Aiden és Seth

Aiden & Seth

A
mesterem küldetésre küldött messzire Roxfort területéről. Ellenfelemmel a kis csatánk hopponálással és egy kis morbidsággal fajult. Ráadásul szemtanuk is voltak. Lily és a mesterem. Egy kis csata zajlott le köztünk. Elvetettem a sulykot, de mindez Lily hibája volt, vagy az enyém, mert hagytam, hogy az elmém elboruljon, elködösüljön. Szabályt szegtem, a mesteremnek pedig… elborult az agya. Egy átokkal kínzott meg. Hiába ordítottam, nem engedett el… Egy szó hagyta el a számat és a fájdalom lett az úr, majd a sötétség nyelt el. 13 órával később… Egy rettenetes rémálom ébresztett fel és keltem fel egy mozdulattal, fájdalmaim kínzóak voltak, összerándultam miatta.  Itthon vagyok. Miért? Rex az ölemben figyelt, majd épp rohanni készült, jelenteni a mesternek ébredésemről, de gyorsabb voltam, megragadtam az állatot.  Persze új év, új fogadalom, és új elhalálozási lehetőség. Tökre pozitív. Mennem kell. Ez utóbbi némileg kockázatos döntés volt, de mindenféleképpen ragaszkodtam hozzá.
- Hol van a mester? – kérdeztem Rexet, miközben tudtam a választ, olyan természetes és nyugodt hangnemben, mint ha az elmúlt néhány órában épp egy tál keksz mellett teáztunk volna, nem pedig egymást gyilkoltuk volna Lily Evans jelenlétben. Akivel még össze akarok találkozni és elkapni... A Roxfortban igazgatja az ügyemet. Megmozdultam, hogy indulok, de akkora fájdalom hasított belém még mindig, hogy visszaültem az ágyra és ledermedtem. Kezeimben pedig fogtam a kis szőrcsomót.
- Ez nem igaz! - A gondolat alig egy másodperc alatt futott át agyamon, s a következő pillanatban minden hezitálás nélkül reagált a testem is. Fel álltam, de a következő pillanatban az ajtó mellett ültem a falnál, Rex pedig elszaladt. Összeszorított állkapoccsal koncentráltam, de a fájdalom nem múlott.

Aiden & Seth

Nyugodt napnak indult a mai. Csak kicsit el akartam szórakozni Evans kisasszonnyal. S itt a szórakozni a gondolatolvasást takarja. De nem úgy sült el a dolog, ahogy azt reméltem. Sőt teljesen másmilyen lett, mint amit vártam.
Fiam jelent meg a rengetegben s előttünk végzett az általam kijelölt egyénnel. Aztán persze velem és a kisasszonnyal is összekapott kicsit. Hamar elvetette a sulykot! Ezt pedig nem hagyhattam!
Csoda, hogy elment a józan eszem? Hát nem hiszem. Átokba fogtam a gyereket. Olyanba, amiből még én is nehezen szabadulnék. Hiába ordított a fájdalomtól, nem engedtem el. Az elmém meg akarta ölni!
APA! Ez volt a fiam utolsó szava, mielőtt az átkom majdnem végzett vele. S ez az a szó, ami azóta is viszhangzik a fejemben. Az a szó, amitől egy pillanat alatt lettem megint józan és jöttem rá mit tettem.
Fiam visszavittem a kastélyomba. Ahol Rexre bíztam. Én magam pedig visszamentem a Jóság szentéjébe, hogy elrendezzem a balhé után maradt nyomokat. Ahogy mindig tenni szoktam, ha valami balul sül el.
Este van. Késő este. A roxforti szobámban fekszem az ágyon. Sötét van a szobában a plafont bámulom. Látszólal. Igazából Rex szemével figyelem, ahogy a fiam alszik. Elhatároztam, hogy látni fogom mikor felkel!
Hamarosan meg is kaptam, amit akartam. Semmit sem ért gondolom. Legalábbis az arcáról ezt tudom leszűrni. Nem is csoda utoljára a tisztáson lógott fejjel lefelé az átkom szorításában. Elengedem Rex érzékeit. Perceken belül itt lesz az én kis görényem.
Felülök az ágyon. Megdörzsölöm a szemeimet. Majd felállok ész az ablakhoz lépek. Nem érdekel a hopponálási tilalom, ahogy Rex ideér, én abban a pillanatban fogok Sethez hopponálni. Sok mindent úgyse tudnak ellene tenni.
Az éjszakába bámulok. A falak, az udvar, a fák, a bokrok. Mind ugyanazok, mint mikor én voltam diák. De most más a helyzet. Most valahogy mindent más szögből látok, akkor se kedveltem ezt a helyet, de most egyenesen rühellem.
~Hol van már az a görény? Ennyire eltéved? Ezt nem hiszem el!~ Zsörtölödöm magamban, ahogy ellépek az ablaktól. Fel le kezdek el járkálni. Már tűkön ülök, de ha most megyek el Rex itt ragad muszáj megvárnom.
Telnek a hosszú gyilkos percek! Egyre ingerültebb vagyok. Már a kastélyban akarok lenni. A saját szememmel látni, hogy minden rendben van. Erősnek kell lennem, ahogy minden Noirnak. Érzelem egy szál se!
Na végre! Hol kóbászolhatott ez az állat eddig? Nem érdekel! Felkapom a földről és a vállamra helyezem. Gyors koncentrálás. A kastély, a kastélyom, a mi kastélyunk! Oda akarok menni, most.
Egy pillanat múlva már ott is vagyok. A fiam ajtaja előtt. Nem is vettem észre a hopponálást. Bizzosan, mert nagyon ideges vagyok! Rex leszaladt a földre, majd eltűnt a lépcsőn. Most házörző görényt játszik.
Óvatosan benyitok a szobába. Közvetlen az ajtó mellett ült. Megfeszült arccal. Még mindig maradt benne a Sötét Lélekből. Túl messzire mentem, nem lett volna szabad hagynom, hogy ilyen mélyen belefúródjon. Meg kellett volna állítanom.
De nem tettem, mert nem voltam eszemnél. A legkevesebb, amit most tehetek, hogy valahogy tompítom a fájdalmat. Vettem egy gyors levegőt, majd megfogtam a vállát. ~Koncnetrálj Aiden! Most vagy soha!~
Meglepően gyengébb, mint először volt. Lehet azért, mert nem telibe kaptam. Hiszen most csak valakitől szívom le a fájdalmat. Jóra is lehet használni, hogy erőmanipulátor vagyok! Persze nem tudom minden fájdalmát elvenni, de meg tudom könnyíteni.
Arcomon egy pillanatra megjelenik a fájdalom. A szabad karom megfeszül, de ezen kívül egy egyszerű fejfájásnál többet jelenleg egyikünk sem érez. Ennyit pedig féllábon táncolva is el lehet viselni.
- Jobb? Na gyere! Még pihenned kell! A Sötét Lélek rengeteg energiád pusztította el. Elkel neki egy kis idő, mire visszanyered! Meg persze pihenés is kell, mert ha kihajtod magad, soha a büdös életben nem leszel jobban!
Mondom a megszokott lekezelő hangon, majd segítek neki felállni a földről. S visszavezetem az ágyához. Ki a bánatot érdekli, hogy nekem most a jóság szentéjében kéne lennem? Engem nagyon nem.
A fiamnak jobban kell, hogy mellette legyen valaki! Márpedig rajtam kívül senki sem lesz mellette. Leültetem az ágyra, majd én is mellé ülök. Lábam a padlóra nyomom. Igyekszem levezetni a felhalmozódott fájdalmat.
- Akarsz a Rengetegben történtekről beszélni most, vagy várjunk még vele? - Kérdezem rá se nézve. Kicsit szégyenlem, hogy így elszaladt velem a ló, de nem tudom visszavonni. Ami volt elmúlt és soha nem jön vissza már!

Aiden & Seth

K
icsit mozgalmasra sikeredett az elmúlt időszak. Kaptam a sorstól hideget is, meleget is, felét még mindig emésztenem kell. Na de haladjunk sorban, mert még mindig a kronológiai rendszerezés a legátláthatóbb logikai felépítés egy történet elbeszélésekor. Az idő, noha csak pillanatokra, de megfagyni látszik. Vegyes érzelmek kavarognak bennem ennek hallatán. Mérhetetlen megvetés és káröröm ellenfelem tudatlansága miatt és eszeveszett harag, amiért van valaki aki így mer beszélni Velem. Évekkel ezelőtt valószínűleg bosszúszomjtól habzó szájjal rohantam volna ellenfelemre, de most már nem teszek ilyet. Még nem. Az istenek ura vagyok, talán az a pillanat is azt bizonyította, hogy mennyire mások felett állok? Aiden mester, azért mert hatalmas, még ugyanúgy kihasználja a képességeit, nem hagyja hogy a megvetés és gúny, vagy az önteltség odáig juttassák hogy amatőr hibákat vétsen. Nevetni tudnék az újabb felismeréstől, hogy mennyire is felettem áll Ő.
- Seth vagyok, és azt hiszem... - hangom halk, kemény és fegyelmezett.
-... Téged viszont Problémának hívnak...! – motyogtam, alig halhatóan, mikor meghallottam az ajtó nyílását. De nem lehetek mindig ilyen. Mert amikor bele megyek egy olyan játékba, mint a mostani - mely eddigi véleményem szerint csak a szórakozásom szolgálja - akkor hogy megalázzam, sőt mi több porba sújtsam ellenfelemnek minden gondolatát, ahhoz magámévá kell tennem az áldozatból kinyert minden információt - legyen az eszme, vagy kósza gondolat. Mesterem a vállamra helyezi kezét, összerezzenek. Kérdésére a szemeibe pillantok. Talán ez valami találós kérdés? A nyelvemen már éppen előkészületi stádiumban tart a frappáns be, illetve visszaszólás, de konkrétan.. csak a fájdalmam csappant meg, annyira, hogy a levegővétel már ne legyen fájdalommal teli. Aztán vissza segít az ágyhoz, ahol leülünk mindketten. Legyűrni viszont azt az ingert - mely szerint most rögtön elviharoznék és leölnék jó pár adag Roxfortos seggfejt – nem éppen a legkönnyebb dolog az életemben.
Legyűrni az ösztönt, mely azonnal arra késztet, hogy a környezetem felmérjem és szemmel tartsam Lilyt és másokat– képtelenség. Egy Halálfaló vagyok. Egy Noir vagyok. Fegyver a hatalom kezében, fegyver vagyok Aiden kezében, az vagyok, aminek szántak. Egy Noir elzárja az érzelmeit, sziklaszilárd támasza vagyok mesteremnek és zokszó nélkül teljesítem parancsait, ölök és hazudok parancsra. A feljebb lépésemnek lehetősége az erőmben rejlik. A Roxfortiak pedig egyre erősebbek lesznek, de szerintem ostobábbak is. Én erőt akarok... hatalmat mások felett és ebbe szépen lassan beleőrülök.  De ez jó.  Ők a személyiségüket elveszítve pedig már csak árnyékaik önmaguknak. Ilyenből egyre többet látok...

A csendet a mesterem töri meg, rápillantok, de ő csak a földet nézi, ezért a másik irányba pillantok.
- Nem akarok róla sem most, sem később beszélni. Nincs mit beszélnünk erről.
Ambíció, magány, csalódás, félelem... és az általam legjobban ismert, a düh. Tudom, hogy ha egyszer a sötétség beférkőzik, akkor sosem hagy el igazán. Sok mindent ismerek és tudok, s talán még ezeknél is többet már el is felejtettem, de még így is, vagy talán éppen ezért, önmagamat ismerem a legkevésbé – csak azt tudom, hogy valószínűleg sosem fogok átérni a Híd másik oldalára, az egyik félelmemet váltanám saját magam valóra, elveszíteném mindazt, ami egészében és kizárólagosan teszi az embert egyedivé, a személyiséget, ami azzá tesz, aki vagyok. Hiszen nélküle mi volnék...? A hatalom egyik tömegterméke.
- Azt hittem jobban ki leszel akadva a történtek után…tévedtem. Legalább tombolhatnál kicsit... – na igen, arra számítottam, hogy megint megkínoz, hogy véglegesen megtanuljam a dolgokat, de ekkor eszembe jutott valami egészen fontos.
- A távol létemben…bántottad a lányt?! – hangom kicsit sem kedves, érces és villan felé kényszeredett jéghideg tekintetem.

Aiden & Seth

Mozgalmas nap, mozgalmas nap. Hát igen az hiszem, ez a mai nap egy ideig megmarad az emlékeimben. Én amúgy sem szoktam elfelejteni a dolgokat. De ez a mai nap olyan emlék lesz számomra, amit életem végéig meg fogok tartani. Mondhatnám, hogy profi munkát végeztem, de ez nem meglepő. Én mindig mindenből a maximumot hozom ki. Nekem a szimplán jó nem elég.
Nekem a tökéletes kell, mindig és mindenben. Pedig nem is vagyok maximalista, csak nem szeretek hibázni. Az gyengévé tesz, én pedig minden vagyok csak gyenge nem. Az nem illik egy Noirhoz. Én pedig igen is Noir vagyok ráadásul nem is akármilyen, hanem az egyik legjobb.
Megfontolt vagyok általában, de ma sikerült a fiamnak kihoznia a sodromból. Márpedig, ha én kijövök a sodromból, akkor ott kő kövön nem marad. Akkor tombolok, de úgy, hogy hirtelen hívővé válhat, az ember az se segítene semmi, mert én olyankor gyilkolok és élvezem.
Hála az ősöknek végre ideért ez a senkiházi görényem, mi a bánatot csinált eddig? Izgatott vagyok, nagyon izgatott. Ez új, de vicces érzés. Pillanatok alatt hopponáltam vissza a kastélyba. Látni akarom a fiam, most! Tudni akarom mekkora károkat tett benne az átkom.
Seth szobájának ajtaja előtt érkeztem meg. Rex leszalad a lépcsőn, hogy beálljon a megszokott munkáját végezni. Most házőrzőt játszik, amíg én a fiammal leszek elfoglalva. Kicsit nehéz ez nekem. Nem tudom, mit fogok neki mondani, ha benyitottam, azt se tudom, hogy milyen látvány fog fogadni.
De végül benyitottam. A fiam motyogott valamit, de nem értettem. Nem is érdekelt. Látom rajta, hogy mit tett vele a Sötét Lélek. Merlinre sose láttam még ilyen gyengének. Pedig ő egy erős gyerek, egy nagyon erős gyerek. Minden téren.
Kezemet a vállára helyeztem. Majd koncentrálni kezdtem. Erőmanipulátor vagyok, de azért az a fájdalmat elszívni, amit a Sötét Lélek okoz még nekem is nehezemre esik. De amennyit tudok leszívok belőle.
Mikor megkérdezem jobban van-e elég furcsa képet vág. Szerintem nem volt furcsa a kérdés, de lehet, hogy csak azért nem, mert én tudom, hogy mit csináltam. Ő pedig ezt nem tudja. Így nem csoda, hogy nem érti.
Felsegítem a földről is visszavezetem az ágyához. Ha tetszik neki, ha nem, akkor is itt kell maradnia. Semmi haszna se lenne, annak ha hagynám, hogy elmenjen és a maradék energiáját is elpazarékolja itt nekem.
A végén megöli itt magát. Nem, azt nem hagyhatom. Nekem kell a fegyverem. Nem azért figyeltem rá és tanítottam három és fél éven át, hogy most megölje magát. Nem csak úgyból takarítottam el ma is utána, hogy senki se tudjon semmit.
Önös érdekeim is vezettek, hiszen én teremtettem meg őt. Én formáltam olyanra, amilyen most. Csak én, egyedül csak én pusztíthatom el. Neki nincsen joga hozzá, hogy magával végezzen. Márpedig ha most elkezd itt nekem tombolni, végez magával.
Csend, néma csend van a szobában. Ezt az állapotot viszont végül én töröm meg. Valakinek el kell kezdenie. Most ez az én saram. Nem nézek rá, csak a földet nézem a fájdalom lassan kiáramlik belőlem. Válaszán elmosolyodok.
- Egyre jobban kezded érteni, milyen Noirnak lenni! Add a kezed elveszem a maradék fájdalmat is. - Mondom fel se pillantva, csak szimplán felé nyújtva a kezem. Sokkal kellemesebb lesz úgy beszélgetnie, ha nem sajog mindene.
Bár nem hiszem, hogy a mai dologról alapból könnyű lenne beszélni. Nekem sem egyszerű, de ez a nagyapa módszere és igen hatásos tud lenni. Jobban átlátja az ember a dolgokat, ha valakivel megbeszéli, mintha csak magában tartja.
Nem figyelem a gondolatit. Nincsen rá szükségem. Ma már úgyis kijátszottam magam Evans kisasszonnyal. Meg a fejjel lefelé tanonc lógatás is elveszi a kedvem a gondolat bogozástól. Most egyszerűbb, ha csak a saját dolgaim vannak a fejemben.
Következő megszólalására. Egy pillanatra megemelem a szemöldököm. Majd felé fordulok. Egyenesen a szemébe nézek. Várok egy kicsit, s hirtelen lekeverek neki egy nagy pofont. Azt akarta, hogy tombolja! Nesze megkapta!
- Megfojtanál, ha bántottam volna. Nem vagyok ostoba. Más prédáját békén hagyom. Semmi baja sincs a kisangyalodnak. Csak kicsit fáj a feje az ütéstől! Mellesleg a tombolásról annyit, hogy amióta majdnem megöltelek nincsen nagyon kedvem hozzá! Pusztán magadnak meg a szerencsédnek köszönheted, hogy nem mentem messzebb és még élsz!
Mondom nyugodt hangon. Pedig belül feszengek. A mai nap nagyon zsúfolt volt és olyan dolgok történtek, amiket nem én irányítottam. Amit pedig én, abból meg majdnem katasztrófa lett, mármit számomra katasztrófa. Meddig tartana mire találok egy másik olyan gyereket, aki megérdemli, hogy úgy bánjak vele, mint Sethel.

Aiden & Seth

M
indketten az ágyon ülünk, egymás mellett, erre még nem volt példa. Most amolyan, apa- fia kapcsolat lebeg közöttünk és nem pedig mester- tanítvány.
Szerintem semmit sem kell megbeszélni azon, ami órákkal ezelőtt történt. Megtörtént és kész és ennyi. Nagy kaland. Lehetett volna rosszabb is. A kezét nyújtja, hogy teljesen elszívja a fájdalmat.
- Nem kell. Inkább a fájdalmat akarom érezni…ivódjon bele a lelkem helyére… a szívembe. Vésd a fájdalmat az életembe! - Minden másodlagos és minden mellékes, az izmokba álló görcs majd elmúlik, akkor ha véget ért az életem vagy előbb, így a vele járó fáradtság is C vágányra kerül.
- Én csak egy senki vagyok és nem is akarok valaki lenni. Már eldobtam a múltamat és a naiv önmagamat. Mi értelme ennek a névnek ebben a világban? Az a pillanat… az a szó…Ez azért van, mert látni akartalak lemondani a világról. Vagy azt hiszem, megint magamra akartam gondolni, hogy  az út, amit  választottam, nem egy tévedés… Nem tévedésből váltam Noirrá. Mert akartam. Azt akartam, hogy végre legyek valaki. Hogy legalább...talán fiadként elismersz.
Távol áll tőlem, hogy lebecsüljem az ellenfelet, és távol áll tőlem az is, konkrét kijelentéseket tegyek, de az önteltség visszaüthet, sőt... mindig visszacsap, és egy kurva nagy adag szar képében szokott megérkezni. Innentől kezdve pedig torony magasan leszarom, hogy ki mit tett egykor, más is hibázott, megfizette az árát, és itt vége is. Meghal mind! Mikor él a Halálfaló? Minden percben, akár éjszaka, akár nappal, sose pihen…Ez a nem semmi apukám, még a végén tisztességes gyerek lesz belőlem... vagy nem. A Lilys témára rám néz, én is őt nézem. Ekkor egy meglepetés csattan el. Pofán csap. A fejem előre fordul a csapódás miatt. Kicsit meglepve figyelek magam elé és hallgatom őt. Igaza van. Sokal jobban ismer. Bár  legszívesebben levakarná az arcomról a nemtörődömségem.
Vigyorgok. Egyszerűen imádom és lételemem, nem tehetek róla, ezt dobta a gép. Én a saját véremben fetrengve sem adom ki a titkokat. Tökös kölyök vagyok, zseniális beépülő művész, remek harcos. Jelentős erőt képviselek, és még gondolkodni is tudok, nem csak kamikázézni. Balhé kell, megoldom, kivéve ha Aiden leállít, mert akkor nyugi van. Viszont viszket a tenyerem, mennék, gyűjteném a trófeákat, a fejeket. Rajtam múlik, akkor szó szerint a fejükkel fogok játszadozni, amíg élek, de Aiden  szava szent és sérthetetlen. Ha ki kell várni, akkor kivárok, ez sem probléma. Bár néha volt alkalom, mikor tettem a parancsára és mentem. Ekkor jött ő és kihúzott a szarból.  
- Ugyan. Nem hiszek a szerencse és a sors mizériában. Öltél volna meg! Legalább egy gonddal kevesebb…. - Idegesít, ősi haragra gerjeszt, begyújtja a benzinestartályt. És valahol tudom, hogy azért tudom ennyire gyűlölni ebben a pillanatban, mert szükségem lenne rá, ha valamit elérnék, azt csak a támogatásával tudnám élvezni igazán, de ettől függetlenül ez most  nem hiányzik.  Csak megforgatom a szemeimet. Keresni kezdem a pálcám, ott hagytam volna? Nem. Elhozta azt is. Felállok és a szekrényhez megyek. A pálcámért nyúlok, ahogy megérintem, kirázz a hideg, de a kezembe veszem. Vissza akarok menni…meg akarom szerezni. Játszani akarok vele. De a fájdalom az úr. Aiden elszívta, de a maradék…
Szarok a következményekre. Három éve Halálfaló rohadás esz, gyakorlatilag azt csinálok, amit akarok és a világon senki sem állít meg. Talán nem kell ahhoz már évek óta ismerni a rusnya képemet, hogy valaki lássa rajtam, hogy nem rólam mintázták a türelem szobrát. Sem a festményét, sem a medálját, sem pedig a kibaszott fogalmát. De most úgy érzem, valóban képes lennék.... sóhajtok és visszateszem a szekrényre a pálcát és visszasétálok, majd leülök a mester mellé vissza. Előre hajolva, alkarjaim a lábaimon helyezkednek el. A padlót figyelem, a kezem ökölbe szorul.
- A...apa...Többé nem hibázok. Egy Noir sosem hibázik, ezért én sem fogok. Többet nem. És... sajnálom, hogy korábban elvesztettem a fejem és rajtad csattant.

Aiden & Seth

Komolyan, mintha a nagyapával ülnék egy ágyon. Csak most én vagyok a nagyapa helyében. Seth pedig az enyémben. Igaz a fiammal ellentétben én tudtam, hogy a nagyapám szeret, akkor is ha nem tudtam ez mire jó.
Apa-fia kapcsolat. Elég furcsa! De tetszik. Nem olyan, mint amilyen én igazából vagyok, de meg tudnám szokni a mi sajátos apa-fia kapcsolatunkat. Ahogy Hugh mondta már azóta így viselkedek vele, mióta magam mellé fogadtam.
Úgy gondolkodik, ahogy azt egy Noirnak kell. Nem gondolkodik azon, hogy mit tett. Megtörtént és azt nem tudja visszahozni, vagy megváltoztatni. Ha valamit elrontunk, azt kijavítjuk, vagy eltüntetjük a következményeket.
Fel se pillantva nyújtom felé a kezemet. Az előbb elszívott fádalmat, már levezettem a talajba. Úgyhogy megint tiszta a fejem. Viszont tudom, hogy a fiamnak még mindig nagy fájdalmai vannak és ezt is le akarom vezetni.
- Ahogy akarod Seth! Én is mindig ezt csináltam, mikor a nagyapa nem akart rendesen megbűntetni, ha elrontottam valamit! - Mondom fel se nézve a földről.
Látni akart! Lemondani a világról! Azért mondta, hogy "Apa"! Pont mint mikor én akartam utoljára látni a fiam, mielőtt azt hittem, hogy meghalok. Ugyanaz vezérelte, mint engem. Túlságosan összeszoktunk volna?
Lenni akar valaki. Magára gondol? Helyes! Nem is lehet másra gondolni. Elsősorban mindig a saját érdekünket kell nézni. Ahogy az egy rendes nekromantához illik. Van még mit tanulnia.
- Jobb gyermeket nem is kívánhatnék nálad Seth! Mellesleg te nem is akárki vagy! Egy senkiből nem lesz Noir! Azt pedig sose felejtsd el, hogy minden amit teszel az okkal van! A fiam vagy és okkal vagy az. Mert megérdemled, hogy a családom tagja legyél. Az már más kérdés, hogy én megérdemlek-e egy ilyen kivételes tehetséggel rendelkező gyermeket, mint te.
Mondom megint megfogva a vállát és féloldalt ránézve. De ahogy kérte, nem veszem el a fájdalmát. Ha azt akarja, hogy megmaradjon benne meghagyom. Pedig szívesen megfosztanám tőle, hogy ne legyen olyan nehéz, de úgy cselekszem ahogy ő szeretné.
Furcsa érzés az, hogy apaként szeretnék foglalkozni a gyerekkel. Pedig nem is az igazi gyermekem. Valahogy mégis teljesen másként foglalkozok vele, mint eddig bákivel az életemben. Senkivel sem törődtem még ennyit.
De tudom, hogy nem ostobaság, amit tettem. Nem véletlen választottam őt. Ő az akire szükségem van! Ő kell a céljaim eléréséhez. Márpedig egy Noir mindent elkövet azért, hogy megvalósítsa az álmait.
Témánál vagyunk. Újra itt van Evans kisasszony. A fiam a szememre veti, hogy legalább tombolhatnék egy kicsit azután, amit tett. Viszont nekem a Sötét Lélek után nincs kedvem tombolni. Így csak annyit teszek, hogy lekeverek neki egy hatalmas pofont.
Ő akarta, hogy tomboljak. Tessék megkapta. Tomboltam! Ez volt a legtöbb, amit jelen pillanatban ki akartam magamból hozni. Nem fogok megint olyan messzire menni, hogy egyetlen egy vékony hajszálon függjön az élete.
Mindig úgy bűntettem meg, hogy könnyen vissza tudjam hozni a halál széléről, de most. Most túlontúl elszaladt velem a ló és megfizettem érte az árat. Hiszen habár könnyen visszajött az életbe, szörnyen legyengült a varázslatomtól.
- Most gondolj bele, ha megölnélek nem lenne, aki visszarángatna a józan ész útjára. A végén belebolondulnék a jóság szentélyébe. Eltudnál engem képzelni jófiúként? Minden izgalom elveszne, ha elpusztítanálak!
Mondom teljesen nyugodt, lekezelő hangon, ahogy mindig szoktam vele beszélni. Hiszen ez így van. Semmi izgalom nem lenne az életemben, ha nem lenne ő, az az önfejű tanonc, aki folyton galibát csinál itt nekem, ami után takarítanom kell.
Látom, ahogy elkezdi keresni a pálcáját. Az még mindig ott hever, ahova raktam, mikor visszahoztam ide a fiamat. Felállt, én mozdulatlanul ültem. Figyeltem, ahogy kézbeveszi a pálcát. Tudom, hogy tombolni akar, de nem fogom neki hagyni.
Végül azonban egy sóhaj után leteszi a pálcát vissza a polcra, majd megint az ágy felé sétál és leül mellém. Alkarjai a combjain. Most úgy nézhetünk ki, mintha valamilyen koreográfiát tanultunk volna be, pedig ilyenről szó sincsen.
A kezei ökölbe szorulnak. Kíváncsian pillantok fel az arcára. S úgy hallgatom végig a mondandóját. Megint kimondta! Megint apának hívott! Ezt furcsa így hallani, bár az ő szájából olyan, mint egy dícsért.
- Először is pontosan megértem miért borult el az agyad! Annak a lánynak a félelme… Huhh, hát ritka az ilyen azt meg kell hagyni! Ezért nem is vagyok rád mérges a tetteid miatt. Másodszor nyugodtan hibázz! Csak azokat a hibákat ne kövesd el, amiket már egyszer elkövettél. Ha hibázol javítsd ki a hibáidat. Harmadszor pedig… köszönöm! Köszönöm, hogy apádnak neveztél!

Aiden & Seth

N em akarom, hogy elvegye a fájdalmat, tudni akarom, hogy amit tettem az egy hatalmas bűn volt. Mindig is egy senki voltam…a családom szemében pedig főleg. Átok rájuk. Aiden viszont elfogadott. Okkal vagyok a fia. Az erőm miatt, vagy épp más dolog miatt. Hogy ő megérdemel e engem? Ez poénosra sikeredett. Egy fegyver, forgató nélkül semmit nem ér. Egy katona parancsnok nélkül mit sem ér. A vállamat ragadva fordul felém, szavai őszinték. A magam köré emelt falakat akarom viszonylagos épségükben tudni. Lassan több lőrés van rajta, mint egy megtépázott szitán, de az illúzió ugyebár... Ha meghalnék, és ő neki állna tombolni… valóban senki sem tudná megállítani. Csak a biztos halál. Azt nem. És azt sem, hogy a mesterem jó legye. Sose hagynám, hogy ez megtörténjen. Ha mégis… kudarcot vallottunk, mindketten. Én azért mert meghaltam, ő pedig Noir létére jófiú lett…
- Minden izgalom elveszne… - ismétlem meg szavait, totál igaza van…. De most úgy érzem, mennem kell. Pusztítani a tisztán látás érdekében. Kiadni a felgyülemlett dühöt… Ölni. Izzadni. Tombolni. Vérfürdőt rendezni. Élvezni azt, amiben a legjobb vagyok. Lazítani… igen, azt kellene most… amilyen állapotban volt a testem, amennyire el volt zsibbadva a tudatom, talán erre lenne most a legnagyobb szükségem. Aham, szép és jó… csak had kérdezzem már meg magamtól, hogy miért is. Mitől voltam ennyire kiütve? Mitől éreztem magam olyan fáradtnak, mint ha most gyilkoltam volna le megint egy teljes Aranyvérű csapatot, akik ellenünk szegültek? Mint amikor kihajtottam a belemet, az utolsó erőforrásaimat elérve értem el a győzelmet, mielőtt fáradtan omlok a priccsre, vagy éppen arra, ami pihenésül szolgál. Annyira… zavaros volt minden… mint a tudatom most. Ezer fele szaladt a tudatom, ezer meg ezer kérdés… megválaszolatlanul lebegve… talán örökre… Ezért is ültem vissza mesterem mellé. Szükségem van rá, még ha nem is mondom ki hangosan. Ő az apám. A mesterem, a családom. Az egyetlen támasz az életemben. Megint apának hivtam. Bocsánatot kértem a tettem miatt. A hibáimat pedig javítani fogom. Szavai mélyről jöttek és őszinték voltak. Nekem kellene, azt megköszönöm, hogy egyáltalán befogadott. Ekkor tudatosult bennem valami fontos … azt mondta korábban, hogy nem bántotta, most pedig.. a félelme.. ritka. Hazudott. Hirtelen álltam fel és a karom is lendült velem együtt, megragadtam Aident a ruhájánál fogva a nyakánál és felhúztam az ágyról, közel húzva magamhoz.
- Azt mondtad, hogy nem bántottad! Mit tettél vele!!? – hangom dühös és nyers volt, szemeim szikrákat szórtak és mégis úgy fújtattam, mintha az utolsókat rúgnám. Egyre dühösebbé váltam, egyre mérgesebbé. Ez pedig nem feltétlenül szerencsés. Egy olyan valakinél, akinek az elmúlt 3 évet ilyen állapotban töltötte, mindenképpen. A düh az a fegyver, mely szétválasztja az óceánokat, bezúzza a vaskapukat, eltörli a civilizációkat, akár egyetlen csapással is. Elég egyetlen egy ütést is bevinni ilyen állapotban, hogy életet oltsunk... egyetlen egyet. De a düh kétélű fegyver... Vörös ködként hullik az elmére, elvakít, ösztönlénnyé tesz. Veszélyes, kétélű penge. Éreztem a sajgó fájdalmat az egész testemben, de a dühöm elnyomta szinte maradéktalanul. Az ölési vágy félreismerhetetlen, vörös árnya telepedett a tudatomra. Viszont más volt, mint amit hétköznaponként érzek. Nem a vér iránti vágy... nem a szimpla, szórakozás végett megkezdett dolog ez... nem... ez most teljesen más volt... ennek a harcnak háttere volt, mély gyökerű... a keserű düh vezérelt... a bosszúszomj... az, hogy meg akarom büntetni a  lányt, olyan dolgokért, melyet ellenem követett el, amik nem is történtek meg, ... magaménak éreztem ezt a vezérlő erőt... de mégis... nem volt az enyém. Az érzést ismertem... a düh érzése egyszerűen olyan mérhetetlen volt, hogy már a tapasztalásának is a földre kellett volna taszítania... nem is értettem, hogyan tudok még mozogni egyáltalán... Annyira kába voltam még… magamnál voltam, de a tudatom tompává vált. Kiszolgáltatott voltam… nagyon is. Elengedtem a mesterem és a pálcám felé indultam, megragadtam és az ajtó felé indultam, járásom kissé ingadozó volt, látásom tompa. Még mindig a mesterem átkának hatása alatt vagyok, legalábbis a fájdalom martaléka zabál.
Hogy most hova tartok? Fogalmam sincs. De úgy érzem menten felrobbanok és ezt a gőzt ki kell eresztenem, vagy meghalok, vagy így vagy úgy.

Aiden & Seth

Tudom, hogy miért nem akarja, hogy elvegyem tőle a fájdalmát. Meg akarja tanulni, hogy hibátzott. Csak hogy ha megint fellángol a dühe, akkor ugyanúgy tehetetlen lesz. A dühe folyton átveszi felette az irányítást.
A fiam nekem kell megvédenem. S jelen pillanatban a legnagyobb veszély, ami rá leselkedik az a dühe. A kezelhetetlen harag, ami ott forrong benne. Alap esetben hagynám, hogy úgy vezesse le, ahogy akarja.
Most viszont nem hagyhatom. Nem lehet! Belehal, ha kihajszolja magát. Ha kell erőszakkal is, de itt fogom tartani. Nem mehet sehova még nem! A Sötét Lélek még benne van, még várnia kell.
Az hidegen hagy, hogy mekkora vérfürdőt csinálna, hogy hány ember élete kellene ahhoz, hogy ki tudja magát tombolni. Viszont most semmi sem hagy hidegen. A gyerek az életével jászik. Nem fogom neki hagyni, hogy elveszítse.
Kijelentésére vállát megfogva válaszolok. Igazából tényleg belebolondulnék a sok jóságba, ha Seth nem lenne, hogy visszarágasson a valós világ köreibe. Mekkora veszteség lenne, ha én beállnék jófiúnak.
Bár ha meghalna, azt hiszem én utána hatalmas balhét csapnék. És minimum egy Oxford nagyságu város lakosságának megfelelő embertömeggel végeznék rekordidő alatt. Akkor tombolnék és semmi sem számítana.
Csak azzal foglalkoznék, hogy levezessem a fájdalmat, ami átjárná mindenemet. Huhh… Egy tömeggyiklost szabadítanék azzal a világra. Egy olyan gyilkost, akinek semmi sem szent. Még a saját törvényei sem.
Egy eszement lennék! Rosszabb, mint Seth most. Hiszen benne is tombol a vágy, de tudja valamennyire kontrolálni. Össze van zavarodva. Viszont én nem vagyok. Én mindent tisztán látok. S talán ez a szerencsém is.
A gyerek visszaül mellém. Tudom, hogy zavart. Látom rajra. Már akkor is rendesen átláttam az embereken, mikor még nem tudtam gondolatot olvasni. Így nem is csoda, hogy most is tudom min mehet keresztül Seth pedig nem is figyelem a gondolatait.
Nehéz bevallani magamnak is, hogy jobban kötődöm a gyerekhez, mint bármelyik vérbeli rokonomhoz valaha. A fiam és én a szó szószoros értelmében úgy tekintek rá. Akkor is ha nem mindig viselkedek vele úgy, ahogy azt egy apának kéne.
Újra apának hívott. Sose gondoltam, hogy egyszer ezt valaki nekem fogja mondani. Arról pedig álmodni se mertem volna, hogy ez még jól is essen. Hogy örüljek neki, hogy valaki így hív és büszke legyek rá, hogy apa vagyok!
Bocsánatot kér a hibáiért. S megfogadja, hogy többet nem hibázik. Hogy mindent kijavít. Persze én meg tudom, hogy ez nem biztos, hogy így lesz. Ismerem már annyira, hogy tudjam milyen helyzet mit hoz mi belőle.
Ekkor hirtelen felpattant. A karjai vele mozdultak. Majd azon kapom magam, hogy az arcához húz a ruhámnál fogva. Néhány órája ugyanez volt csak fordítva. Viszont vele ellentétben az én tekintetem fagyos és rideg.
Még mielőtt válaszplni tudnék elenged. A pálcájáért megy. Majd magához veszi és az ajtó felé indul. Kicsit dőlöngél, mint a részeg, a huszadik feles után. Ha nem féletném az életét még nevetnék is az elém táruló képen.
Most viszont nem nevetek. Nem nehet el! Tudom, hogy ki akarja magát tombolni. De ha most elmegy és kihajtja magát a teste belehal a sok teherbe, ami éri. Egy szempillantás alatt pattanok fel.
Gyorsan mozdulok. S már mellette is termek. Egyetlen jól kombinált mozdzlatsor az egész. Bal karommal a falhoz nyomom. A másik kezemmel elveszem a pálcáját. Ami a szoba másik felében köt ki. A karom a torkánál van. Kezembe veszem a pálcám.
- Akarod látni mit csináltam a szajháddal? Hát tessék! Hátha ettől lenyugszol! - Mondom pálcám a halántékához nyomva. S már pörög is a kép. A beszélgetés Evanssal. Ahogy levetkőztem a Roxforti álcám.
Ahogy a lány ordibált velem. Ahogy megijedt tőlem. Minden, amit kitálaltam neki. Minden gondolata, ami a fejében megfordult. Seth most mindet látja maga előtt. Az én emlékeimet. Ez talán lehiggasztja egy kicsit.
Megvártam amíg a végére ér az emlék menet. Ott hagytam abba, hogy Evanst leadtam a gyengélkedőn. Én nem bántottam a lányt, de még attól is meg lehet részegülni, ha csak közelről figyeled, hogy fél. Nem is kell, hogy kínozd hozzá.
Viszont nem látom hasznát a dolognak. Még mindig tombol benne a düh. Ez nem jó! Kicsit sem jó. Nem üthetem ki, mert az csak rontana a helyzetén. Tehát mást kell kitalálnom a gondjaim megoldására.
Megvan! Bár nem tudom, hogy fogon bírni, de tudom mit kell tennem, hogy lenyugodjon. Eltettem a pálcám. Fújtam egyet, majd jobb tenyeremet a fiam homlokához raktam. Belenéztem a szemeibe.
- Most pedig le fogsz nyugodni! - Mondom ellentmondást nem tűrve. Neki nem kell semmit se csinálni. Most minden rajtam áll. Tekintetem az övét figyeli. Koncentrálok. A szemem feketedni kezd, amíg korom sötét nem lesz.
Amint az megtörtént pár pillanatig még tartom a fiam. Azonban ekkor elodítom magam. Elhátrálok tőle egyenesen neki a másik falnak. Szemem lehunyva. Pár mély levegő! Ez még mindig szar!
Lecsúszok a fal mellett. Lábam magam előtt kinyújtva. Lassan kinyitom a szemem. Tudtam, hogy erős a dühe, de hogy ennyire. Hogy majdnem kiüssön, ha leszívom. Erre nem számítottam. Rohadtul váratlan volt.
- Te… mi a bánatra… voltál… ilyen dühös…? Egyenlőre nyugodtan beszélhetsz róla… egy darabig nem fogsz… dühöngeni! Remélem… Még egy ilyet most… nem hiszem, hogy… kibírnék! - Mondom zihálva.
Komolyan ilyennel még nem találkoztam. Hogy valakinek a dühe így kiüssön. Pedig akadtam már össze egy két dühösebb alakkal, de ez. Ez aztán nagy volt. Akkora, hogy azt el se lehet mondani rendesen. Komolyan akkorát csapott, kintha meglőttek volna!

Aiden & Seth

S zavaiból annyit vettem ki, hogy bántotta a lányt, ez miatt ismét felhúztam magam és megragadva őt vontam kérdőre. A dühöm az eget veri, egyszerűen nem csillapodik, csak nő és nő. Nem lepődött meg, meg se ijedt egy pillanatra sem. Csak szilárd, jeges tekintettel bámult a szemeimbe.  Látnom kell, hogy mit tett vele. A saját szemeimmel. Vissza kell mennem. Az hogy mi történne, ha ismét Roxfortba enne a fenne, végig sem gondolom. Leszarom, hogy akár meg is ölhetnek. Nem gondolkodom az ilyen kis semmiségeken. Csak azon, hogy közben megölhetek bárkit, akárkit, mindenkit. Az hogy velem mi lesz, az senkit sem érdekel, legalábbis engem hidegen hagy. Elengedem a mesterem és a pálcámmal együtt az ajtó felé megyek, hogy elhagyjam a kastélyt, ölni, elmenjek Roxfortba, ott a területen is ölni megint. Igazság szerint a legrosszabb az lesz az egészben, hogy nem csinálhatom úgy, ahogyan más körülmények közt tenném. Le kell csillapodnom, csak ott tudom magam kitombolni, csak a gyilkolás veheti el a dühömet, amely pattanásig feszül. Sőt, még azon is túl, hatalmasabb. Hirtelen azon kapom magam, hogy a hátam és a tarkóm a fallal ismerkedik. A mesterem karja a torkomnál helyezkedik és nyom a fal felé, csak a csattanást hallom, ahogy a pálcám a másik oldalon köt ki. Szavaira egyre dühösebb leszek, fújtatok, mint valami 10000 km-t lefutott vadállat, ami egyszerre tette meg azt a hosszú távot.
- Eressz el!! - ordítottam el magam dühösen, de nem tette meg, helyette mást csinált.
A pálcája a homlokomnál. Elmémnek mozivásznán emlékképek elevenednek meg, még nem volt részem hasonlóban. Ellenkezni akarok, nem akarom ezeket látni, de megmoccanni sem tudok, csak meredek a semmibe, ahogy a képek peregnek az elmémben. A pumpa megy fel bennem, de még csak lassan, épp ezért érzem ennek az erejét, ha gyors lenne, akkor csak „BUMM” és dőlne ki a mögöttem álldogáló szerencsétlen fal, na meg az előttem álló fickó. A szívem viszont rendellenes sebességben kezd dobogni. Testemben minden izom azonnal görcsösen összerándul. A felismerés szikrája egy pillanatra megrázza lelkem, de a tudatom gátat akarna szabni a mesterem emlékeinek, ahogy megostromolják azok. Az elmém azonnal felvázolja számára a felhozatalt, olyan élesen, mint ahogy soha, vagy legalábbis olyan pontossággal, amiről nem tudtam, hogy lehetséges. Aiden tudja, hogy milyen az, mit jelent, amikor elvesztem az önuralmam. Volt már része benne, nem egyszer. Látta. Látta a tombolást, a mérhetetlen pusztítást. Egy kibasszott vékony hajszál választ el, hogy a dühöm robbanjon, ezt a mesterem is érzi. Tart tőle. Nem is figyeltem, ahogy eltette a pálcáját, csak az forgott a fejemben, hogy pusztítsak. Ekkor a tenyerét a homlokomra helyezte. Most pedig le fogsz nyugodni. A pupillám, a szembogaram, olyannyira összeszűkült, hogy teljesen eltűnt. Csak a barna szempár maradt.
Ahogy háborgó elmém kicsit lenyugszik és kiverekszem magam az érzelmi hullámvasút kocsijából, alaposabban  megvizsgálom az előttem állót. A mesterem. Az apám.
Reflexszerűen lehunyom a szemem és elfordítom a fejem kissé, ahogy felordít valamitől. Azt hittem bántani fog. Ahogy elenged, fél szemmel ránézek, majd ahogy látom, hogy messzebb van tőlem, kinyitom a szemem és teljesen ránézek. Figyelem, ahogy a falhoz hátrál, ott a földre csúszik. Kiütötte a felgyülemlett dühöm, levegőért kapkod. Mintha most mérkőzött volna meg egy erősebb ellenféllel. Elszívta a dühöm. kérdésére nem válaszolok, tekintetem az ajtóra mered és annak kilincsére a kezem is odacsúszik, megragadom a kilincset és kinyitom az ajtót. Menni… de nem. Visszapillantok Aiden mesterre és figyelem. Egy kicsit lenyugtat, hogy nem egy vasagyú, korlátolt felfogású, szűk látókörű és begyepesedetten merev apával és mesterrel áldott meg az ég. Hihetetlen, nem? Évekig pengeélen táncolok, logikátlanság, ellentmondások mezsgyéjén lépdelek, semmi értelme cselekedeteimnek néha, már ha figyelembe vesszük azt az aprócska tényt, hogy kezdetektől fogva nem vagyok százas.
Őrültségeket művelek, átszelem a kontinenst, a tengert, jég hideg helyen, hóban, fagyban csatározok, prédára lesek. Vicces a sors. Hírnevet akarok szerezni magamnak, a legsötétebb eszközökhöz nyúlok, vérrel akarom beleírni magam a Föld történelmének poros könyvébe. Miért? Hogy emlékezzenek rám? Igen, valami ilyesmit akartam az elején ez egész biztos. Harcolok, ölök, túlélek és hullákkal szegélyezem utam. Napok, hetek és évek teltek el a kérdéssel, hogy ki vagyok valójában, a válaszok viszont úgy váltakoztak a rohanó világban, mint ahogy a Nap és a Hold kergetik egymást az égen, rég halott csillagok hátán. És biztos vagyok abban, hogy ez az örökösnek tűnő hajsza nem itt és nem most fog hirtelen véget érni. De… mindent neki köszönhetek. Tőle tanultam. Felegyenesedek és a hátam elhagyja a fal hideg érzését. Tekintetem őt figyeli, megindulok felé, a lábai mellett álltam meg, nem méterekre, hanem közvetlen mellé. A lábai mellé, a teste mellé térdeltem le, mindkét térdemmel, szembe a fallal. Kezeim a combjaimon. Őt figyeltem. Megint miattam kockáztatta a saját épségét. Sosem tudom meg, sosem fogom megérteni, hogy miért. Csak egy elcseszett ember vagyok, egy sérelmekkel teli múlttal. Ő a jövőt adta nekem. Nekem pedig egy dolgom van. Hatalmasabb lenni, mindenkinél. Ezzel viszonozhatom mindazt, amit ő tett értem. De nem csak ezzel akarom...fogalmam sincs még mivel.
- Az egész világra az ellenségemként tekintek. Elég düh az. Ráadásul...még mindig életben vannak azok, akik Aaron haláláért felelősek. - számomra ez bőven elég, bár most néhány órára nyugodt lehetek.
- Miért nem engedtél el menni? Most nem sajogna mindened. - pillantottam végig a kiterült testén, oda vissza, majd a szemeibe néztem.

Aiden & Seth

Túl dühös, túlon túl dühös! Csak annyit fogott fel a szavaimból, hogy bántottam Evanst. De én nem bántottam. Nem volt rá szükségem. Ruhámnál fogva ragatott meg és vont kérdőre, mintha joga lenne hozzá!
Meg se rezzentem. Csak fagyos, rideg, semmit mondó szemekkel néztem. Engem nem ijeszt meg a fenyegetése. Válaszolni se vagyok neki köteles. Az én fedelem alatt él, az én tanítványom, ha itt valaki köteles megválaszolni kérdéseket, akkor az ő.
Vissza akar menni az iskolába. Ezt nem engedhetem. Nagy veszélybe kerülhet. Sőt, ha hopponálni akar, azt el  se tudná viselni. Meghalna mielőtt a kastélyhoz érne. Nem ezt nem fogom hagyni. Nem teheti ki magát ilyen veszélynek.
Elenged! Pálcáját szorítva indul meg az ajtó felé. Nem kell a gondolataiban turkálnom, hogy tudjam hova indul. Tombolni akar. Ölni, gyilkolni, vérfürdőt csinálni. Ráadásul a Roxfortba akar menni. Oda, ahol az a félelem van, ami így felpörgette.
Azt már nem! Hirtelen felpattantam. Szikrázik a szemem. Egy mozdulattal termek mellette. Kikapom a pálcát a kezéből neki nyomom a falnak. Bal alkarom a torkát nyomja. A pálcáját pedig a szoba másik felére hajítottam.
Egyre idegesebb. Fújtat, mint egy ló, akit kihajtottak. Tudom, hogy ideges lesz. S a szavaim csak még idegesebbé teszik. Viszont inkább itt legyen ideges, mint a kastélyom falain kívül. Ott nem tudnám visszafogni.
"Eressz el!" Ezen már rég túl vagyunk. Legutóbb sem engedtem el. Most meg még annyira se fogom elengedni. Helyette pálcám a halántékához nyomom. S egy varázslatot elmorvolva koncentráltam az emlékeimre.
Mindent pontról pontra. Megmutattam neki. Azt akarom, hogy tudja semmi olyat nem tettem a lánnyal, ami miatt így kellene viselkednie. Nem bántottam a kisasszonyt. De megijesztettem. Mert tudni akartam miért érzi magát ilyen furán a fiam.
Nem érdekel, hogy egyre idegesebb lesz. Nem érdekel, hogy nem akar rám figyelni. Az is hidegen hagy, hogy tudom, hogy a dühe már majdnem a tetőfokára hágy. Lassan olyan erejű lesz, hogy nem tudja majd kontrolállni.
Tudom milyen, mikor a dühe kezelhetetlen lesz. Láttam már nem is egyszer. Láttam milyen, ha nem tudja mit tesz. Ha elveszti maga felett az irányítást. Tartok attól az álapottól, de nem szabad meghátrálnom.
Az emlékekenek vége. A dühe már gyilkos szintem van. Ennek itt és most véget kell vetni. S én fogok neki véget vetni, mert ez az én dolgom. Elteszem a pálcámat. Majd jobb tenyeremet a fiam homlokára helyeztem.
Most kell koncentrálnom annyira, ahogy még soha. Nem tudom mennyi düh van benne, de mindet el kell szívnom. A szemem lassan elfeketedik, ahogy a fiam dühe átáramlik a testembe. Egyre, egyre több a düh.
Mikor teljesen elfeketedik a szemem felordítok. Merlinre ekkora dühöt még nem láttam. Pusztít, fáj, gyilkol. Érzem ahogy a pulzusom a másodperc tört része alatt a triplájára nő, ahogy egyre nehezebbé válik a levegő.
Lehunyom a szemem és hátrálok. Kell valami biztos pont. Most! Különben elnyel a düh. Márpedig akkor itt robban a kastély. Azt nem hagyhatom. Megvan a fal. Nekidőlök és remegve csúszom ülő helyzetbe. Le kell vezetni.
Fújok párat. Egy két nyugodt gondolat. Pörögnek az elmémben a nyugodt percek. Végül Seth hangja, ami egyszer már visszahozott az őrületből. Most is segít lenyugodni. Bár még mindig erős a düh.
Lassan kinyitom a szemem és felteszek egy egyszerű kérdést a fiamnak. Zihálok. Még mindig a fiamból való düh erejével harcolok, bár nekem könnyebb a dühvel harcolni, mint neki, vagy bárki másnak.
Látom, hogy az ajtóhoz megy. A keze a kilincsre csúszik, az ajtó nyitva. Ha most elmegy nem tudom megállítani. Addig, amíg bennem van ez a düh, addig egyátalán nem fog menni a dolog. Most minden csak rajta múlik.
Eltávolodik a faltól. El fog menni. De nem helyette felém indul. Figyelem, ahogy közeledik. Közeben én lassan felhúzom a bal lábamat. Sajog, minden mozdulat kínzás. Mikor felhúztam a lábam rátettem a kezemet is. Így csak kényelmesebb.
Közvetlen a lábam mellett áll meg. Majd letérdel úgy hogy mellettem legyen. Teste a fal felé néz. Kezei a combjain. Nem szólok semmit csak nézem őt. Mostmár sokkal jobban értem. Ha ezen megy keresztül mindig akkor nem is csoda, hogy ennyire kezelhetetlen.
Azt hiszem itt az ideje dühkezelésnek alávetnem. Meg kell tanulnia, hogyan vezesse le gyilkolás nélkül a dühe egy részét. Vagy tanulja meg irányítani. Kezem ökölbe szorul. A düh felerősödött. Nekinyomom a padlónak, s igyekszem elereszteni a dühöt.
- Nem is olyan sokára… bosszút állhatsz rajtuk… De még nincs itt az ideje… Tudom, hogy mennyire fáj… hogy mennyire dühít… de még várnod kell… Ki fogod bírni… Ismerlek annyira, hogy tudjam.
Mondom még mindig levegőért kapkodva. Bár már egyre jobb a helyzet. A fájdalom meg nekem sose jelentett gondot. A nagyapa tett róla, hogy a fádalom ne jelentsen semmit. Az ő álatala keltett Pokol Tüze olyan erő volt, mint semmi a világon.
Arcomra keserves mosolyt húztam. Teljesen jogos kérdés, de nem tudja, amit én. Lassan felemelem jobb kezem, ami a vállán landolt. Kicsit megszorongattam, majd visszatettem a kezem a lábamra. Vettem egy mély levegőt.
- De akkor… már te se lennél!… Egy Noir… nem követi el… ugyanazt a hibát… kétszer!… A nagyapám megöltem… azt nem fogom… hagyni, hogy… te miattam… halj meg!… - Nézek egyenesen a szemeibe.

Aiden & Seth

E gyetlen hang, nyikkanás nem sok, nem hagyja el ajkamat fájdalmas panasz, csupán mesterem ordítása zavarja fel a szoba csendességét. A düh, amit elszívott, tuti nem ekkorára számított.   Elhátrál a túloldalra, a földre ül és zihál. Engem figyel…én pedig elmennék, már az ajtót is kinyitottam, ölni akarok, de odasétáltam mellé és letérdeltem. Végig néztem rajta.

Még nincs itt az ideje annak, hogy bosszút álljak… 3 és fél év telt el és még nincs itt az ideje? Ez bosszantó. Bár amiről nem tud, az nem is fáj neki, nem igaz? Még sokat kell tanulnom. De Aiden…tudom, hogy segíteni fog.  Ahogy azt eddig is tette. Egymástól tanulunk. Keze a vállamon landol, finoman megszorongatja, majd visszateszi a helyére.
- Pedig jó lenne már kiereszteni úgy mindent, rajtuk. Aaron végre békében… - fordultam meg és hátracsúsztam a falhoz, pont, mint apám.
- ... nyugodhatna… - A vállaink összeértek, a tekintetem az ajtót figyeli. Mennék, de nem teszem. A mesterre pillantok és hallgatom szavait. Nem ijeszt meg, nem félek tőle, nem tudom, hogy miért, de nem tudok félni tőle, ostoba gondolat tudom, hiszen most azonnal véget vethetne céltalan életemnek, és talán érzi, hogy valahol még fel is oldozhatna, ha megtenné... Egy mély levegő és válaszol. Még sose láttam ilyen állapotban. És ez…ez...az én hibám. Miattam van most ilyen rossz passzban. Nem kellett volna ilyen messzire elmennem... aggódnék érte? Igen. Többet tett értem, mint bárki. Ráadásul Noirrá tett. Megmentette az életemet. Azzal, hogy ezzé teremtett engem. Ha hitte is valaha bárki, hogy létezik Isten rajtam kívül, hát most már ő maga is világosan láthatja, tévedett. Isten ÉN vagyok, az Úr, a Mindenható, és azt teszek a "nyájammal", amit csak akarok. Csak épp mindenki a halálomat akarja. A pálcám 2 méterre volt tőle, oldalra feküdtem és elnyúltam érte, a kezembe fogtam, de ekkor egy vörös fény csapódott ki belőle és a falba egy lyukat robbantott. Egy chh-t szűrtem ki a fogaim közül, majd felültem és felálltam, az ajtó felé indultam, a küszöböt átléptem és hátra pillantottam.
- Hozhatok valamit? Enni? Inni? Alkohol? - tettem fel a kérdéseket sorba, miközben a mesterem szemeit figyeltem, a pálcám pedig eltettem a jogos helyére, az övemen ficegő pálcatartóra. Most lenne alkalmam lelépni és elintézni a dolgokat. Mesteremnek pihennie kell. Bár legszívesebben aludnék még 12 órát. Úgy érzem magam mint aki 5 napja nem aludt. De nem akarok. Nem vagyok macska, azok alszanak ennyit. Egy fegyver pedig csak végzi a dolgát. És védelmezi a forgatóját, akármilyen állapotban is van. Ő pedig most eléggé le van amortizálva.

Aiden & Seth

Csend néma csend vesz minket körül. Én viszont csak koncentrálok. A dühöt nyelem el, ami a fiamban van. Viszont ez egyre nehezebb. Hirtelen elordítom magamat. Na igen most értem el a végét. Most már mind bennem van.
Így legalább egy kicsit tud nyugodt lenni. Még sose láttam igazán nyugodtnak, de valamikor ennek is be kell következnie. A falhoz hátrálok és leülök a földre. Levegőért kapkodok. Harcolok a bennem tomboló haraggal.
Fiam elmenne. Látom rajta, de nem teszi. Helyette mellém térdel. Tudom, hogy mennyire meg akarja bosszulni a testvére halálát. De még nincs itt az ideje. Türelmetlen egy gyerek, viszont még nincsen rá felkészülve.
Hiába az a három és fél év, még így is van mit tanulnia. Sok mindent kell még tanulnia. Én pedig azért vagyok itt, hogy ezt megtanítsam neki. Hogy mindent, amit tudok neki átadjak. A világ legpusztítóbb fegyverét alkotom meg vele.
Az együtt töltött idő alatt sokat tanultunk egymástól is. Azonban ez még csak az utunk eleje. Még sok minden vár ránk. Nagy fájdalmak közt kezemet vállára helyezem, majd megszorongatom kicsit, mintha életet, akarnék belé önteni, majd visszateszem kezem a helyére.
- Tudom!… Hidd el… eljön annak is… az ideje… Nem is… olyan… sokára! - Mondom még mindig nyögve. Addig, amíg teljesen le nem gyűröm a haragom nem is leszek jobban.
Fiam mellém ült, pont úgy, ahogyan én ültem. Vállaink összeértek. Látom, ahogy a tekintete az ajtót figyeli. Tudom, hogy el akar menni. Kitombolni magát és mindenért megfizetni a Roxforti kutyáknak. De nem teszi.
Kérdése után veszek egy mély levegőt. Igen most nagyon spórolnom kell a levegővel. Majd elkezdem a válaszomat. Azt hiszem még sosem voltam ilyen szarul! De megérte! Nagyon is, hiszen így legalább ő nyugodt tud lenni egy kicsit.
Nem hiába és nem ok nélkül választottam őt. Nem csak úgyból szántam rá három évet az életemből, s fogok még jó párat. Nem azért tanítom, hogy ne legyen neki semmi értelme se. Láttam benne valamit, amit azóta is folyamatosan fejleszteni akarok és fejlesztek is.
Fiam hirtelen mozdult mellettem. Elfeküdt a földön. A pálcájáért nyúlt. Mikor elérte, vörös fény csapott ki belőle és csinált egy szép kis lukat a falba. Ez a kastély már sok ilyet kapott. Egyetlen ige és megint a régi, de nem most fogom megcsinálni.
Egy chh a fiamtól, egy mosoly az arcomon. Majd a gyerek felül. Végül fel is áll és az ajtóhoz megy. Elteszi a pálcáját. Minden mozdulatát figyelem. Átlépi a küszöböt. Most fog elmenni, most meg fog lógni, most megteheti.
De nem tette meg. Helyette viszont visszafordult az ajtóban. Végignézett rajtam, majd pár gyors kérdéssel bombázott meg. Na igen, a válaszok már lassabak voltak. Sokkal lassabbak, hiszen még mindig küszködtem a dühvel.
- Víz és whisky!… Utóbbi a konyha… konyhaszekrényben van… Megtalálod! - Figyelem ahogy kimegy. Tudom, hogy fáradt. Nem is csoda, hiszen a teste és a lelke is teljesen le van merülve.
Egyedül maradtam a szobában. Itt volt az ideje, hogy levezessem a dühöt, teljesen. Lehunytam a szemem. Kezeim ökölbe szorultak. Lassan feltérdeltem. Ökleim a padlóra nyomtam. Gondolatban a Pokol Tüzét képzeltem magam elé.
Mikor kinyitottam a szemem megint lángolt a tekintetem. Hagyom, hogy égjen a düh. Szabadon és hatalmas lángon. Borítson el teljesen, csak égjen el mind. Az öszes égjen el, ami modt bennem van. Mindent ki fogom adni.
Egészen gyorsan végeztem is vele. Bár meglepő módon még így is maradt bennem valami belőle, de nem baj, majd elmúlik az is egyszer. Lábaimat felhúzva terülök el a padlón. A plafont bámulom, majd egy mozdulattal ülök fel és várok. Várom a fiamat, hogy visszatérjen.

Aiden & Seth

S
zemmel láthatóan még kicsit, fáj a felgyülemlett elszívott dühöm, ami benne tombol és nem bennem. Erről mondjuk, én tehetek, ezért nem is venném sértésnek,  ha meg akarna ölni, vagy épp messzebb akar tudnia magától. A szoba falának dőlve mellette ülök. Figyelem őt, miként kezeli ezt az egészet. Majd elnyúlok a pálcámért, és bumm. Felállok és az ajtó felé indulok, kérdésemre válaszol. Néha nem a szavak embere, sőt általában nem beszél arról, ami foglalkoztatja. Egy ideig még figyelem, majd megfordulok és elmegyek a folyosón, majd le a lépcsőn és a konyhába veszem az irányt.  Hogy miért vagyok itt? Mert nem félem az ismeretlent és más az értékrendem, mint egy átlag varázslónak. Úgy érzem, többre vagyok hivatott. Úgy vélem talán még a nagyurat is felülmúlhatom. Ez a gondolat nagyon mozgatja a fantáziám így kicsit lelkessé válok.... Egy félmosoly, az pedig teljessé alakul és bár nem akarom, kicsit magába ránt a saját sötétségem. A konyhaszekrényhez lépek és kinyitom, két üveg Whisky. Az egyiket kiveszem, a pultra helyezem. Előkeresek egy tiszta poharat, mehet a víz bele, ez is a pultra megy. Tekintetem elvándorol. A főbejárat felé.  

Van aki azt mondta egykor, mikor elfogadtam mindezt, őrült vagyok. De ez csak nézőpont kérdése...  14 éves sem voltam, mikor Aiden „megölt” és halálfaló lettem. A világon talán a legfiatalabb gyilkos… Ami normális a póknak, az a légy számára maga a káosz. Elfelejtettem az embereket és véleményüket magam körül, a józanság hangját. Az számított ÉN mit akartam akkor. Ha Aaron még élne, nem biztos, hogy itt lennék. De ő meghalt. A lelkemmel együtt. Talán az is segített a döntésben, de ez maradjon az én dolgom. Beugrik a tegnapi jelenet az erdőben. Az, hogy mily könnyedén meg tudott volna ölni. Tudom, mi vagyok, mint ahogy azt is milyen a megjelenésem. Épp ezért tetszenek az emlékek. Eszembe juttatják, nem kizárt, hogy annak ellenére, hogy én mentem vadászni és gyilkoltam, mégis én voltam a zsákmány... Ekkor a vállamon egy erős szorítást érzek, hirtelen fordulok hátra, de senki. A pultnál is hallok egy kis zörejt, a pálcámhoz nyúlok és tekintetem oda vándorol.
- Hogy varrna össze lapos öltéssel Voldemort! Rex! - káromkodok egy orbitálisat mesterem görényének, és mérgemben bele is rúgok a szekrénybe, ami csattant is. Letámaszkodok a pultra, kifújom a levegőt. Nem! Nem szabad hergelnem magam a gondolataimmal. Sokkal inkább a feladatra kell koncentrálnom, még ha csak perifériálisan is értettem, miről vartyogok itt neki. Csak a mester mindig ridegen nyugodt hangja ránt vissza a valóságba, amelynek most kivételesen hálás vagyok. Talán ezért is ő a mesterem, az apám! Mert annyira az ellentétem.  Tűz és jég. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer hálás leszek ezért a tényért! Mit nem hoz az élet! De akkor ki fogta meg a vállamat? Képzelődtem, vagy valóban van itt valaki?! Mint aki kalitkából szabadult, indulok meg, hátat fordítva mindennek, hogy feltéphessem végre az ajtót, amely a fellélegzéshez vezet majd, még a kezdőlökést is megadja nekem ez a gondolat, hogy itt igen is van valaki más is, amelynek köszönhetően majdnem ajtóstul rontok ki. Vagyis csak rontanék. Gondolataimban annyira elmerülök, hogy csak felületesen érzékelem a mellettem kélő mozgást, s mikor odapillantok, egyébként is riadtan, csak tesz rá egy lapáttal, hogy a képembe bámul valami, nagy vörös szemekkel.
- Mard Geer. Hogy az a… - az főbejárat felé lépek, kinyitom és kilépek néhány lépésnyit. Az ajtótól 4 méterre. Kicsit hűvös van és sötét. De akkor is van itt valaki. Valaki, aki nem tudja, ki is él itt. A távolba meredek, a város felé, a fények felé, a zaj, az emberek zajai. Kezem ökölbe szorul.  Bele sem merek gondolni, mit fogok én azért kapni, ha most lelépek…. Egy ősi ösztön súgja: ”Ölj, vedd el ami téged illet! Ölj, vagy téged ölnek”, de nem fogok menni, még nem, egyelőre türtőztetem magam. Nehéz! Talán 3 perc is eltelhetett, amit kint a levegőn töltöttem, aztán visszavonulót fújtam. Megragadtam a poharat és az üveget, majd ismét fel a lépcsőn és be a szobába. A mesterem elé léptem és féltérdre ereszkedtem előtte, odaadva előbb a vizet, majd a Whiskyt is. A szemeibe pillantok. Majd felállok, az ablakhoz lépek és kinézek. Nem tudok nyugton maradni. Plusz zavar az a korábbi dolog is. Idegesítő. Már most úgy érzem magam mint aki egy ezeréves maratonról jött. Ráadásul a dühöm is gyarapszik. Hurrá. Ölni akarok.
- Ha kiteszem a lábam a kastélyból, mit teszel? - nem nézek rá, csak meredek a sötétségbe... mire számítsak? Száműzetésre? Vagy nem hagyhatom el a kastély falait egy hétig? Már ez a tízen akárhány óra is kínzás...hát még az milyen lenne.

Aiden & Seth

Lehet, hogy nehéz rólam elképzelni, de én is olyam voltam, mint Seth! Folyton forrt bennem a düh, egészen addig, amíg meg nem tanultam hogyan és hova is vezessem le. Azóta vagyok csak ilyen nyugodt. Előtte lelőni se lehetett volna.
Megtamultam, hogyan kezeljem a hirtelen jött dühöt. Hogyan nyomjam el a haragot, ha nem akarom látni. Bár ezek a módszerek se használnak mindig. Van mikor olyan hatalmasak az érzelmek, hogy képtelenség nekik parancsolni.
A fiam egy kisebb fajta lyukat robbant a kastély falába, mikor a pálcájáért nyúl. Én meg sem rezzenek. A nagyapám mindig ilyeneket csinált, mikor az apám felhúzta az idegeit. Ő ebben élte ki a haragját. Ahogy én az ordításban és a pokolsétában.
Seth feláll és az ajtóhoz megy. Kérdéseire gyorsan és tömören válaszolok. A zihálás ellenére ez már egy olyan tőlem megszokott reakció volt. Nem arról vagyok híres, hogy jár a szám. Inkább a csendes, álszent gyilkos vagyok.
Amint egyedül maradtam a szobában igyekeztem rendesen levezetni a dühömet. Pokol. Ez az egyetlen dolog amivel gyökeresen el tudom pusztítani a bennem tomboló haragot. Ezzel tudom csak igazán lenyugtatni magam.
Amilyen óvatosan csak tudok feltérdelek. Mindenem sajog, de csak így tudok lenyugodni. Kezeim ökölbe szorítom és magam mellé helyezem, a földre nyomva őket. Lehunyom a szemem, Pokol Tüze. Erre kell most mindennél jobban koncentrálnom.
Gyorsan fellobbannak elmémben a lángok. Vörös, narancs, piros. S mind ott örvénylik körülöttem. Hagyom, hogy a düh elborítsa a testemet. A pulzusom az egeket veri, levegőt már nem is veszek. Körülöttem minden forr.
Hirtelen kinyitom a szemem. A tekintetben is lángok vannak. Fájdalom csillog a szememben, nem akarom elengedni a dühöt. Hiszen tudom mekkora hatlma lehet. Tudom mire lennék képes, ha hagynám, hogy eluralkodjon rajtam és nem engedném elégni.
De nem szabad hagynom, hogy ez megtörténjen. Most nem. Nem most van itt annak az ideje, hogy én tomboljak. Tegnap már majdnem megöltem a fiam, most is csak ő van a közelemben nem fogok ekkora kockázatot vállani.
Gyorsan kiürült belőlem a düh. Még mindig ez a leggyorsabb módszer. Erőtlenül dőltem hanyatt a padló. Kapkodtam a levegőt. Felhúztam a lábam, s közben a plafont bámultam. Vajon a fiam is mindig ilyen fájdalmakat él át, mikor irányíthatatlan lesz a dühe?
Egy mozdulattal ülök fel. Magam elé bámulok. Gondolkodom. A düh levezetés másik pozitívuma, hogy utána, mindig sokkal tisztábban látok. Tudom mit csinálok a tanítványomból. Tudom mit akarok vele.
Fegyvert akarok, olyan fegyvert, ami hatalmasabb mindegyiknél. Nem voltam teljesem őszinte, mikor azt mondtam Evansnak, hogy szó nélkül ugranék a nagyúr parancsaira. Most még ugrok, de csak még.
Amint túl messzire megy, vagy nem szolgája hasznomat. Esetleg kárt tesz bennem nem fogok engedelmeskedni. Nem vagyok vak, tudom mekkora ereje van, de azt is tudom, hogy Sethnek is megvan rá az esélye, hogy olyan nagy legyen, mint ő, ha nem nagyobb!
Igen ez az amit igazából akarok. Olyan hatalmas fegyvert alkotni belőle, hogy erősebb legyen még a nagyúrnál is. S azt, hogy ez a fegyver az én kezeimben legyen. Én forgathassam. Csak az enyém legyen. Nem kell nekem a hatalom, csak az, hogy mindenki tudja hol a helye.
Éppen ezen gondolkodtam, mikor Seth megjelent az ajtóba. Fel se pillantottam. Elég csak hallani, ahogy jön. Elém térdelt és átadta a vizet, meg a whiskyt. Biccentettem egyet felé, ami a köszönömnek felelt meg. Belenéztem a szemeibr, majd egy húzásra megittam a vizet.
Fiam az ablakhoz ment. Én nem törődtem vele, amíg nem akarja magát kihajszolni, addig azt csinál, amit akar. Inkább foglalkoztam a piával. Ittam vagy két pohárral. Közben folyamatosan pörgött az agyam azon, hogy most mi lesz.
- Az attól függ mikor és miért akarod elhagyni a kastélyt? - Kérdeztem a szokásos lekezelő hangon, már megakadás nélkül, közben pedig rá pillantottam. Az ablakon bámult ki. Hagynom kell, hogy öljön. Kell neki.
Azt hiszem éppen a negyedik pohár whiskyt ittam, mikor megjelent az ajtóbaj Rex. A pohár kiesett a kezemből és széttört a padlón. Szemeim kitágultak. S egy pillanat múlva lángolt a tekintetem. Talpra ugrottam, s felkaptam az állatot.
- Kik? Kik merik betenni a lábukat a birtokomra? - Rázom meg, de nem kapok választ képekben sem. Elengedem, mire a földre pottyan és kiiszkol a szobából, biztos Mard Geerhez megy.
Megindulok az ajtó felé. Kezem a pálcámra csúszik. Megállok! Nem! Túl ideges vagyok most hozzá. Jelen pillanatban nem tudnám abbahagyni a gyilkolást. Mert még a szellemekkel el lennék. Azokat nem kell megölni. Arcomon gonosz vigyorral fordulok Seth felé.
- Ölni akarsz, ha jól sejtem! Hát tessék! Most te vagy a nyugodtabb kettőnk közül! Tanítsd meg az ostobáknak hol van a birtokunk határa! Ha szellemet látsz azt hagyd meg nekem. Ahhoz nem kell nyugodtnak lenni.
Mondom ellépve az ajtóból, s kezemmel intve, hogy menjen csak nyugodtan. Legalább azt is megnéz, hogyan tudná megvédeni a kastélyt. Igaz alap esetben ide senki se jutna be, olyan átkok vannak a helyen, de az előbbi akcióm a düh kezeléssel valószínűleg kicsit megbontotta az átkaimat.

Aiden & Seth

A
kastély területén van valaki. A konyhában ezt éreztem. Biztosan. Whisky és víz. Mesterem lehajtja a vizet, majd az ablakhoz lépek és a sötétbe merengve teszek fel egy kérdést számára. Éreztem a tekintetét magamon, épp nyitottam a válaszra a szám, amikor a mesterem kezéből kiesett a pohár és felállt. Csak figyeltem, ahogy a görénnyel bánik, ideges volt. Én viszont sztoikus nyugalommal figyeltem minden mozzanatát. Neki köszönhetem, de meddig lesz ez a nyugodtság?Valaki most már biztosan van itt. Az ajtó felé robog, tombol, hiszen megsértették azzal, hogy beléptek a területére. Az otthonába.  Majd hirtelen megáll és felém fordul, ekkor én is felé fordulok. Szavaira elmosolyodok és megindulok, az ágyról felkapom a kapucnis pulcsim, felveszem, csukja fel, elmegyek mesterem mellett, majd le a lépcsőn és irány ki a Főbejáraton. Mard Geer utánam sétál, de intek neki, így megáll és leül.Neki bent a helye, ha valaki belépne, ő teszi a dolgát.
Az udvaron megállok és figyelmem a területre terelődik, mind hallás- meg látás ügyileg. Sötét van. A kedvencem. Pont úgy mint a hideg. De mivel ezt nem én generáltam, így hűvös van és fázom.
Hirtelen kapok a képembe egy erősebb Lumost, majd gyomorszájba ütnek, aminek a következménye a térdre rogyás és egy démoni vigyor. Hamar talpra állok s egy Crucióval ártalmatlanítom. Mellettem rogy össze az illető és üvölt, hatalmas fájdalmai vannak.
- Ké...kérlek...ne-nekem...csa..lá...dom va-an. - nyögi ki a szavakat, szinte már sírva, a hajánál ragadom meg és a fejemmel egy szintbe emelem fel. A pálcámat betolom a szájába. Az a rettegés a szemében. A rettegés ami belém áramlik, lenyűgöző...de mégsem ér annyit mint Evansé.

- Confringo. - az áldozatom szemei fennakadnak és az egész fej szétrobban. A vér, a koponya maradványai, az agya csonkjai szanaszét rebben. Én viszont meg se rezzenek. Hozzászoktam már. Az arcomra az áldozatom vére került, de jöhet a következő. Senki se ússza meg aki a családommal packázik. Család= Aiden Noir. Megérzek egy újabb adag félelmet, előttem 3 méterre. Megindulok felé, az illető nő, felsikolt. Vörös haja van, rövid, és fekete a ruhája. A pálcáját felém szegezi.
- Ne gyere közelebb. - szegezi nekem az áll dühét, hiszen rémült, ezer km-re is megérezném ezt. Élesen pillantok rá.
- Mégis mit kép...- nem tudtam befejezni, valami vackot rám küldött, egy átkot, az oldalamnál felrobbant a dolog... az a drága vérem, a földre folyt, nagy mennyiségben..... mire visszapillantok az illető felé, hűlt helye.  Az ajtó csapódik. Beszökött. Sikoly. Mard Geer elszívta a lelkét. Egészségére. Nekem nem kell az ereje. Az ablakon mászik be valaki, a szobámba. Őt hagyom utoljára. Vannak még. Összesen hatan.
Mind felém szegezik a pálcájukat. Ugyanolyan maszkot hordanak és a ruházatuk is hasonló.
- Dobd el a pálcád és add fel magad....- mondja mondja és mondja...szorosabban megmarkolom a pálcám. Mégis mit képzelnek ezek. Van képük betolni erre a "szent" helyre a képüket? Megszentségtelenítik a mesterem birtokát. A haragom megugrott, bár a varázserőm semmi se...Túl kell feszítenem a húrt. A pálcám hirtelen előre meredt és egy Disepencióra felkészültem. A pálcám vége felizzott. A talaj remegett, az emberek alakjai elmosódtak és hirtelen felrobbantak. A lökéshullám hátra csapott az ajtó mellé, de legalább így hamarabb betudtam menni a kastélyba. Ezeknek annyi. A lépcsőn fel, nyomomban vérfoltok. Beléptem a szobámba. A mester sehol, csak egy ismeretlen. Egy fiatal 10 év körüli fiú, aki kissé rémülten figyel. Megviselte a robbanás és a sok vér. Hirtelen mozdultam, nagy lendülettel indultam neki a srácnak. Sikoly. Vér. Még több vér. Mindenhol. A gyerek teste eldől a földön, a kezemben tartom a szívét, amely egy utolsót dobban. Még meleg. Gőzölög. Kezem lecsuklik, kiesik a dolog a kezemből és tartom magam. Győztem...megint csak. Elmosolyodom. A varázs és életerőm a 0-val vetekszik. Az ajtó felé indulok, meg kell keresnem a mesterem. Talált valami szórakoztatót magának is??

Aiden & Seth

Azt hiszem ennyi volt. Kiadtam magamból a kölök összes dühét. Legalábbis úgy néz ki, hogy mindent kiadtam magamból, amit lehetett. Azért remélem nem fog majd hirtlen előtörni a semmiből, mint valami futótűz, hogy magával rántson.
Fiam megjött és meghazta, amit kértem. A vizet és a whiskyt. A vizet gyorsan lehajtom. Ez csak azért kell, hogy kicsit lehűtse a bennem tomboló tüzet. Majd lassan elkezdtem a whiskyt iszogatni.
Seth az ablakon bámult ki. Én nem is pillantottam rá, csak az itallal foglalkoztam. Mikor meghallottam a kérdést. Még megittam a maradék whiskyt, majd felé pillantottam. Most már megint olyan vagyok, mint szoktam. Rideg és nyugodt.
Gyors válaszomat követően megint visszafordultam a pia és a pohár felé. Éppen egy újabb pohárral ittam, mikor megjelent az ajtóban Rex. Kiesett a pohár a kezemből. Hirtelen talpra ugrottam és magam előtt szorongattam.
Ideges vagyok. Nagyon ideges. Valakik az engedélyem nélkül lépetek be a birtokomra. Márpedig ezt egyetlen módon lehet megtorolni. Halállal. Senkinek, aki nem a családom tagja, nincs joga az én földemen járni.
Elengedtem Rexet, aki rögtön kiiramodott a szobából. Én is utána eredtem. A pálcám a kezemben. Viszont pont mielőtt kiléptem volna az ajtón, megálltam. Nem most nem harcolhatok. Túlságosan forr a dühöm.
Ezen okból adtam át a lehetőséget a fiamnak. Akinek arcán rögtön megjelent a gonost mosoly. Felkapta a kapucnis pulcsiját, felvette a kapucnit és már viharzott is kifelé a szobából, majd egyenesen le a lépcsőn.
Vártam egy kicsit, amíg a főajtó be nem csukódott. Átmentem a szobámba, magamra vettem a köpenyem, s felhúztam a csukjám. Aztán kiléptem az ajtón és füttyentettem egyet. Rex rögtön a lábam előtt termett.
- A főnökhöz! - Adom ki röviden az utasítást. Mire a görény megiramodik a lépcsőn le. Én utána. Lent az utolsó foknál éreztem Mard Geer tekintetét. A kastély biztonságban. Rajta senki nem jut túl.
Rex az udvar felé szaladt. Én utána mentem. Előbb ért ki, mint én. S körbe körbe szaladgált, annak a férfinek lábai körül, aki a kastély felé igyekezett. Megálltam az ajtóban. Nekidőltem az ajtófélfának, kezeim pedig magam előtt összefontam.
Tekintetem az idegen fürkészte. Megcsillant szememben a gonosz fény. Füttyentettem egyet, mire a görényem felém szaladt és felmászott a vállamhoz. Nyugodtan vártam, amíg a birtokháborító hallótávon belül került.
- Kit tisztelhetek bennetek látogatók? Nem vártunk vendégeket! - Vetem oda, mintha mi sem lenne természetesebb, mint az éjszaka közepén idegenekkel beszélgetni.
- Semmi közöd Noir! - Ekkor sikoly hallatszik. Bentről a házból. Oh valaki talákozott Mard Geerel. Élete utolsó találkája volt ez! A szerencsétlen. Úgy kell neki! Kellett neki belépnie a területünkre.
- Tudod mit jó kedvemben vagyok! Elengedlek, ha most azonnal elhordod innen az irhád, mielőtt a fiam talál meg! - Megremeg a föld. Elmosolyodom. Ez Disepencio volt!
- A társaid halottak!
- Igaz a szóbeszéd rólad Noir! Tényleg gyermeked van! Feketemágiát oktatsz neki! Megesküdtél, hogy sose teszed meg. Sose teszed ki a családom ilyen veszélynek, hogy a te családod bosszút álljon rajtam! Erre lett egy fiad, aki hamarosan mindent tudni fog és bosszút akar állni rajtunk.
- Nem vagyok köteles betartani egy régi igéretet Osborn! A fiam nem jelent veszélyt a családodra, mármint arra, ami maradt belőle! - Mondom egy gonosz félmosollyal az arcmon. Újabb sikolyt hallok.
- Öld meg vagy én ölöm meg! - Ennyi kellett nekem. Elpattant bennem a húr! Ezt nem kellett volna mondania! Nem szidhatja a családomat. Megölni pedig nem fogja a fiam! Soha, soha, soha!
Egy mozdulattal ledobtam a köpenyemet. Kezem a pálcámra szorult. A következő pillanatban a férfi mellett álltam. Egyetlen jól irányzott Crucio és a földre rogyott. Ruhájánál fogva emeltem fel a senkiháit.
- Még mindig nem tanultad meg Osborn! Ne fenyegess, ha drága neked az a nyomorult életed! Értve vagyok?! Az ég áldjon én kis szolgám! Odalenn! - Mondom mosolyogva.
Eltaszítom magamtól a földön koppan. Felemelem a pálcámat. Megcsillan a tűz a szememben. Ajkaim mozognak, de hang nem hagyja el őket. Arcomra széles gonosz mosoly szalad, ahogy befejezem. Hátat fordítok neki.
A következő pillanatban hatalmas robbanás hangja töri meg a csendet. Mindenütt tűz és lángok. Robbantottam, minden dühöt beleadva. Hagytam, hagy terjengjen szabadon a még bennem maradt adrenalin.
Következő másodpercben egy pálcát éreztem a halántékomnál. Kezem autómatikusan mozdult. Meg se rezzentem. Fekete füst. Ordítás, vér és belsőségek repkednek mindenfelé. Éktelen zaj és fekete por a támadóm helyén.
A füst tovább száll, ahogy tekintetem a terepet figyeli. Nincsen már sehol senki. Legalábbis nem úgy tűnik mintha lenne. Csak az általam robbantott égő kráter van az udvaron. Biccentettem egyet, mire eltűnt a fekete füst.
A kastély felé fordultam megint. Sethre számítottam. Helyette viszont egy halálra dermedt copfos kislányt kaptam, akinek arcára fagyott a félelem. Szinte levegőt se vett úgy félt. Tőlem félt!
Az enyém! Ő az enyém! Halott, már most halott! Amint ránéztem tudtam. Lassan odamentem hozzá. Leguggoltam elé. Csak annyit kérdeztem a kráter felé biccentve, hogy "Apád?", mire lassú bólogatást kaptam.
Megsimítottam a haját, majd az arcát is. Oh a gyermeki tökéletesség. Milyen jó is megsemmisíteni. Eltűntetni a föld színéről. Ilyenkor úr csak igazán az ember élet és halál közt. Lassan felemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- Gyors leszek! - Mondom egy gonosz vigyorral megtoldva. - Spiritus prosequi! - Hagyja el ajkamat a két rövid szócska. Lélekölés. Oh, hogy én hogy szeretek gonosz lenni.
Egy apró erőtlen sikoly. A szemei fennakadnak. Izmai megfeszülnek, s holtan terül el a földön. Eltátja a száját, vér folyik belőle. Ami füstölve tűnik el a levegőben. Hirtelen lángra lobban.
Figyelem, ahogy ég a gyenge test. A vörös lángok leégetik a bőrét, majd a húst is. Végül pedig lassan megfeketítik a csontokat. Mikor teljesen korom fekete lesz az apró csontváz, leguggolok hozzá és egy aprót ráfújok, mire a maradék is eltűnik.
- Seth! Hol a bánatban vagy? - Kérdezem kiabálva, ahogy megint belépek a kastélyomba. Elintéztem a megmaradt kettőt. Most már majd csak nem lesz velük semmi bajunk.

Aiden & Seth

A
kastélyban és annak területén betolakodók vannak. Mesterem engem küldött intézkedni.De biztosra veszem, hogy ő sem fog kimaradni a buliból.Pár taggal az udvaron összeszűrtem a levet, ráadásul az oldalamat egy csaj szétnyírta. De egy Disepencio mindenre gyógyír. Nem igaz? Ezután felmentem az emeletre a folyosóra, láttam valakit bemászni az ablakon. Egy kölyök volt, de hamar kimúlt. Volt bátorsága…Épp a mestert keresem, halottam, hogy keres.... az ajtó felé indulok, amikor…
- Seth. – a hangot felismertem, gyorsan megfordultam és elállt a lélegzetem is.
- Aaron? – az egyik betolakodó srác a bátyám külsejét vette fel… vagy tényleg visszajött hozzám?
- Tényleg te vagy az? – léptem hozzá közelebb, de 3 lépésnél megáltam és felé emeltem a pálcám. Nem. Seth! Ő meghalt.  Csapdába kell csalnom.
- Mennyivel vagy idősebb? Válaszolj! – emeltem fel a hangom, szívem szaporán dobogott, a bátyám elmosolyodott.
- 10 perccel. – erre a válaszra önkéntelenül is elmosolyodtam.
- Csak 3 rohadt perccel vagy idősebb nálam „kedves bátyám”! Ki a franc vagy te?! És hogy merészeled… - ő is rám emeli a pálcáját, ezért elhallgatok és ridegen figyelem. Hogy miért nem támadok? Hiába tudom azt, hogy ő nem a testvérem, de akkor is megfagyaszt az a tudat, hogy őt bántanám ezzel. Szorosan megmarkolom a pálcám, a másik kezem ökölbe szorul. Hirtelen valami egész nagy telibe talál és kirepülök, át a folyosón és becsapódok a mester szobájába és a fal előtt csapódok le. Gyorsan felülök és figyelem Aaront, ahogy kisétál a szobámból és a lépcső felé néz.
- Kedves öcsém. Rám te nem emelsz hangot. Nem tettem semmi olyasmit. – ezekre a szavakra egy chh-t nyögök ki, majd felállok. Lepillantok a padlóra. Vér. Majd vissza Aaronra. Mindig is ő volt a gyengepontom. Ez a mai napig semmit sem változott. Képtelen vagyok erre az idegenre átkot mondani.
- Te nem a bátyám vagy! – köpöm felé a szavakat, erre ő ismét felém emeli a pálcáját. Felkészülök. Egy nagy levegőt veszek, hiszen kifulladtam. Szó szerint.
- Mester! Vonulj fedezékbe! – a pálcám vége ismét felvillog, egy gyors mozdulat és a dühöm szabadon eresztem. Hogy képzeli? Az érzéseimmel játszadozik? Ezt senki sem úszhatja meg! Aaron ne a semmiért kapta a nevét! Aaront senki sem veheti a szájára! Főleg nem a testét birtokba venni! - Senki! Soha! - a talaj remegni kezdett, az illető halálrémülten nézett rám, szar volt, hogy a saját bátyámat kell kinyírnom… képletesen. A fal repedezni kezdett, a talaj is, alattam behorpadt. Majd az ipse felüvöltött fájdalmában és Disepencio! Felrobbant. A lökéshullám kifejezetten nagy volt de a falak „ épségben„ maradtak a helyükön. Elsápadtam, de kisétáltam a mesterem szobájából végül leültem a lépcsőre.
- Ezek kik voltak? – kérdezem,, miközben feltúrom a hajam, a figyelmem Mard Geeren van, aki  a lélek nélküli tetemet húzza a lépcsőig, majd rám pillant és húzza tovább. Leveszem a pulcsim, majd a polom is, meglesem az oldalamat. Szépen helyben hagyott az a faszi. A fájdalmat nem érzem. Tök jól vagyok…. elgondolkodom a gyógyító varázslatokon, hogy mik is vannak. A pálcámat bal kézbe veszem és a jobb oldalamon lévő tátongó sebhez tartom. De aztán elemelem onnan és elmosolyodom.
Még úgysincsen ehhez hasonló sebhelyem. Csak összesen 8 hegem van a hátamon és 3 a bal karomon. Mind a mesteremnek köszönhetem és az edzéseinek. Ezt meg majd bekötözöm, aztán majd begyógyul és büszkén viselem egy új szerzemény gyanánt.
- És mit akartak itt?

Aiden & Seth

Állapotomra való figyelemmel úgy döntöttem, hogy a mostani helyzet megoldását inkább fiamra hagyom. Nem lenne előnyös, ha én most kezdenék el tombolni. Azért a kastélynak egészben kellene maradnia. Nem szeretném leamortizálni a helyet, ahol lakom. Így is okoztam már elég szégyent a családnak a kastélyukat azért már nem kellene, egyé tenni a földel.
Teljesen nyugodt voltam, már amennyire nyugodt lehet az ember, ha a saját területén idegenek fenyegetik. Én nem vagyok annyira ideges, mintha egyedül lennék itthon. Most tudom, hogy a fiam intézkedik az ügyben. Ez már az ő otthona is, neki is meg kell védenie, már nem csak az én dolgom, hogy vigyázzak a helyre.
Átmegyek a szobámba és felveszem a köpenyem, ha már vendégeim vannak. Kapják meg a rendes fogadtatást, ahhoz pedig az öltözék is hozzá tartozik. Füttyentettem egyet, mire megjelent Rex. Kiadtam neki a parancsot, majd követtem arra, amerre ment.
Ahogy az udvarra nyíló ajtóhoz értem nekidőltem az ajtófélfának és úgy köszöntöttem az idegent. Legnagyobb meglepetésemre igen goromba választ kaptam. Mi az, hogy semmi közöm nincs hozzá. Az ÉN birtokomon garázdálkodnak, csak nekem van hozzá közöm.
Mikor meghallok, egy újabb éles sikolyt felajánlom a férfinek, hogy élve elengedem, ha most megy el addig, amíg a fiam meg nem találja. Következő pillanatban megremeg a talaj. Uh, ezt nem élték túl! Most biztos folyik a vér a kastély előtt. Nem baj, legalább jó színe lesz a helynek.
A férfi következő hosszabb monológjából pillanatok alatt rájöttem kivel is állok szemben. Az ostoba régi barátok. Azt hiszik, ha egyszer megígérek nekik valamit, akkor azt be is fogom tartani. Már rég nem ott tartok, hogy érdekeljenek a gyermekkori ostoba ígéreteim.
Azért voltam olyan előzékeny, hogy közöltem vele, hogy nem kell aggódnia. A fiam nem jelent rájuk veszélyt. Feltéve, ha békén hagyják a kastélyt és minket. Feleslegesen nem öl egyikünk sem, mindig van oka az általunk elkövetett gyilkosságnak. Bár van, hogy mások nem fogják fel, hogy mi is az okunk.
A következő megszólalásával viszont túl ment minden határon. Engem nyugodtan fenyegethet. Lepereg rólam. Ez volt az egyik első dolog, amit a nagyapától megtanultam. Dicséretnek kell venni, ha valaki sérteget, vagy fenyeget. Az azt jelenti, hogy fél tőled, márpedig a félelem erősebbé tesz. Csak az, aki fél nem tudja használni úgy, ahogy kellene.
Levettem a köpenyem és erősen megmarkoltam a pálcámat. Egy pillanat alatt termettem a férfi mellett. Azt nem hagyom, hogy a fiamat fenyegesse. Ez számomra felért egy becsületsértéssel. Egyetlen Crucio-val a földre küldtem a barátomat.
Nem, ezt nem ússza meg élve! Ezért megölöm. Ezt pedig kerek perec közöltem vele. Jobb, ha tudja, miért oltják ki az életét. Én pedig vagyok olyan udvarias, hogy megmondom az áldozataimnak, hogy miért is oltom ki az életüket. Már ha ismerem az illetőt. Ha nem, akkor nem kell tudnia miért pont ő a kiszemelt áldozat.
Pálcámat a drága Osbornera szegeztem. Arcomon kaján vigyor, hogy mennyire utáltam én mindig is. Most végre kiolthatom az életét. Szememben megcsillan a Noir tűz. Innen már nincs visszaút, a düh utat tört magának. Ajkaim lassan mozogni kezdenek. S mikor befejezem, elfordulok az illetőtől. Nekem bőven elég a fájdalom hangját hallani. A pokolban úgyis szolgám lesz.
Ahogy a kastélyt figyelem meglátok egy kislányt. Ez kell nekem. Egy gyermek, ennél jobb nem is lehetne az estém! Udvarias voltam, ahogy azt illik és mégis a kis angyal halálra dermedve állt előttem. Végül meguntam a játszadozást. Fogtam magam és ráküldtem egy Lélekölést. Ez egy gyors módszer. A fájdalmat nem érzi olyan sokáig.
Ahogy a gyenge test megszűnt létezni elindultam vissza a kastélyba. Elordítottam magam. A fiamat kerestem. Hirtelen hangokat hallok az emeletről. ~Hogy a bánatba? Nem lehet itt a bátyja! Az ki van zárva!~ Egyenesen felrohantam az emeletre.
Amint felértem egy teljesen olyan fiút láttam, mint a fiam. De ő nem az én fiam, de nem is a bátyja. Ez egy idegen. Feleltem a pálcám, de mintha nem is vett volna rólam tudomást, úgy ment el mellettem. Ha nem a fiam dolga lenne, hogy végezzen vele, most biztosan rátámadtam volna.
Hirtelen megint fiam hangját hallom! Arcomon megjelenik a mosoly. Megfordulok és leiramodok a lépcsőn. Az alján megdermedek. Ezek komolyan játszani akarnak velünk? Nem mondta nekik el az apjuk, hogy nem okos dolog egy Noirral játszadozni?
- Nálam ez nem válik be! Túl jól ismerem a holtakat. Apád nem mondta, hogy a Pokol ura vagyok? Hiába veszed fel az unokahúgom alakját. Tudom, hogy halott! Tegnap beszéltem vele. Akkor még nagyon halottnak tűnt. Mellesleg, ha ilyen varázslatot alkalmazol, ügyelj rá, hogy milyen ruhát hord az, akinek felveszed az alakját. Abigel soha nem vett volna fel szoknyát, még ha rá erőszakolják se!
Mondom arcomon egy széles gonosz mosollyal, s a fejemet rázva. A következő pillanatban már ott voltam előtte és egyetlen igével végeztem az életével, egy kisebb felfeszítő átok és kész is. Bár igaz, hogy hagy maga után egy kis koszt, de azt el lehet viselni. Éppen mikor elterült a lábam előtt az illető, akkor jelent meg a lépcső tetején a fiam.
Még lenéztem az előttem heverő testre, majd belerúgva egyet felmentem a fiam mellé. Leültem a legfelső fokra, majd letöröltem a pálcámat. Elnéztem a szobám felé. A fiatalember hagyott nekem szuvenírt magából. Most takaríthatok ki. Na, ez nagyon nem kellett volna még mára. Így is volt elég gondom a mai nap folyamán.
- Az Osborne családot köszönthettük köreinkben! A családfő gyerekkori jó barátom volt. Rudolf egész jeles feketemágus volt, de minden álma az volt, hogy olyan családja legyen, ami le tudja győzni az enyémet. Egyszer megpróbált meg akart ölni. Természetesen nem sikerült neki. Akkor még volt bennem engedékenység. Meghagytam az életét és kibékültem vele. Jobbnak láttam, ha az oldalamon áll. Erre ő megígértette velem, hogy sose fogok magam mellé fogadni tanítványt és sosem lesz gyermekem, aki bosszút tudna rajta állni helyettem. Azt hitte én nem fogom megölni. Azért jöttek, mert megszegtem az ígéretem. Szegény Rudolf nem hitte volna, hogy én fogom megölni. Kellett neki téged fenyegetni. Ez volt az utolsó baklövése az életében. Most egy lángoló lyuk van a helyén. Szép látvány!
Mondom elgondolkodva. Végül is, ahhoz képest, hogy most egyikünk sincsen ereje teljében egész gyorsan végeztünk ezekkel a barmokkal. Rajtam még egy karcolás se lett. Azért Seth jobban megjárta, neki van egy szép kis seb az oldalán. Vajon melyiknél nem figyelt már megint oda rendesen? Mindegy is, már az is halott. Biztos, hogy végzett vele.

Aiden & Seth

A
mai nap húzós volt. Betolakodók is jártak a területünkön. Sokan. De végeztünk velük.
Mester és én egymás mellett ülünk a lépcsőn, visszaveszem a pólóm és pulcsim szavait hallgatva. Majd a gondolkodó arcát figyelem.  Látja, hogy igyekszem, de vajon az jár a fejében, hogy nem vagyok elég?
Vajon elég vagyok?
Vannak szakadékok, amelyeket egyszerűen lehetetlen átszelni, akkor is, ha mindkét oldalról hidakat építünk. A szakadék ott marad, csak lesz egy keskeny ösvény, amelyen átkelhetünk, halálos veszélyek közepette. Kicsit elréved a tekintetem, ahogy arra gondolok, Aiden vajon hogy látja ezt, elég stabil-e a híd felettünk? Azt tudom, hogy sokszor kileng. Vékonyka kis kötélen táncolunk általában. De elmosolyodom, mert arra gondolok, hogy sokszor egymás után nyúlunk, ha meg is billen alattunk. És ez az egész lényege, nem?
- Nyugodtan tálalhattad volna a fejem egy ezüst tálcán. – viccnek szántam, nem vagyok valami hű de humoros kedvemben. Azonban ez a helyzet jócskán távol esik attól a bizonyos helyzettől, hiszen egyetlen aspektusában sem felel meg a könnyed humor melegágyának. A lépcső alján heverő hullát figyeltem, Mard Geer visszatért és azt is elvonszolta.

- Neked volt barátod a múltban? - vetem fel a kérdést, hiszen nem olyan ember, akinek sok barátja lenne, lassan felállok és levonulok a konyhába a szekrényhez. A Whiskyt leveszem és egy újabb pohárral érkezem vissza a mesterhez, nyújtom felé a poharat, ha elveszi, akkor töltök és meghúzom az üveget.
- Reggel lesz valami meló? Vagy pihenőnapnak könyveljük el azt is? - érdeklődöm rápillantva, hiszen ha minden igaz, akkor nem sok kedve van visszamenni a jóság szentélyébe. Hiszen előbb robbanna fel, mint eddig.
- Vagy van valami terved?

Aiden & Seth

Sűrű napunk volt azt meg kell hagyni. Először az Evansos ügy a Rengetegben. Utána a félre sikeredett dühkezelés. Majd a váratlan vendégek, akikkel gyorsan végeztünk. Most pedig megint ott vagyunk, hogy beszélgetünk.
Hogy mostanában mindig ide lyukadunk ki! Kezdek átmenni elméleti síkra vagy mi van? Lehet, hogy árt nekem a jóság szentélye. Vagy lehet, hogy csak egyszerűen nem akarok feleslegesen vért ontani. Nem mellesleg meg akarom értetni magam a fiammal.
Végülis, ha szigorúan veszem. Én most tanulom milyen apának lenni. Bár sokkal jobban érvényesítem a mester énem, mint az apait. De akkor is teljesen más a kapcsolatom a gyerekkel most, mint három és fél évvel ezelőtt.
- Ezek még azt se érdemelték volna meg, hogy lenyalják a cipőm talpát! Nem hogy a te fejedet! - Mondom röviden kifejtve a véleményem, ami igen humorosra sikeredett. Igaz Seth megszólalása is eléggé nevetségesnek hatott.
A következő kérdése után felállt és kiment a konyhába. Hozott whiskyt. Na pont ez kell most nekem. Egy kis pia! Elvettem a felém nyújtott poharat, majd rögtön ki is ittam, miután Seth töltött.
- Klasszikus értelemben vett barátom nem volt! Érdekbarátom már annál több. Olyan emberek, akiket azért hívtam barátnak, hogy ha valami rosszat csináltam rájuk kenhessem, kihasználhassam őket. Osborne is egy ilyen "barát" volt! Már akkor nevetségesen könnyűnek találtam az emberek irányítását.
Fejtettem ki szépen hosszan gyermekkori kapcsolataimat. Hát igen én már gyereknek is szörny voltam. Mindig gonosz voltam és vagyok. Nem tudom meghazudtolni azt, ami vagyok. Én egy álszent, velejéig romlott gyilkos vagyok és erre büszke vagyok!
- Először is alszol egy rohadt nagyot, mert kell hogy újratermelődjön az energiád! Másodszor, ha már így kiirtottuk az Osborne családot. Megnézhetnénk milyen titkokat tartottak otthon. Feketemágusok voltak, hátha volt valami érdekes is náluk! Hogy tetszik az ötlet?

Aiden & Seth

A
z érdekbarátok....nekem voltak vajon barátaim? A Griffendélesek? Vagy csak Aaron volt annyira népszerű, hogy az egész iskola rajongta őt? Mindegy...én nem tartok barátokat.... semmire se méltóak, még arra sem hogy eljátszadozzak velük a haláluk előtt. Nekem nincs szükségem ilyesmire. Csak a mesterre és az útmutatására van szükségem, semmi másra. Azt mondják, hogy egy fiú, mindig olyan lesz, mint az apja. Akárhogy is tagadja, még ha legszívesebben arcon köpné, akkor se lesz különb nála, csak pont ugyanolyan. Ez az én esetemben is így van.
Apám, Aiden,  trónörököst akar. Nem fiat, akit dédelgethet, akit jóra taníthat, nem. Trónörököst! Tovább viszem a nevet, a rangot, az eszmét, a vért. A Vért.
Talán meglepő, de tökéletesen tisztába vagyok önteltségemmel és veszettül makacs tudok lenni és csak két igazság van: a saját igazam! Meg Aiden mesteré. Akire szükségem van, azt használom, akár akarja, akár nem. Nem jelenti persze azt, hogy nem vagyok képes barátságos lenni. Hiszen de. Ha érdekeim fűződnek hozzá, akkor mindenképp.

Mesterem szerint ideje nyugovóra térni, hogy visszanyerjem energiáim és ne egy hulla legyek. Ötlete is van a továbbiakban, ami tetszik. Felálok a lépcsőről, megkapaszkodok Mard Geerbe, -  aki az egyik pillanatban még a konyhában volt, most meg már mellettem - az összecsuklás ellen, majd meghajolok mesterem előtt.
- Akkor majd találkozunk. Holnap...vagy amikor felkelek. Ha felkelek. - felelem a földet bámulva, ezután visszavándorlok a szobámba a döggel. De az ajtóban még visszapillantok a mesterre, az apámra.
- Köszönöm. - felelem alig halhatóan, majd betérek, az ajtót csak behajtom, nem akarom, hogy Mard Geer kaparja az ajtót ha menni akar... Levetkőzök és az ágyba fekszem, szerencsére a sérülésem bealvadt már, nem kell az elvérzéstől tartanom. A pokol kutyám mellém feküdt, megsimogattam a fejét és elaludtam.
Fényre ébredtem fel, a szemem kinyitottam és az ablakon beszűrődő fényt figyeltem. Felkeltem, de a testem még nem készült fel rá, hogy felkeljek, így hát vissza aludtam. Rémálmok... a bátyám halála újból és újból, lelassítva... az ellenem fordult Roxfortiak... Aiden is ellenem fordult... Tudni akarom, hogy miért? Derítsem ki? A sötétség elért, a talaj eltűnt a lábaim alól és csak zuhantam és zuhantam, ordítottam, de semmi hang nem jött ki belőlem...senki sem hallotta meg a segélykérésem. Izzadok, hirtelen pedig felülök az ágyról. Zihálok és kapkodom a levegőt. Figyelem a takarón feltűnő izzadságcsepp foltokat, a hajam itt ott nedves e miatt. Lefekvésem óta 2 és fél nap eltelt. Mard Geer pedig végig mellettem volt, most is csak az oldalamhoz bújik egy kis aggódó nyüszítést belevíve a dologba. Egy ideig még a semmibe meredek, ahogy próbálok megnyugodni ettől a sok szaros álomtól. Ez eltartott egy 10 percig. A szekrényre pillantok, ahol a pálcám van és Rex is figyel.... Mit keres ez itt? Hirtelen ki is iszkol... Felkelek és előkeresek valami tiszta gúnyát. Még jó hogy van belőle, hiszen nem egy kis adagot pakoltam el Roxfortból anno mikor leléptem. Fekete farmer, fekete póló, fekete kapucnis pulcsi, ami a bátyámé volt, az illata még mindig őrá emlékeztet. Fel a bakancs, elteszem a pálcám és megyek ki a szobából Mard Geerrel. Az életerőm visszatért, újra a régi kegyetlen dög vagyok. Megállok a lépcsőnél, Mard Geer pedig lesétál és visszapillant rám és megy a konyha felé, tehát ott van Aiden is. Lemegyek a konyhába és meglátom őt. Egy fej meghajlással tisztelettel üdvözlöm.
- Aiden mester. - ezután pedig a csaphoz sétálok és pohár és víz...2 nagy pohár víz. Ez még az éhségemet is csillapítja. Rápillantok a mesterre, leteszem a poharat.
- Még mindig áll az, hogy meglátogatjuk azokat a tököm tudja kiket? - nah igen, csak annyit fogtam fel belőle, az előző beszélgetésünkből, hogy fekete mágusok voltak.

Aiden & Seth

Mindig is mestere voltam annak, hogy az embereket bábok módjára rángassam ide-oda. Erre voltak jók az érdekbarátok. Azt mondtam nekik, hogy a barátaim, pedig csak arra kellettek, hogy valaki másra tudjam kenni azokat a rosszaságokat, amiket én követtem el.
Sose volt szükségem igazi barátra. Az én igazi barátaim a magány és sötétség volt. Most is ezek a legjobb barátaim. Sokkal több hasznukat vettem, mint bármelyik igazi barátomnak vettem volna. Azok nem jók semmire. Csak átverik az embert és folyton követelőznek.
Én pedig nem vagyok olyan, aki megadja másoknak, amit kérnek. Nem én az vagyok, aki elveszi amit akar, aztán eltűnik, mint a kámfor. Halált és puszta ürességet hagyva maga után. Hogy senki se tudja ki és miért volt ott.
Későre jár. Itt az ideje lefeküdni. Mind a kettőnknek kell a pihenés. Sethnek pedig duplán szüksége van rá, hiszen még mindig nem kűzdötte le a teste a Sötét Lélek erejét. Még mindig nagyon gyenge. Ez pedig csak az én hibám. Egyedül csak az enyém. Senki másé.
- Ha más nem felkeltelek! Aludj jól Seth! Pihend ki magad! - Mondom furcsán meleg hangon. Mamám több kárt okozott az a dühleszívás, mint azt hittem. Ennyire nem kellene rosszul lennem tőle. De ez van.
Figyelem, ahogy elbotorkál a szobába, a Mard Geerel az oldalán. Már kezdem megszokni, hogy itt van az a démon. Be kell vallanom sokkal kellemesebb így hazajönni, hogy tudom mind a ketten itt vannak. Teljesen más a hely hangulata.
- Máskor is! - Suttogom válasznak olyan halkan, hogy azt biztosan nem hallotta meg. Behajtotta az ajtót. Én pár percig még nyugton ültem a lépcsőt tetején. Néztem magam elé. Bámultam a vért a kezeimen. Már nem jelent nekem semmit a vér látványa, pedig régen mindig vágytam rá.
Lassan felállok és elindulok lefelé a lépcsőn. Majd egyenesen ki a kastélyból. Lassan elmegyek a kapuig. Kinézek az éjszakai Oxfordra. Azoknak ott fogalmuk sincs róla, hogy itt mi történt. Megráztam a fejem, majd a kastély felé fordultam. Tapsoltam egyet, mire hatalmas szél kerekedett.
Pár pillanatig még egyhelyben álltam, majd visszamentem az épületbe. Részemről ennyi volt a takarítás. Minden gödör, minden hulla, minden csepp vér eltűnk a varázslatom hatására. A kastély megint olyan, mint amilyen volt. Tiszta és rideg.
Felmentem a szobámba. Megmosakodtam, majd lefeküdtem aludni. Nem kellett sokat várnom, hogy az álmok elragadjanak. Gyorsan jöttek és mind kellemes álom volt. Egyszer sem ébredtem meg. Nem tudom meddig alhattam, de már fényes nappal keltem fel.
Első dolgom volt, hogy benézzek Sethez. Amint kinyitottam az ajtót a démoni kutyus rögtön felemelte a fejét, mintha támadót várna. Viszont mikor felismert megnyugodott. Arcomon széles félmosollyal vettem tudomásul, hogy a gyerek mélyen alszik. Bólintottam egyet, majd kimentem a szobából.
Aznap visszamentem a jóság szentélyébe. De csak annyira, hogy leadjam a dolgozatokat és egy levelet. Aztán már rohantam is haza. Minél kevesebbet kell ott lenni annál jobb. Most pedig családi okokból nem tartózkodom az iskolában úgyhogy nem lehet kifogásuk.
Az éjszakát a nappaliban töltöttem nagyapa foteljében. Rex az ölemben pihent. Egyik kezemmel a fejét vakargattam, a másikkal meg a fejemet támasztottam. Gondolkodtam. Mint mostanában annyiszor teszem.
Az apa-fiú kapcsolaton gondolkodom. Azt tudom, hogy az én apám és köztem borzalmas volt a viszony. Mind a ketten szívből utáltuk egymást. Van aki azt mondja, hogy minden fiú olyan lesz, mint az apja. Én a teljes ellentéte lettem apámnak.
Én nem becsültem semmire se a férfit, akinek fel kellett volna nevelnie. Ezért nem akartam gyereket. Nem tudtam, hogy vajon az én gyermekem, hogyan viszonyulna hozzám. Nem jól az biztos, ki akarna egy gyilkost apjának.
Mostanában viszont Seth és az én viszonyomról gondolkodom. Most, hogy már tudom, hogy nem csak én tekintek rá fiamként, hanem ő is rám apja ként sokkal másabbnak érzem a helyzetünket. A mi kapcsolatunk különleges. Egyedi és halállal kikövezett úton jutottunk el hozzá.
Egy család vagyunk. Egy eszme, egy név, egy birtok, egy vér. Mióta megesküdött rá, hogy a családom taja lesz azóta az én vérem is ott folyik benne. A Noirok ereje is benne van. A vérében van, mert hozzánk, hozzám tartozik. Mert ő az én fiam.
Lassan elnyom az álom. Még ott is kísértenek ezek a gondolatok. A vérszerződés, a támadás, a családom, ami mostmár Sethet jelenti. A pokol, a tehetetlenség, a hatalom. Az a hatalom, ami a kölök kezében van.
Mikor felkelek Rex az arcomba bámul. Mohorván tolom el a fejemtől a képét. Majd kicsit megrázom a fejem. Nem rég kelhetett fel a nap. Egy pillantással küldtem fel a görényt a fiam szobájába. Úgyis jól kijön a két "háziállat" egymással.
Magam a konyhába mentem. Most kivételesen teát csináltam. Kell valami, ami lenyugtat. Erre pedig a tea a legalkalmasabb. Sőt a polc legmélyéről még a nagyapa rémálom kekszét is elővettem. Garantáltan kitörli a rossz álmokat. Hogy honnan voltak ilyen ötletei az öregnek nem tudom.
Ekkor Rex rohant be a konyhába és mászott fel a vállamra. Majd ahogy megfordultam Mard Geert is megláttam a lépcső alján. Tehát a fiam felkelt. Egy jó jel. Még éppen a keksz maradékával foglalkoztam, mikor belépett a konyhába.
- Jó reggelt kölök! Látom neked se voltak jó álmaid! Kekszet? Segít túltenni magad rajtuk! - Ajánlom fel, miután megivott két nagy pohár vizet. Nem csodálom, hogy ilyen szomjas. Két napja semmit sem ivott.
- Persze, hogy áll! Csak előtte kicsit térj magadhoz. Nagyon kótyagos vagy. Mondjuk nem csoda két napi alvás után! - Mondom egy halvány mosoly kíséretében. Majd megiszom a maradék teámat is. Közben pedig folyamatosan Sethet figyelem.

Aiden & Seth

K
ét teljes napot és még pár órát azon kívül átaludtam. Teljesen ki voltam fáradva, mind a Sötét lélek miatt és mind a varázserőm lenullázódása miatt. Mesterem pedig elszívta a dühömet, így nyugtom volt egy darabig. Ez a kastély sokkal kényelmesebb és nyugodtabb, mint a Whitford. Ott mindig csak a nagyapával volt jó, a szüleim pedig hát... nem engedték volna meg a két napos alvást sem, itt az a jó, hogy az enyém a kastély. Illetve jah, valami olyasmi...ráadásul a mester sem keltett fel. Pedig megtehette volna. Rémálmok. A múltam sötét felét még annyira nem is félteném, de a bukásom. Az út ami azzá tett ami ma vagyok. Teljessé válik a zavar. Mégis mit teszek? Miért? Miért akarom én ezt? MI az ami ilyen értelmetlenül veszélyes és hülye ötletre biztat? Miért zuhanok? Aaron ha mégis életben lennél, összeroppannál lelkileg, majd az őrületbe süllyednél, ha mind azt amit tettem, megismernéd egy pillanat alatt.  Badar ötlet volt ilyesmivel hitegetnem magam. Végül felébredek, Rex pedig kiiszkol a szobából, felöltözöm és lemegyek a konyhába a dögömmel. Mesterem lent van és keksszel kínál, miután megittam a két pohár vizet.
- Köszönöm, nem élek ilyeneken. - utasítottam el a kínált "reggelit", majd kifejti a mai teendőket.
- Két napig? Miért nem keltettél fel? - kérdezem a szokásos nyugalmi szintet megütve, majd még egy fél pohár vizet megiszok és szedek ki a kis tálkából kekszet és elrágcsálom, közben lassan visszasétálok az emeletre, közben pedig vetkőzök.
Lemosakszom. Közben egy ollót is ragadok meg és az eleve rövidre nyírt hajamat oldalt még rövidebbre vágom és megmosom jól. Sokkal jobban érzem így magam, hogy 3 cm-el rövidebbre nyírtam le. Közben Mard Geer a mesterre pillant, majd odasétál mellé, mellső mancsait a pultra helyezi, egyből egy magasságban van Aidennel, a tekintetébe pillant és megszaglássza. Záptojás és csatorna szaga van a pofájának, ráadásul a nyála is folyik. Majd kiveszi a kezéből pofájával a kekszet és a görénynek köpi, majd morogva elfekszik a földön az asztal mellé. Kicsivel később lesétálok a lépcsőn, vizes hajamat törölgetem törölközővel.
- Mester. Hol laknak ezek az Osbornék? Az egész család kipusztult, vagy számíthatunk meglepetésekre? - kérdezem mesteremtől, miközben megállok az ajtóban, gyomrom megkordult, kissé elpirulva fordulok el, még mindig törlöm a hajam.
- Jut eszembe. Nem tanítani kellene hogy legyél? - fordulok vissza felé, majd a nyakamba teszem a törölközőt. Hiszen elvileg a Roxfortban kellene lennie, tanítani, kiosztani a vakarékokat, rosz jegyeket osztani,  nekem meg járőrözni kellene a Roxfort területén, híreket vinni, ölni meg ilyenek. Ölni. Ölni akarok.

Aiden & Seth

Seth sokat aludt. Még sose láttam, hogy ennyit aludt volna. De, ha úgy veszem jót jelent, hogy ennyit alszik. Ez azt jelenti, hogy ki tudja magából teljesem pihenni a varázslatom hatását és fel tud töltődni. Mindenkinek kell néha egy nagy alvás.
A fiam pedig most kifejezetten megérdemli. Tudom, hogy mindig első szavamra ugrik. Hagyhatok neki ennyi pihenést. Mellesleg nyugodtan alszik, ami két dolgot jelent. Egy sikerült elszívnom a dühét. Kettő biztonságban érzi magát.
Ez a hely nekem is mindig nyugalmat jelentette, s jelenti most is. Jó tudni, hogy a fiam is egy nyugodt biztos helyként tekint a kastélyra. Végül is ez már az ő kastélya is. Nekem pedig az a dolgom most, hogy vigyázzak rá.
A konyhában józanodok ki a rossz álmokból. Mikor megjelenik először Rex, majd Mard Geer, végül pedig a fiam is. Komolyan a végén teljesen megszokom, hogy egy szolgával, egy fegyverrel, meg a félelmemmel lakom egy kastélyban. Mondjuk, ha családként nézek rájuk, akkor nem olyan rossz a hely.
- Hát te tudod! Pedig segít! - Mondom egy vállrántással. Nem nagyon zavar, hogy mit csinál, én felajánlottam én az már az ő dolga, hogy mit fogad el és mit nem fogad el.
- Hogy miért nem keltettelek fel? Megérdemelted, hogy aludj egy nagyot fiam! Ha jól sejtem mostanában nem nagyon aludtál. Kellett már neked egy nagy alvás. Különben meg sokkal jobb feltöltődve látni, mint szinte hullaként. - Válaszoltam neki a megszokott nyugodt hangnememben.
Figyelem ahogy Seth felmegy a szobájába. Közben a döge közelebb jön hozzám. Felteszi a mancsait a pultra. Mint egy nagy kutya. Így pont akkora mint én. Arcomon megjelenik a félmosoly, majd elsötétül a szemem.
Most nem félek tőle. Tudom, hogy nem fog bántani. Különben meg az erejét is szoknom kell nem csak a kinézetét, meg a szagát. Bár engem nem zavarnak a szagok. Éreztem én már gyomorforgatóbbat is Mard Geernél.
Figyelem ahogy a dög kiveszi a kezemből a kekszet a pofájával, majd Rexnek köpi. ~Hát ti aztán tényleg összeszoktatok! Gyorsabban, mint vártam!~ Gondolom mosolyogva, majd fogom magam és felmegyek a szobámba. Nekem is át kell öltöznöm.
Viszonylag gyorsan meg is oldottam a dolgot. Egy egyszerű farmer, a fekete pólóm, meg a fekete púlóverem. Mivel nem megyek olyan helyre, ahol nem adhatom önmagam, így nem kell nagyon kiöltöznöm. Seth úgyis tudja milyen vagyok.
Visszamentem a konyhába a két háziállatunk még mindig egymással volt elfoglalva. Csak megrázom a fejemet. S inkább foglalkozom azzal, hogy valami ehetőt hozzak össze. Ekkor jelenik meg az ajtóban a fiam. A haját törli.
- Skóciában, nem messze a Lock Ness-től! Meglepetésre pedig mindig számíthatunk! Ha jól emlékszem még két kölöknek lenni kell. De megeshet, hogy elszámoltam magam takarítás közben. A kis robbantásod nem hagyot egyértelmű hullákat!
Mondom egykedvűen. Mintha ez nem jelentene semmit. Pedig én is és ő is örülne neki, ha lenne akit meg lehet ölni. Hiába roncsoljuk le magunkat annyira, amennyire lehet, akkor is új akciót akarunk. Elmosolyodtam, mikor elfordult. Nem hiába régen nem evett.
- Kéne! De családi okok miatt távol vagyok az iskolától! Így nem zargatnak. Mellesleg ott van az asztalon a reggli egyél, mielőtt kilyukad a gyomrod! Az nem lenne előnyös fiam.
Mondom egy gonosz mosoly társaságában. Rex megint a vállamra mászik, mire fogom és leteszem a földre. A szemeibe nézek. ~Nem kockáztatom, hogy a mi kis démonunk megint utánad koslasson. Inkább eredjetek egyet játszani!~ Mondom neki mohorván. Majd figyelem, ahogy elszalad.
Megvárom, amíg Seth befejezi a reggelijét. Én már ettem annyit, amennyire szükségem volt. Valahogy én mindig gyorsabban intézem el, mint a fiam. Amint befejezte elindultam a kapu felé. Hátranézek és elmosolyodom.
Amint mellém ér, átkarolom a vállát, s a következő pillanatban, már hült helyünk van csak a Noir kúriában. Forog a világ eltűnik minden. Na igen ilyen a hopponálás. Mikor kitisztult a kép, egy parkban állunk egy szökőkút mellett.
- Üdv az Osborne birtokon! Sose értettem miért jó neki, hogy ilyen cicomás helyen lakik. - Mondom kezem még mindig a vállán tartva. Majd fogom magam és elindulok a katély felé. Lássuk a medvét, ahogy szokás mondani.

Aiden & Seth

S
okkal jobb élettel teli lenni, feltöltődve, energiáim duzzadnak. Jobb mintha egy előhalott lennék. Mester is így látta, ezért nem is keltett fel és hagyott aludni, tudta, amint kipihenem magam úgyis felkelek és teszem a dolgom. Remélem ebben a pár napban azért ő is kipihente magát.
Egy gyors összevakarás következett a magam részéről, megmosakodtam, hajat mostam és vágtam, majd visszatértem a konyhába és érdeklődtem.
- Skócia? Az se itt van! - felelem saját magamnak, választ nem várva, hiszen nem őt kérdeztem, csak saját magamnak válaszoltam. A szokások... értelemszerű hullákat nem hagytam?
- Mester. Ha egyszer ölünk, akkor csináljuk rendesen.... te tanítottad. - pillantok érzelem mentesen a szemeibe, bár nem igen emlékszem mennyi murdelt ki a robbanásban. Szóval ennyit erről.  Aiden családi okok miatt van távol Roxforttól, felhúzott szemöldökkel csúsztatom le a törölközőt a nyakamba és ülök le "reggelizni", bár az az idő elmúlt, olyan 10 környéke lehet.
- Ezt a hazugságot. Családi ok. - harapok bele apa által készített szendvicsbe, összerágom hamar és lenyelem és ránézek.
- Ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni Aiden mester? Tudják jól, hogy egyedüli Noir vagy, vagy nem? - rögtön eszek is tovább, végezni akarok és menjünk a picsába Skóc...akárhová, csak vér legyen bőséggel.
- Ráadásul... rólam nem tudnak... mint családtag, mint ...fiadról.

Befejezem a 4 szendvics elpusztítását, Aiden leeszi a görényét a padlóra, amaz pedig elszalad, Mard Geer rám néz, csak a fejemmel bökök egyet, hogy menjen, de nem hagyhatja el a területet. Nem kis kalamajkát okozna azzal. Elszalad, én pedig ismét vizet töltök és leiszom magam. Fejet hajtok mesteremnek, amolyan "köszönöm a reggelit az ebédet és a vacsorát" jelentéssel...Nem azt mondom, hogy lassú evő vagyok, régebben se szoktam gyorsan enni, bár rohadt sokat se és nem tudom minek köszönhetem. Ez a 4 szendvics is azért csúszott le mert rohadt éhes voltam már. Meg szeretem elhúzni az étkezéseket....a törölközőt a székre hajtom, had száradjon, a kabátomhoz sétálok és felveszem, míg mesterem távozik. Hamarosan követem. Belenézek a hatalmas tükörbe, séróbárónak sose mindegy, hogyan áll a haja... beletúrok, egy kis igazítás és már megyek is a mesterem után. Sose értettem, miért kell elhagyni a kastély falait és odakint hopponálni. A varázslatok miatt? Mellé érek, abban a pillanatban ragadja is meg a vállam és már megyünk is. Hozzászoktam ehhez a mozdulatához, már össze se rezzenek, mikor ez ismétlődik. Legalább magával visz. Igaz, én is tudok hopponálni, de jelen pillanatban, ő a kalauz. Hisz ismeri a helyet...én meg világéletemben nem jártam ott. Illetve csak 17... Néhány másodperc múlva meg is érkeztünk.
- Hánynom kell. - felelem, mikor végignézek a kastélyon, hiszen gyomorforgatóan "cuki". Mesterem megindul. Nah igen, az én dolgom a körbe nézés. A szokásos felállás jön, ő a kastélyba megy, nekem pedig kint kell körülnéznem, ha tiszta, megyek is utána. Már ismerem, mint a tenyeremet. Mondania sem kell, hogy  mi a dolgom. A szökőkút mellett észreveszek egy hatalmas sírkövet, odamegyek és elolvasom a feliratot rajta.
- Hazel Osborn. 1820- 1970.... - bár az jó kérdés, hogy minek töröm magam egy név miatt, ami valaha ugyan létezett, de ma már csak egy sírfelirat. Elmúlt és csak a sírkő őrzi az emlékét, talán még az se tudják már hogy ki volt ő. Vajon egyszer nekem is... lesz sírom valahol? Ahová ő majd eljön és talán egy szál gazt is hoz? Kétlem. Elmém hirtelen beszúr, kezem kapom a fejemhez és oldalra fordulok, ez félelem, nem is kicsi...rettenetesen hatalmas. Sose éreztem ilyet, de hirtelen mindez a kastélyból kezdett kiáramolni, így otthagytam mindent és mesterem után szaladtam.
- Van itt valami, ami fél. Szinte retteg és a halálba kíván minket. - közlöm vele az érzett dolgot, hangom nyugodt, belül viszont forr a düh és az ölni akarás, észre vétlen és mégis halálos. Gúnyos mosolyra húzom a szám. Nem kellenek tervek, sose kelletek, csak azt csináljuk amit eddig is szoktunk és amihez értünk.