Vicky & Lily

Mindig is imádtam Angliát, mi több, a Big Eye-t szerelmemként tartom számon. Rengetegszer jártam már London utcáit, Liverpool katedrálisai pedig egytől egyig az emlékeimbe égtek. Azt hinné az ember, hogy boszorkány szemmel nem nyűgöznek le annyira ilyen átlagos, mugli által alkotott dolgok. De hát ezek is csoda számba mennek, sokkal inkább, mint bármelyik varázslat. Gyönyörűek.
Részben ezért nem rajongtam túlzottan az ötletért, hogy egy ilyen elrejtett helyre hagyjam magam száműzni, mint a Roxfort. Persze, a salemi akadémia is leginkább olyan ebből a szempontból, mint egy menedékhely, ott pedig rengeteg időt töltöttem. Ellenben abba is csak azért törődtem bele, mert hétvégénként kiszöktünk a fővárosba.
Most? Hát mit kezdjek én Angliával itt, a semmi közepén? Elismerem, a kastély maga a szépség a gótikus megjelenésével, viszont határozottan nem az én világom és attól tartok, ez így is marad. Rám férne egy kis optimizmus.
Eleresztek egy apró sóhajt és újból végignézek magamon. Dunsztom sincs ki fog körbevezetni - mert amúgy igen, azért ácsorgok a csarnokban, mert már egy idegenvezetőt is a nyakamba sóztak -, úgyhogy minden eshetőségre felkészülve egy egyszerű fehér egybe ruhát vettem fel, ami nem túl kivágott, de azért mutat egyet s mást. A lábamon a kedvenc sarummal kicsit biztosabbnak érzem magam alatt a talajt. Ez komoly előny, mert kivételesen nagyon is izgulok a jövőmért és mintha túl sok lenne az ácsorgás. A nyakamban pedig... a nyakamban az apámtól kapott rózsa medálom lóg, meg is szorongatom egy kicsit zavaromban. Jobb mintha a hajam végét birizgálnám, vagy a piros lakkot kaparásznám le a körmömről, az mégiscsak árulkodóbb jelként szolgálna, miszerint kellemetlenül érzem magam. Édes Merlinem, remélem valami jót tartogatsz számomra!

Legszívesebben azonnal odamennék valakihez és elűzném a magányomat, de hiába gyengém a szabályok áthágása, a második itt töltött napomon nem engedhetek meg magamnak efféle udvariatlanságot. Mégsem hagyhatom csak úgy el a megbeszélt helyet, mikor épp nekem készülnek segíteni. Mintha magamtól nem tudnám felfedezni a kastélyt, vagy találni valakit, aki ezer örömmel megteszi. Úgy mellesleg. Mert most komolyan, kötelességből körbeugrálni valakit? Ez elég elkeserítően hangzik, nekem se lenne hozzá kedvem, pedig imádok az emberekkel foglalkozni. Nembaj, legyen tanár vagy diák, majd feloldom a hangulatot. Kitalálok valamit - ez az! Összeszedem magam, a legszebb mosolyomra húzom az ajkaimat, és tessék: már látom is, hogy valaki felém veszi az irányt. Ilyen egy gyors fordulat, hölgyeim és uraim. Szinte érzem, ahogy felcsillannak a szemeim.
- Szia! Victoria, de szólíts csak Vickynek - mosolygok rá továbbra is. Jó, a nevemet nyilván elmondták neki, de ha az illem az illem. Egy kecses mozdulattal (elég időm volt gyakorolni a sok sznob között) megrázom a kezét és továbbra is figyelmesen hallgatom. A térkép említésére hálásan biccentek egyet, amilyen hatalmas az iskola területe, valószínűleg szükségem lesz rá. Mondjuk, így nem feltétlenül látom értelmét a körbevezetésének se, viszont egy ismerős arccal többet jelent. Ez már kifejezetten haladás, főleg ha azt vesszük, hogy kedvesnek tűnik. Csak kissé túlságosan feltűnő, ahogy túl akar esni... hát, lényegében rajtam.
- Lényegében mindenhonnan, folyamatosan utazunk. De fogjuk rá, hogy Salemből. - Salem, édes Salem. Mi voltunk az Élet abban a kis városban. Hihetetlen, mennyi emlék köt oda. Ráadásként ott voltunk legutoljára, és még igencsak friss a seb, amiért el kellett hagynom azt a helyet. A barátaimat, Őt... Mindegy, nem érzelgősködök, nem vagyok az a fajta. Még csak az hiányzik, hogy nosztalgiázgatni kezdjek magamban, miközben Lily a világ nagy okosságait darálja nekem. Most tényleg oda kell figyelnem, legalább egy kicsit.
- Figyelj, ha nincs kedved, én megkeresem ezeket a helyeket egyedül. Nem lenne gond. - Úgyis felcsípnék valakit aki eljönne velem, de ez most másodrangú részlet. Várakozóan, és igen, kíváncsian pillantok rá. Vajon mennyire utálja ezt az egész cécót? Én biztos nem csípném, ha valaki ugráltatna.

Minden egyes szavát érdeklődve hallgatom, holott talán két hónapba se kerül és továbbállunk. Mondjuk... Van egy olyan érzésem, hogy ezúttal tényleg oka volt annak, hogy idejöttünk. Nagyobb dolog készülődhet, mint valaha, legalábbis apa feszültsége komolyan erről árulkodik. De korai még aggódni, meg hát tisztában vagyok vele, hogy bármiről legyen szó, ő megvéd. Egy kígyó, igen. Viszont az én kígyóm, én pedig az ő vére. Akármilyen nyakatekerten is fogalmaztam meg.
- Egyre jobban tetszik ez a hely - jegyzem meg, amint egyre beljebb haladunk. - Az attól függ, drága, hogy mit olvastál róla. Ha szeretnéd, szívesen mesélek majd. - Ezzel küldök is felé egy újabb mosolyt, hogy lássa, komolyan gondolom. Még a talárjáról is nagyban lerí a származása, de hát kicsire nem adunk. Amíg velem így viselkedik, lényegtelen kicsoda. Sokkal inkább tisztelem a bátorságáért. Biztosan nehéz elviselni az aranyvérűeket és kiállni magáért, arról nem is beszélve, hogy míg mi beleszülettünk mindebbe, neki még végzősként új lehet a varázsvilág. Hét év alatt nem lehet tizenhét évnyi tudást pótolni. Mármint ha tényleg sárvérű. Izé, mugli születésű. Persze, olyannak néz ki, aki hamar behozza a lemaradást. És egy Griffendéles bátorságával végképp nem annyira bonyolult.
- Beauxbatons? - vonom fel a szemöldökömet. Más iskoláról nem tudok Franciában, ott pedig én is töltöttem egy kis időt. Alighanem megvan az első igazán érdekes közös témánk.

A világ legbiztonságosabb helye? Örülök, hogy büszke rá, de számomra ez leginkább csak egy dolgot jelent: unalmat. Unalmat a köbön. Jó, egy védett helyen is rengeteg szórakozást lehet találni - erre megint csak Salem a legjobb példa -, viszont mégsem ugyanaz, mintha állandóan fennállna egy összecsapásnak a lehetősége, mondjuk. Az aranyvérű és a Griffendél-Mardekár hadakozások is csábítóan hangzanak, na de az se az igazi párbajok és egyebek nélkül. Remélem, legalább órán lesz lehetőségem bizonyítani. Bizonyítani? Bemutatkozni. Victoria d’Argues nem akárki, emberek! Történelmet fogok írni, ha belehalok is, és valahol mindent el kell kezdeni.
- Akkor a Tiltott Rengeteg is biztonságos? - kérdezek vissza összeszűkített szemekkel, ravasz mosollyal az arcomon. Az erdő volt az első hely, amiről hallottam, azonnal fel is keltette az érdeklődésemet. Nem tűnik túl... tündérfészek beütésűnek. Szívesen benéznék legalább egy alkalommal, már csak azért is mert Tiltott Rengeteg. Lehetne az első megszegett szabályom. Csakhogy ahhoz tényleg találnom kéne egy embert, aki kevésbé felelősségteljes. Lilyvel nem mennék túl messzire, alighanem a hajamnál fogva rángatva vissza. Auch.
- A salemi is lányiskola - jegyzem meg egy bánatos sóhajjal kísérve. Szegény fiúkákat mindig be kellett szöktetnünk, és az egyikük le is esett emiatt az egyik teraszról. Persze, még mindig szerencsés, amiért nem valamelyik toronyból landolt.
- Igen, közéjük nem túl könnyű beilleszkedni. Képzelheted, én hogy mutattam a barna hajammal és a szeplőimmel a hibátlan szöszik között - nevetek fel. Mikor először megláttam azt a rengeteg egyforma csajt, egyből valami kamerát kerestem. Azt hittem csak kamu az egész, mert ilyen egész egyszerűen nem létezhet a világon. Ennyi cicababa egy helyen? Még a leghatalmasabb plázában se fordulna elő, nem hogy egy iskolában. Ugyanakkor egy rossz szavam se lehet, a kellemes meglepetések egymást követték, arról nem is beszélve hogy valóban sokat lehet tanulni abban az iskolában. - Nos, rossz tapasztalat is tapasztalat. A lényeg, hogy már itt vagy. És ahogy látom, kifejezetten szereted a Roxfortot.
A következő kérdésén kis híján újra felkacagok, amint eszembe jut a dilis Dumbledore (őt imádni fogom), na meg az apám keresztapa arckifejezése.
- Az igazgatóiban tették fel a fejemre a süveget, aztán megdumáltuk - kacsintok rá. Először a Mardekárba akart bezsuppolni, de szerencsére nem hagytam magam.

A kentaurok említésére azonnal felcsillannak a szemeim. Sok lényt láttam már, de kentaurt még egyszer se - nem hiába, tudják, hogyan kell elrejtőzködni a varázslók elől, én pedig sosem indultam konkrétan a keresésükre. Mostanáig.
Viszont őrültség lenne egyből nekiugrani a lehetőségnek, így egyenlőre elraktározom az információt későbbre. Még az elején vagyok, és nem szokásom elsietni a terveimet, bármilyen izgalmasnak is ígérkezzenek. Sőt, épp ezért. Nem hibázhatok.
- Értettem - bólintok. A fúriafűz már akkor se keltett túl biztató benyomást, mikor érkezéskor elmentünk mellette. Eszembe se jutott a közelébe menni, még csak az hiányzik, hogy rám támadjon és szétverjen az ágaival. Szörnyen kemények lehetnek, rossz belegondolni, hogy... uhh. Tényleg nem veszik könnyedén a Roxfort védelmét. Mitől tarthatnak ennyire? Ennyi fekete mágus élne a környéken? Vérfarkasok?
- Az biztos. - Anélkül hogy észrevenném, a szám keserű félmosolyra húzódik. - Mindannyian különlegesek, főleg, akik ténylegesen salemiek. És erősek. Nagyon.
Fél pillanatra megérintem a hajamat, közvetlenül a kulcscsontom felett. Két hónapja keveredtem összetűzésbe az egyik lánnyal, de azóta is viselem a nyomait, itt speciel egy egész széles és mély sebhely jelzi, hogy átok csapódott a testemhez. Az egyetlen szerencsém, hogy tökéletesen ki tudom takarni.
- Ah, jellemző - forgatom a szemeimet. - De ilyenek mindenhol vannak.
A Roxfortos megjegyzésére persze azonnal elmosolyodok, igazán örülök neki, hogy itt jól érzi magát. Kedves lány, szóval nem érdemelné meg hogy szomorúvá tegyék ilyen kicsinyes megnyilvánulásokkal.
Aztán követem a pillantását, és tyű, mindent megértek. - Cuki srác - kacsintok rá, miután abbahagyják a szemezést. Ebből még lesz valami, és én tudni akarok róla. Mindenről. Remélem elég az utalásom ahhoz, hogy beszéljen egy kicsit a láthatóan bimbózó kapcsolatukról.
- Úgyis mindig kések, pár eltévedés belefér majd - legyintek. Mondjuk alighanem a tanárok nem így gondolják majd, de mit lehet tenni?

Nem tudom mire akar kilyukadni, de megtanultam, hogy szinte mindenkinél a hátsó szándékot kell keresnem, így őt sem tekintem kivételnek ez alól. Minden esetre nekem természetesnek tűnt, hogy az összes akadémián kiemelkedően tanítanak ilyen bűbájokat, sőt, kisebb átkokat is. Az, hogy ez számára kérdéses, megdöbbent. Talán mégis rossz helyre jöttem?
- Miért érdekel?
Nem szokásom kérdésre kérdéssel felelni, mert tény, hogy nem a legudvariasabb dolog a világon, de máshogy aligha kaphatnék választ. Azt hiszem, kezdem kiismerni Lilyt, legalábbis ami a fontosabb részleteket illeti. És a hazugságot.
A magyarázatát hallgatva képtelen vagyok elfojtani a vigyorgásomat. Nem, határozottan nehezére esik kamuzni, vagy akárcsak elhallgatni hogy többről van szó, mint amit kimond. Igaz, a rajongást nem is kell megmagyarázni, az mindkettejükön látszik, ennyi erővel akár ki is írhatnák egymás homlokára.
- Szexin hangzik - jegyzem meg könnyedén, hátha ez végre kibillenti az egyensúlyából és többet elárul az üggyel kapcsolatban. Meg hát azért, mert tényleg szexin hangzik. Ha nem kedvelném már most a kis vöröst, biztos bemutattatnám magamat a srácnak. Na meg ha nem lenne ennyire nyilvánvaló, hogy szikrázik közöttük a levegő. Hú, ezt a részt imádom a legjobban, minden egyes kapcsolatnál. A legizgalmasabb.

Továbbra is gyanúsnak gondolom a témát, annak ellenére is, hogy ilyen jól menti a helyzetet. Elvégre miért érdekelné annyira, hogy ezt a kérdését legye fel a (valószínűleg) sok közül, ha nem azért mert alapos indoka van rá? ... Oké, talán túl sokat képzelek ebbe az egészbe. Majd kiderül.
- Pedig ha innen kikerültök, nagy szükségetek lesz rá - válaszolom homlok ráncolva. - A valóélet - az élet Roxforton kívül veszélyes.
Pláne, ha itt tényleg minden maga a biztonság az erdőt és a fúriafűzt leszámítva. Bár ebben azért kételkedem. Nem létezik, hogy valami ennyire kockázatmentes legyen. Ha mégis, hát nem maradok itt sokáig.
- Egyébként keményen oktattak minket ezzel kapcsolatban, ráadásul ott temperamentumosabbak a diákok és könnyebben veszik a szabályokat is. Még fizikailag is beillett egy kiképzőtábornak.
Az emlékek említésére azonnal felszívódnak az indulataim és kellemes nosztalgia telíti meg a vonásaimat. Nincs még egy olyan iskola, nincs ami űberelné.
- És úgy is néz ki - teszem hozzá nagyvonalúan. - Te is annak gondolod, nem?
Ezzel a ravasz kis mosolyom már vissza is lopózik a számra. Lehet hogy van esélyem, aha-aha. Azok után hogy úgy stírölték egymást, engem nem ejt át. Igenis érdekli, hiába fogja lazára a figurát.
- Nem hinném, Lil. Ugye hívhatlak így? ... Csak mérd végig figyelmesen. Khm, még figyelmesebben. Nézd meg hogy néz rád. Utána mond, hogy bárkinek is lehet esélye nála rajtad kívül.

A korrepetálás nem az én műfajom, még akkor se, ha magam vagyok a célszemély. De hogy mást tanítsak? Elsőre elég elrugaszkodott ötletnek hangzik, de mire ellenkezésre nyitnám a szám, megváltozik erről a véleményem.
- Nos, én szívesen segítenék - mosolygok rá lelkesen. - Mit gondolsz, megengedik, hogy gyakoroljunk a csatamágia teremben?
Szerintem elég valószínű, ha azt vesszük, ez némiképp nagyobb biztonságot nyújtana számunkra. Ott felügyelhetnek is. Persze... ez nem feltétlenül előnyös.
- Esetleg ismersz valami eldugott helyet, ami alkalmas lenne hozzá? - kérdezek tovább, mielőtt még válaszolna. Ígéretesnek hangzik titokban ilyesmit tanítani. Csak azt remélem, hogy nem követek el ostobaságot - Lily nem tűnik alattomosnak, és egy Griffendélestől nem is várnék hátsószándékot, de hát ki tudja? Persze, az se rám vallana, ha kihátrálnék egy meggondolatlan döntésből.
- A kettő nem zárja ki egymást - vigyorodok el. Kérdezzen csak rá azoknál, akik engem vizsgáztattak. Ha tényleg így működne a világ, az katasztrofális lenne.
Figyelmesen végighallgatom, amit Jamesről mond, ebben tényleg látni némi rációt. Így már érthető a közöttük lévő bizonytalan kapcsolat. Viszont miután egy bólintással kifejeztem az együtt értésemet, mindennek ellenére rátérek a következő lépésre. Egyszerűen rávilágítok a tényekre.
Mikor rámosolyognak egymásra, alighanem az én szívem is kihagy egy ütemet. És ezek után kezd komplikáltságról dumálni? Neeem, ezt egyszerűen nem teheti.
- Drága, az életet a különbségek határozzák meg. Nincs két egyforma ember. Mellesleg mindketten azért kedvelitek egymást, amilyen, nem? Pont az eltérés miatt. - Egy filozófus veszett el bennem.

Halkan felnevetek, jobb kezemet a homlokomhoz emelem. Többes számot használ. Annyira tudtam, hogy sokkal több áll emögött, mint a védekezések tökélyre fejlesztése. Már csak arra vagyok kíváncsi, mégis mi vette rá őket arra, hogy ilyesmiken kezdjék el törni a fejüket.
- Elárulnád, mégis mi folyik itt? - Sokkal inkább kíváncsian cseng a hangom, mint követelőzően. Elvégre egyenlőre nem látom okát, miért kéne aggódnom, viszont kecsegtetően hangzik. Lehet hogy mégsem olyan unalmas ez a hely, mint azt elsőre feltételeztem. - Egyébként köszönöm hogy szólsz, tényleg szívesen segítek. - Csak hagyja végre abba a titkolózást. Nem egy kémfilmben vagyunk, arról nem is beszélve, hogy ha ekkora ügyről van szó, előbb-utóbb rá fogok jönni. Márpedig minél előbb, annál jobb. És ennyivel tartozik, amennyiben tényleg közre tudok működni a tervükben.
- Békülő szex - válaszolom lazán, egy vállrándítás kíséretében. Persze már előre látom, ez mennyire ki fogja csapni a biztosítékot... amitől csak még viccesebb az egész, nem is bírom megállni, a szám elé emelem a kezemet és halkan felkacagok. Erre - naná - a srácok figyelmét is azonnal magunkra vonom. Először egyáltalán nem érdekel, annál is inkább, amit Lily mond, viszont időközben remek ötletem támad. - Azt hiszem van egy ötletem, amivel helyrehozhatod a kikosarazást és még jobban rákapcsol majd. Ugye érdekel?
Már-már kérlelően nézek vele farkasszemet. Nem akarom erőltetni, mert nem tartozik rám a kettejük közt lángoló akármicsoda, de olyan nagy a kísértés! Csak egy egészen kis lökés kéne nekik ahhoz, hogy utána el se szakadjanak egymástól. Miért ne tehetném meg én azt a kis mozzanatot? Nem nagy cucc.

Van egy olyan érzésem - méghozzá elég erőteljesen - hogy csak ködösít, de ha nem mond többet, nem tudok mit csinálni. Igazságszérum használata túl aljas húzás lenne részemről és tele van hátulütőkkel, kezdve azzal, hogy észrevenné, erőszakhoz pedig nem folyamodok egy kedves lány esetében. Viszont még ezeket leszámítva is: komolyan gondoltam, hogy mindenképp rájövök majd a titok nyitjára. Ha elnyerem a bizalmát, talán ő maga avat majd be, ez pedig sokkal jobb, mintha pár percnyi kínzó kíváncsiság miatt kipiszkálnám belőle az infót.
- Hát rendben - viszonozom a mosolyát. - Minél többen vagyunk, annál jobb. - Bármiről legyen is szó igazából. Legalább hamarabb szerzek majd több ismerőst, már ez is valami.
A reakciója a beszólásomra az utolsó csepp a pohárban: képtelen vagyok tovább visszatartani, kirobban belőlem a nevetés. Végre őszintén jól érzem magam, mintha már most barátok lennénk Lilyvel. És ez alighanem így is van rendjén. Ebben a helyzetben tudatosul csak igazán, mennyire hiányoznak a salemi srácok. Mély nyomot hagytak bennem, sokkal mélyebbet, mint bármelyik társaság. Pedig elhihetitek, rengeteg helyen megfordultam már. Mégis... ennek ellenére is nehéz lesz őket űberelnie bárkinek is.
- Nem csak ők figyelnek minket, pár másik srác is. Nyomulás nélkül is könnyedén féltékennyé tudnád tenni.

Újabb ötletem támad, ami ráadásul két legyet üt egy csapással.
- Magamat ismerve rengeteg emberrel fogok szóba elegyedni. Ha gondolod, szép csendben elterjeszthetem, hogy lehetőség nyílik ilyesmire. Biztosan sokakat érdekelne a téma. - Így megtudhatom, mekkora titokról van szó és ha úgy van, esetleg a segítségére is lehetek. Bár a megérzésem azt súgja, ez nem olyasmi, amit csak úgy kikürtölhetnék a nagy világba. Reménykedem benne, hogy minél idegesebbé teszi ez a tudat, annál többet elárul majd nekem. Most már komolyan utoljára próbálkozom azzal, hogy kihúzzam belőle az információt.
Egyébként nem, ez nem fenyegetés. Eszemben sincs elárulni a többieknek, mire készül - azzal valószínűleg mindent elrontanék, és a bizalmát is elveszteném. Mármint... Bizalom? Alighanem hatalmas túlzásokba estem fogalmazás terén, mert ezt még közel se nevezném annak, de már kezdek közel kerülni hozzá, hogy igazzá váljon. Nem akarom elszúrni, főleg nem egy ilyen értelmetlen ötlet miatt. Ennél több eszem van.
- Téged lehet hogy ismernek, de engem nem. Ha én hívom ide őket és kezdeményezek beszélgetést, nem nyomulsz, viszont te is kellemesen elcseverésznél a srácokkal - ha ezt látja James, az már régen elég. Na?

Tökéletes válasz, amire szintén gondolkozás nélkül csapok le. Már olyan közel vagyok ahhoz, hogy beavasson! Gyerünk Lily, kérlek válaszolj nekem őszintén!
- Akkor miért kockáztatjátok meg?
Úgy érzem magam, mint egy kihallgatáson lévő nyomozó, aki éppen a gyilkos nevét próbálja kihúzni a rettegő szemtanúból. Végül is, védelmet én is biztosítok... És hozzáértést is. Épp csak a válaszokkal nem rendelkezek.
Mármint ami a külön órákat illeti. James és Lily esetével már más a helyzet. Hiába nevet, ez igenis jó ötlet tőlem, és a beleegyezése csak még inkább biztosít efelől.
- Ahogy mondod - bólintok rá lelkesen. - Ha nem tudsz flörtölni, akkor tessék, itt a következő indok: gyakorolni kell, különben soha nem is fog menni. Márpedig az ilyesmi elég nagy előnyt jelent, nekem elhiheted. - Rengeteg fiúval kavartam már csak azért, mert mindig tudta, mit kell mondania.
Mielőtt visszakozhatna, elkapom az egyik bátrabb srác pillantását és a legkacérabb mosolyom kíséretében rákacsintok. Erre azonnal sugdolózások veszik kezdetét, majd a világ leghosszabbnak tűnő perce után végre ketten is elindulnak felénk. Még vetek egy utolsó, elégedett pillantást Lilyre, majd belekezdünk a könnyed bájcsevejbe. Nem tudom, hogy boldogul majd újdonsült barátnőm, de egy biztos. Potter figyelme csak az övé.