1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Furcsa belegondolni, hogy lassan fél éve már, hogy egészen megváltozott az életünk. Nem merészkednék odáig, hogy felnőttünk, a magam nevében különösen nem, de azt nehéz lenne tagadni, hogy egészen más lett minden, mint amikor a Roxfortban ébredt az ember az óráira, a kényelmesen elé rakott reggelire, a kandallókban melegen ropogó tüzekre. És persze a barátaival együtt. A gyerekkori könnyedség, és a diákévek „sülve-főve” napjai után számomra nagyon is nehéz elfogadni a tényt, hogy nem a barátaim közvetlen közelében telik el minden egyes ébren töltött pillanatom. Sok minden hiányzik a Roxfortból, leginkább a gondtalanság látszatának megnyugtató gondolata, de leginkább azért azt sajnálom, hogy kénytelenek vagyunk hosszú órákat más helyeken tölteni, Duncan, Matthäus, és persze én. Nem mintha nem ugyanabban a községben laknánk még mindig, de a változás ugyanúgy érezhető. Minden reggel be kell vonszolnom magam a Minisztériumba, ami olykor igazán olyasmi, amihez semmi kedvem, még akkor sem, ha valójában tényleg érdekel az, amivel mostanság foglalkozom… de sokat kell a városon kívülre is mászkálnom. Lehet, hogy nekünk, varázslóknak, nem olyan macera az utazás, mint szegény mugliknak, de azért nem egyszerű az éjszaka közepén ébren lenni, csak hogy fényes nappal hoppanálhassak valamelyik tolmáccsal a világ másik végébe. Azért jócskán kárpótolnak a munkával járó izgalmak, de mindezek után mindig csak még jobban várok egy-egy találkát valamelyik fiúval. És nem igazán kérdéses, hogy melyik találkozókat szoktam jobban várni… magam sem tudnám elmondani, hogy ez a hirtelen, a megszokottnál több távolság teszi-e, de gyakran kapom azon magam a legváratlanabb pillanatokban, hogy szinte hatalmas sóhajokkal bámulok a semmibe, és vágyakozok egy bizonyos valaki társasága után. Néha ettől igazán lányos zavar lesz úrrá rajtam, ami egyáltalán nem jellemző rám. Nem jövök könnyen zavarba. De aztán meg, ha az illető pontosan ott van, ahol szeretném, hogy legyen, egy egészen kurtányi karnyújtásra, ahogy most is, azonnal megszűnik minden kellemetlen érzésem, és csak valami kellemes melegséggel eltöltő lanyha bizsergés marad… ez még mindig új, pedig nem most érzem először. - Hali – minden átmenet nélkül vetődök a nekem háttal várakozó fiúra, két karral átfogva a vállait, ami nagy feladat, tekintetbe véve, hogy magasabb nálam, de gyorsan el is engedem, mert ennyi kabát és sál társaságában ez így elég kényelmetlen. Mint mindig, ha sikerül rávennem, hogy velem ebédeljen a Minisztérium utcájának a végében találkozunk, és találomra választjuk ki, hogy merre tovább. Végül is az Abszol út sincs messze, de az sem szokott ellenemre lenni, hogy elvegyüljünk a város muglik lakta forgatagában - Jobbra, vagy balra? Milyen napod volt? – kérdezem aztán sebesen szembekerülve Duncannel, az arcomon a mosoly máris levakarhatatlan, holott egész délelőtt melankólia kerülgetett. Mostanában ilyen hatással van rám. Nem furcsa?
Hazudni Alicenak? A saját húgomnak? Könnyen megy, de ez fáj. Nagyon összepréseli a fájdalom a lelkem. Hazudni Mattnek és Deenek? Lehetetlen. Belém látnak. Jobban tudják mikor mit érzek, mint én saját magam! Vicces? Néha az...néha piszok kellemetlen. De ez fordítva is igaz. A szokásos találkozó helynél állok. Matt ma túl órázik, de nem is baj. Néha kell neki is a fejmosás. Meg nekem is. A szívem a szokásos ütemben kalimpál, de amint Odettre gondolok, felgyorsul. Pedig nem érzek iránta semmit. De ez egy újabb hazugság, magamnak. Talán a húgomnak van olykor igaza, magamnak hazudok a legtöbbet.
A falnál állok, ekkor 2 kéz ragadja meg a vállam, finoman. Meg sem rezzenek, csak elmosolyodom. Ebédelünk, ketten együtt. Majd hova tovább. Bízzuk a véletlenekre. - Hali kislány. - mosolyodom el, miközben fordulok felé és már indulunk is a szokásos út felé, szokásos tempónkban. Rengeteg Mugli sétálgat erre, még jó, hogy mi nem azok vagyunk, de remekül álcázzuk. - Hm. Balra. Unalmas és hazugsággal teli. Csak a szokásos. - figyelem a mosolyát, teljesen ellágyultam, amit néha élvezek is. - Neked? - mélyülök el íriszeibe, örülök, hogy láthatom, kell ennél több? Nekem nem! Feldob már csak a hangja is.
- Nem hangzik valami kellemesnek – pislantok fel Duncanre halványuló mosollyal, talán egy egészen kicsike szemrehányással a tekintetemben. Mindig is úgy gondoltam, hogy mindenki a saját szerencséjének kovácsa, vagyis tudom, hogy ha nagyon akarna, képes lenne ő is változtatni az állandó rutinján, azon, amilyen most az élete. Ugyanakkor jól ismerem, nagyon is, ismerem az okait, ismerem a motivációját, és meg is értem. Ezért nem szoktam soha ilyen nagy szavakkal dobálózni, mint „változás” meg „akarat”, mert néha talán mégsem egészen ezen múlik az életünk… néha nagyon is nehezemre esik nem beleszólni a dolgokba, de Duncan életének több olyan aspektusa is van, amibe nem szólok bele, pusztán azért, mert az egyik legfontosabb ember az életemben, és nem érzem magam mégsem jogosultnak erre… Könnyedén belekarolok. Újabb viszonylag új szokás, valahogy mégis egészen természetesen jön, és lehetne a mozdulat voltaképpen teljesen ártatlan is – valahogy mégis úgy érzem, hogy nem az. Mintha mostanában nem lehetne a közel eléggé közel, szeretném, hogy még közelebb legyen, és soha ne is menjen távolabb. Milyen szürreális, gyerekes vágy…! Sokszor azt gondolom belé is csak ugyanúgy kapaszkodok, mint ahogy az elmúlt gyerekkorba, az elmúlt diákévekbe, hiszen most nincsen más, csak zűrzavar, bizalmatlanság, bizonytalanság… és hogy őszinte legyek, sokszor nem találom mindebben a saját, a nekem kijelölt helyet. Hol állok? Mi vagyok én…? - Nem volt rossz. Megkezdtem a sellő nyelv-leckéimet a mentorommal. Merlin gatyájára, az aztán nehéz nyelv…! Fogalmam sincs, hogy valaha képes leszek-e megtanulni. Na, jó, valljuk be, egyszer biztosan meg fogom tanulni, mert nem hagyhatom, hogy egy nyelv kifogjon rajtam, de azt hiszem el fog még tartani egy darabig – csacsogom aztán könnyedén, rám jellemző bőszavúsággal, de hát nem tehetek róla, mindig sokat beszélek, a barátaimmal meg különösen könnyű elengedni magamat.
- Hamarosan úgyis kiborul a bili, mivel beszámolok neki pár dologról. De még nincs itt az ideje. - néztem mélyen magam elé, majd elmosolyodva néztem Deere. Aztán haladtunk is a tömegben, mint két mugli...Nekem nincs bajom velük, bár vannak akik szívtelenül kiirtják őket. Odette belém karol, ez meglep kicsit, de csak mosolyogva fogadom. Már régóta ismerem. Amikor élősszőr megismertük Mattel, hát nem is tudtuk lelőni. Annyit beszélt, hogy az nem igaz. De hozzászoktunk. Ő sokat beszél, ha kell, ha nem. Matt egy őrült, aki mindig benne volt a lecsóban, a legnagyobb nőcsábász, aki mindig nekimegy a veszélynek. Én pedig? Meghallgatok nyugisan mindenkit, de ha elpattan a húr, menekülj, mert senki se állít meg. Mi hárman, egy kis galerit alkotunk a mai napig. Csóválom meg a fejem így elgondolkodva, majd elmosolyodom, végül kikötünk, ő mit csinált ma. - Hát, te biztosan kitűnőre vizsgázol belőle! Mert ha nem! Lesz kapsz! - Végül persze beletörődve sóhajtok és újra övé a figyelmem. Eddig is az övé volt, de most az egészet bele értve. Még mindig belém kapaszkodva halad, én pedig mindezt hagyom. Miért is űzném el? Erre van logikus magyarázat. Mivel...már régóta jóban vagyunk, ezért, azt hiszem. Érdeklődve figyelem a tekintetemmel, elvégre nála sosem tudni, hiszen olyan gyorsan lehadar mindent, követni csak akkor lehet, amikor teljesen rá koncentrál az ember. - A kaja után merre tovább? Ma csináljuk azt, amihez neked van kedved, vagy menjünk oda...
A szavait hallva egy egészen picit felfelé szöknek a szemöldökeim, ahogy csípőből visszakérdezek - Igazán? És miket…? – valahogy Duncannel már rég túl vagyok azon a ponton azt hiszem, ahol még meg kellene válogatnom, hogy mikor, mibe ütöm bele az orromat, mire kérdezek rá gátlástalanul, és hol óvatoskodom. Vele már rég nem óvatoskodok. Elmondok neki jobbára minden apróságot az életemről, és tudom, hogy ő is megbízik bennem annyira, hogy hasonlóképp legyen. Már gyerekkorunk óta egymás legfőbb bizalmasai vagyunk, természetesen Mattet is beleértve azért a dologba, hogy teljes legyen a kép. Olyanok ők, mint testvéreim a tényleges testvéreim mellett is, és talán… igen, talán annál is többek, de ennek az érzésnek sosem tudtam igazán nevet adni. Tudom én azért, hogy mikor kell egy kicsit többet hallgatni, és kevesebbet beszélni, ha például Alice kerül terítékre, akkor inkább hallgatok, mint beszélek, de persze a saját kotnyeles kérdéseimnek most sem tudok ellenállni, kíváncsian pislantok fel Duncanre. Sosem akartam ebben befolyásolni, de igazából én örülnék, ha őszintébb életet tudna élni, noha tökéletesen megértem, miért teszi azt, amit. Nehéz ez. Neki leginkább, nekem meg az a nehéz, hogy elviseljem, neki nehéz… - Ejnye, no! – nevetem el magam aztán könnyedén a „fenyegetésre”, amit természetesen legkevésbé sem veszek komolyan, és egy kicsit meglököm a fiút az oldalammal. Hát ilyeneket mondani nekem…! - Az azért az még jócskán odébb lesz, tudod. Nincs annyira sok időm az új nyelvre, még a teendőimmel is végeznem kell, szóval csak egy órát tartunk hetente, ami nem túl sok… de legalább frissen tart – és nem mintha nem tanulnék a munkahelyemen minden nap valami újat, de igazság szerint egy kicsit hiányzik az iskolai körülmények között történő tanulás. Talán idővel majd elmúlik a hiányérzet, de egyelőre a nagyvilág egy kicsit ijesztő hely tud lenni, még egy kotnyeles, kíváncsi Hollóhátas számára is. Rögtön lehullik az ember hátsójáról a tojáshéj, ha a saját lábára kell állnia. - Szép időnk van, nincs túl hideg, elmehetnénk sétálni valamelyik parkba. Mit mondasz? – dobom be az ötletet hirtelen gondolva egyet. Egész nap benn ücsörögtem az irodában, jól esik kinyújtóztatni a lábaimat, ha az ember boszorkány, egyébként sem sétálgat túl sokat céltalanul, sokkal kézenfekvőbb helyváltoztatásra a hoppanálás, de most jól esne egy kis egyszerűség. Sosem volt olyan rigolyásan aranyvérű a családom, hogy megvetettünk volna ilyen egyszerű élvezeteket.
- Rászánom magam a napokban, hogy beavatom az utálatom gyümölcsébe, de gondban vagyok. Fogalmam nincs, hogyan álljak elé. - mosolyodom el kissé laposan, hiszen most szánom rá magam először, hogy elmondok neki ezt azt a szemébe. Nagy lépés...de valahol el kell kezdeni. Odette egy új nyelvvel küszködik, de ő nem vakvágányon halad legalább. Ha elbukik, fejmosást adok neki. Erre a válasza? Belém lök, amire csak nevetni kezdek és megcsóválom a fejem. - Nem viccnek szántam. - pillantok újra le rá, tudja jól, hogy sose emelnék rá se kezet, se pálcát. Ő ahhoz nekem túl fontos személy. És az a mosoly...és megint, és megint, az agyam, mint valami monoton filmet, amit direkt az én kínzásomra talált ki, játssza le a hangot, a képet, a szemét, a mosolyát, a szemét....BASSZA MEG! ÁÁÁÁLLJ!!!!! Elgondolkozva pislogok, a szívem kalapál és nem tudok lehiggadni, talán mert érzem magamon a tekintetét, talán mert tényleg nem szoktam így, ennyitől elveszteni a lábam alól a talajt. Ennél nem lehet lejjebb...szívem helyett dobpergés...Ó, pedig már azt hittem, elmúúúlt!! Pedig nem. A gondolataimból majdnem kiszalad a számon, hogy áppertén rád vagyok kiváncsi, képzeletben közelebb és ...más szituációban, de inkább visszafogom magam. Kicsit megrázom a fejem, kedvesen rámosolygok. - Nagy, bölcs, óriási jelentőségű gondolatok. Mondhatni világmegváltó frissen tartás. - bólogatok. - Veled bárhová képes vagyok elmenni. Szóval a mai napra a tiéd vagyok.- lököm vissza finomabban, úgy ahogy korábban ő is tette.
- Nem hiszem, hogy lehet ilyesmit jól tálalni, szóval mit számít igazán…? – teszem fel a kérdést némileg elkomorodva, hát az nem lesz egy vidám beszélgetés, ebben biztos vagyok, de ugyanakkor abban is, hogy már éppen itt az ideje ennek az egésznek - Csak legyél őszinte – szólalok aztán meg újra, semmi értelme a helyzetet újabb hazugságokkal tarkítani, és valójában, akárhogy is nézzük, a Griffen testvérek kapcsolata sokkal, de sokkal rosszabb már nem lehet, hiszen most sem mondható felhőtlennek a helyzetük, épp ellenkezőleg. De legalább még van remény arra, hogy minden rendbe jöjjön velük. Én mindenesetre hiszek ebben, mindig is úgy gondoltam, hogy Alice szívesen közelebb kerülne a bátyjához, ha az hagyná, és még mindig így van, annak ellenére, hogy milyen látszólagos gyűlöletben teltek az elmúlt évek… az ember sokat meg tud bocsájtani, ha akar, és mindent újjá lehet építeni, ami tönkrement. - Persze, persze – legyintek aztán komolytalanul, és önérzetesen felszegem az állam - Nos, tudhatnád, Griffen, hogy ha valaki bölcs az ismerőseid között, akkor az én vagyok, ki más? Próbáld csak meg tartani a lépést – dobom vissza az évődő megjegyzést, de halovány mosolyra áll a szám, mert az efféle évődések a Hollóhátasok között mindig is mindennaposnak számítottak, hát még a mi kis hármas fogatunkban, ahol mindenki másban remekelt az iskolai évek során, de azt azért sosem lehetett tagadni, hogy mind a hármunknak éles esze van, és még sokra vihetjük, ha mi is úgy akarjuk. Kiszélesedik a mosolyom, ahogy visszalök, majdnem ki is csúszik a karom az övéből, de aztán nem hagyom magam, visszacsusszanok, szorosan mellé, mindennapos természetességgel, noha valahol tudom, hogy ez egyáltalán nem természetes. Vagyis… eddig nem volt az - Akkor azt mondom, hogy veszünk valami finomat, és a parkban ebédelünk – indítványozom közben ezúttal inkább az utcán tartva a pillantásom, mert a gondolataim már így is jóval kesze-kuszábbak Duncan jelenlétében, mint azt bölcs dolognak tartanám. Még hogy én, a bölcs…! Mostanában mellette kicsit sem érzem magam még okosnak sem, mint akire rátelepedett az a bizonyos színű köd, amelynek a színét inkább még gondolatban sem mondom ki.
Nem tudtam tekintetétől elszakadni, minden pillanatban rá figyeltem, gondolataimban is Odette követelt magának figyelmet. Van egy óriási előnye, hogy velem van. Tud engem kezelni. A haragomat el tudja csitítani. Ezt elég kevesen mondhatják el magukról. Megint a Hollóhátas dolgokkal jön, de a vigyorom nem árulkodott ellenvetésről. Rám emelt tekintetét könnyedén állom, majd egy jellegzetes félmosoly is felbukkan tőlem. Nincs olyan oldala már, amit ne ismernék. Tisztában vagyok a legrosszabb tulajdonságaival és azokkal együtt szeretem. Még ha Ő ezt, nem is tudja. Hiába ismerem már évek óta, hiába szeretem jobban bárkinél a világon, nem tudom megmondani, hogyan fog reagálni. Szeretem őt, még sem tudom bevallani neki, MÉG. Végül meglököm, de nem ereszt el, csak még szorosabban vonja magát hozzám. Na ezt... már szeretem! Győzelemittas mosolyban fetreng a képem, keskeny derekát ennél közelebb nem húzhatnám magamhoz, mégis minduntalan megpróbálkozom vele, mintha mindennapos dolog lenne. - Tökéletesen egyet értek! - bólintok ötletére ebéd kapcsán, pillantásom rá mered, ő azonban az utat figyeli. Alig várom, hogy a karjaimba kapjam és el se engedjem. Az érzéseim hozzá húznak, elmagyarázni sem tudom mit élek át és mi megy végbe bennem ilyenkor, de még a világ legbővebb szókinccsel rendelkező alakjának is beletörne a bicskája, mert egyszerűen ez az érzés elmondhatatlan. Szavakkal nem, tettekkel viszont annál jobban ki lehet fejezni, milyen is az, ha a közelébe érek és magam mellett tudhatom a számomra világot jelentő személyt. Vigyorgok mint valami idióta, és e téren mindig olyan, mintha teljesen más ember bújna elő belőlem. Eleinte küzdöttem, méghozzá nagyon sokat, mert furának találtam, hogy egyik percről a másikra megváltozik a személyiségem. Nem akartam, attól tartottam, hogy elveszítem önmagam amiatt, hogy mellette vagyok, de nem. Ez az érzés, teljesen jó. Szeretem. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mellette, a közelében boldog, igazán boldog vagyok. A nap minden nélküle töltött percében csak arra várok, hogy újra láthassam és megint egésznek érezzem magam. Az étterembe lépve előre engedem a hölgyet, itt lehet elvitelre rendelni kaját, ezért is szeretjük ezt a helyet, mindhárman. A pulthoz lépve hamar meg is vesszem amit enni akarunk, én fizetek, hiszen lovagias dolog, vagy mi a szösz. Végül egy szatyorral távozunk, amit ő szeret és amit én. Aztán megyünk a parkba.
A mosolyától egészen megremeg a gyomrom. Fogalmam sincs, ez mióta van így. Nem akarok belegondolni sem, hogy mióta van így, mert attól tartok, hogy sokkal régebb óta, semhogy én tudomást vettem volna róla. Akkor úgy érezném, hogy csak vesztegetem az időnket. A sajátomat, és talán az övét is azzal, hogy gyáva nyúlként egy szót sem szólok arról, amit érzek, de még csak nem is igazán teszek semmit, ami egyértelműen utalna rá. Pedig annyi mindent tennék én, milyen szívesen…! Kezdve azzal, hogy nem csak belekarolnék, így egyszerűen, hogy ha bármit is érintenek belőle az ujjaim, az csak a kabátja. Több ez is, mint a semmi, de valójában annyira fájdalmasan kevés! Inkább csúsztatnám az ujjaim az ujjai közé, megmelengetném a hideg kezét, talán még a zsebembe is húznám, hogy véletlenül se húzhassa el. Vagy egyenest a vállam köré húznám a karját, de biztosan nem télen, hanem nyáron, a forró napsugarak alatt, amikor a bőr feltűnésmentesen érhet bőrhöz, és ennek még a gondolatától is lúdbőrös leszek, és szinte bele is pirulok, holott igazán, soha nem voltam az a pirulós fajta. A kis gödröt pedig, ami mosolygáskor vájja magát az arcára… na, nem, nem, nem, nem! Itt kell elvágnom saját fantáziálgatásomat, hiszen azon kapom magam, hogy egy árva szót sem szóltam egészen addig, amíg be nem lépünk az étterembe, holott híresen szószátyár egy nőszemély vagyok, és ezt Duncan is pontosan tudja. Ahogy besorolunk a pultok elé, el is engedem inkább, mintha azzal, hogy nem érek hozzá elkergethetném az elmémből ezeket az ábrándos felhőket, pedig egyáltalán nincs így. Azért lelkesen figyelem a kínálatot, magyarázok valamit arról, hogy a lazacos, vagy a csirkés szendvics tetszik jobban, csak hogy ne burkolózzak tovább ilyen feltűnő némaságba, majd Duncannel együtt leadom a rendelést, és nemsokára már az ebédünkkel megpakolva léphetünk ki az utcára újra, és akkor… irány a park! - Valami izgalmas a tudod-mi fronton…? – kérdezem aztán őszinte kíváncsisággal, csak hogy véletlenül se telepedhessen ránk tőlünk szokatlan csend megint. A „tudod-mi” nálam meg egyszerűen csak a Dumbledore frontot jelenti. Hogy őszinte legyek, nem vagyok túlságosan elragadtatva Duncan szerepétől a mostani eseményekben, noha ezt sosem mondtam neki. Perpillanat magam sem tudom igazán ügyesen kibogozni az érzéseimet, nem hogy egy ilyen beszélgetésbe keveredjek arról, micsoda bajokat hozhat a saját fejére…
Most sokkal inkább az érdekelne, hogy mi zajlik le benne. A fejében. Amikor rám néz, hirtelen elhallgat, mintha valaki letekerte volna a hangerőt. Hol a távirányító. Hol az a duruzsoló hangja? Mindegy. Szokatlan tőle. Szendvicsek áradatát szerezzük be, egy kis ásványvíz, majd Go tovább. Végre. Tudod mi front? Hát persze. - Semmi érdemleges. Ha mondhatjuk úgy, akkor a szokásos. - vonok vállat, hiszen tényleg csak a szokásos. Látomások, majd küldöm Ifut az igazgatóhoz, aztán majd lesz valami alapon megy az élet tovább. Egy pillanatra az arcára nézek, majd a másik oldali vállát ragadom meg és húzom magamhoz, ahogy ő is belém karolt korábban. - Ráadásul, mostanában egyre sűrűbbek a dolgok. És kuszábbak. A legrosszabb, hogy nem tudok tenni ellene semmit. - csak egy dolog ellen tehetek, még hozzá a húgommal való viaskodásban. Hogy befejezem és elmondom neki. De hol van az még...bele se merek gondolni az egészbe...hirtelen megtorpanok, tekintetem elszürkül és képek peregnek le előttem. Halálfaló. Egy szőke nagy keblű részeg nő és annak barátja(?) az egyik kocsmánál. Az az arc...ráadásul 2 halálfaló, az egyik megkínozza a nőt és feltűnik az utca neve és az idő. Az a mosoly. Egy pillanat műve volt, csak pár másodpercig tartott, de leizzasztott és levegőért kapok, miközben eleresztem a lányt és a hajamba túrok. - Ez nem igaz. - motyogom, majd az óratoronyra nézek. Még 10 perc. Ifu nem ér oda... Végül Odettre pillantok és elmosolyodok. - Menjünk. Nincs semmi. - aztán tényleg mehetünk, a park innen már csak egy köpésre van. Nincsenek sokan se. Egy két járókelő, munkába igyekvő-vagy abból eljövő- delikvensek. Egy kis szellő. Felfrissít. Ismét Deere pillantok. Elragadó. Meg kellene vele osztanom az iránta való érzéseimet. Bátorság lenne, vagy szimplán őrültség? Lépjek a tettek mezejére végre? Eláruljam neki is és a húgomnak is az igazat?
- Nem is tudom… talán beszélned kellene az öreggel. Talán valahogy egy kicsit, nem tudom… irányíthatóbb lehetne a dolog. Vagy kevésbé kusza – komplikálom túl a válaszomat a rám jellemző módra, mert bár eddig is összekarolva sétafikáltunk, az egy kicsit mégis csak más volt, mint ahogy most magához húz. Nem férek a bőrömbe. Bizonytalannak érzem magam. Pedig én nem ilyen vagyok! Ha hordott a föld a hátán túlságosan is öntudatos nőszemélyt, akkor az biztosan én vagyok. Most mégis úgy érzem magam, mint egy ostoba kisgyerek, holott se ostoba nem vagyok, se kisgyerek. Magam sem tudom mi helyes, mi helytelen, mi kevés, és mi túl sok ebben az egész helyzetben. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Színt vallani? Hogyan? Mikor? Milyen szavakkal? Amikor magam sem tudom pontosan megfogalmazni az érzéseimet? És ha megteszem, de… csak kinevet? Vagy nem érti meg, mi több, nem érez velem kapcsolatban semmi mást, amit eddig? Akkor oda a barátságunk. Úgy fogunk tenni, mintha nem így lenne, de attól még én tudom, hogy így lesz, mert az ilyen dolgok nem így működnek. Nem dobhatod el és törheted össze őket, aztán meg várod, hogy maguktól újra eggyé legyenek. Nem vagyok ennyire naiv. Az sosem voltam. Legszívesebben átkarolnám a derekát, de nem teszem. Csak hozzásimulok. A semleges megoldás… a fenébe is! - Dun…? Mi az? – nem vagyok hülye, és nem vagyok vak. Nekem azt mondani, hogy nincs semmi, nagyjából garancia arra, hogy kérdések százezreit tegyem fel, és ne hagyjam békén, amíg nem mondja el, hogy mi van. Húh… legalább ez az egy nem változott - Ki vele! – nógatom aztán felpislogva rám, kiskutya-szemekkel, noha a következő lépés már biztosan a követelőzés lesz. Nem bírom elviselni, amikor nem mond el nekem dolgokat, és egyébként is attól tartok, hogy tudom, mi történ itt az előbb, amíg pár pillanatig kifejezéstelen arccal révedt a semmibe… ebéd a parkban ide, vagy oda.
by 
