1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
A tavasz mindig alattomosan köszönt be Londonba, egyszer csak feltűnik, hogy már eltetted a télikabátot, előkerült a kedvenc magassarkú és egyre színesedik a város. Nekem ez általában akkor tudatosul, amikor két napja szenvedek a fény miatt, mert nem találom a napszemüvegem, s kék szemű leányzó révén, ez rendkívül kellemetlen tud lenni. A napsütés, a virágok, az egész hangulat, ahogyan a város szinte fellélegzik rám valami miatt ismét nem voltak hatással, lassan 8 éve. De engedve a közhangulatnak, én is lazábban öltöztem ma, és a szigorú copf helyett a hajam is leengedve hagytam, hátha rám is átragad a tavaszi hangulat. Fogjuk rá, hogy sikerült, mert egész őszinte volt a mosolyom a nap folyamán, és ugyan másnap tudtam, hogy korán kelek, de úgy döntöttem beülök Nicky-hez, a The Dog & Duck-ba. A hely egy tipikus angol Pub volt, nem teljesen az én stílusom, de Nick miatt valahogy ideszoktam. Ő Brit- Ír kviddicsliga központi irodájában dolgozik, de a fenyegetettség miatt úgy döntött Ő is biztosítja helyét a mugli világban, mert ki tudja... szóval jelenleg csaposként dolgozik. Törzsvásárló a cukrászdánkban, így ismertem meg, és egyszer valahogy kiderült, hogy a lakásomtól egy köpésnyire van a munkahelye. Elhívott egyik este, és egész jól elszórakoztunk. Addig nem voltam túlzottan oda a kocsmákért, de azóta szinte minden csütörtök este ott szoktam ülni a pultnál, ő a pult mögött, és jónéhány ital mellett megbeszéljük a mugli világ hatalmas problémáit. Ma ugyan nem volt csütörtök, de gondoltam miért ne, elvégre tavasz van, s ilyenkor minden ember kicsit szabadabb, én is megengedhetem ezt magamnak. Igazából nem tereztem, hogy sokáig maradok, csak -bármennyire is meglepett engem is- jólesett volna a társaság, ezért át sem öltöztem, hanem ahogy ma a tanórákon is voltam, farmerben, fekete magassarkúban és bőrkabátban állítottam be a The Dogs-ba. Amennyire nem voltam feltűnő az utcán, annyira néztek nagyot a kocsmában, hogy egyedüli nőként csak így belibbenek. Nick is egyből észrevett, de ma túl sok vendég volt, azért nem is fértem oda a pulthoz, és neki is több dolga akadt, semhogy beszélgessen. -Szokásos?-kérdezte, és szinte meg sem várva a választ, már rohant is a következő emberhez. -Szokásos- bólintottam azért a biztonság kedvéért, s kerestem egy elszigetelt kis sarki boxot, ahol viszonylag nyugi van. -Bocsi, most jött egy nagy társaság, de másfél óra és jövök. Ugye nincs nagy gond?- Tette le elém az asztalra az italom Nicky, én mosolyogva megráztam a fejem, hogy megnyugodjon, és Ő már sietett is vissza a pulthoz. Én ma nem siettem sehová, szóval gondoltam megvárom. Az üres lakás, vagy ez... lényegében mindegy.
Megfogadtam, hogy nem megyek többet kocsmába, bár sajnos ezt már nagyon sokszor megfogadtam. Épp elégszer megtanultam már, hogy sosem lesz jó vége, és a részegség egyébként sem megoldás, mert csak rosszabb lesz, ha magamhoz térek. Mégis itt vagyok, már megint. Ez az... egyiptomi incidens előtt is a kedvenc helyem volt, néha a már halott barátnőmet is elrángattam ide, de Egyiptom és Rose halála óta nem azért jöttem ide folyton, mert szerettem, hanem csak a megszokásból. Emlékek. Az az érzésem támadt tőle, hogy minden rendben van, mert itt semmi változás nem történt, de ez egy nagyon gonosz ábránd volt. Csak egy kicsit kellett magamhoz térnem, hogy eszembe jusson, mi történt. Épeszű ember egész biztosan nem járt volna vissza ilyen körülmények között, de sokszor meg kellett már tapasztalnom, hogy én nem vagyok normális ember. Az időjárás kezdett enyhülni, de én ugyanúgy egy szál pólóban mászkáltam, mint a hideg időszakban. Sajnos az ember nem tud hozzászokni a hideghez, az én titkom az volt, hogy a legkevésbé sem törődtem vele, akármilyen nehéz is volt. Idén elég sokat voltam beteg. A fejemet akkor kaptam fel, amikor nyílt az ajtó, és a változatosság kedvéért most egy nő lépett be rajta. Pár másodpercig már-már érdeklődve figyeltem, de aztán visszatértem a sörömhöz, amihez természetesen még mindig nem nyúltam hozzá. Aztán a nő ugyanabban a nyugis sarokban keresett boxot, amiben én is voltam, és ebből rögtön lehoztam a következtetést: ő is utálja a túl sok embert maga körül, vagy legalábbis most nincs hozzá hangulata. Nem szórakozni jött ide? A legtöbben azért jönnek. A beszélgetésből, amit a csapossal folytatott, arra is rájöttem, hogy gyakran jár ide, bár én még sosem láttam itt. Ezek szerint rendszeresen elkerültük volna egymást? Felemeltem a fejem és úgy néztem rá - mert át lehetett látni a szomszédos boxokba -, egyelőre még nem vett észre. Bár abban is biztos voltam, hogy ha észrevesz sem merek majd kezdeményezni vagy bármit csinálni.
Úgy látszik, a társaság nem jött össze, és őszintén tudom, hogy Nick szívesen intézne helyet a pultnál, de azt is látom, hogy ma este nem lesz egyhamar nyugi. Neki pedig elsősorban dolgoznia kell, és nem fog ráérni beszélgetni. De azért az italomat mint mindig, tökéletesre csinálta. Amikor először jártam itt, kikötötte, hogy kötelező megkóstolnom a csak itt kapható gint. Én közöltem, hogy nem vagyok a rövid italos típus, és utálom a gin-tonicot, szóval nem adtam neki túl sok reményt, de olyan isteni koktélt kevert, amit azóta is imádok. Elméletileg egy egszerű Gin Daisy plusz néhány titkos összetevő, amiket -saját elmondása szerint- azért nem árul el, hogy mindig ide jöjjek ilyet inni. Hát a célját elérte, hisz itt ülök és ismét élvezettel kortyolgatom a rózsaszín, abszolút nőies italt. Körbenézni nem igazán akarok, mert a végén még egy régi ismerőssel találkozik a tekintetem, akire most nem lennék kíváncsi. Nincs szükségem arra, hogy megint egy kedves megjegyzéssel emlékeztessenek a tragédiára. Sajnos az emberek hajlamosak ilyen mondatokra, hogy "Jó látni, hogy ilyen kis mosolygós lettél" vagy "Na, most egész boldognak tűnsz." De sajnos már ez a gondolat is elég volt arra, hogy felidézze az eseményeket, ráadásul pont tavasz van. De nem, ma nem lesz ez a téma. Már jónéhányszor sikerült elhessegetni az emlékeket, most is menni fog. Csak jó társaság kell és egy kevés alkohol. Ezért úgy döntök, mégis megkockáztatok egy körbepillantást, hátha esetleg az egyik kollégám vagy csoporttársam is itt van. Lassan körbenézek, mintha csak érdekelni kezdett volna mi is van körülöttem, majd hirtelen lekapom a tekintetem. Ez nem lehet igaz. Még alig ittam pár kortyot, szóval hallucináció sem lehet. Megint felpillantok, és a srác még mindig ott ül a másik boxban. Nem, ez tényleg nem lehet igaz. Gyorsan megiszom a maradék italomat, s amint kiürül a pohár, már lendül is a kezem, s egy kedves pincérnő egy nagyfröccsel lép az asztalomhoz. Hátha a több alkohol rendbe hozza az agyam, vagy legalábbis lesz indokom azt mondani, hogy csak tévedés az egész. Ismét felnézek, már céltudatosan srácot keresve a tekintetemmel, és Ő továbbra is ott ül alig egy méterre. Magasabb, férfiasabb, és meggyötörtebb, de a vonásai... ahogy a szája húzódik ahogy belekortyol a hideg sörbe, a szemei, szinte ördögi a hasonlóság. Az agyam ezek szerint fura játékot játszik velem a fekete évfordulóhoz közeledve. Viszont az, hogy az illendőnél tovább fürkésztem a srácot, nem kifejezés. Szó szerint tágra nyílt szemekkel bámultam, majd ismét visszatértem az italomhoz, de nem bírtam megállni, hogy ne pillantsak folyton oda. Nem tudom, hány perc telhetett el, ezzel a csendes megfigyeléssel, de egyre több hasonlóságot vettem észre, és egyre valószínűtlenebbnek tűnt a helyzet. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, úgy éreztem magyarázattal tartozom. -Bocsánat, csak...nagyon hasonlít valakire.- jelentettem ki, egy kicsit kínos mosoly kíséretében. Bele sem gondoltam, hogy ezzel egyáltalán nem értem el a célom, hogy ne értsen félre. Hiszen egy a beszélgetést kezdeményeztem, s ha már itt tartunk ez a lehető legrosszabb ismerkedős szöveg.
Ha egyszer beültem egy pubba, rengeteg időt tudtam eltölteni azzal, hogy egyszerűen ültem, belebámultam az italomba - legyen az whisky, vodka vagy sör -, és közben hallgattam a beszélgetéseket, azokat a fesztelen beszélgetéseket, amikben a legnagyobb probléma a kiskutya halála vagy "mérges rám a barátom vagy barátnőm" volt. Irigyeltem őket. Mit nem adnék azért, ha én is csak azért ülnék itt, mert összevesztem valakivel... És volt kiskutyám is, de Joeyt én öltem meg. Van egyáltalán jogom így gyászolni? Nem, nem hinném. Egy elcseszett gyilkos vagyok, és a kutyánál még azzal sem mentegethetem magam, hogy nem voltak érzelmeim, mert akkor már voltak. Tudtam, hogy nem jó ötlet idejönni. Már megint kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, és vettem egy mély levegőt. Ekkor lépett be a nő, akit azonnal bámulni kezdtem, és minél tovább néztem, annál inkább kerített hatalmába az az érzés, hogy őt ismerem. Annyi minden történt azóta, hogy megölték a családom, hogy már nem is igazán foglalkoztam vele. Mármint persze, látogattam a szüleim sírját, gondoltam a húgomra, de az utóbbi időben újabb traumák értek, és jelenleg azokat sokkal nagyobb csapásnak fogtam fel, mint a nyolc évvel ezelőtti gyilkosságot. Fel sem fogtam, hogy újabb évforduló következik. Ezért én nem gondoltam olyanokra, hogy emiatt látok rémeket, egyszerűen arra fogtam, hogy kialvatlan vagyok, sőt esetleg talán kezdek megőrülni. Persze az is lehet, hogy tévedek, a Földön sok ember van. De mégis, ahogy néztem az idegent... A vonások. Nagyon sokat változott, sokkal nőiesebb volt, sőt, egy felnőtt nő lett belőle, de annyira hasonlított. Mi a francon gondolkozom? Ez nem lehet ő. Megölték. Sóhajtva megdörzsöltem a halántékom. Te jó ég, ez a berögződött mozdulat! Azóta csinálom, mióta az eszemet tudom, és a volt barátaim egyik fele cikizett érte, a másik meg csak nevetett rajta. Mit meg nem adnék azért, ha még egyszer hallatnám a hülye beszólásaikat... Csakhogy mikor másodszorra is odanéztem, elkaptam a nő tekintetét. Automatikusan félrenéztem, egy jó ideje nem bírtam a szemkontaktust, de ekkor megszólított. Nagyon hasonlítok valakire. Elképedve néztem fel, bár nagyon vigyáztam rá, hogy véletlenül se a szemébe. Az arcát néztem. - Igen? Kire? - kérdeztem halkan, és teljesen felé fordultam. Gondoltam rá, hogy esetleg fel kéne állnom és odamennem hozzá, de nem voltam benne biztos, akarja-e, vagy én akarom-e. - Ön is... ön is ismerősnek tűnik - motyogtam végül, mert kevésnek éreztem, amit mondtam. - Lehet, hogy már találkozunk.
[Kicsit elszoktam Davidtől, bocsi ha még béna vagyok, majd biztos belejövök ]
Hogy kire is hasonlítasz? Ó kedvesem, ha Te azt tudnád...S egy szomorkás félmosoly ül ki az arcomra. Hányszor, de hányszor tereltem már el erről a témát, de most egyszerűen mégsem ment. Pedig oly egyszerű lett volna legyintve közölni, hogy "Ez mellékes!" Elegánsan felállni, csípőringatással odasétálni az Ő asztalához, kérdezni valami jelentéktelent és sodródni az árral. Ilyen helyzetbe normál esetbe nem hoznám magam, de amikor mégis ez van, képes vagyok akár bevállalni a kényszeresen szerelmet kereső nő szerepét is, csak ne kelljen erről beszélni. De ez egyszerűen most nem ment. Képtelen voltam rá férfiként tekinteni, képtelen voltam rá eleve mint élő ember tekinteni. Persze azt tudtam, hogy nem szellemet látok, de mi van, ha valami elfuserált, rossz vicc ez az egész. Április elseje már elmúlt, és ez egy nagyon durva tréfa lett volna még akkor is. Valahol a tudat alattimban tudtam, hogy mindössze annyi dolgom lenne, hogy kezet nyújtok, bemutatkozom, Ő is elárulná a nevét és máris minden tisztázódna. De azt hiszem mégsem mertem, vagy egyszerűen már feladtam a felesleges reménykedést. Nem lenne értelme, és ha mégis igaz, akkor pedig nem szeretném ezt ilyen hirtelen megtudni. Ezért minden erőmet összeszedve, a szomorkás félmosolyhoz igazodó válasszal szolgáltam. -Csak egy nagyon kedves barátomra!- s nem is hazudtam nagyon nagyot. David jóval több, mint barát volt, de egy elméletileg idegen embernek, miért kéne a pontos szituációt felvázolni, nemigaz? Így is eléggé lekötött, hogy azokba az apró különbségekbe kapaszkodva próbáltam normális emberként tekinteni rá. -Ó igazán.- nyugtázom könnyed mosollyal, hogy én is ismerősnek tűnök, miközben legbelül már háromszor megbántam, hogy egyáltalán ide jöttem, s minimum tízszer, hogy leálltam Vele beszélgetni, s csendben átkozódva szidtam az összes létező istent, beleértve a görög mitológia összes alakját is. De kihasználva az alkalmat felálltam megálltam az ő asztala mellett. -Szabad?- kérdeztem, de nem igazán hagytam válaszolni, mert egyből folytattam is -Itt Londonban járt iskolába?- Ha a Roxfortba járt, akkor úgy fog válaszolni, hogy felismerjem, ha pedig nem oda járt, akkor probléma megoldva. Ugyanis nem tudom az utóbbi két percben mikor, de mostanra biztosan eldöntöttem, ha Ő az, akinek gondolom, akkor mindenképp meg akarom ismerni először, ha pedig nem, akkor meg úgyis most látom utoljára, szóval lazán leléphetek akármikor. Viszont illendően megvárom a válaszát, mielőtt leülök, ilyen szempontból túlzottan régimódi vagyok. Egy pont a szüleimnek. Valamint csak most tudatosult, hogy magáztam a srácot, pedig általában -főleg kocsmákban- egész lazán szoktam viselkedni, de ilyen kínos helyzetekben mégis előjön a neveltetés áldott eredménye. Még egy pont a szüleimnek.
David R. Doley | WORDS: 400 | Teljes bizonytalanság
Bár a szemébe csak néha néztem bele és akkor is csak egy-két másodpercre, ennek ellenére folyamatosan őt méregettem. Nagyon különös érzés volt ránézni, de hiába hittem elsőre annak, ezt mégsem lehetett vonzódásnak hívni. Nem úgy néztem rá, mint nőre, és tényleg kezdtem biztossá válni abban, hogy megőrültem. Lehet, hogy hallgatnom kellett volna arra az ismeretlen férfira az előző kocsmából és elmennem szakemberhez, akkor most biztosan nem képzelnék ilyeneket. Vagy nem képzelek semmit, csak túl sokat látok egy átlagos nő arca mögé, csak azért, mert egy kicsit hasonlít valakire, akit ismertem. Mi lenne, ha egyszerűen bemutatkoznék neki? Akkor kiderülne minden. De mi van, ha én nem akarom, hogy minden kiderüljön? Nem akartam csalódni. Nosztalgikus érzés volt őt nézni, és ha elmondja a nevét, ami nyilvánvalóan nem Izabelle, ez az érzés eltűnik. Biccentettem, amikor azt mondta, egy nagyon kedves barátjára emlékeztetem. Nem a bátyjára, egy barátjára. Miért vagyok ennyire csalódott...? - Akkor valószínűleg tévedtem, bizonyára összekevertem valakivel. Elnézést. - Meg sem kockáztattam a mosolyt, tudtam, hogy úgysem menne. Nagyon régen mosolyogtam utoljára, azt is feladtam, hogy egyáltalán erőltetni próbáljam. Megint kicsit kínosan éreztem magam, mint mindig, ha valakivel beszélgetni kezdtem. Ettől is elszoktam, és már nem ment úgy a jópofizás, mint régen. Összerezzentem és felnéztem rá. Megrémültem, hogy mellém akar leülni, de aztán vettem egy mély levegőt, ugyanis nem játszhatom örökké a jégkirályt. Néha igazán kerülhetek kapcsolatba másokkal. Már épp mondtam volna, hogy szabad, de ekkor folytatta, és erre felkaptam a fejem. Varázslók és boszorkányok közt gyakran volt ez a kezdő kérdés, hogy itt járt-e iskolába, és nem tudtam, hogy ez most a puszta véletlen, vagy ez a "titkos kérdés". - Nem - feleltem, és most már egyetlen pillanatra sem néztem félre, bár továbbra sem pillantottam a szemére. Ez elég idegesítőnek hathatott, de nem tudtam tenni ellene, berögződött. Nem akartam, hogy lássák a szememben azt a csillogást, mert a legtöbb nő ettől kísértést érzett arra, hogy segíteni próbáljon. - Skóciába jártam egy speciális iskolába, külön felvételt kell nyerni, nem mehet oda akárki. - Rákönyököltem az asztalra. - És ön? - Egyébként - tettem hozzá, és fejemmel az egyik szék felé intettem -, üljön csak le nyugodtan. Fogalmam sem volt, én miért magázom a lányt, lévén húsz-huszonegy éves lehetett, ráadásul egy kocsmában voltunk. Nem baj, fő az udvariasság...
Csalódottság? Igen, határozottan csalódott! Vagy csak én akartam ezt látni rajta? Áhh, a fenébe is, ki érti ezt? Ráadásul lehet ez már csak a második ital áldatlan hatása, hogy belemagyarázok érzéseket egy arckifejezésbe. Mindegy is, ha csalódott, ha nem, hogy csak egy "barát"-nak bélyegeztem az általa felidézett személyt, engem mindenesetre meglepett mennyire idegenkedve fogadta a közeledésemet. Ami egy részről fekete foltként vetült női büszkeségemre, de ugyan olyan mértékben bombázta a mélyen elzárt reménykedés lakatját, miszerint ez csak testvéri ösztön lehet. De sajnos még ez sem volt elég erős, hogy egy esélyt megengedjek magamnak, mert ha a lehetetlent próbáljuk bebizonyítani, köztudottan csak egyre mélyebbre kerülünk. Az iskolával kapcsolatos kérdésemre adott hirtelen "Nem" egy kissé megrémített, hogy mi van, ha csak ennyit mond, így egyáltalán nem jutok közelebb az igazsághoz. A furcsa idegesség, s hogy nem néz a szemembe, viszont valamilyen titokzatos dologra utalt. Vagy csak már megint belemagyarázom? Szerencsére nem sokáig kellett ezen vitázzak magammal, mert a srác folytatta is a válaszát, sajnos pont úgy, ahogy nem kellett volna. Skócia... speciális... külön felvételi... Jelentem, a bajok elkezdődtek! Egyértelmű, hogy a Roxfortba járt. És eddigi fagyos hangulata ellenére, mégis visszakérdezett, sőt meg is engedte, hogy leüljek. Kihasználva a lehetőséget a hasonlóan hosszú és körülményes válasz helyett, inkább elegánsan helyet foglaltam. A kabátom cipzárját lehúztam, és mintha csak a kényelem szempontjából igazítanám meg, véletlenül meglibbentve a ruhadarabot a férfi számára tökéletesen láthatóvá vált a belső zsebben elhelyezett pálca. -Azt hiszem mégis van magyarázat arra, miért tűnik ismerősnek. Több közös van bennünk mint gondoltam volna.- Felelem egy jelentőségteljes mosoly kíséretében, mindeközben minden erőmmel megpróbálok létrehozni egy olyan embert a roxforti ismerőseim közül, akivel azonosíthatnám. De egyszerűen ez lehetetlen. Viszont ha Roxfortos diák, aki kísértetiesen hasonlít a halott bátyámra, akkor lehet még egy magyarázat...mit is mondott P. a halálfalókról és Voldemortról? Mi van, ha csak engem, vagy rajtam keresztül valakit el akarnak érni? A saját lakásomat védik bűbájok és a cukrászdát is levédtem, de vajon Nick is ugyan így gondolkodott, mint én? A francba, miért mentem bele ebbe az egész beszélgetésbe?! Viszont ha már itt vagyok, akkor a lehető legrosszabb, ha pánikba esem, ezért csak rezzenéstelen arccal pár pillanatig elnézek a tömeg felé, mintha csak keresném a témát, miről is beszélgethetnénk. Viszont ezek után inkább hagyom azt a fránya reményt kibontakozni, legalább egy csöppnyi esély legyen arra, hogy nem a sötét oldal talált meg. Na de ha tényleg csak az agyam játszik velem, akkor pedig felesleges lenne feltépni a sebeket... Nem. Ebből én tuti nem jövök ki jól. Miután ezt ténynek nyilvánítottam, sokkal könnyebb volt megszólalni. Szinte könnyed volt a hangom, hisz akármi is lesz, tuti, hogy nem vagyok felkészülve rá, s ha csak félni valód van, érdemes elengedni az egészet. S tekintve, hogy varázsló berkekben, főleg a régi Roxforti diákok között tényleg igen ritka ez a kényszeres udvariaskodás, úgydöntöttem stílust váltok. -Viszont tényleg, bocsánat ezért a kimért magázásért. A neveltetés átka.- kezdem egy kissé kínos mosollyal, majd hozzáteszem -Én két éve végeztem, a kék-ezüstöknél. Te viszont idősebbnek tűnsz, de talán járhattunk együtt pár évet.- Hangom könnyed, a testbeszédem is igyekszem ehhez igazítani. Egyik kezemben pohár, fejem kíváncsian félrebillentem, de közben a másik kezem az asztal alatt pihen az ölemben, alig két centire a pálcámtól, hogy vészhelyzet esetén egyből meg legyen. Szörnyű helyzet ez. A halott testvéremet látom, lehet egy halálfalóval csevegek, és két ital is van már bennem, szóval lehet csak képzelődöm. Ügyes vagy kislány, ennél jobb helyzetbe nem is hozhatnád magad!
David R. Doley | WORDS: 562 | Bemutatkozni? Ugyan...
Rengeteg gondolat volt az arcára írva, de én sajnos egyiket sem tudtam leolvasni, pedig jó emberismerőnek tartottam magam. Ő valahogy tökéletesen értett ahhoz, hogy ne mutasson ki semmit. Ebből a szempontból mintha magamat látnám kívülről és természetesen nőből. Egyetlen pillanatra sem vettem le róla a tekintetem, ahogy leült, és természetesen rögtön kiszúrtam a pálcát, ahogy úgy igazgatta a ruháját, hogy látszódjon. Tekintetem visszaugrott a szemére, most először néztem bele huzamosabb ideig - bár természetesen csak hogy önmagam maradjak, most sem tartottam a szemkontaktust a muszájnál sokkal tovább. Tehát boszorkány, és minden bizonnyal roxfortos diák volt. Ez egy magyarázat arra, miért tűnik ismerősnek, de arra nem, miért tűnik ismerősnek ennyire. Akárhogy próbáltam visszaemlékezni, egyetlen olyan lány sem ugrott be, aki úgy nézett volna ki, mint... nos, mint a húgom. A legijesztőbb az egészben mégis az volt, hogy még a pálcája is hasonlított a húgoméra, már ha nem ugyanúgy nézett ki. Ilyen részletekre ugyan nem igen emlékeztem, de most, ahogy láttam, felrémlett pár dolog. - Így van - biccentettem, de én kicsit sem mosolyodtam el. Gondolkoztam. - Mostanában ritkán találkoztam erre volt-roxfortosokkal. Örvendek. Nem nyújtottam kezet - az érintésekre változatlanul érzékeny voltam - és nem is mutatkoztam be. Ellenben enyhén kérdőn néztem rá, ő megteszi-e. Emlékeztem még a beszélgetésemre Dolohovval. Be akartak szervezni. Mi van, ha most ez a bosszú? Valahogy tudomást szereztek arról, Izabelle hogy nézett ki, összerakták hogy nézne ki most, és rám küldték az egyiküket ilyen kinézettel...? De nem, ugyanolyan pálcát semmiképpen sem tudnak szerezni. Mi a franc folyik itt?! Amikor a neveltetés átkáról beszélt, feszült kis mosolyra húztam a szám, egyáltalán nem örömből. Tisztán emlékeztem arra, apám és anyám is hányszor kioktatott, hogyan viselkedik egy normális ember. Késsel-villával eszik, elegánsan öltözködik, nem beszél csúnyán... Persze nem nevelték belém konkrétan, de ezt a példát mutatták és kiskoromban sokat beszéltek arról, hogyan kellene viselkedni mindenkinek, és ehhez képest hogyan viselkedik mindenki. És ezt Izabelle-nek is gyakran előadták. Neveltetés átka. - Ismerős - feleltem az arcát figyelve, hogy minden rezdülését láthassam. Fogyott a türelmem, de hogy megkérdezzem a nevét? Nem, az nem én lettem volna. Hollóhátas. Most már nem csak türelmetlen voltam, de egyre idegesebb is. Ez túl sok véletlen egybeesés. Próbáltam felidézni azt a bizonyos éjszakát - nem, nem láttam a húgom testét, de annyira nyilvánvaló volt, ráadásul soha többet nem láttam utána... Ő is csak elrejtőzött volna, mint én? - Én nyolc éve végeztem, a piros-aranyoknál - mondtam ugyanabban a stílusban, és megint az asztalra könyököltem. - Szóval Hollóhátas voltál. Tényleg nagyon emlékeztetsz valakire. Jelentőségteljesen mértem végig, és közben azon fohászkodtam, hogy mondja már meg a nevét úgy, hogy nem kell megkérdeznem, mert ez az egész lassan az őrületbe kerget. A pálcám a zsebemben volt, de azóta nem használtam, hogy visszatértek az érzelmeim. Akárki is ő, előbb fog engem megölni mint hogy rávegyem magam arra, hogy újra elővegyem azt a pálcát.
A srác természetesen vette a lapot a pálcát illetően, tehát jól értettem a válaszát az iskoláról. Így szerencsére nem kellett magyarázkodnom, helyette viszont -most először- ténylegesen rám nézett, bele a szemembe. Eddig mintha kerülte volna a pillantásomat, de így most én is láthattam mit is rejtenek a zöldeskék íriszei. Eddig azt hittem, csak egy kicsit kimerült, hisz nem könnyű mostanában sem a varázslók sem a muglik élete, de nem. Több volt ebben a tekintetben, mint amennyit Ő mondani akart volna magáról. Nem tudom pontosan mi történhetett vele, alig ismertem, s mégis mintha érezném azt az önmarcangoló szomorúságot, ami a szemeiből áradt. Lehet megint csak belemagyarázom, de az biztos, hogy megvolt rá az oka, miért nem szereti a szemkontaktust. Így meg sem próbálkozom a válasz közben ránézni, hanem inkább Nicket keresem a tekintetemmel. -Pedig ebben a kocsmában rögtön hárman is vagyunk!- kezdem szelíd mosollyal a pult felé fordulva, s amint megtaláltam a még mindig eszméletlenül elfoglalt Nicket, folytattam -Nicolas, a csapos srác is a roxfortban tanult.- és ha a férfi követte a tekintetem, akkor épp elcsíphette ahogy a kedves barátom türelmetlenül felénk biccent, és már folytatja is a feneketlen gyomrú társaság itatását. Igazából nem Nicket akartam bemutatni a velem szemben ülőnek, hanem sokkal inkább Nicknek őt. De nem úgy tűnt, mint aki felismeri a halálfalónak, vagy Davidnek hitt srácot, pedig ha a férfi igazat mondott, és nyolc éve végzett, akkor kb egyidősek lehettek. Ez csak még jobban megerősített abban a hitben, hogy egy nagyon jól kitervelt akció áldozata vagyok, s velem szemben ülő, valószínűleg a végtelenségig maszkírozott ember igencsak jó színész. És igen, piszok mód hasonlít a halott testvéremre. De mégsem... azt a fürkésző pillantást, ahogy végigmért, az az idegesség, ahogy hirtelen úgy határozott megosztja velem, hogy Ő Griffendéles volt. Ahogy kínosan mosolygott a "neveltetésemen", s ahogy a passzív szemlélődés helyett érezhetően várta a válaszom. Az, hogy Ő is roppant ismerősnek talál...Vagy megint csak magamat akarom meggyőzi? Csak egy név, ennyi lenne. De nem, az nem én lennék. S ekkor hirtelen beugrott. Már tudtam mit kell tennem anélkül, hogy kockáztatnám a biztonságom, ha esetleg halálfaló lenne, s ha pedig -a lehetetlen mégis igaznak bizonyulna- s David ül velem szemben akkor azonnal fel fog ismerni. Rájöttem, hogy nem is nekem kell felismerjem Őt, mert nálam van olyan dolog, amiből Ő egyből rám ismerhet. A világ legtermészetesebb mozdulatával engedem el a poharamat, és ölemben összekulcsolom a két kezem. Igen...itt van rajtam. Nyugtáztam magamban, majd a hajamat megigazítani már a bal kezemet emeltem fel, jobbomat a pálca közelében tartva. Elnéztem a mellettünk lévő asztal felé, ahová pont új vendégek érkeztek, s elmélázva, de nem feltűnő lassúsággal tűrtem a fülem mögé a hajam -amit egyébként utáltam így- hogy a velem szemben helyet foglaló személy, akárki is legyen az, tisztán kivehette a középső ujjamon viselt gyűrűt. Édesanyám eljegyzési gyűrűje volt. Az igazgató úr adta nekem, miután visszatértem az iskolába. Nem akartam elfogadni, de rábeszélt, hogy később örülni fogok, hogy van egy emlékem az anyukámtól. Igaza lett, bár eleinte vegyes érzelmekkel hordtam, de azóta sem vettem le. Ugyan nem tudom, hogy az eredeti-e, vagy csak egy tökéletes másolat, mert Dumbledore-tól ez is kitelik, de amint megláttam rögtön felismertem, s ha Daviddel hozott össze a sors, Ő is fel fogja. -Gyakran jársz ide?- Kérdezem visszafordulva, hogy mindenképp lássam a reakcióját. Hangom szinte közömbös, és igyekszem minél jobban elrejteni mennyire izgulok. Izgulok, mert reménykedem...
Láttam a tekintetét, amikor a szemébe néztem, de legnagyobb meglepetésemre nem azonnal óvatosan tapogatózni kezdett afelé, minden rendben van-e, hanem a következő válaszánál ő is elfordult. Ezért pedig nagyon hálás voltam neki. Ugyanakkor ezzel is felkeltette az érdeklődésemet, mert az, hogy megértette néma diszkréció kérésemet, arra utalt, hogy nem olyan ostoba, mint a kocsmákban fellelhető nők többsége. De ha ő nem egy lecsúszott agyondolgoztatott feleség, akkor mégis ki? Ezen a helyen nem gyakran fordulnak meg olyanok, akik csak úgy beülnek egy italra, mert miért ne. - Valóban? - kérdeztem vissza szórakozottan, és ránéztem Nickre, aki láthatóan nagyon elfoglalt volt, és még csak ismerősnek sem tűnt. Mennyire kell lecsúszott varázslónak lenni ahhoz, hogy ne a varázsvilágban dolgozzon, hanem csaposként egy kocsmában? Hát, minden bizonnyal annyira, mint amennyire én vagyok. Úgy méregettük egymást a nővel, mintha mindketten arra számítanánk, hogy a másik váratlanul nekiugrik a torkunknak - rajta is láttam a gyanakvást és a hitetlenséget, ami bennem is ott volt. Pár másodpercig néma csönd volt köztünk, mindketten feszülten várakoztunk és azon gondolkoztunk, hogyan lépjünk úgy, hogy ne mondjuk meg a nevünket, mégis kiderüljön az igazság, ám ebből a dermedtségből ő mozdult meg először. Megigazította a haját, tekintetem azonnal a kezére ugrott - és majdnem megállt a szívem. Összeszorult a torkom és minden izmom megfeszült, amikor megláttam a gyűrűt az ujján - hát persze, hogy emlékeztem anyám eljegyzési gyűrűjére, lévén elég egyedi darab volt. Vettem egy reszelős lélegzetet és próbáltam csillapítani a szívverésemet, ami már-már ijesztően felgyorsult. Ez nem lehet igaz. A hányinger kerülgetett, ahogy remegve felálltam, és rátámaszkodtam az asztalra. - Elég a játékból. A nevem David Doley. De ki a franc vagy te?! Nem lehetett Izabelle. De akkor mégis hogy kerülhetett volna hozzá anyám gyűrűje? Hirtelen ötlettől vezérelve a nyakamhoz nyúltam, és szinte letéptem az ezüstláncot, amit a nyakamban hordtam, és rácsaptam az asztalra. Apa adta a tizenhatodik születésnapomra, és Izabelle egész este ezt nézegette óriási szemekkel. Emlékeznie kellett rá. Most már tényleg teljesen a szemébe néztem, mert látni akartam a reakcióját, ahogy minden bizonnyal ő is az enyémet. Francba az udvariassággal és az óvatossággal, ez most már nem jó vicc!
Csak egy bólintással nyugtázom, Igen, Nick tényleg a Roxfortban tanult, de már teljesen máson jár az eszem. Minden idegszálam megfeszül, miközben igyekszem a lehető legtermészetesebben viselkedni. Mozdulataim megpróbálom könnyednek láttatni, pedig alig bírok parancsolni az izmaimnak. Görcsösen állnak ellen akaratomnak, de sikerül rábírjam őket arra az egyetlen apró mozdulatra, hogy a szemben ülő megláthassa édesanyám gyűrűjét. Abba a tévhitbe ringattam magam, hogy akármi is történjen, én felkészülten tudom fogadni az esetleges támadást, de amint ránéztem a férfire rá kellett jöjjek, hogy tévedtem. Visszavonhatatlanul elfogott az undok reménykedés, a régi sebeimet feltépték az eszelős képzelgések, és meg sem bírtam mozdulni, amikor hirtelen az asztalra támaszkodva felállt. Felismerte...Egész testében remegett, azt hiszem dühöt láttam az arcán, és a szavai is ezt bizonyították. De nem tudtam csinálni semmit, bénultan hallgattam, ahogy kiejti a nevét. David Doley. David...Doley...D.D. Felrémlett testvérem hangsúlya, ahogy a formális eseményeken kezet rázott az épp bemutatott személyekkel. Kisgyerekek voltunk, én alig 4 éves, csak játéknak fogtam fel az egész felnőttesdit, de Ő már akkor be tudott mutatkozni a teljes nevén. Nagyon irigyeltem anno ezért, mert nekem mindig csak egy "Izabelle"-re futotta, s máris kuncogva elszaladtam. Akárhányszor próbáltam meg, nem ment...bezzeg Neki. Már akkor felnéztem rá. Most pedig még csak eddig sem sikerült eljutnom, mindössze némán figyeltem ideges mozdulatát, ahogy letépi a láncot a nyakából, és számomra is biztossá vált, hogy Ő ül velem szemben. Hihetetlen. Az érzések mint egy szökőkút törtek fel bennem, pár másodpercig csak elkerekedett szemekkel bámultam a bátyám, igen...A BÁTYÁM! láncára, majd lassú mozdulattal kinyújtottam érte a kezem, és végigfuttattam ujjait az ismerős szemeken. Imádtam ezt a nyakláncot, Dave a 16. születésnapjára kapta, és azon az estén végig ebben gyönyörködtem. Tudtam, hogy Ő az...és erre nem voltam felkészülve. Fogalmam sincs van-e erre előírás, hogyan kéne reagálni, de nem is igazán érdekelt. Hirtelen felindulásból, minden előzmény nélkül felpattantam, és szorosan átöleltem. -Izabelle...-suttogtam a fülébe, és őszintén nem érdekel ha ellök magától. Ha csak tévedések vígjátéka az egész, akkor is kockáztatok ennyit. -Izabelle Norah Doley.- folytatom halkan a teljes nevemmel, miután leküzdöttem az adrenalin okozta légzési nehézségeket. Annyi minden mondanivalóm lenne, s mégis alig bírok megszólalni. -Hi...hiányzol.- kezdem dadogva, s eddig lesütött kék íriszeimmel az övéit keresem. Szemeim könnyben úsznak, az óvatosságot sutba vágva, sebezhetően, szinte könyörögve nézek fel rá. Mondd, hogy ez a valóság, hogy nem kapok még egy pofont az élettől, hogy Te tényleg Ő vagy, és bármennyire is kaotikus a helyzet, megoldjuk. Te és én...MI megoldjuk.
Nem gondoltam, hogy a reakciója az ezüstláncomra ilyen... lassú lesz. De nem akármitől voltak a mozdulatai ilyen számítóak: láttam az arcán a felismerést. Eddig hiába reménykedtem, azért mégis biztos voltam benne, hogy ő csak egy ábránd, esetleg egy halálfaló, és így a láncomat se kellett volna felismernie. Csak felindultságból vágtam le az orra elé. De nem értetlenül bámult rám, hogy ezt meg mi a fenéért csináltam, hanem tudta, honnan van és mi ez. A nevem kimondásánál még megjátszhatta volna magát, ahhoz csak jó színésznek kellett lenni, de felismerte a láncomat. Megint egész testemben remegni kezdtem, de most teljesen más okból: álmodom. Ez nem lehet valóságos, képtelenség... - Láttam, ahogy meghaltál - suttogtam rekedten, de abban sem voltam biztos, hogy hallotta-e egyáltalán, mert a következő pillanatban valósággal a nyakamba ugrott, én pedig megtántorodtam a lendületétől. Igazság szerint az sem volt igaz, hogy láttam, mert végül is ilyen nem történt. Fogalmam sem volt, kit láttam, a macskánk is lehetett volna, én csak kirohantam a házból - milyen gyáva voltam - miért ne lenne lehetséges, hogy Izy él? Amikor kimondta a nevét, könnybe lábadt a szemem. Számítottam arra, hogy most már ő is be fog mutatkozni, de mégis olyan volt, mintha valaki megütött volna, csak ez... nem a rossz értelemben. Másodperceken keresztül lefagyva álltam a karjaiban, és próbáltam felfogni azt, hogy mi történik. Alig akartam elhinni, hogy tényleg itt van, tényleg átölel, lélegezni is alig tudtam, ugyanakkor az érintésekkel még mindig gondjaim voltak: mellkasom megfeszült, és próbáltam leküzdeni a vágyat, hogy ellökjem. Jézusom, uralkodj már magadon! Ez csak a húgod!... a húgod. Izabelle él. Hiányzol, mondta. - Hogy lehetséges ez? - tört ki belőlem, és ugyanezzel megtört a jég, és most már én is szorosan átöleltem őt. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta, miközben a könnyeimmel küzdöttem - sőt, nem csak a könnyeimmel, a síráshoz is közel álltam. Annyi mindenen keresztülmentem, és én mindvégig azt hittem, egyedül vagyok... És most kiderül, hogy mégsem. - Izabelle... Nem tudom elhinni... - Még egyszer erősen magamhoz szorítottam, aztán egy kicsit eltoltam magamtól, de csak hogy végig tudjak nézni rajta, most már rendesen. - Jézusom, kész nő vagy! - Majdnem elnevettem magam. Bár még kicsit sokkhatás alatt voltam, ráadásul még mindig nem akartam elhinni, hogy ez itt a valóság, nem bírtam nem megjegyzést tenni arra, mennyire megváltozott a jó irányba. Mikor legutoljára láttam, még csak egy kislány volt. Azt hiszem, sokat kell majd mesélnie.
Senki mást nem tudtam volna ilyen őszintén, nyílt szívvel, s ragaszkodón megölelni. Arcom mélyen a vállába fúrtam, s csak némi hümmögés és fejrázással jeleztem Nem, nem láthattál, én nagyon is itt vagyok. de megszólalni nem tudtam. Nem érdekelt, hogy szinte mind egy alabástrom oszlop mozdulatlanul tűrte a közelségem, nem volt időm megvárni, míg feldolgozza Ő is a szituációt, nekem azonnal és halaszthatatlanul szükségem volt, hogy odabújjak a bátyámhoz. Ha belegondolok mikor öleltem...áh, ki a franc akar most ilyeneken gondolkodni. Itt van, él, hallom a szuszogását és érzem a szívdobbanásait, s azt is tudom, hogy talán rosszabb állapotban van, mint valaha az emlékeimben, de mindegy, mert már Ő sem lesz egyedül ebben a piszoknagy világban. Amikor viszonozza az ölelést és szorosan átkarol már nem tudom visszafojtani a testemen átfutó finom remegéseket, és kitör belőlem a zokogás. Szegénynek teljesen eláztatom a pólóját, fut át a fejemen az abszolút lényegtelen gondolat, s közben még mindig a fülébe suttogva válaszolok. -Fogalmam sincs...- nem tudom mennyit hallott belőle, mert hangom minden második szótagnál elcsuklott, s bármennyire is próbáltam leküzdeni a könnyeim, még akkor is a szememet törölgettem, amikor eltolt magától. Mint egy rongybaba álltam előtte remegő térdekkel, s elméletileg egy apró mosollyal nyugtáztam, hogy kész nő lettem, de még mindig a sírás állt nyerésre így nem tudom ebből mi volt felismerhető. -Te is megváltoztál.- fogom arcát a két kezem közé, s amennyire kerültem az imént a tekintetét, most mélyen a szemébe merek nézni. -Most mihez kezdünk?- kérdeztem kicsit kétségbe esve, de legalább már nem fátyolos hangon. Mindenesetre valahogy megpróbálok visszakeveredni egy székre, mielőtt a térdeim végleg felmondják a szolgálatot. Úgyis egy jó hosszú beszélgetés vár ránk, azt hiszem.
by 
]