Nicol & Mark

Nicol & Mark

Teljes képszakadásból térek magamhoz - ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni, ugyanis pillanatnyilag azt se tudom, hol vagyok. Emlékképek sorai cikáznak végig a fejemben, fülfájdító hangok és pár elmosódott arcvonás. A lépéseim hangos üteme, amint befordulok a Roxmorts valamelyik sarkán, villanások... és a mozdulat, ahogy előrántom a pálcámat. De elejtettem. Elejtettem, és most itt hever mellettem a földön, viszont hiába van közel, képtelen vagyok utána nyúlni. Az egész testemben zsibbadás és fájdalom egyvelege árad szét, mintha klinikai izomlázam lenne. Mármint, gondolom létezik hasonló.
Megnyugtató, hogy még az ilyen helyzetekben is őrzöm a humorérzékemet. Fogjuk az irgalmatlan fejfájásomra, és a meleg folyadékra, ami sokat sejthetően csurog rólam a betonra.
Beletelik pár perc, mire mást is felfogok magamon és a vértócsán kívül, akkor viszont olyan, mintha megelevenedne körülöttem a világ. Végre sikerül felemelnem a fejem: csak lassan, óvatosan, de így is hamar megbánom, mert valaki a tömegből elindul felém. Fokozatosan bontakozik ki az elmosódott képből, és a hangja is egyre közelebbről jön, csakhogy így sem értem tisztán, mit mond.
- Nem érdekel - motyogom vissza rekedten, azt se tudva, mire válaszolok.

Nicol & Mark

Komolyan fényes nappal Roxmorts utcáin? Ez normális? Hát nem. Gondolom az ostoba agyán átfutott az a idióta gondolat, hogy meghúzza magát valamelyik fogadóban. De szerencsémre, gyorsan leadták a drótot, hogy megszállt a szárnyas vadkanban. Ahogy rárúgtam az ajtót, már láttam is kireppeni az ablakon. Azért ennyire nem látszhat rajtam, hogy Auror vagyok. Elkezdtem utána rohanni, hiába lőttem ki rá a kábító átkokat, ahogy kiértünk a főútra az utcák teli lettek diákokkal. Persze, hogy pont most van roxmorts-i kirándulás. A rohanást abba hagyom, pálcámat leeresztem az az idióta is így tesz, nem akar feltűnést. Megszaporázom a lépteimet, és követem. Próbál kicselezni, egyik diákot elém is lök, akit figyelmen kívül hagyok, simán átlépek. Befordul az egyik kis sarkon, egy kisebb utcába, meglepődöm mikor villám gyorsasággal felém lő egy lefegyverzőt, amit gyors mozdulattal ki is kerülök. Viszont valaki felnyög mögöttem. Remek, mást talált el. Gyorsan hátra pillantok, és egy srácot lökött erősen a falnak az átka. Ennyi elég volt neki hogy elhopponáljon.
- Francba... - oda sietek a kölyökhöz, véres az aszfalt. Már pár diák sereg is ott van. Gyorsan utat török magamnak.
- Auror vagyok, majd én elintézem, menjetek a dolgotokra! - parancsolom rá a gyerekre. Ismerős a kíváncsiság én is olyan voltam, de nem igazán van jókedvem. Ami azt illeti félek, hogy ha egy gyerek most belekotnyeleskedik megütöm. Mély levegőket veszek. Látom a srác kezd magához térni, felemeli a fejét. Nem látom igazán hol vérzik, nem akarom mozgatni.
- Hé óvatosan, megsérültél. - segítek neki felülni, ez még is csak az én felelősségem, de nagyon dühös vagyok. Még sosem esett ki valaki a kezeim közül.
- Hogy vagy ? Hol fáj ? - közbe fürkészem, és látom magam mögött már csökkent a csoport száma, akik még kíváncsiskodnak legalább távolabbról nézik.  

Nicol & Mark

Legalább olyan tompa vagyok, mint pár napja a fájdalomcsillapító bájitaltól. A különbség csupán annyi, hogy akkor majd szét estem, és most úgy érzem, konkrétan szét is vagyok esve, a fejemről pedig... arról ne is beszéljünk. Biztosan onnan a sok vér, mert ilyen erős migrén nem létezhet. Úgy érzem, majd széthasad a tarkóm, mellé (egyet fizetsz kettőt vihetsz) akkorákat lüktet, mintha valaki rajtam tanulna néptáncot.
A visszatérő emlékeim csak rontanak a helyzeten: képtelen vagyok felfogni, hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy a kirándulás közepén, több évfolyamnyi ember közül pont engem talál be egy viszonylag ártalmatlan lefegyverző, ami mégis ekkora gondot okoz. Épphogy begyógyultak a múltkori sebek és zúzódások, erre bumm. Szó szerint! És még a frufrus csaj is itt zaklat, mintha nem lenne elég.
Veszek egy nagy levegőt, majd nem törődve az elviselhetetlen sajgással végre felülök. Ezúttal már értem a figyelmeztetést, de sokkal inkább idegesít, minthogy óvatosságra ösztönözzön. Pedig nem ártana, mert az aszfalt megint közeledik és az izmaim egyre jobban fel akarják mondani a szolgálatot. Mintha nem is tartanának, hanem húznának lefelé.
- Soha jobban... - dünnyögöm erőtlenül. - A fejem. De semmi vész, csak kell pár perc. - Meg egy hordágy és két fájdalomcsillapító.

Nicol & Mark

Aggódva nézek a gyerekre, de kissé türelmetlenül. Lenne sürgősebb és jobb dolgom is. Kicsit reménykedem benne, tekintve, hogy kutya baja, valamelyik diák szólt egy tanárnak és átadhatom a kis srácot. Viszont eme reményem tovaszáll minden értékes percem elfogyott. A szemét eltűnt, nekem pedig fogalmam sincs merre keressem tovább. Jó lett volna ha elkapom, ritkán adódik alkalom hogy egyedül küldenek, és ilyenkor bizonyítani akarok. Kinek ? Magamnak vagy Ericnek? Lehet mind a kettőnknek. Nem jó dolog a bizonyítási vágy, agresszívvá tesz. Ránézek a srácra.
- Feltudsz állni, vagy kell segítség? - már úgy is ráérek, és kissé hibásnak is érzem magam hogy eltalálta. Egy valamire jó volt, hogy még jobban feldühített, és szét fogom szedni ha megtalálom. Felsegítem.
- Hát fiam, érezd megtisztelve magadat. Belecsöppentél egy üldözésbe. -vigyorgok rá.
- Invito szék - nem messze tőlünk van pár kerti szék az egyik oda reppen hozzánk, pár ember orra előtt, akik még időben elhajolnak. Csak vigyorgom rajtuk, majd a fal mellé teszem a széket, és rásegítem a srácot. Körbe járom látom a fejénél a sérülést. A pálcámat oda helyezem, közbe magamba motyogom a Hippokrax bűbájt. - Nem émelyegsz vagy szédülsz ? Mivel senki nem sietett tanárért sikoltozni valószínűleg fel kell majd kísérnem a srácot a kastélyba. Ami mondjuk nincs is ellenemre..

Nicol & Mark

Képben vagyok, képben vagyok, csak a mondatok szóródtak szét kissé a fejemben és a világ imbolyog körülöttem. Gondolni se merek rá, hogy felkeljek, mert tudom hogy azonnal vissza is esnék a kemény földre, ami még mindig a véremtől vöröslik. Minél többet pillantok rá, annál erősebb a késztetés, hogy garantáljam az ebédem viszontlátását. Édes gyomrom van, hogy együtt érez velem, de jelenleg nem szorulok rá.
- Nem sürgős - intem le könnyedén, a hangom mégis megbicsaklik kissé, mintha még a hangszálaim is akadékoskodnának.
Persze a csaj nem így gondolja, ugyanis mielőtt lehetőségem adódna ellenkezni, felsegít. Ilyen lehet a Bungee Jumping is, nem? Egy pillanatra teljesen elvesztem a kontrollt a testem felett, ha nem tartana, valószínűleg azonnal összeesnék. Viszont idővel javul a helyzet, mire a székre kerülök, már azt hiszem, meg tudnék állni a lábamon. De ez csak egy halvány sejtés, egyébként amint elengedne...
- Menőn hangzik - fintorodok el, ja, ez vigyor akart lenni.
Fel se fogom, hogy gyógyítani kezdett, amíg tompulni nem kezd a fájdalom - akkor viszont az éberségem is alább hagy, mintha fárasztana a varázslat.
- Nem. - Milyen férfi lennék, ha bevallanám? Minden a legnagyobb rendben, erős vagyok és az is maradok, ez csak természetes. - De azért: mennyire tudod meggyógyítani?

Nicol & Mark

Nicol & Mark

Ezek szerint jól éreztem, hogy valami még mindig nem oké. Könnyebben maradok talpon, viszont továbbra sem egészen felhőtlen a helyzet, és ez enyhe kifejezés. Már előre tartok a felfelé vezető úttól. Értem én, hogy főleg mostanság védelemre szorul a Roxfort, de az, hogy épp a hopponálást gátolják meg, ugyanúgy nehézségeket okoz, ugyanabból a szempontból. Fogalmam sincs, hogy jutok el a gyengélkedőig, hisz a sétálás gondolatától is rosszul vagyok. Ha maradt még vérem, hát biztos, hogy az a kevés is kifutott az arcomból.
- Én mindig kellemes társaság vagyok - válaszolom egy igencsak szerény mosoly kíséretében. Aztán leesik: húsz perc? Azt hiszem, életem leghosszabb útja elé nézek. Pedig hú, félhalott állapotokat nélkülözve szívesen cseverésznék az aurorral akár tízszer ennyi ideig is, sőt, a témákat illetően is lenne pár tippem. Talán jobban meg kéne fontolnom a pályaválasztást.
- Húsz perc sok mindenre elég - jegyzem meg csak úgy spontán, tűnődve. Ezért csak nem kapok még egyet az így is szétcsapott tarkómra.
Ezek után inkább nem is fűzök hozzá semmit a támaszkodós ajánlatára, nem akarok annyira udvariatlan lenni, ráadásul alighanem jobban járok, ha csendben maradok egy ideig. Helyette csak rázom a fejem, majd elboldogulok valahogy.
Persze amint elindulunk, meg is bánom a döntésemet: a fejfájás újból visszatér, és a napfény sem esik túl jól. Egyre többször és nagyobb hullámokban kap el a szédülés, ilyenkor próbálok nem feltűnően továbbtántorogni, de néha a jól ismert táncikáló fekete foltok is feltűnnek a szemeim előtt. Nem lesz ez így jó…

Nicol & Mark

Nicol & Mark

Mikor elkezdi tippelgetni, melyik házhoz tartozok, egy pillanat alatt elterelődik a figyelmem a fantasztikus helyzetemről. Hollóhát? Komolyan? Olyan röhögő görcs tör rám, hogy majdnem pofára esek a saját lábamban. Ez most felért egy adrenalin lökettel.
Persze erre sem válaszolok azonnal és egyértelműen, az nem lenne az én stílusom.
- Ha hollóhátas lennék, vagy több kérdést tettem volna fel, vagy egyet se. Ha griffendéles, akkor még azelőtt megállítottam volna a „rosszfiút”, mielőtt kidőltem. - Ezt nagyon, de nagyon bánom: az elszalasztott alkalom tüskeként maradt bennem. Hős helyett áldozat lettem, most pedig egy nő támogat fel a gyengélkedőre. Nekem kéne őt, ráadásul sokkal jobb helyre. - A hugrások is lehetnek magabiztosak. Ha másra nem is, látszatra mindenképp. És honnan tudod, hogy nem csak egy hátsó szándék érdekében hagyom, hogy segíts? Lehet, hogy nem is vagyok olyan rosszul, mint hiszed.
Mondtam már, hogy imádom összezavarni az embereket?
Ő pedig - látszólag - elemezni, mert már rá is tér a következő pontra.
- Egyelőre ott tartunk, hogy a szakterületedet tekintve te griffendéles voltál. Jól mondom? Vagy te lennél az egyik hugrabugos Csoda? - Az utolsó szót bókolva kihangsúlyozom, erre mindig lesz erőm, akármilyen k.o. is vagyok. Különben biztos vagyok benne, hogy griffendéles. Egy hugrásnak a család nagyon fontos, az auror szakma viszont… Mardekárosnak túl törődő, a hollóhátasok pedig elméleti emberek, nem püfölős típusok.
- Mi vagy te, gondolatolvasó? - kérdezek vissza fáradt vigyorral az arcomon.
Időközben elérjük a kastély kapuját, és ahogy látom, senki más nem tartózkodik itt rajtunk kívül. Megkönnyebbülten felsóhajtok: minél kevesebben látnak ilyen gyengének, annál jobb.

Nicol & Mark

Nicol & Mark

Ő láthatóan élvezi a sétát - csúcs - a gond csak annyi, hogy ezzel szemben én minden egyes lépésnél amiatt aggódok, melyik pillanatban hagy el az erőm és esek össze. Pedig nem vall rám, kifejezetten annak a híve vagyok, hogy az aggodalmak feleslegesek. Ha meg kell történnie, minden elővigyázatosságom ellenére meg is fog történni, ellenkező esetben pedig nyilván nem sírom tele a párnámat. Csak hát mégis ritkán áll fenn ilyen helyzet, én pedig féltem a rólam keringő szóbeszédet.  Muszáj erősnek lennem, legalább amíg fel nem érünk, és eltűnök a többiek szeme elől.
- Hugrabug-mardekár? Érdekes… - Ahogy Frics mondaná: különös… Felettébb különös. Vagy nem ő mondta? Azt hiszem pont a süveg. - Végül is mindkettő ambiciózus, célratörő, meg ilyenek, ráadásul ha például mugli születésű az illető nem kerülhet mardekárba, csak kivételes esetben. - Legalábbis tudtommal.
A házválasztós sztoriján újból felnevetek, nem néztem volna ki belőle, hogy kislányként ollóval fenyegetőzik. Jobban belegondolva elég naiv előítélet volt részemről, elvégre auror, egyértelmű hogy tökös csaj és nem csak dísznek került a szakmába. De hát ez kész! Örülök, hogy ő kísérget és nem valami befásult sznob.
- Ez esetben sajnálom, hogy kedvesnek hittelek - válaszolom bűnbánóan, természetesen féloldalas mosollyal az arcomon.
Huligán? Így se hívtak még. Ha tudná, hányszor vörösödött volna el és csapott volna a tarkómra, ha hallaná a gondolataimat, alighanem abban a pillanatban fordulna sarkon, hogy magamra hagyjon.
- Értettem, hölgyem - kacsintok rá vigyorogva.
Közben a kapun is belépünk - közeledik a lépcső, ezzel együtt valószínűleg életem vége. Ha a muglik keresztet vetnek, én mit csináljak Merlinnek, hogy legalább szép öltönyben dobjanak földbe? Vagy, mondjuk, mellém temessenek egy bombázót is. Kísértenénk egy darabig.
A nagyteremhez érve több csapat diák jön velünk szembe, én pedig ugyanolyan laza stílusban biccentek nekik, mint bármikor máskor. Csak a következő lépésnél veszem észre, hogy eközben még jobbra is tántorodtam kissé. Annyi baj legyen.
- Igaz is, elég rossz példát mutatsz. Még nem hallottam a nevedet.

Nicol & Mark