Nicol & Jáde

Vendég

Nicol & Jáde

IT'S BETTER TO STAND AND FIGHT.
IF YOU RUN YOU'LL ONLY DIE TIRED.

Őrjítő ez a bizonytalanság, a tétlen várakozás. Nap nap után úgy kelek fel, hogy tudom, bármelyik reggel kopogtathat a minisztériumból érkező bagoly az ablakomon, lábán a levéllel, az ítélettel. Nem tudom, meddig mennének el rosszakaróim, de ha lehetőségeik engedik, minden bizonnyal számítanom kell egy idézésre a Wizengamot tanácsa elé. Padlóra akarnak kényszeríteni, ez kétségtelen, csupán az a kérdés, ezt milyen eszközökkel kívánják elérni. Ma mindenesetre a hó végi számlákon kívül nem érkezett levelem, bár ezek sem töltenek el feltétlen örömmel. Ironikus, hogy a nem is olyan távoli múltban még a sárga csekkek létezéséről sem tudtam.
Miközben a főzött feketekávét kavargatom, melynek kesernyés gőze megcsapja orrom, és amivel mugli szomszédomnak hála ismerkedtem meg a költözésem utáni napokban, felületesen átfutom a Reggeli Próféta sorait; figyelmem csupán a keresett kulcsszavakra fókuszál, így percek alatt átpörgetem az újságot. Egy rövid, a lap hátsó részébe száműzött gazdasági cikkben, mely az olvasók jelentős százalékának egy cseppet sem ragadja meg érdeklődését, a fekete betűk az általam is viselt családnevet rajzolják. A félmondat, amit az ismerős információ kapcsán elolvasok, valamiféle köszönetnyilvánítást sejtet, ami elég is, hogy érdeklődésemet veszítsem. Nagyon is jól ismerem családom adakozó kedvét, ami aztán borsos árral jár, így hát cseppet sem vagyok rá kíváncsi, kit fizettek le újabban, aki a népszerű újság által is tolmácsolja háláját.
Szűk negyedóra elteltével már műbőr dzsekimet húzom magamra, és egy pálcaintéssel aktiválom a biztonsági varázslatokat, mielőtt elhagynám az édes otthont. Fő az elővigyázatosság. Az ajtón kilépve feketefenyő pálcám már belső zsebem rejtekében pihen, egészen addig, míg a Minisztérium tágas átriumába érve, azonosítás céljából szükségem nem lesz rá.
A munkába igyekvő tömeg, a zsúfolt liftek hangulata a legkevésbé sincs rám jó hatással; összefont karral, bakancsom orrát tanulmányozva, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem egy ismerőssel összenézni, akit aztán köszöntenem kellene, vészelem át a rövid utat a második szintre, ami sok más ügyosztály mellett az Auror Parancsnokságnak is otthont ad.
Már akkor tudom, hogy nem egy szokásos, pitiáner ügyekkel – melyek senkit sem izgatnak különösebben, ezért legegyszerűbb megoldásként ránk sózták őket – teletűzdelt nap lesz a mai, amikor belépek szerény kis irodámba. Egy üzenet vár az asztalomon, ami miután szemügyre veszem, nyomban semmivé foszlik kezeim közt. A teremben, ahova az értesítés irányított, már egy kisebb csapat gyűlt össze, mikor belépek. Tekintetemet csupán egyszer kell végighordoznom az összegyűlteken, hogy tudjam, a csapatomat egyedül képviselem, és olyanokkal kell bevetésre indulnom, akiket eddig csupán látásból vagy felületesen ismertem.
- Jó reggelt, lányok, fiúk! Sajnos vagy nem sajnos, ma velem lesznek kénytelenek összedolgozni. Halifax mellé megyünk, van egy letartóztatási parancsunk Mr. Mountbatten ellen, aki – hogy úgy mondjam – nem a helyes utat járja. Nem számítunk jelentős ellenállásra, de fő a biztonság, ezért kétfős egységeket alkotunk. Jones Greymore-ral, Smith Moezel-lel megy, Castert pedig az a megtiszteltetés éri, hogy az én társam lesz. Greymore fedezi Jonest és északnyugatról, az udvarház hátsó bejáratán át érkeznek, ha jelzek. Moezel Smith-et fedezi, a személyzeti ajtó felől közelítenek. Ha valami gyanúsat észlelnek, azonnal jeleznek, a birtokra pedig csak akkor lépnek be, ha parancsot adok rá. – A lendületes és energikus, fiatal Roughley osztagvezető utasításait a jó vezér határozottságával osztja, hangneme mégis közvetlen, pimasz vigyorának árnyéka mindvégig ajka szegletében bujkál. Tulajdonképpen örülök; ha már idegen csapattal vagyok kénytelen dolgozni, akikkel legfeljebb ingatag összhangot sikerülhet teremteni, legalább a parancsnok személye ellen nem lehet egyetlen kifogást sem emelni. Roughley - egyszerűen és tömören fogalmazva - pokoli jó abban, amit csinál.

Nicol & Jáde

Imádok halálfalók után rohangálni, és nincs is annál jobb érzés mint amikor egy rohadékot átadok a Dementoroknak. Eléggé az életem részévé vállt ez a szakma, és mást el sem tudnék képzelni magamnak. Viszont ez a nap azok közé a ritka napok közé tartozik, mikor nincs kedvem hozzá. Nem érzem ezt a napot túl szerencsésnek, és még Eric se csatlakozik hozzánk. Ő volt a kiképzőm, és szinte minden bevetésen velem volt. Most viszont más dolga akadt, és kellemetlenül, de elfogadtam ezt a tényt. Megkaptam a parancsot, ma le kell szednünk egy mocskot, de őszinte leszek, nem érint a legjobban, hogy egy nálam fiatalabb nő fogja vezetni a bevetést. Sosem voltam az a fajta, aki bármilyen hatalmat is akarna magának, nem nagyon szeretek a figyelem középpontjában lenni. De ez az akkor se tetszik. Nem értem, mindig idősebb auror kapja a parancsnoki címet, aki sokkal tapasztaltam. Megállok a többieknél akik szintén csatlakoznak hozzánk. Ezt a csapatott jól kiválasztották, hisz még egyikkel se voltam "vadászni". Összeráncolt homlokkal nézek körbe, majd karba tett kézzel teszem fel a kérdést magamba: " Ez most valami vicc? ". Legszívesebben húznék haza a fenébe, nem szeretek ismeretlen emberekkel dolgozni, csak a nevüket tudom. Egy ilyen akcióban az életünk a tét, és jobb ismerni a többieket. Nem vagyok az a hisztis picsa fajta, de ez akkor se tetszik. Komolyan rossz érzésem van? Lehet ha legalább Eric itt lenne nyugodtabb lennék, nem tudom. Mély levegőt veszek, majd végig mérem azt a nőt, aki a mai napon a parancsnokommá vállt. Csinos oké, erre csak forgatom a szemem, gondoltál, hogy rá a fiúk jobban fognak figyelni? Akkor én mit keresek itt. Majd kiosztja a parancsokat, és meglepődve pislogok, hogy mennyire határozott, és nem beszél össze vissza. Megkapom az utasítást, és a partnerem nevét, körbe nézek.
- Öhm ki is az a Moezel? - nézek mindenkin végig, úgy tűnik most vérig sértettem valakit. Senki nem válaszol, azt hiszem most el is áshatom magam, majd neki indulunk, és parancsnok lány mellé sasszézok, miközben felveszem a kesztyűmet, amit imádok, mert akcióba igen ideges szoktam lenni, és a tenyerem is elkezd izzadni. Eric-től kaptam, hogy ne csússzon ki a kezemből a pálca.
- Most nagyon rosszat kérdeztem ? Melyik Moezel? - kérdezem tőle de nem számítok sok jóra. Miután kiejtem a kérdést újból a számon, esik le, hogy akitől többször is megkérdeztem, és aki a parancsnokom, akiben meg kell bíznom, ő az. Kínos mosolyt erőltetek az arcomra.
- Te vagy, igaz? Ne haragudj, nem vagyok valami jó a nevek megjegyzésében. Jáde a keresztneved, az biztos. Látod, fejlődök - nem nagyon merek még mosolyogni se. De próbálom kihúzni magam a humorral. Fogalmam sincs ki ez a lány, nem tudom hogy kezeljem, mennyire fogékony az ilyenekre. Aki ismer már kuncogna hátul, és segítene kiverekednem ebből a szituból, de itt senki nem ismer, ez nem az én csapatom. Azt hiszem ez a bevetés nekem már semmi képen nem fog jól elsülni.

Vendég

Nicol & Jáde

IT'S BETTER TO STAND AND FIGHT.
IF YOU RUN YOU'LL ONLY DIE TIRED.

Nem egészen sértetten, inkább a lány közvetlenségén megütközve vonom fel szemöldököm. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen egyszerűen, már-már fecsegve közeledjen valakihez, akit legfeljebb felületesen ismer – számomra mindez idegen volt és kissé kényelmetlen. Pedig talán ez bizonyul természetes magatartásnak emberek közt, nem tudom, nekem sosem mentek a dolgok ilyen könnyedén. Hogy nem ismert fel, nem lepett meg különösebben, de mikor már a harmadik kérdésnél tartott és tőlem tudakolta, hogy ki Moezel, lassan kezdtem türelmemet veszteni. Szóhoz sem hagyott jutni, lehetőségem sem volt, hogy kiigazítsam – míg végre segítség nélkül rádöbbent a helyzet nyitjára.
- Igen, én vagyok – biccentek egy röpke pillantást szentelve kinevezett társamnak. Megállapítom, hogy körülbelül az én korosztályom lehet, így roxforti éveink során bizonyára találkoztunk is, de sem az arca, sem a neve nem mond sokat. Ennek tulajdonképpen örülök, roxfortos tanulmányaimat a Mardekár oszlopos és a sztereotípiákra rá nem cáfoló tagjaként végeztem, így a többi házból nem egy ellenséget gyűjtöttem. Később pedig árulásomnak hála korábbi barátaim, háztársaim fordultak ellenem, következésképp rosszakarókat bőven tudhatok a hátam mögött, míg bizalmasom alig – talán egy sem - akad. De mit számít mindez? Falra hányt borsó az egész.
- Látom és értékelem. – Egy halvány, mosolynak alig nevezhető görbület jelenik meg csupán ajkam szegletében, de legalább próbálkozom. A nehézkes kezdet ellenére természetesen igyekszem jól kijönni vele, legalább a közös feladatunk erejéig. Nagyon remélem, hogy törekvésemben a segítségemre lesz, ugyanis láthatóan jobb érzékkel rendelkezik a kapcsolatteremtéshez, mint én.
Mielőtt újra szükségesnek tűnhetett volna, hogy mondjak valamit, a parancsnok hangja szakítja meg a készülődés zaját. Elérkezett az idő: indulnunk kell. Minden pár a kijelölt helyre, megfelelő távolságra a birtok határától hoppanál. A kapcsolatot mindvégig mágikus, lehallgatástól védett adóvevőkön tartjuk, és addig nem mozdulunk, míg a parancs vagy gyanús esemény okot nem szolgáltat rá – nyomatékosítja korábbi utasításait a férfi, aki az aurorosztagok vezetőjének jellegzetes egyenruhájában tetszeleg.
A parancsnak eleget téve én és Smith az udvarháztól délkeleti irányban, valamivel több, mint száz méterre érünk földet. Innen tökéletes kilátás nyílik a nemesi kúriára, merthogy arról van szó, ezt egyetlen pillantásból leszűröm. A letisztult elegancia, az ódon, de szépen megmunkált, robosztus építmény és az azt körülölelő park mind ékes bizonyítékai a falak közt rejlő gazdagságnak, vagyonnak és befolyásnak. A látvány elbizonytalanít, egy pillanatra kétségbe vonom parancsnokom meglátását arról, hogy nem kell ellenállásra számítanunk, hiszen csupán az épület is büszke, letörhetetlen erőd módjára tör a magasba – magasabbra, mint ahova az igazságszolgáltatás keze elérhet.

Nicol & Jáde

Ahogy oda léptem Jáde mellé, azonnal éreztem, hogy rossz ötlet lesz. És be is bizonyosodott ez elég hamar. Szemmel láthatóan elsőnek nem is tud velem mit kezdeni. Tudom túl közvetlen tudok lenni, nem éppen kenyerem a hivatalos mód. Az meg egyszerűen létszükséglet nálam, hogy napi kétszer legalább leégessem magamat. Azt hiszem a mai adagomat sikerült egyszerre letudnom. Leégettem magam már most előtte, így nem tudom hogy kéne viszonyulnom hozzá ezek után.
- Én Nicol, és ezek szerint együtt dolgozunk, de ne aggódj, terepen nem vagyok ennyire szerencsétlen... és nem beszélek ennyit. - és innentől kezdve valóban befogtam a számat. Csak mély levegőt veszek, és próbálok lenyugodni. Végig izgulom az oda utat. Első bevetés Eric nélkül, és már most érzem a hiányát. Végig az jár a fejembe, mire mit mondana, mire kell oda figyelnem. Ahogy a helyszínre érünk kipattannak a szemeim, és épp hogy nem ejtek el egy kósza füttyöt. Ugyanis eléggé puccos kúria közelébe érkeztünk meg.
- Pénzügyi gondjaik nem lehetnek. Halálfalók? - fordulok egy pillanatra Jáde felé, majd a szemem ismét a kúriát fürkészi, és próbálok nem meglátni semmi fajta ellenállást. Pálcámat kezembe veszem, ha bármi történne azonnal támadhassak. Egy részem akcióra szomjazik, a másik azt várja, hogy simán menjen minden, és nem sokára haza menni. A fránya bizonyítási vágyam folyton éget belülről, ez az ami kívánja hogy legyen némi balhé. Kellemes dolog halálfalót elfogni, majd a dementorok elé vetni, és párnára hajtani a fejemet tudván kevesebb szemét rohangál voldemort talárja után.
- És te mire számítasz ? Mi lesz a vége ennek ? - kérdezem komolyan, mert valóban kíváncsi vagyok a véleményére. Eléggé fura lány, és keménynek is tűnik. Mi járhat a fejében?

» Jáde Van Moezel
» Nicol & Eric
» Nicol & Mark
» Katrina Nicol Denver