Alpakalipszis

To: James Potter

Ezen a hideg, őszi éjszakán csend borul a kastélyra. Csak az olyan apró neszek hallatszanak, mint amikor a szél megzörgeti az ablaktáblákat, vagy amikor a portrék horkolnak álmukban. Éjfél már jócskán elmúlt, a folyosókon járkáló tanárnak és a prefektusoknak a léptei is lassabbak. Mindenki alszik… mindenki, kivéve engem és Ágast. Nem olyan régen, még a titkos járatokon osontunk végig, gyakorlottan, egyetlen pisszenést sem ejtve, most pedig egy szobor mögé rejtőzködve várjuk a megfelelő pillanatot. Nem sokkal előttünk a mardekárosok klubhelyisége rejlik a sima fal mögött, csak arra várva, hogy a csínyünk újabb színtere legyen.
- Ismételjük át újra. – Suttogom Jamesnek.
- Tehát, a manód elvileg perceken belül ideér azzal a bizonyos alpakával. Ha már itt van, akkor már csak az a dolgunk, hogy bejutassuk a zöldek klubhelyiségébe, és sokszorosítsuk őket… – Suttogom el a tervet nagy vonalakban, amit már hónapok óta tervezünk. Ez nagyot fog durranni, ebben egészen biztos vagyok.
- Amint ezzel megvagyunk, a mardekárosokra kell uszítanunk az állatokat. Valamivel meg kell őket ijeszteni, hogy felvágtassanak a hálókörletekbe is. – Rápillantok az órámra. Oké, még egy perc és az akció beindul.
- Kihagytam valamit? Vagy jutott eszedbe esetleg olyan, ami még nagyobbat üt, Ágas? – Kérdezem elvigyorodva.

Amikor az egy perc lejár, halk pukkanás hallatszik közvetlenül mellettünk. Ahogyan vártam, megjelent Rasmus, James engedelmes kis házimanója, és elhozta nekünk azt, amire annyira vártunk már. A kezében egy hatalmas doboz van, amit most lerak elénk, mire izgatottan közelebb megyek hozzá és belesek. Nem kell csalódnom, valóban egy alpaka pislog rám nagy szemekkel, mire egyből még szélesebb lesz, a mosolyom.
- Tesó, mondtam már, hogy imádom a manódat? Igazán szép munkát végzett. – Benyúlok a dobozba, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van-e.
- Szerintem a mardekárosok azt sem fogják tudni, hova rohanjanak félelmükben. – Nevetek halkan, miközben simogatom az állatot, aki ugyan eléggé ijedtnek tűnik, de láthatóan egyáltalán nem zavarja a simogatás.
- Na, már csak be kell juttatnunk a klubhelyiségbe. De ez egyszerű lesz. Tudom a jelszót. – Igen, csak ezért randiztam egy mardekáros lánnyal, hogy kiszedjem belőle a nagy titkot. Egyáltalán nem volt nehéz.
- Nem túl eredeti módon az a jelszó hogy: Aranygalleon. Miért is nem csodálkozom? – Forgatom meg a szemeimet.
- Tehát akkor… kezdhetjük?

To: James Potter

Imádom az ilyen estéket. Mindig is aktívabb voltam éjszaka, mint nappal. Merem állítani, hogy ha a Roxfortban bevezetnék azt, hogy éjszaka legyenek az órák, nappal pedig aludjunk, akkor a tanárok kis kedvencévé válnék. Na jó, azért ilyen durva dolog, soha nem történhet meg, de az órákon biztosan aktívabb lennék, mint most, ebben a rendszerben. Bár akkor meg nem lenne lehetőségünk annyi izgalmas csínytevésre, mint amilyen a ma is, úgyhogy azt hiszem jobb az egész úgy, ahogy van. A sötétség jótékonyan elrejt, mi pedig észrevétlenül tudjuk elvégezni a feladatokat, amiket kitűztünk magunk elé. Már apró, „ártatlan” elsősként is hamar megtanultam, hogy a sötétség, a barátom. Hány órát töltöttünk el Ágassal, hogy bejárjuk a kastélyt, felfedezve az összes elrejtett helyet, titkos folyosót, és hányszor segített nekünk a sötét, mindent ellepő éjszaka. Szép emlékek.

- Ez jó ötlet. – Bólintok egyből rá arra, hogy valahogy csendben kéne felterelgetni az állatokat.
- Így még nagyobb lesz a meglepetés. Viszont tartok attól, hogy szegénykék gyomrának meg fog ártani a bútor. Hiszen mardekáros bútorokról beszélünk. – Csóválom a fejem aggodalmasan, de közben vigyorgok, tehát egyértelműen ezt sem gondolom komolyan.
- Zseni vagy, tesó! – Nevetek fel halkan, a színjátszós alpakák ötletére.
- Ki fognak rohanni a világból, ez teljesen biztos. – Nevetek tovább, habár vissza kell fognom magam, hogy nehogy valaki meghalljon és lebuktasson minket, mielőtt az akció sikerrel járna. Meg persze az lenne a legjobb, ha senki sem kapna el minket, de amilyen ügyesek vagyunk, szerintem ez szinte a nullával egyenlő.

Lassan az alpaka is megérkezik, és megint csak nehezen állom meg nevetés nélkül, mikor látom James átszellemült arcát, ahogy az állatot simogatja.
- Akkor szerezz. De mit fogsz vele csinálni otthon? Meglovagolod? – Kérdezem vigyorogva, mert elképzeltem az előbb említett jelenetet. Szegény alpaka. De biztos buli lenne.
- Na de akkor kezdhetjük. – Dörzsölöm össze a kezeimet, és még egy utolsó simítás után az állat szőrén, odalépek a falhoz.
- Esmeralda? Te, honnan tudod, hogy lány? – Kérdezem vigyorogva.
- Amúgy jó név, tetszik. – Pillantok hátra Esmeraldára, majd újra visszafordulok a fal felé.
- Aranygalleon. – Mondom ki a jelszót, mire a fal feltárul előttünk, mi pedig beléphetünk a zöldek birodalmába.

- Fúj. – Jegyzem meg, amint a szemem elé tárul a sok zöld borzalom. Hát ez valami iszonyatos. Hogy lehet itt megmaradni?! Az egész úgy néz ki, mint egy rosszul, ízléstelenül berendezett mauzóleum. Bahh. Akaratlanul fintorgok, ahogy alaposabban megnézem magamnak a helyet.
- Ezeknek a bútoroknak kell is az, hogy megcsócsálja már valaki. – Mondom, és még véletlenül sem megyek a bútorok közelébe, helyette a lépcsőt keresem, ami a hálókörletbe vezet. Hamar ki is szúrom.
- Csináld a sokszorosító bűbájt, utána én színváltóssá varázsolom őket. – Fordulok Ágas felé, aztán az alpakára nézek.
- Most pedig, Esmeralda, rajtad a sor. Tudom, hogy jól fogod csinálni. – Biztatom az állatot.  

To: James Potter

Igazából az egész mardekáros klubhelyiség valamilyen szinten a Grimmauld téri házra emlékeztet. Ugyanilyen nyomasztó volt a légköre, mint ennek. Akaratlanul bele is borzongok a feltörő emlékekbe, és inkább a feladatra próbálok összpontosítani. Nem szabad hibáznunk, mert ha lebukunk, akkor annak tényleg komoly következményei lehetnek. Ez az utolsó évünkben, pedig nem jönne jól.
- A rágás után jobban is néznének ki. – Bólintok én is, újra elmosolyodva, távol tartva magamtól a múlt emlékeit, amik jobb, ha továbbra is inkább a múltban maradnak, és nem akarnak előjönni. Az a pillanatnyi kis elkomorulás, pedig mintha meg sem történt volna. Hamarosan pedig bele is kezdünk a munkába.

Amint megjelennek az első klónok, már el is kezdem megszórni őket színjátszós bűbájjal. Mire mind a ketten végzünk, előttünk egy nagy csapat alpaka áll, csodálatos színekben tündökölve, és láthatóan, már most kissé ijedten. Nem hiszem, hogy gyakran inzultálták volna, szegény Esmeraldát különböző varázslatokkal.
- Hát persze, hogy azok vagyunk. – Vigyorgok vissza.
- Már akkor azok voltunk, amikor kitaláltuk az első csínyünket. Emlékszel? Azt is a zöldek ellen követtük el. Igaz, az már nem sült el túl jól, mert még túlságosan képzetlenek voltunk, de attól még jó móka volt. – Nosztalgiázok egy kicsit, de aztán megint csak igyekszem a küldetésünkre figyelni.

- Igen. – Bólintok rá az ijesztésre, és én is megsimítom az egyik alpaka, éppen vörös színben pompázó bundáját.
- Remélem elhoztad a köpenyt. – Pillantok megint Jamesre.
- Szeretném kiélvezni a látványt, de ha rögtön az akció után el kellene menekülnünk, úgy nem lenne teljes az élmény. – Ugyan idefelé nem használtuk a láthatatlanná tévő köpönyeget, ez pedig leginkább a rutinnak köszönhető. Meg persze annak, hogy ha mozgásban vagyunk, akkor egész biztosan kilátszanánk, mert igazából már alaposan kinőttünk belőle. De ha csak egy helyben állunk valamelyik sarokban, és úgy élvezzük ki a látványt… úgy talán semmilyen probléma nem adódhat.