Dorcas & Remus ~ I'm happy you're here

Feeling lonely...

Ahogy az lenni szokott, a mai órák után is egyből belevetem magam a könyveim társaságába, bár ezúttal nem önmagam szórakoztatásának céljából, ugyanis a tanárok nem kímélnek minket, idén aztán különösen nem. Nem olyan rég fejeztem be a legutóbbi bájitaltan beadandót, máris egy újabbat kaptam a nyakamba, pedig ma gyakorolni akartam egy kicsit átváltoztatástanra, azt ugyanis hanyagoltam az utóbbi időben, pedig nem akarom, hogy azt higgyék, a babérjaimon ülök, mert azt hiszem, már mindent tudok. Ez messze nincs így, csupán a napok válnak egyre zsúfoltabbá, olyan szinten, hogy számomra már nehézzé válik jól beosztani az időmet, pedig ezzel eddig nem volt gondom. Csak most... olyan fáradt vagyok. A legutóbbi holdtölte alaposan leszívott, valahogy hosszabbnak is éreztem az egészet, mint máskor.
Arról már nem is beszélve, hogy újra felszínre hozott bennem valamit... valamit, amiről úgy hittem, hogy már réges-rég túl vagyok rajta. A rémképeket. Apámról, a támadás éjjeléről. Miután Greyback beharapott engem, hosszú hónapokig küszködtem az engem hajszoló rémálmokkal, de azok minduntalan csak visszatértek, újra és újra. Sikerült végül túltennem magam rajtuk, és minden rendben is volt. Persze, időnként azért előkerültek, de most... a legutóbbi átváltozásom mintha elemi erővel szabadította volna őket a felszínre. Újra égni éreztem a sebet az oldalamon... a harapás okozta heget, ami persze lehetetlen, de olvastam már fantomfájdalomról, amit okozhat gy hirtelen visszatérő traumatikus emlék. Plusz eddig képes voltam tartani magam a visszaváltozás után, de ez a mostani annyira kikészített, hogy utána azonnal kidőltem pár pillanatra. Már eltelt két nap, de még mindig borzasztóan fáradt vagyok, ami persze bőven betudható annak is, hogy azóta nem is alszom rendesen, mivel nem tudok. Az álmok ismétlődően előjönnek, és mindig ugyanazt a képsort látom, amit a Szellemszálláson is múltkor. Előbb apám, aztán a harapás, majd bevillan a barátaim képe, de ugyanúgy bevillan Dorcasé is, ahogy a klubhelységben ül a könyve fölött, és közben elmélyülten körmöl valamit a pergamenre. Aztán az utolsó, zárókép is mindig ugyanaz: magamat látom minden egyes alkalommal, amint lassan átváltozom, és nem marad belőlem más, csak az a bizonyos Másik. A farkas... a fenevad. Egyedül vagyok. Egyedüli szörny.
Megrázom a fejem, valahogy ki kell tisztítsam a gondolataim, ha a bájitaltanra akarok koncentrálni, meg még aztán átváltoztatástant is akarok gyakorolni pluszba. Remélem, ezek elterelik majd a figyelmemet, így a lomha végtagok, a fáradság, és az elnehezedő szemhéjak ellenére megemberelem magam, magam mögött hagyom a klubhelységet, percekkel később pedig már a könyvtárban vagyok. Úgy ismerve a helyet, mint a tenyeremet, célirányosan indulok meg a keresett sor, a keresett polc, s rajta a keresett kötet felé. A súlyos, vastag gerincű könyvet az egyik két könyvespolc közti asztalhoz viszem. Egyből az ablak mellé ülök le, felütöm a könyvet és lapozgatni kezdek bár magam sem vagyok tudtában annak, mit kezdek el épp keresni, csak gépiesen lapozgatok, közben néha kitekintve az ablakon az alkonyba. Az este lassan rátelepszik a birtokra, az én szemeim pedig egyre hosszabb ideig csukódnak le, ahogyan a horizont színes csíkjait fürkészem. Nem tudom pontosan, mikor nehezülök el teljesen, olyan mintha elveszteném saját súlyom, önnön testem érzését, csak az a biztos, hogy szemeim lecsukódnak. Fejem hamarosan a nyitott könyvön pihen. Az álmok pedig lassan újra jönnek. Nem tudom, ki talál majd így rám, csak remélni tudom, hogy Hóborc nem viccel meg eme kiszolgáltatott állapotomban.

Remus & Dorcas

Fellőtték a pizsit…

Sírni tudnék, hogy mennyit kell tanulni az utóbbi időben, nem mintha nem érteném meg, hogy mi az oka, hiszen lassan végzünk, ez az utolsó évünk, ami miatt mostanában hajlamos vagyok kifejezetten elkeseredni. Mi lesz velünk? Vajon, ha kikerülünk innen, rögtön szétszéledünk, vagy tartjuk majd a kapcsolatot? Olyan nehéz elképzelnem… És… vajon látom még valaha Remust? Kíváncsi vagyok, meddig fogom bánni, hogy nem nyitottam felé, mert az bizony ezer százalék, hogy ő akkor sem tenné, ha bármily csekély mértékben is érdeklődne irántam. Mindegy is, már mindegy, azt hiszem.
Természetesen nekem is ilyen későn jut eszembe, hogy még egy könyv kellene, hogy befejezzem a hiányzó oldalait a házi dolgozatomnak, szerencsére nem vészes mennyiség már, bár szokásomhoz híven az utolsó pillanatra hagytam ismét. Nem baj, besietek még a könyvtárban, de rögtön rám szólnak, hogy öt perc múlva bezárnak, úgyhogy igyekezzek, és vigyem, amit kell, nem fog rám éjnek évadján várakozni. Azonnal indulok is hát tovább egy bólintást követően, és máris megyek a bájitaltan részleg felé. Utálom, szó nincs rá, mennyire, mégis kénytelen vagyok megcsinálni, különben sosem lesz belőlem tisztességes auror. Tisztességtelen sem, ha már itt tartunk.
Tudom a járást, gyakran járok ide, bármennyire is tűnjek link alaknak tanulás terén, igazából nincs így, csak nekem sokkal többet kell csücsülnöm a dolgokon, mint a társaimnak. Már épp fordulnék ki a sorból kezeim közt a szerzeményemmel, amikor meglátom az ablaknál ülő alakot. Jobb volna felébreszteni, mert a végén ránk zárják az ajtót, és azért elég para lehet idebenn ragadni éjszakára. Tekintettel arra, hogy éjszaka nem ügyel senki a könyvekre, bűbáj van a bejáraton, amit egy diák aligha törhet meg.
Csak mikor odaérek, és érintem meg finoman a fiú vállát, észlelem, hogy Remus az. Húha, remélem, nem fogom ráhozni a frászt.
- Remus…
Szólítom meg halkan, és enyhén megrázom a testét, hátha attól feleszmél, remélhetőleg nem alszik olyan mélyen, mint egy jóllakott csecsemő, mert akkor biztos nem fogom tudni felkelteni. Egyébként is nagyon fáradtnak tűnt az utóbbi napokban, fogalmam sincs, mi lehet vele.
- Remus, mindjárt bezár a könyvtár, mennünk kellene.
Teszek még egy kísérletet, ezúttal kicsit erősebben, és hangosabban, de még közel sem beszélek normál hangerővel sem. Csak akkor tűnik fel, hogy nyöszörög talán, és néha megrándul, biztos rosszat álmodik. Szegénykém… Nem tudom, mi vesz rá, hogy leguggoljak az asztal mellé, és elmélázva cirógassam meg az arcát, mintha legalábbis a gyöngéd érintés gyógyír lenne a rossz álmokra. Tudom, nem az, de attól még jól esik ez a lopott pillanat…

Feeling lonely...

Ismétlődő képek, ezek tódulnak elmémbe abban a pillanatban, amint lehunyom a szemeimet. Az alvással különben is szoktak problémáim adódni, mindig ugyanattól tartok... hogy egyszer a farkas énem majd elszabadul, és ártok azoknak, akiknek a legkevésbé sem akarnék. Ráadásul telihold éjszakája előtt különösképp rám tör a rettegés, így aztán olyankor aztán pláne ki van lőve számomra az alvás. De ilyenre eddig még nem volt példa, hogy egy átváltozás ilyesmit hozzon elő belőlem. Napok óta nem aludtam, mióta megtörtént a szellemszállási éjszakám, azóta pedig úgy érzem magam, mint valami élőhalott, akit csupán egy átok tart a két lábán és mozgat mint egy tudattalan bábut. Bejártam az órákra, de mintha nem is lettem volna ott igazán. Bájitaltanon például kis híján lyukat égettem az üstöm fenekébe, mert elnéztem az egyik adalék arányait, jobban mondva elmerengtem, akkor is épp elnehezedtek pilláim, és mire feleszméltem, már egy füstgomolyag dőlt felém az üstből, ugyanis az előírt néhány csepp helyet néhány centet sikerült beleöntenem a főzetbe.
Most pedig eredeti célomat tekintve azért jöttem a könyvtárba, hogy átnézhessem, hogyan is kellett volna az órán gyakorolt bájitalt rendeltetésszerűen elkészíteni hozzávalók szempontjából, ugyanis álmatlanságomnak köszönhetően semmit nem sikerült már felfognom a felírtakból, így csak annyit csináltam, hogy még megpróbáltam menteni a menthetőt, egy fiolába öntöttem kreálmányomat, ami a szabályos módon tiszta, tejfehér kinézetűnek kellett volna lennie, ehelyett az enyém sokkal inkább olt egy szürke, ezüstös és meglehetősen zavaros lötty lett, mintha folyékony ezüstöt töltöttem volna az üvegcsébe. Addigra azonban már ez sem érdekelt, csak beadtam a munkámat, és szokásomtól teljesen eltérően mindenki előtt hagytam el a termet. Még James-éket sem vártam meg, ahogy szoktam, mintha el akarnék szabadulni mindenki közeléből, és csak kidőlni valahol csendben. Nos, ha ezt a részét nézzük, akkor végül is sikerrel jártam, még ha jelen esetben nem is igazán ez volt a szándékom. A képek, melyek napok óta gyötörnek, most sem kímélnek, s amint elmém megpihen, mintha egy láthatatlan zsinór rántaná elő őket agyam rejtett, mély zugából, úgy villannak be újra meg újra sorozatszerűen. Lelki szemeim előtt megjelenek én magam, amint gyerekként rohanok haza Fenrir támadása után. Aztán a barátaimat látom, a klubhelységben ülnek, nevetgélve, nyilván valami új csínytevést tervezgetve, majd vált a kép, és szemem elé tárul a fenevad, aki szintén én volnék, azonban már cseppet sem kontrollálja magát. Nem marad más számára, csak a vérszomj és a tombolási vágy. Majd mintha a vérfarkas megfordulná, és engem szúrna ki. Mintha kívülről néznék magamra, de ő tudja, hogy ott vagyok. Tudja, s egy könnyed, állatias mozdulattal ugrik felém. Túl gyorsan jön, hogy elkerüljem, így a földre dönt. Elveszítem a talajt a lábam alól, s egy pillanatra, mintha az egész világom megremegne. De aztán az álomkép egyszerre csak szertefoszlik, és helyette egy újabb, szebb képet látok. Egy mosolygó arcot... angyali a mosolya, íriszeiről nem tudom elkapni tekintetem. Az arcom felé nyúl, én pedig mintha valóban érezném érintését. Cirógatása megnyugtat, elfeledtet velem minden gondot.
Nem tudom, pontosan milyen erő emeli meg kezemet, hogy valóban az arcom felé nyúljak, azonban ujjaim valós ujjakat érintenek, s ettől feleszmélek. Lassan felemelem a fejem a könyvről, melynek lapja arcomhoz ragadt. Egy pillanatra ledöbbenek, mikor ráeszmélek, hogy a gyönyörű arc valóban ott van, pedig ez már nem álom. Csak ekkor esik le, hogy ujjaim az övéi köré fonódtak, mikor simogatását érezve arcom felé nyúltam, és még most is fogom a kezét.
- Ne haragudj! - azonnal zavarba jövök, és ennek tudom be azt, hogy még így sem azonnal engedem el, de végül visszahúzom kezemet, egy apró simítást azért megengedve magamnak, ahogy ujjaimat végighúzom az övéin. Ez nevetséges... mit akarna tőlem egy ilyen fantasztikus lány, mint ő? Ha James vagy Sirius látna most, már biztosan nevetnének.
- Én... - csak ekkor jutnak el Dorcas szavai a tudatomig, miszerint zár a könyvtár. Már épp szólásra nyitnám a szám, hogy az lehetetlen, hisz csak most érkeztem, de ahogy kipillantok újra az ablakon, elnyelem mondandómat, látva, hogy az alkony színei, melyekre álomra hajtottam fejem, eltűntek, s már csak a mélységes sötétség honol odakint.
- Remek. - szorítom össze szemeim mérgesen. Mikor tanulnom kellene, akkor persze kidőlök. Becsukom a könyvet, majd megdörzsölöm szemeimet. Még mindig nem vagyok a legjobb formában.
- Köszi az ébresztést. - nézek Dorcasra mosolyogva, nem örültem volna, ha arra kelek, hogy nem tudok kimenni, és egy pillanatra tekintetem el is időzik az arcán.
- Tehát nem csak én vesződök épp a bájitaltannal. - pillantok le a kezében tartott könyvre. - Ha gondolod, együtt talán hamarabb végzünk.
Jegyzem meg egy félmosoly kíséretében, majd újra zavarba jőve hozzá is teszem:
- Persze... csak ha szeretnéd. - olykor eltöprengek, hányszor fogom még hasonló helyzetbe hozni magam előtte. Még fáradtan is hozom a formám...

Remus & Dorcas

Fellőtték a pizsit…

Próbálkozom felébreszteni, de úgy tűnik, semmi sem használ igazán, kicsit zavarba ejtő, hogy végül mégis a legszelídebb verzió lesz az, ami visszarángatja a valóságba az álmok földjéről. Teljesen ledermedek, mikor érinti a kezemet, és nyelek egy nagyot, mert az egy dolog, hogy szerettem volna felébreszteni, de az határozottan nem szerepelt a képletben, hogy észleli, ahogy simogatom. El is vörösödök rögtön, és még csak el sem húzom a kezem, valahogy eszembe sem jut, elvégre, ilyesmire még sosem volt, és valószínűleg többé nem is lesz lehetőségem.
- Nem haragszom.
Vágom rá rögtön, elvégre, miért is haragudnék, sőt, igazából nagyon is jól esik, csak félek, hogy kínossá válhat pillanatokon belül, és nem szeretném, hogy Remus azt gondolja, én kihasználtam a helyzetet, amíg alszik, vagy valami hasonló. Az roppant kínos lenne, és soha többé nem lennék képes a szemébe nézni, szóval remélem, ennyire messze nem fog eljutni a feltételezések terén. Kissé meglep, mikor megsimítja a kézfejemet ujjainak elhúzása közepette, és nem tudom mire vélni a dolgot. Mármint, persze rémlik valami olyasmi, hogy egyszer Lily azt pedzegette, hogy szerinte tetszem neki, de én eddig a pillanatig semmi jelet nem láttam erre, és biztos voltam benne, hogy esélytelen a dolog. Most viszont… nem, biztos csak véletlen volt, Remus nem az a fajta, aki bármilyen finoman is, de egy lány tudtára adná, hogy nem feltétlenül közömbös.
Láthatóan mindketten igencsak zavart állapotban vagyunk, úgyhogy inkább próbálok a tényekre összpontosítani, ami most kétségkívül az, hogy a könyvtár márpedig perceken belül bezár.
- Nincs mit, bármikor. Igazából, nem volt épp könnyű művelet, nagyon ki lehetsz.
Próbálok nem azon lovagolni, ami az imént történt, és nem belelátni semmi olyat, amit nem kellene. Inkább fejezem ki az aggodalmamat, ami egyébként valódi, látom én napok óta, hogy nincs jól, bár fura, minden hónapban vannak ilyen napjai, azt hinné az ember, hogy titokban nő, és neki is van havi baja. Na jó, ez elég buta gondolat, de nagyon hasonló a mi esetünkhöz, én is eléggé kifordulok magamból olyankor.
- Én mivel nem vesződöm? Mondjuk már szerencsére nincs sok, de nagyon szívesen veszek bármiféle segítséget, mondanám, hogy én is segítek, de nem biztos, hogy azzal sokra mész. Igaz, a mai órai feladatom meglepően jól sikerült. Hála persze neked, szerintem többet tanultam tőled bájitaltanból az évek alatt, mint a professzortól.
Állapítom meg kuncogva, aztán persze arrébb állok gyorsan, hogy fel tudjon kelni a székről.
- Na gyere, még mielőtt bezárnak. Elhiheted, nem akarod egy egész éjszakán át hallgatni a csacsogásomat.
Indulok el gyorsan, és remélhetőleg jön ő is, nem mondom, hogy történetesen nem ragadnék be vele szívesen a könyvtárba, de talán jobb, ha ilyesmire nem is gondolok, úgyis ostobaság az egész.

Feeling lonely...

Ennyit arról a tervemről, hogy ma letudom a feladataim nagy részét, ha már úgysem alszom valami jól a napokban. Szinte már jellemző rám, hogy nem sül el jól, amit eltervezek, pedig most aztán lett volna dolgom bőven, itt van például a ma kapott feladat bájitaltanból, és ez még csak egy a sok közül, ugyanis megígértem Lilynek, hogy segítek neki az SVK előkészületekben. Elvégre, én mondtam, hogy használjuk a különórákhoz a Szellemszállást, nem hagyhatom őrá, hogy egyedül szedje rendbe a helyet, és szervezze meg még emellett az órákat. Ahelyett viszont, hogy ezek közül bármelyikkel is foglalatoskodtam volna, sikerült bealudnom a könyvtárban, és egy rendkívül gyengéd, és jóleső érintésre lettem figyelmes. Ahogy megpillantom ébresztőm arcát, ahogy szemei egy pillanat alatt rabul ejtenek, mint ahogy korábban az már előfordult néhányszor, és ahogy pillantásomat a szép arcon felejtem, átsuhan bennem a gondolat, miszerint szívesen ébrednék így minden egyes alkalommal.
Figyelmemet nem kerüli el az arcára kiülő pír,és hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem vagyok zavarban, mégsem kapom el róla a tekintetemet, pedig az egyik felem azt súgja, illendőbb lenne, hisz mégsem akarom még ennél is jobban zavarba hozni, így is nyilván a háta közepére kíván, míg a másik felem azzal van elfoglalva, hogy minél tovább tartsa rajta szemeimet. Fura egy kettősség ez, amitől csak habozni kezdek, ezért is húzom el kezem oly sokára az övétől, de még akkor sem tudom megállni, hogy ne simítsam meg. Ez az utolsó évünk itt, és azután valószínűleg nem fogom látni többet, így már most ostorozom magam amiatt, hogy egyszer sem tettem lépést felé. De még most is az a véleményem, hogy semmi esélyem se lenne nála, sőt, valami azt súgja, hogy egy esetlen próbálkozásom csak tovább rontana a helyzeten, márpedig túlságosan élvezem a társaságát ahhoz, hogy magamra haragítsam az elfojtott érzéseim kiöntésével. Megjegyzésére, mennyire vagyok ki, csak halványan elmosolyodok, és megrázom a fejem terelésképpen.
- Csak nem alszom túl jól mostanában, ennyi az egész. A stressz teheti azt hiszem... vagy ilyesmi. - na ez nem lett éppen életem legjobb és leghihetőbb hazugsága, viszont nem szeretném, hogy megtudja rólam az igazat, mert akkor biztosan másképp nézne rám, és nem akarok szörnnyé válni a szemében. Nem mintha magamat nem gondolnám így is annak, de azt nem akarom, hogy féljen tőlem, ugyanis azt nem lennék képes elviselni. Márpedig ha elmondanám neki az igazat magamról, nagy valószínűséggel minden megváltozna, és talán meggyűlölne, nem csak azért, ami valójában vagyok, de azért is, amiért nem mondtam el neki korábban. Túl fontos nekem a barátsága ahhoz, hogy kockáztassam. Pedig megérdemelné az igazságot, mert csodálatos lány és... és éppen elég baj az, hogy egy ilyen szerencsétlen sráccal hozta össze a sors, mint én.
- Hát, pedig nincsenek valami nagy oktatási képességeim, mint a professzornak. De örülök, hogy tudtam segíteni. - szavai ismételten kicsit zavarba hoznak, hiszen nem mondanám valami nagy tehetségnek magam, de zavaromnak mindenesetre igyekszek nm nagy teret adni. Helyette csak fogom az asztalon heverő könyvet, és lassan felemelkedek. Csak most kezdem érezni, mennyire rossz ötlet egy asztalnál elaludni. A hátam és a vállaim sajognak, arról nem is beszélve, hogy a nyakam elzsibbadt, így felegyenesedve első mozdulatom az, hogy fejemet oldalra billentve próbálom meg valami elviselhetőbb állapotba hozni elgémberedett nyakamat. Dorcas kuncogása viszont feledteti velem problémáimat, és még mosolyt is csal az arcomra. Következő mondatára pedig lépkedek is utána egy mosolyt küldve felé.
- Ami azt illeti, egyáltalán nem lenne ellene kifogásom, hogy egész éjjel hallgassalak. - csúszik ki a számon, és mire észbe kapok, hogy mit is mondtam, már késő ahhoz, hogy visszaszívjam. Ennyi erővel akár azt is elmondhattam volna, hogy milyen régóta tetszik nekem, bár olyan érzésem támad, mintha a megszólalásommal már ezt is sikeresen kifejeztem volna. Úgy érzem, arcom lángra gyúl, így le is hajtom a fejem némán, mintha bármi érdekes lenne épp a padlón kifelé menet.
- Na és... öhm... te hogy vagy? - igyekszem minél előbb más vizekre terelni a dolgot, és közben reménykedem, hogy nem ástam el magam előtte az előbbi elszólalásommal.

Remus & Dorcas

Fellőtték a pizsit…

Mi tagadás, hogy bennem is megfordult már ama gondolat, hogy vajon milyen lehet ébredés után, bár nem pont ilyen helyzetben, hanem úgy annak rendje és módja szerint, reggel… Vajon mennyire kócos? Biztos nagyon édes. Istenem, csak tudnám, miért kínzom magam állandóan ezzel, hatalmas nagy dinka vagyok. Az az érintés nem olyan, ami barátok közt szokás, szörnyen bizonytalan vagyok ezzel az egésszel kapcsolatban, de talán igaza lett volna Lilynek végig, és tényleg tetszem neki? Jaj nekem, ha már eddig nem kuszáltuk össze a végtelenségig a dolgokat, nem az utolsó hónapjainkra kellene megtenni, ugye?
- Bármi is teszi, szerintem valamit innod kellene rá, valami nyugtató bájitalt, vagy nem is tudom. Szerintem rémálmaid voltak, legalábbis nyöszörögtél, és elég zaklatottnak tűntél. Aztán láttál valami szépet, és felébredtél… Aggódom érted, Remus. Ezek szerint ez mindig így megy?
Totális zavarom ellen a legjobb módszer a folyamatos beszéd, és őszintén szólva inkább csacsogok, minthogy azon gondolkodjak, hogyan legyek kevésbé önmagam, és ne lerohanjam, hanem valahogy finoman adjam a tudtára, hogyha… hasonlóképpen érzünk, akkor jó volna kezdeni ezzel az egésszel valamit, mielőtt késő lenne.
- Már hogyne lennének, szerintem szuper tanár vagy, és nincs más, aki ennyire könnyen a fejembe tudja verni a dolgokat.
Persze, hogy nincs, hisz senki másra nem figyelek oda annyira, mint rá, konkrétan az esetek nagy részében, ha Remus belép valahová, én percekre lefagyok, csodálkozom, hogy valaki még nem tetovált a homlokomra egy szívecskét és egy R betűt. Szép lenne, mindenesetre, Lilynek egyértelmű volt, gondolom másoknak is, csak… Neki nem az, pedig szerintem bambább nem is lehetnék a társaságában. Sóhajtok egy mélyet, mikor ide jutok elmélkedésem közepette.
- Té… tényleg?
Pillantok rá totálisan döbbenten, amikor kijelenti, hogy nem lenne kifogása a dolog ellen, és totálisan nem értem a dolgot. Én soha nem vettem észre semmi olyat, amiről Lily beszélt, pedig esküszöm, nagyon kerestem, hiszen már egy ideje reménykedek, hogy lecsaphatok bármiféle apró jelre, de nem jött össze sohasem. Most ez vajon az lenne?
- Összezavarodtam.
Állok meg, de egyébként sincs már hová mennünk, hangosan záródik az ajtó, elzárva előlünk az egérutat, mintha a sors azt akarná, hogy végre mondjuk ki, ami nyomja a lelkünket, jussunk vele bárhová is. Vagy csak szadista a könyvtáros, és szeret magában a bennragadt diákokon röhögni, majd halálos nyugalomban az igazak álmát aludni.
- Hát… azt hiszem, a Remus ébresztési technikámon még csiszolnom kell, mert bizony ezt megszívtuk.
Dőlök neki az egyik könyvespolcnak, a lámpák is kialudtak már, alig fénylenek még, de hamarosan az is elmúlik, egy két gyertya ég még elöl, meg persze az ablakokon még látni a szürkület jeleit, talán a Hold is elő fog bukkanni hamarosan, de amúgy nem lehet túl sok mindent látni. Egyébként, nem mondom, hogy nem ébresztgetném szívesen, mert ami azt illeti, egyáltalán nem lenne kifogásom ellene, de hát, nagyon nem úgy állnak közöttünk a dolgok. Épp ezért nem áll össze most ez a kép.
- Elpirultál. Mármint… nem most, az előbb, láttam.
Nem kérdezek, csak kijelentek, kissé sután, tőlem nem túl meglepő hirtelenséggel talán, fogalmam sincs, hogy jön ki ez az egész, de nem hagyhatom szó nélkül, most már nem menne. Ott motoszkál a fejemben az a mondat, és tudni szeretném, hogy van-e mögötte más is, vagy csak mint barátra gondol rám…