Evans & Black

To: Lily Evans

- Na, egy kérdezz-felelekben egészen biztosan toronymagasan te győznél. – Vigyorgok. Hiszen Lily mindig is olyan okos volt. Meg jó tanuló. Ami én is lehetnék, csak végtelenül lusta vagyok, és türelmetlen, hogy leüljek, és egyszerűen megtanuljam, ami előttem van. Ha valamiképpen gyakorlatba lehetne ültetni a dolgot, akkor én is kitűnő lennék, ebben egészen biztos vagyok.
- Igazából tőle nem is lehetett másra számítani. Hogy nézett volna az ki, ha monoklival mászkál a folyosókon? Ő? A tökéletes Narcissa Black? – Forgatom a szemeimet. Igen, a szavaimból csak úgy árad a mérhetetlen szeretet, nem is értem miért mondják sokan, hogy ki nem állhatom drága unokatestvéremet.
- Igen, de annyira ismertek már minket talán, hogy tudjátok, hogy őszinték vagyunk, tehát felesleges olyan kérdést feltenni, amire nem őszinte választ vártok. – Na ezt bogozza ki valaki, a gyógyszer alaposan megteszi a hatását. Meg az is, hogy nem vagyok valami fényesen, habár ezt szerintem továbbra is tökéletesen titkolom.
- Miért is kérdeznéd meg? Bár soha se mond, hogy soha, lehet ez is a jövőben változni fog. – Vigyorgok rá újra, hiszen sosem lehet tudni.
- Az látod lehet. Olyankor jobb az összes nőt elkerülni. – Ezt tapasztalatból mondom.
- Igen. A kötözködés, az kötözködés. Így vezeti le az ember a felgyülemlett feszültséget. Van más módja is, de ez egyszerűbb, könnyebb módja. – Meglepő módon, megint csak vigyor telepszik az arcomra a mondandóm után.

- Igen. Azóta már kicsit fejlődtem, és rájöttem, hogy amennyi bosszúságot tudnak nekem okozni, annyi… jó dolgot is. Olyannyira, hogy még vacakolni is megéri velük. Mielőtt pedig félreértenél, én mélységesen tisztelem a női nemet. – Mondom ezt mosolyogva, de azért komolyan gondolom.
- Az életem unalmas lenne nélkületek. Meg sivár és üres. Szóval, jó hogy vagytok, még akkor is, ha néha a pokolba kívánlak titeket. – Ez a pokolba kívánás leginkább Marlra vonatkozik, de remélem ezt Lily sehogy sem szűri ki a szavaimból. Még csak az kéne, megint jönne azzal, hogy McKinnon nekem tetszik, ami nincs így. Nem. Továbbra sincs így és az egész aljas rágalom, semmi más.
- A nyílt rosszalkodásnak is megvolt a varázsa. – Válik nosztalgikussá a tekintetem.
- Igaz, hogy rengeteg büntetőmunkát kaptunk, de még azok is teljesen jók voltak, ha együtt csináltuk meg a büntetést. Akkor is mindig el tudtunk szórakozni, aminek ugyan a professzorok nem örültek, de az már az ő bajuk. – Mosolygok.

Csendben figyelek a következő szavaira, és kicsit meg is lepődök a dolgon. Ennek pedig hangot is adok. Úgy látszik, a mai nap tényleg egy olyan nap, amikor nagyon nehezen fogom vissza a szavaimat, és amikor nem figyelek a következményekre. Ami nem túl jó dolog, de nincs mit tenni ellene.
- Akkor tulajdonképpen olyan vagy egy kicsit, mint én. – Mondom továbbra is mosolyogva.
- Én is ezért nem mondok el senkinek semmilyen nagyobb problémát, még Jamesnek sem, mert van elég baja magának is, nem kell még, hogy a vállára vegye az enyémeket is. Már így is túl sok dolgot tett értem, akkor mikor habozás nélkül befogadott, mikor olyan nagy szükségem volt rá. – És most kellene sürgősen befognom a számat. Mikor ez tudatosul bennem, pillantásomat rögtön a földre irányítom és próbálom sürgősen összeszedni magam, mert ez így nem jó. Kell pár pillanat, amíg újra rá tudok nézni Lilyre, és a mosoly még ugyan mindig ott van az arcomon, de sokkal halványabban, mint először.
- Khm. Szóval… – Keresem a szavakat. Én. Sirius Black, zavarba jöttem. Komolyan nem tudok mit mondani? Na, jó, ez tényleg nem az én napom.
- Én sem vagyok az a kiteregetős típus. – Villámgyorsan kell keresni valami másik témát.

- Persze, tudom, hogy igazad van, de a szűrőm nem mindig működik jól, a hibalehetőségeket pedig nem szeretem. – Mosolygok halványan, az előbbi téma még mindig alaposan rám nyomja a bélyegét, akármennyire is próbálom elfelejteni, hogy egyáltalán képes voltam ilyen dolgot elmondani Lilynek. Lilynek! Őrület.
- Lehet. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy csak egy két lábon járó szerencsétlenséget venne a nyakába. – Ezt nagyon halkan jegyzem meg, közben az én tekintetem is teljesen akaratlanul Marl felé siklik, és kicsit el is bambulok az irányában. Jó is, hogy nem találkoztunk össze a gyengélkedőn. Hogy ő nem jött be. Miért is tette volna? Mindenesetre jobb, hogy nem látott olyan legyengült állapotban, és most is inkább jobb lenne elkerülni őt minél messzire, ha ma ilyen közlékeny és idióta vagyok.
- Igen, tőle biztos nem hallottál volna semmi ilyesmit. – Bólintok rá a szavaira, feleszmélve, hogy kit is bámulok, ezért gyorsan visszafordulok Lilyhez. Kezd nagyon összezavarodni a fejem.
- De azért vagyok itt én. Úgyis csak csupa jó dolgot mondok róla. – Mosolyodom el, bár ez szerintem Lily számára is teljesen egyértelmű.
- Csak nem üldözöl el senkit, Lily. – Igen, újabb történelmi pillanat: kimondtam rendesen a nevét! Nem Evansoztam, hanem egyenesen lelilyztem. Na, jó. Valaki átkozzon meg. Most.
- Jamest pedig biztosan nem. – Teszem még gyorsan hozzá.

- Újabb közös pont? Hűha, lassan elkezdhetünk listát írni, hogy ha később valamiért felbosszantalak és éppen a rossz tulajdonságaimat sorolod, akkor elő tudjam venni, bizonyításképpen, hogy tulajdonképpen mi valamiért hasonlítunk egymásra. – Vigyorgok, bár ez a vigyor most valahogy nem az igazi. Túlságosan elszóltam magam, és nehezen találok vissza a humoros énemhez, meg a beszólásaimhoz.
- Igazából nekem is kényelmesebb lenne. Ami pedig a csábítást illeti, csak egyszerűbb lesz a dolgom. – Most egy tipikus ellenállhatatlan mosolyt villantok.
- Nagyon kíváncsi leszek a reakciókra. – Főleg Marléra, de ezt természetesen nem hangoztatom.
- Én sem hittem volna. – Bólintok én is, azt pedig a fene gondolta volna, hogy annyi mindent kifecsegek, amiket annyira nem kellett volna, hogy még most is ég tőle a fejem. Remélem nem túl feltűnően, mert az nem sokat segítene rajtam.

- Már pedig, a tanulási módszereim örökre titkok maradnak. – Vigyorgok.
- Túl hosszúak a lábaim, tényleg nehezen férnék el bármilyen szekrényben, de ha mondjuk varázslattal megnagyítanánk a belsejét, úgy még talán elképzelhető is lenne. Talán. – Hangsúlyozom ki a szót, még mindig vigyorogva. Kicsit kezdek visszatérni a zavarból.
- Jól teszed. Különben már menthetetlen lennél. – Bólogatok komolyan, de utána persze elnevetem magam.
Utána pedig, miután megnyertük a meccset, következik a naaagy, attrakció. Ami így, hogy már körülvesznek a rajongó lányok tömegei, most már így utólag egyáltalán nem jó ötlet. Hiszen már nyilvánvaló a számomra, hogy még nagyon nem vagyok jól. Meg is szédülök egy pillanatra, de nagy nehezen visszaszerzem az egyensúlyomat, majd mielőtt megindulnék az ellenkező irányba, még egy pillantást vetek Lilyre és Jamesre, akik végre kettesben lehetnek egy kicsit, távol a rajongótábortól. Ezért pedig még a tömegnyomor és a szédelgés is megéri. Lassan elindulok befelé, a tömeg követ, közben pedig arra koncentrálok, hogy magamnál maradjak, ami egyelőre sikerül is. Az a terv, hogy becsalogassam őket, majd valamelyik titkos járaton keresztül hirtelen eltűnjek a szemük elől, addigra pedig talán Ágasék már rég nem lesznek a pályán. Egy utolsó pillantás rájuk, egy elégedett – vérszegény – mosoly, és már messze is járok. A terelés jól működik.

// Köszönöm a játékot, egy élmény volt Már alig várom a következőt //