Remus and Dorcas

- Nem Madam Moron, utoljára mondom, nem hoztam vissza késve a könyvet, szóltam tegnap, hogy meg szeretném hosszabbítani, csak valószínűleg elfelejtette beírni,  de most itt van, úgyhogy ne vonjon le kérem pontot, megyek és visszateszem, illetve itt leszek egy darabig,  tetszik tudni, a büntetésem, hogy rendbe rakjam a könyveket, és leleltározzam, úgyhogy ne tessék senkit hátra engedni a zárolt részlegbe. – Tagolom az öreg nőszemélynek a dolgokat, próbálom minél lassabban, de egyszerűen nem fogja fel. Úgy néz rám, a hatvan dioptriás szemüvege mögül, mintha legalábbis japánul beszélnék neki. Tényleg, minden tiszteletem az időseké, de van egy pont, ahol már egyszerűen nem szabadna dolgozni engedni az embereket, és a 125 év szerintem már bőven benne van ebben a határban. Megrázom a fejem, leírom gyorsan neki egy papírra, reménykedve benne, hogy majd elolvassa, és magamhoz ölelve a plédemet, amit direkt azért hoztam, hogy ne fázzak, mert a zárolt részlegen baromi hideg van, elindulok az ajtó felé, végighaladva a könyvtáron.
Szeretek végigmenni itt, mert fel tudom mérni, kik is vannak itt, mit csinálnak, és mikor jövök el, vicces nézni, ki van még mindig ott, és próbál kétségbeesetten keresni valami utolsó infót a házi dolgozatához, vagy épp próbálja megtanulni az utolsó infót is, nehogy megint a legrosszabbat gondolják róla. Most sincs ez másképp, stréberkék, iskola elsők, utolsó percben tanulók, alvó Remus… Ácsi! Alvó Remus? Miért itt alszik? És miért tűnik a szokásosnál is nyúzottabbnak? Automatikusan indulok el felé, bár kicsit félve, hiszen nem akarom felébreszteni, mert akkor beszélgetnünk kell. Ami nem rossz, félre értés ne essék, nagyon szeretnék beszélgetni vele, az egyetlen baj csak az, hogy évek óta ne beszélgettünk kettesben, és a tudat, hogy bizony fülig szerelmes vagyok belé, nem igazán segít ennek az akadálynak a legyőzésében. Tudom én, hogy ez nem normális, de hosszan ránézni se nagyon merek, mert még a végén megsejt valamit, és akkor tuti, hogy kinevetnek, ha ő nem is, James és Sirius biztos, attól meg a jó istenke mentsen meg.
Leülök a mellette lévő székre, és ránézek. Órákig képes lennék csak nézni, de szerintem az elég feltűnő lenne azért. Kihajtogatom a plédet, és óvatosan ráterítem, kicsit megigazítva, hogy rendesen melegítse, kiveszem a tollat a kezéből, aztán a karomra hajtom a fejem, hasonló pozícióban, mint ő, és újra csak nézem. Mintha valami szobor lenne, amit megtörtek, de mégis próbál magához térni, újra erőre kapni.
Lassan, kicsit félve nyúlok a homlokához, hogy elsimítsam onnan a haját, ne birizgálja. Nem szeretném, ha bármi megzavarná, mikor végre tud pihenni. Ahogy a bőréhez érek, mintha csak pró kis szikrák támadták volna meg az ujjbegyemet, bizsereg, de nem foglalkozom vele. Csak simogatom tovább, csak ennyit tehetek, csak most, ennyi jár nekem belőle. Csak arra nem számítok, hogy hirtelen kinyitja a szemét.

The beauty and the beast

Hosszú éjszakám volt tegnap, nagyon hosszú, mikor telihold van, nagyon el tudok fáradni másnapra. Tudom, jó szórakozásnak kellene felfognom, hiszen nem egyedül vagyok, és igazából annyira rossz nem is lenne, hogyha nem fájna minden egyes porcikám. Ha nem törnének darabokra a csontjaim, és nőnének újra. Igen akkor ezzel annyira sok gond nem lenne. Elég szörnyű azért, minden másnap arra kelni, hogy fázom, mert meztelen vagyok, és az se a legjobb, hogy az emberek azt hiszik, hogy szellemszálláson tényleg szellemek vannak. Emiatt a sok gyerek, akik egy kis bátorságot éreznek magukban, vagy nem, csak kényszerítik, mint oda merészkednek és még be is jönnek. Komolyan már nem tudok, mint kitalálni arra, hogy elbarikádozzam a helyet és senki se jöjjön be. Van kerítés, vannak zárak, amiket nem lehet kinyitni, de egyik sem segít. Mindig odamerészkednek a gyerekek. Azt csodálom csak, hogy eddig senkinek sem tűnt fel, hogy csak teliholdas éjszakákon vagyok ott, hogy csak akkor hallják a kiabálásokat. Komolyan hova halad az emberiség, ha ez ne tűnik fel nekik? Szerintem, ha kicsit is megmozgatnák a csökönyös agytekervényeiket, simán rájönnének. Persze az nekem nagyon nem lenne jó, mert lebukhatnék, és nem csak én, hanem James, Sirius, és Peter is. Nem hiszem, hogy jó szemmel nézné Dumbledore is ezt.
Hát mi kell nekem, egy ilyen nap után? A tanulás...Az egyik vizsgámra kellenek a dolgok, bájitaltanra, ha jól emlékszem, de már a fene sem tudja, hogy mire is kell tanulnom, mert semmi kedvem sincs hozzá. Persze a legjobb hely, ahol talán még okosodom is egy kicsit, az a könyvtár, hát miért is ne... Nem a kedvencem ez a hely, mert az idős hölgy, aki ott van, állandóan csendre inti az embereket, pedig olyan süket, hogyha a fülébe üvöltenék se hallaná meg. Nagyon durva, hogy azt viszont meghallja, ha leejtem a tollam, és akkor már itt is van, hogy engem csendre intsen. Szerintem csak rám van kihegyezve a füle, mert bárki más, csinál bármit, magasról tesz rájuk. Komolyan mondom, hogy pikkel rám az a nő. De én mit tettem ellene? Mindig is egy rendes fiú voltam, aki még segített is neki, mikor az egyik polcot nem érte el. Nem értem miért utál, de remélem egyszer megosztja velem, már ha tud rendesen is hozzám szólni. Bér annyira nem is akarom tudni, ha jobban belegondolok. Nem tudom mit tettem ellene, de szerintem nem is akarom tudni, mert akkor folyton csak azon járna az eszem, hogy mivel engesztelhetném ki a nénit. Jobb most a tudatlanság azt hiszem.
Biccentek felé, mikor belépek, majd lazán kikapom az egyik könyvet, bár fogalmam sincs mi az, majd fogom magamat és leülök egy lappal, és a tollammal, amire most igazán ügyelek, hogy ne essen le. Valamikor a mandragórás főzeteket olvasgatva képszakadás következett be nálam, mert akkor minden elsötétült, csak annyi van még meg, hogy fejemet karomra hajtom és olyan mély álomba merülök, mint még soha. Komolyan éjszaka nem szoktam olyan jól és gyorsan elaludni, mint a főzetek összetételére és elkészítésére.
Simogatásra ébredek, vagyis nem egyből, mert előbb fel akarom mérni a helyzetemet, és érzem, hogy valaki eltüntette a tincset az arcomból, ami csikizni szokott és csak puha ujja simítását érzem. Valamit a hátamon is, ami talán egy pléd, vagy valami, de meleg, ezért nem is fázom. Viszont szeretném tudni, hogy ki az, aki ily kedvesen bánik velem, ezért kinyitom a szemem, talán kicsit gyorsabban is, mint terveztem, mert először, csak fekete foltokat látok, majd azt a csodálatos arcot, mely már egy ideje megragadt a buksimban és nem akar onnan eltűnni, bár nem is nagyon próbálom eltüntetni.
-Szia..-kissé rekedtes hangon szólalok fel, de el lehet nekem nézni, most keltem fel, de nem is olyan rossz, ez így jobban tetszik. -Mi szél hozott erre?-kérdezem kíváncsian, és meglep, hogy ennyire könnyeden tudtam kezdeni a beszélgetést, mert megrémiszt, hogy vele kell beszélnem. Annyira bele estem ebbe a lányba, de nem merem senkinek sem elmondani, félek a véleményüktől...