a dolgokat. Neki is biztos van véleménye és az ő véleménye gyakran tud egyezni Dunéval is, de megeshet, hogy nem.
- Karácsonyig…? – ismétlem meg a szavait kissé elbambulva a poharam mélyére, és azt egészen biztos tudom, hogy karácsonyig fogalmam sincs, hogyan kerülhetném el ezt a beszélgetést Dunnal. Kétség sem férhet hozzá, ebben az időszakban (is) többet találkozok a fiúval, mint Alice, aki a Roxfort falai közé van szorítva, de aztán ott lesz a karácsony, amikor vélhetőleg együtt tölt egy kis időt a családjával ő is, és hát az ünnepek alatt én sem szándékoztam volna túlságosan kerülni a Griffen házat. Idejét nem tudom, utoljára mikor is hazudhattam Duncannek bármivel kapcsolatban. Persze az elhallgatás nem egészen ugyanaz, mint a hazugság, de már az is olyasmi, amivel nem igazán szeretnék élni. Ugyanakkor Alice-nek sem kívánok rosszat, keresztbetenni sem tennék neki szívesen, ez így azonban számomra olyan patthelyzet, amitől egy szemernyi idegesség fog el már most… később még sokat fogok ezen rágódni. - Ne légy nevetséges, már hogyne vennék észre? – rezzenek ki ezekre a szavakra a merengésemből. Ha még azt vesszük, hogy Alice soha nem ismerte a bátyja ellenségességének igazi okait, az édesapja akkor is figyel rá annyira, hogy észrevegyen egy ilyen változást. Rágcsálni kezdem az alsó ajkamat, körmömmel a vajsörös korsón kocogtatok. Érzem a szavain, hogy ahogy nekem, úgy neki is nehezére esik döntést hozni saját helyzetével kapcsolatban, noha az okaink egészen mások. Nehezemre esik az is, hogy mint a bátyjához közelálló személy mondjak véleményt, vagy úgy, mintha Duncan nem is lenne a képben. De már hogyne lenne…? Ha ő nem lenne, igazán nem ismerném Alice-t sem, még kevésbé, mint amennyire most ismerem, és ha őszinték akarunk lenni, talán nem is igazán érdekelne, hiszen vajmi kevés kapcsolódási pont lenne csak az életünkben. Ez azonban nem így van. Vannak közös pontok, és vagyok olyan szerencsétlen, hogy én csöppenjek bele mindennek a közepébe… - Először is… szerintem el kellene mondanod édesapádnak. Talán kiborulna, megijedne, biztos, hogy rettenetesen féltene, de szeret téged, és ezért őszintén hiszem, hogy segíthetne meghozni ezt a fontos döntést is – mondom aztán, amikor összeszedem magamban a gondolataimat a helyzettel kapcsolatban. Mindig is az őszinteség híve voltam, s noha jelenleg nekem sokban segítene, ha Alice nem titkolózna tovább a családja előtt, nem csak ezen okból kifolyólag biztatom erre. Sok dolgon ment át a családja, ő is, nem kellene a dolgokat még rosszabbá tenni hazugságokkal. Dunnak is szoktam ezt mondani, de már rég nem tettem, mert… mert nem akarok még jobban beleszólni - Nem kell egyedül végigmenned ezen. Remélem ezt tudod – nézek aztán fel a lányra komolyan. Az édesanyja elment, de attól még nincs egyedül. Az ember sosincs egyedül, amíg ott van neki a családja, még akkor is, ha az a család közel sem tökéletes. - Ami pedig az iskolát illeti… ha igazán érdekel, szerintem menned kéne. Ha ezt akarod csinálni, akkor ne most ijedj meg – folytatom aztán egy fokkal könnyedebben.
- Igen, mégis hogy nézne ki az hogy levélben írok haza erről az egészről. Bár, elképzeltem már ezt, az egészet, hogy levélben megírom az egészet esettet így kiöntve nekik a lelkemet, és nem vágnak a szavaimba. Talán jobban kiborulna apu, mint hinném. Talán Dunt, nem érdekelné, az egész. De még annak ellenére, hogy hét éve ennek a hazugságom vagy titkom, Igen ez jobban hangzik, árnyékában élek, rosszul sülne el. Személyesen kell elő állnom ezzel és mögöttem egy biztos háttérrel, akik támogatnak, mint Emmeline és Frank. Ők valamilyen szinten mellettem állnak. Bár legszívesebben nem engednének el engem, most csak az előkészítőre se. Nem vennék észre, mert Dun, sosem beszélt az iskolában velem sosem írt az elmúlt hónapokban nekem egy levelet sem. Aputól csak a lapja jön minden hétvégén meg a reggelihez és néha mellékel valamit hozzá pár sort vagy pár gondolatot. Sosem írta egyetlen sorában sem azt. "Hogy vagy? Hogy telik a suli?" Talán még elsőben írt nekem ilyet. Talán nem lánynak kellett volna születnem. Talán nem kellene előttük olyan érzelgősnek lennem. Vagy egyáltalán nem kellene velük beszélnem és akkor észre vennének. Apu a munkájába temetkezik minden alkalommal nyáron is egyre többször a munka van az előtérbe, pedig a nyár az az időszak mikor én is otthon vagyok. Szívesen bújnék oda a karjaiba, mint kislányként, de már egyre kevesebb az ilyen alkalom. Mi történt a családommal? Távolság tartószeretetben élek velük. Dun utál ezt nyáron nagyon keményen tudtomra adta. Olyan, jövőképet tudnak rólam ami hazugság. A gyógynövénytermesztői hivatást látják maguk előtt, amit az RBF és az év végi vizsgákon látszik hogy Kiváló vagyok belőle. Minek tettem rúnaismertből RBF-et? Azt se tudják. Én csak a kis Alice vagyok. Ahogy mondja Dee a szavakat. Pontosan ettől féltem. Kiborulna, féltene és meg ijedne. Ezek után, a szobámba zártana vagy kitagadna bár ilyet nem tett a családunk már rég óta. El tudtam képzelni ezt is, mert a legrosszabb mégis ez, lenne. Több száz eset volt már a fejembe a legrosszabbtól kezdve a legenyhébb már-már utópisztikus jelenetekig. Ahol Dun is ott van és gratulálnak az egészhez és meg dicsérnek hogy és velem együtt örülnek. Az aurori pályával a halálos ítéletemet írom alá előttük. Mert hisz veszélyességét tekintve, mondhatjuk, hogy ebben a szakmában nem sokan élik meg a hatvan vagy hetven éves kort. - Nem ijedtem meg. Csak a következményeket, nem látom előre, hogyan fognak reagálni rá. Könnyebb lenne talán úgy, ha tudnám. Könnyebb lenne felkészülnöm. Néha úgy szeretnék egy kicsit a jövőbe látni. Tudom Duncant egyáltalán nem érdekli az életem tőle aztán itt és most azonnal meghalhatok az se rázná meg. Bocsánat, de így van, velem szívtelen velem.- egy nagyot sóhajtok és folytatom. - Apu, pedig hát... Az az ember, aki hangulat függő, hogy reagálja le a dolgokat. Bele kortyoltam a sörömbe. Néha olyan haszna vehetetlennek érzem magam, hogy az csak na. Most is ebben az állapotban voltam. Dee itt volt velem szembe. Egy ötletem volt, de nem mertem meg kérdezni tőle. Mégis milyen butaság, nem tenné meg értem, Odette. De meg kell kérdeznem tőle.
- Az igaz. De írhatnál is nekik, hogy jöjjenek el Roxmortsba. Megtehetnék. Ha ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy személyesen mondd el nekik – nem szeretem, amikor az emberek ostoba kifogásokat gyártanak, és talán mondanom sem kell, de jelenleg engem különösen rosszul érint Alice kifogása. Karácsonyig bőven van még annyi idő, hogy többször is találkozzak a bátyjával, többször is felmerüljön a „hogy vagy, mi újság?” kérdés, és akkor nem kéne beszámolnom neki arról, amit megtudtam Alice-ról? Lehetetlen kihívásnak tűnik ez számomra, pedig nem hiszek a lehetetlenben. Egyszerűen csak nem akarom, hogy titkaim legyenek előtte, és ennek a lehetőségnek gondolata már most idegessé tesz. Hiába… Alice azt hiszi Duncant nem érdekelnék ezek a fejlemények, de én tudom, hogy ez nem így van. Ezt azonban nem mondhatom el a lánynak, sőt, tudom, ha elmondanám… akkor sem hinné el egy szavamat sem, és ez bár nincs így jól, valahol mégis el tudom fogadni, mert ez Duncan döntése, ő akarta, hogy így álljanak a dolgok, vagyis én nem fogok beleszólni. Perpillanat ez is nehéz, de ezt meg tudom állni. Hiszen a múltkor úgyis azt mondta, hogy beszélni fog a húgával… erről, arról, kettejükről. Aminek már rég ideje van egyébként is. - Figyelj… - kezdek bele nagy sóhajjal, de aztán elhallgatok egy rövid időre mégis. Mit mondhatnék neki? Részben tudom, mit érez. Két bátyám van, folyton én voltam a családban a „kicsi”, a „gyenge”, épp csak én éltem a lehetőségeimmel és már rég bebizonyítottam a családomnak, szinte maradéktalanul, hogy nem az a gyenge, védtelen, ostoba kislány vagyok, aki még talán négy évesen voltam. De Alice családja fenekestül felfordult, mielőtt ő ezt megtehette volna, mielőtt felnőhetett volna a családja szeme láttára, és ezt az érzést valójában én nem ismerem. Rám odafigyelnek. Nem zárkóznak el előlem. Vagy ha igen, megyek utánuk és addig verem az ajtót, amíg be nem engednek. De Alice hozzám képest csendes, kevésbé akaratos lány. Ha azonban olyan bátorságot megkövetelő szakmát akar választani, mint aurornak lenni, akkor ideje lenne talán, hogy a családjával is bátor legyen. De én legyek az a pofátlan ember, aki ezt a szemébe mondja, holott igazán még csak barátok sem vagyunk…? - Az ismeretlen mindig ijesztő a jól ismerttel szemben. De ha vagy olyan bátor, hogy aurornak állj, akkor vagy olyan bátor is, hogy szembenézz a családoddal. Elvégre csak egyszer kell megtenned. Ha elég biztos vagy magadban, előbb-utóbb nem lesz más választásuk, mint megbékélni a döntéseddel. Idővel pedig talán büszke is lesz rád édesapád… de ha lehetőséget sem adsz nekik, ha nem bízol bennük egy kicsit sem, ők sem fognak benned – mondom ki végül kertelés nélkül, amit gondolok. Végtére is, nem kell elfogadnia, amit mondok, de éppen azért lehetek őszinte vele, mert nem vagyunk igazi barátok: a véleményem legkevésbé sem elfogult.
Ne, akarjak mindent egyszerre. Írhatnék, ha mernék, de mindkettőnek a szemébe mondani. Nem is mindkettőnek csak édesapáméba. A bátyámat nem érdekelné maximum addig nem figyelne, amíg aput szíven nem döföm egy mérgezettnyi tőr hírrel. Aztán lekiabálná a fejem, hogy a legrosszabb hívatást választottam, ami a biztos halállal egyenlő vagy egy sort mosolyogna, mert április tréfának tekintené a bejelentésem vagy nem szólna semmit az közönyös semmit nem mondó Dun lenne, közben az arcáról leolvasnám azt a mérget amit felém dob minden egyes kiejetett hanggal. - Igazad van, meg kellene írnom apunak, de...- nem folyatattam tovább. Nem kellene tényleg kifogásokat ki találnom. Egy nagy sóhajtással zártam le a mondatom. Dee szavait hallgattam, mennyi forgató könyv volt a fejemben mennyiszer lejátszottam az egészet. -Szerinted büszke lenne rám valamikor, bármelyikük is?- kibukott belőlem, mint amiben nem látom a realitást. Tényleg nem láttam optimistán, ehhez valahogy nagyon pesszimistán álltam hozzá. Odette kimondja azt, amitől félek és az egyszerű megoldásokat el is mondja rá. Míg a barátaim is meg mondják vagyis Line is, hogy jobb lenne már túl esnem ezen és ha kell akkor ott áll mögöttem és ő mondja ki a végszót. Nem akarok elfutni előle mégis úgy érzem magam mikor egy ló nem ugorja át az akadály, megmakacsolja magát. Hiába vezeti rá a lovasa mind untalan nem enged és az ugrás előtt meg áll és leblokkolva ott állok vele vagyis velük szembe és nyögdécselve, makogva valami mást mondok és nem azt, amit kellene. Nem nézzek a szembe ülő lányra inkább lesütöm szemeimet és úgy kezdtem bele. Bátorság. Ő bele lát valamennyire a dolgokba. - Mmm, Dee, szeretnélek megkérni valamire és tényleg komolyan. Én beszélek apuval, de vele nem. - A bátyámra utalva. -Te a barátnője vagy vagyis a barátja. - javítom ki Dun elégé allergiás, ha keverem a kettőt. - Vele nem akarok találkozni. Meg is mondtam neki nem kell soha látnia. Legalábbis így váltam el tőle és betartom ezt. Elmondanád neki ezt mikor én közöltem a hírt apuval. Veled sokkal ... Nem tudtam folyatni a mondatot, mert engem bántott az egész, hogy nincs köztem és a bátyám közt valami olyan, amire azt tudnám mondani testvérikapcsolat és szerintem Odette is rá jött erre. Nehéz erről beszélni, de hát Odette közelebb áll hozzá, mint én hozzá és most, ezért irigylem is Odettet. Nem azt mondom, hogy elvette a bátyámat. Mert sokszor úgy érzem nincs is csak névlegesen vagy amikor van azután eltűnik az éterben. Szerintem sokkal tűrhetőbben elő tudna állni vele, mint én, akit meg sem hallgat. Talán kicsit túlzok, de állandóan az idegeimen tipor Dun amikor közeledni próbálok felé csak taszít. Odette-tel és Matt-tel másképp áll hozzájuk és ha már itt van egy barátja miért ne kérném meg őt erre a feladatra... Komolyan gondoltam minden szót, amit mondtam. Elfogadom azt is ha azt mondja NEM. Akkor nem barátjától fogja megtudni Dun, hanem aputól. Én neki nem fogom el mondani elég lesz, ha apu szemébe kell néznem az nap.
De, de, de. Mindig csak az a de! Álszent lennék, ha azt mondanám, én nem tartozok azon emberek közé, akik néha szintén megállítják magukat egy „de”-vel, mielőtt a tettek mezejére léphetnének. Most itt azonban nem rólam van szó, hanem Alice-ről, és bár vettem a bátorságot, vagy inkább voltam olyan pofátlan, hogy belefolytam ebbe az ügybe, nem tudom, mennyire tudnék igazán jó tanácsokat adni a helyzettel kapcsolatban. Csak próbálok nem butaságokat mondani, és őszintének lenni. Ez utóbbi meglepő módon könnyebb, mint az előbbi. - Szerintem igen. Nem tudom, miért tartod olyan lehetetlennek, hogy a családod büszke legyen rád, Alice – mondom ki köntörfalazás nélkül. Mintha lehetetlennek tartaná azt is, hogy a családja szereti. Persze tudom, Duncanről pontosan ezt gondolja, és bár valójában ez nem igaz, de az ő szemszögéből nézve ez sajnos helyénvaló. De az édesapja? Lehet, hogy nagy csapás érte az ő családjukat, lehet, hogy egyikük kapcsolata sem ideális a másikukkal, sőt, nagyon is ingatag, de bennem soha nem volt egy szemernyi kétkedés sem azzal kapcsolatban, hogy Mr. Griffen szereti a gyerekeit. Ha ellenkezne is Alice-szel az aurori pálya miatt, az is csak azért lenne, mert félti, vagyis egyértelműen szereti, nagyon is. Ha pedig szereti, akkor előbb vagy utóbb be fogja látni, hogy a lányából, teszem azt, remek auror lehet, és igen is lehet egy napon büszke is a választására. Csak időt és lehetőséget kell adni neki. - Hm? – pillantok aztán komolyan Alice-re, ahogy felvezeti, szeretne kérni tőlem valamit. Szinte már látom magam előtt, hogy ebből az fog kikerekedni, hogy nem szeretné, ha bárkinek is elmondanám a kis titkát, mert ez az ő dolga. Én lepődök meg aztán a legjobban, amikor kiderül, hogy ennek a tökéletes ellenkezőjéről van szó - Mi? – nem is akarom leplezni, hogy meglepődök. Egy pillanatra még arról is megfeledkezek, hogy tulajdonképpen ez a kérés nekem végtére is kapóra jön, annyira leköti a figyelmemet az, hogy megrágjam magamban: még mindig meg tudok lepődni azon, hogy Duncannek mennyire remekül sikerült teljesen elidegenítenie magától a húgát… ez a legszomorúbb az egészben. Lassan találok csak vissza gondolataim eredeti fonalához. Nem találom kimondottan etikusnak, hogy én tegyem meg ezt a nagy bejelentést, ugyanakkor ha tényleg nem akarok titkolózni Duncan előtt, akkor ez a tökéletes megoldás számomra is, és ha komolyan mondja, akkor Alice-nek sem negatívum… akár meg is tehetem - Ha egészen biztos vagy benne… elmondhatom neki – felelem aztán egy apró sóhajjal fürkészve a lányt.
Valahol tényleg legbelül lehetetlennek tartom azt, hogy büszkék lesznek valaha is rám. Még én se vagyok magamra büszke, ez csak egy lépcsőfoka annak, hogy aurorrá váljak és rengeteg buktatója van. Nem is attól félek, hogy négy-öt év múlva büszkék lesznek rám, hanem attól, hogyha nem sikerül azzá válnom akivé szeretnék és elbukom és akkor ők jönnek a "megmondtamneked" válasszal. Valahol itt kezdődnek egyes gondjaim. Aztán tovább tetőzik, hogyha én is otthagyom őket idő előtt, mi fog apuval történni. Annyi minden szól ez ellen, hogy a szívemet kövessem. Az eszem mindig mást mond, így kellene úgy kellene. Egy nagyot sóhajtok. Beleegyezett, ha én is ezt szeretném igen azt szeretném, bár lehet hogy karácsonyig várnom kellene. De neki is igaza van túl kell esnem rajta minél előbb. - Igen, az a fontos, hogy ne tőle tudja meg apu. Két hét múlva ilyenkor. -Döntöm el magamban apu már tudni fogja és feltehetőleg a bátyám is. Bele borzongok ebbe a döntésbe. Miért teszem ezt magammal minden alkalommal megnehezítem a döntésemet. Két évvel ezelőtt el kellett volna mondanom mikor az RBF vizsgáimra készültem. De nem nem volt merszem. Akkor mikor először fel merült bennem nem kellett volna hazudnom utána. Mert apunak egyszer elmondtam, de azt az elkeseredettséget, ami az arcára kiült és az a fal fehér arc, mintha maga előtt látta volna a jövőmet és a halálomat. Szörnyű volt az egész. Még mindig előttem van az a egész kép. Utána persze sosem említettem meg előtte csak azt, amiből jó voltam kerestem egy tökéletesnek tűnő elfogadható szakmát. Nem is tudom. Apuval tudok beszélgetni de a kényes témákat bizonyos napokon kerülni kell ezt megtanultam az évek során főleg ünnepekkor, mikor együtt az "egész" család. Beszámol mindenki az érdektelen dolgokról és olyanokról esik szó ami oldja a feszültséget, igen köztünk, a zenéről hogy milyen szépen játszok és milyen sokat fejlődtem. Vagy éppen Dun megjelent könyve a téma. Egy aranyvérű család komolysága jellemez minket, csak annyi veszekedés van amennyi belefér. Mikor ki kapsz a csoportodba két tőled különböző embert és próbálsz velük együtt működni és megoldani az előttünk álló feladatot, de az egyik teljesen elutasítóan, felsőbb rendűen viselkedik (rendszerint ezek a hollóhátasok, akik mindenre tudják a megoldást és más megoldása nem is jó) és a másik maga feje módján próbálja közölni a feladat megoldást és furcsán (na azok a hugrabugosok), de egyik sem éppen a leghelyesebb és az én feladat megoldási tervemnél egyiknek sem felelne meg mert eszement és sebeket tépő (ez lenne a griffendéles diák). - Komolyan, mondtam ne tudja meg apunál előbb kapsz egy levelet az napra. Rendben?- mondom bizonytalanul és még halkan még magam sem vagyok benne biztos, hogy meg teszem. Azért is meg fogom tenni, mert bátor vagyok és erős is, bár az utóbbi akkor lenne igaz rám, ha Dunnak is a szemébe mondanám.
- Rendben. De ne később – bólintok rá újfent én is, arra jutva, hogy ez még mindig egy olyan arany középút, amivel együtt tudok élni. Egy ideig ugyan titkolóznom kell Duncan előtt, de végül elmondhatom neki, és ha úgysem Alice akarja ezt megtenni, és inkább azt akarja, hogy tőlem tudja meg, ne a családja tagjaitól… hát, akkor legalább neki is szívességet teszek, és úgy történnek a dolgok, ahogy az neki kényelmes. Még akkor is, ha valójában nem látom a dolog logikáját, hiszen ez egy családi ügy. Még ha Alice és Dun nem is igazán vannak beszélőviszonyba, Dun akár az apjuktól is megtudhatná, nem hiszem, hogy rosszabb lenne az, mintha tőlem tudná meg. Maximum annyiban, hogy ha kiborítja a hír… és én tudom, más okokból fogja esetlegesen kiborítani, mint azt Alice hiszi, akkor én legalább ott tudok lenni mellette, és meg tudom nyugtatni, és… talán meg tudom vele értetni azt is, hogy én miért támogatnám a helyében Alice-t. Mert erre van szüksége, és kész. Manapság egyébként sem életbiztosítás már az sem, ha valaki boszorkánynak vagy varázslónak született. Zavaros időket élünk. Még nem lóg mindegyikünk feje felett ott a guillotine bárdja, de úgy érzem, hogy az az idő is el fog jönni… és akkor szükség lesz minden biztos varázstudóra. Ha Alice-t egy kicsit is felkészítik erre az előkészítőn, márpedig fel fogják… az csak előnyére válhat. Hiszen még évek választják el attól, hogy igazi auror legyen, előbb be kell fejeznie az iskolát. A szakma veszélyein szerintem ráérünk aggódni akkor, de addigra már egy egészen más Alice lesz szerintem. Ha képes befejezni a képzést, az azt is fogja jelenteni, hogy már tud vigyázni magára. Szerencsére én képes vagyok objektívan végiggondolni ezt az egészet. Talán segíthetek majd a Griffen család férfitagjainak is abban, hogy ezt mind belássák. És remélem, Alice-nek sem fog inába szállni a bátorsága. Komolyan mondom, én szinte drukkolni kezdtem neki. - Jó, jó, rendben – vágom aztán rá kissé türelmetlenül - A szavamat adom – teszem aztán hozzá, hogy megnyugtassam a lányt, hiszen kissé idegesnek tűnik. Igaz, nem olyan a kapcsolatunk, hogy talán belém vesse feltétel nélküli bizalmát, de tényleg nem áll szándékom felborítani a tervét - De ha két hét múlva nem jelentkezel… elmondom Duncannek. Ne haragudj, de nem fogok előtte titkolózni csak azért, mert képtelen vagy döntést hozni. Remélem ezt megérted – mondom ki aztán egyenesen. Ha már egyszer úgyis ezt fogom tenni, mert biztos vagyok, hogy ezt fogom tenni, akkor ezzel kapcsolatban is őszinte leszek. És valójában azt remélem, hogy ez egy kicsit motiválni fogja. Ha mindenképpen szélnek fogom ereszteni az információt, akkor talán ő is jobban hajlik arra, hogy így tegyen, - Hát… őszintén szólva csak ezért hívtalak ide – vallom be, miután egy sietős mozdulattal felhörpintem a maradék vajsörömet. Most, hogy már nem nyomja a lelkemet a furcsa információ, amit a Seprűben szedtem össze, és elégedetten elmondhatom, hogy tisztáztam a helyzetet a lánnyal, már nincs okom a maradásra. Hiszen már rég menni akartam - Ha nem bánod, megyek is tovább. Gondolom van jobb dolgod neked is. De azért örülök, hogy láttalak… - folytatom apró mosollyal, és most már végre ténylegesen is magamra húzom a kabátomat, nem csak készülök rá - Várni fogom a baglyodat, Alice – teszem hozzá, ahogy lassan felkecmergek az asztaltól, s még megvárom, amíg elbúcsúzunk egymástól, de aztán távozni fogok a Három Seprűből. Mára elég volt ennyi izgalom.
//részemről ez záró, ha neked sem gond (ha mégis szerettél volna még valamit nyugodtan szaladj utánam), köszönöm a játékot :3//
Odette nagyon határozott, hozzám képest. Bár én is néha ennyire határozottan neki állnék és betudnám vallani magamnak a tényeket, amik valósak, de mégsem hiszek úgy bennük. Odette keményen elmondta meg kaptam az ultimátumot. Két hetem van elrendezni a dolgokat. Rá sem néztem, a gondolataim lekötöttek. Mikor újból hozzám szólt, kizökkentett gondolataimból. Megkönnyebbültem valamelyest. Igenis jól esett, hogy többet erről nem kell beszélnem és csak ezért hívott ide. Mikor pedig búcsúzkodni kezdett. -Köszönöm, Dee.- Mondtam teljesen őszintén és hálásan felé nézve. Lehet, hogy hangomból kicsengett még az a zavar és felmerülő gond, amivel szembe kell néznem ezek után. Büszkének kellene lennem erre. Akkor tudnám teljesen elfogadni, ha nem lennének kétségeim. Aput illetően. Frankkel való kapcsolatommal illetően. Mindenkit el kell engednem és az lesz a legnehezebb része az egésznek, hogy az ellenségeim elől megvédjem őket. Mert ellenségekkel járó munka ez, aki ott bántanak téged, ahol a leggyengébb vagy, vagyis a szeretteidnél. Nem szabad gyengének lennem és tovább kell azon is lépnem, hogy elfogadjam azt, hogy Emmeline nem engedné meg sosem azt, hogy megszakítsam vele a mély barátságunkat. Fel kell fognom azt is, hogy tényleg nagy esélyem van, hogy egyszer az őseim útjára lépve aurorként szolgálhatom hazám az igazságot, megvédhetem a gyenge embereket. Nekem erősnek kell lennem meg kell erősödnöm. Odette fel, állt az asztaltól. Néztem, ahogy elmegy. Majd az asztalon könyököltem és a fejemet támasztottam. Halkan sóhajtottam. Majd ahhoz asztaltársaság felé néztem, akiktől Odette hallotta azt hogy aurornak készülök. Csak azzal óvatos megfigyeléssel figyeltem őket. Majd belépet Griffendéles kviddicscsapat néhány tagja és köztük Frank is. Ekkor döntöttem el, hogy nekem is ideje indulnom úgy Odette is távozott. Majd este úgy is összefutok vele itt, pedig nem szeretnék. Kifizettem a sört és távoztam. Visszamegyek a hálókörletbe megírom apunak a levelet. Ez a legjobb megoldás túl esni rajta.
by 
