Chloe keresi

Most már ezredszer bánod meg, hogy nem éltél az első házassági ajánlattal, amit kaptál. El kellett volna fogadnod, és nem beleegyezned abba, hogy engem vegyél el. Persze mikor a szüleim előhozakodtak ezzel, még előszele sem volt annak, hogy majd egymás ellen fogunk harcolni. Megtettük már, nem is egyszer. Nem lehetünk sokáig egy helyen, anélkül, hogy a pálcánk el ne sülne. Jó, a rutin meg az évek melletted szólnak egy párbaj során, mellettem meg az az iszonyat heves vérmérséklet, amivel meg lettem áldva. Az ismerőseink már fogadást kötöttek, melyikünk özvegyül meg előbb, mert a házasságot elkerülni másképp már nem tudjuk. Pontosan ezért vagyunk azon, hogy amennyire csak lehet, megkeserítsük a másik életét, de cica… két hét, és azzal az önelégült vigyorommal fogok melléd állni az oltár elé, amitől a falra tudsz mászni. Két hét, és megforgatom benned a kést, nem biztos, hogy csak képzeletben.
Elveszem azt, amit annyi ideig őriztél, és minden egyes együtt töltött napot élvezni fogok, mert tudom, nem csak velem szúrtak ki. Neked jobban fog fájni, hidd el.
Egyébként nem kell téged sem félteni, nem vagy, nem is voltál nyámnyila. Aurorparancsnokként egy egész csapat – csapat, hah ez még viccnek is rossz, hogy bírsz te azokra csapatként gondolni – áll a kezed alatt. Valamiért tisztelnek téged, felteszem a hosszú nyelved miatt, leszámítva a lányokat, mert azt még nekem is el kell ismernem, pasinak nem vagy rossz, még kedvelnélek is, ha nem lenne az a helyzet, ami, vagy, ha képes lennék olyasmire.
Határozott vagy, nem ismersz lehetetlent, de olykor te is felbírsz engedni – ha mástól nem is egy üveg lángnyelv whiskeytől biztos, de ha az enyémhez érsz, tőből tépem le a karod -, és akkor egész elviselhető vagy.  Nem vagy különb nálam, ezt te is tudod, ugyanúgy ölsz, mint én,  a különbség pusztán annyi köztünk, hogy én már nem érzek semmit az ürességen kívül, veled ellentétben, engem már nem mardos a bűntudat.
Ugye mondanom sem kell, hogy mindezek ellenére izzik köztünk a levegő. Vannak jó pillanataink, amikor elfeledkezve magunkról – vagy épp arról, hol vagyunk abban a pillanatban -, képesek vagyunk olyan szenvedéllyel egymásnak esni, hogy attól bárki zavarba jönne. És talán ez az a dolog, ami visszatart minket attól, hogy véget vessünk ennek az egész őrületnek. Nem szeretjük egymást, sőt kimondottan utáljuk. Mindkettőnk irányítani akarja a másikat, képtelenek vagyunk a kompromisszumra, és tényleg bárki hiheti azt, bármelyik pillanatban valamelyikünk kimondja a halálos átkot. Ennek ellenére nem tesszük, hisz mindketten tisztában vagyunk vele – még ha magunknak sose vallanánk be -, nem lenne ugyanaz az életünk a másik nélkül…