Izabelle N. Doley

Vendég

Izabelle Norah Doley

Izy

Kor: 20 Ház: ex-hollóhát Munka: magizoológus tanonc/cukrász Oldal: jó

Jellem:

“Nem vagyok túl érzelmes figura. Az emberek azt mondják, jó szívem van, de tévednek. Elveim vannak. A szív ingatag, és olyan nincs, hogy mindenkit szeretni tudjak, így hát meg sem próbálom. De attól még tisztelhetek mindenkit függetlenül attól, szeretem-e vagy sem. Ez az, amire törekszem.” (HoNY)
Nagyon rég volt olyan pillanat, amikor teljes egészében önmagam voltam, sajátomnak éreztem minden gondolatot, minden mozdulatot. A családommal történt tragédia óta egy részem megszűnt létezni, s később ezt az üres teret olyan tudatosan felvett tulajdonságokkal, szokásokkal próbáltam kitölteni, amik mindenképp hasznosak lesznek majd, hogy elboldoguljak. Nem mondom, hogy egyik pillanatról a másikra, s azt sem, hogy teljesen egyedül csináltam végig, de valami csoda folytán sikerült...megtanultam realista lenni.
Oké, lehet lehangolóan hangzik, de senki ne várjon optimizmust egy összetört embertől, számomra már ez is hatalmas megkönnyebbüléssel járt. Elég volt belássam, hogy mindennek két oldala van, és sokkal könnyebben tudtam a jó dolgokra koncentrálni. Azóta képes vagyok mindenben megtalálni a lehetőséget, és mindenkiben meglátni a jót, attól függetlenül, hogy bízni azóta sem tudok senkiben. Aki most ismer meg, az már csak egy kedves, energikus nővel találkozhat, akinek nincs szüksége támogatásra, mert tudja mit akar. De ennél közelebb csak nagyon kevés embert engedek magamhoz, ezért is mondhatok a viszonylag sok ismerősömből csak pár embert igazi barátomnak.
Mára fogalmam sincs, mi az, ami ténylegesen én vagyok, és mi az, amit csak felépítettem magamban, így néha magamnak is meglepetést okozok és rácsodálkozom a saját érzéseimre, ha épp feltörnek.

Küllem:

“A büszkeség inkább azzal függ össze, hogy mi a véleményünk önmagunkról, a hiúság azzal, hogy milyen legyen rólunk mások véleménye.” (Jane Austen)
Azt hiszem tipikusan nőies nőként jellemezném magam és szeretem ha összeszedett a megjelenésem. Az, hogy mit viselek abszolút az aktuális kedvemtől függ, viszont ezt fordítva is igaz, tehát az, hogy mit veszek fel, képes befolyásolni a hangulatom. Ezt kihasználva sokkal kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, ha ez a ruházatomra is igaz. Szívesen viselek magassarkút, és imádom a sálakat, valamint kalapokat. Összességében nem vagyok feltűnő jelenség, egyetlen kirívó dolog rajtam a 3 tetoválásom, 3 fontos személy emlékére. Ezek közül egy-egy az achilles ínamon, egy pedig a bal kezemen, közvetlenül a könyököm felett, bár az esetek többségében egyáltalán nem látszanak. Ami a többi külső tényezőt illeti, egyszerűen szerencsém volt, vagyis hálás lehetek a szüleimnek. Édesanyámtól dús, barna fürtöket apától pedig a zöldeskék szemeket örököltem, és már kiskorom óta hangsúlyozták a sport fontosságát, s ez meg is látszik az alakomon. Egyetlen egy dologra vagyok kényes, és ez talán a nagymamám -aki mellesleg gyűlöl- s más gazdag vénasszonyok átka, az illatok. Sosem ítélnék meg egy embert, a kinézete alapján, de ha valaki nem hozzá illő parfümöt választ, akkor komolyan el kell beszélgessünk.

Történetem:

"...multat s jövőt még nem festett az ész,
idő nem volt, csak az örök jelen,
mely, mint a pont, kiterjedéstelen
s mert kezdettelen, így hát végtelen..."
Franciaországban születtem, egy jómódú varázslócsalád második gyermekeként, majd körülbelül 3 éves koromban költöztünk vissza Londonba. Számomra az egyetlen feltűnő változást csak az jelentette, hogy a dadussal együtt a "dadusnyelvet" is hátrahagytuk, és mindenki az "otthoni" nyelvet értette. Így számomra mindig is Anglia jelentette a hazát, s nem is értettem a testvérem, David időszakos siránkozásait, amikor épp "honvágya" támadt. Meglehet, nem ez volt az egyetlen nézeteltérésünk, tekintve, hogy Ő 4 évvel idősebb volt, ráadásul fiú. De rajongva szerettem őt, és tudtam, hogy mindig van egy védelmező szempár a kis kobakom felett. Nem hazudok ha azt mondom tökéletes, szinte idilli gyermekkorunk volt, szüleink szeretetben neveltek, mindig volt társaságunk játszani és a fél világot körbeutaztuk. Mint egy hatalmas rózsaszín buborékban, a külvilág ricsajától védve éltünk.
...A tarka egység részekké-szakadt,
rámzúdult a külömbség-áradat.
Képzelj faágakat...
Amikor David felvételt nyert a Roxfortba, én 6 éves voltam. Ekkor költöztünk először be a roxmortsi házunkban, addig azt sem tudtam, hogy létezik, s akkor magyarázták el nekem részletesen, hogy mi is ez az egész varázslós-muglis világ. Addig azt hiszem, nem is gondolkoztam ilyeneken.
Két okból is jó volt, hogy ide költöztünk. Amikor nálam is megjelentek a varázserőmet bizonyító jelek olyan környezetben voltam, ahol ez természetes, valamint így nem kellett távol legyek a bátyámtól. Bár később jónéhányszor kívántam őt minél távolabb magamtól, amikor mint hős lovag őrködött mind szellemi, mind testi épségem felett. Kicsit olyan volt, mint egy testőr, s én ahelyett hogy kivételezett hercegnőnek éreztem volna magam mellette, minduntalan megpróbáltam leszerelni. Ha most itt lenne...tényleg nem szöknék át a legjobb barátnőmhöz, nem bújócskáznék sötétedés után, és igazán hagynám, hogy elbírálja az összes fiút, aki nálam próbálkozik. Hagyjuk. Egyébként igazán jó testvérek voltunk, s amikor 11 évesen én is felvételt nyertem a Roxfortba, még több közös témánk lett, amit a hosszú Londonban töltött nyáriszünet alatt meg tudtunk beszélni. A szüleink is mindvégig mellettünk álltak, s csak akkor tudatosult bennem mennyire odafigyeltek ránk, amikor mások történeteit hallgattam. Azt hiszem ekkor, 11 évesen tudatosult bennem az is, hogy mi egy jómódú családnak számítunk, mert nem mindenki engedhet meg magának két házat, Európai, Amerikai nyaralásokat, és hasonlókat. Viszont szerencsénk volt, mert azon kívül, hogy mindig is adtunk az öltözködésünkre, és ha leküldtek boltba, akkor nem az árcédula volt az elsőrangú szempont, teljesen átlagosnak hatottunk mindketten. Egyikőnknek sem volt problémája a beilleszkedéssel, egészséges utálattal ültünk mágiatörténet órán, és alig vártuk, hogy gyakorlat legyen SVK-n. Még mindig ott lebegett körülöttem az a bizonyos buborék, ami megóvott a valóság árnyoldalától. Egészen a 2. roxforti évem tavaszáig.
"...fű, fa, FÜST..."
Még karácsonykor mesélt nekem először Dave az őrült fickóról, a családi viszályról, de mint az ünnep idején elsuttogott annyi pletyka és titok, erről is csak azt hittem a fantázia szüleménye. Nem az volt. Sikítás, sötétség, vér, hideg. Senkinek nem kívánom átélni azokat a perceket, s senkinek sem kívánom a tehetetlenség bénító érzését. Nem voltam a házban azon az éjszakán. Volt egy hintánk a hátsó udvarban, és ott ültünk Perdivel, a legjobb barátommal. Jó bulinak tűnt az éj leple alatt megbeszélni a fontos dolgokat, s nem is először szöktünk így meg mindketten a felügyelet alól. De a ma este más volt, volt valami a levegőben, éreztem az illatát, és minden neszre megrezdültem. P. meg is jegyezte, hogy nem vagyok én ilyen nyuszi, és inkább figyeljek oda mert nagyon fontos hírei vannak, de ekkor hirtelen világos lett a házban. Épp elkezdtem a mondatomat, miszerint "Én megmondtam, hogy előbb-utóbb lebukunk, és látod éreztem, hogy a mai nap más.", de egy bentről jövő sikítás belém fojtotta a szót. Nem tudtam megmozdulni, elképzelni sem tudtam mi történhetett, éreztem P. kezeit a vállamon, amint biztonságos helyre rángat egy bokor mögé. Halllottam az üvöltözést, néhány szót értettem is belőle, s kikukucskálva az ágak közül a következő pillanatban már tisztán láttam az ablakunkon keresztül mindent. Hazudok... nem láttam mindent, csak az édesanyám kezét, pontosabban kézfejét. De nem tartozott hozzá test. Többre nem voltam kíváncsi. Hirtelen össze állt a kép, és tudtam, mi történt, tudtam, hogy el kell tűnnöm innen, de fogalmam sem volt merre. Perdi tapasztaltabb volt, ha szabad így fogalmazni. A nővérével lakott egy kis lakásban, aki szerencsére nem volt otthon, így oda tudtunk menekülni anélkül, hogy bárkinek is magyarázkodnunk kelljen. Másnap reggel írt a családjának, és délben már egy Mexikó felé tartó repülőn ültem. Fogalmam sem volt, mi történik velem, az éjszaka óta akkor szólaltam meg először, amikor megláttam felülről a felhőket. Addig nem létezett tér, és idő, csak az járt a fejemben, hogy vége. Vége mindennek. -Hova megyünk?- kérdeztem színtelen hangon, s ő türelmesen elmagyarázott nekem mindent.
...hasztalan vággyal nézem a jövőt...
Perdi mugli származású volt, ekkor 15 éves, Mexikóvárosban nőtt fel, és -tekintve, hogy apja befolyásos ember volt- szülei felkészítették egy esetleges ilyen támadásra. Ott egészen mások a biztonsági viszonyok, s azt hiszem, Ő sokkal jobban tudta mibe is keveredtem, mint én magam. Ha Ő nincs, akkor talán már nem élek, esetleg a nagyanyám ajtaja előtt könyörgök zokogva, ami nem lett volna tanácsos. Szerencsém volt, hogy pont vele lettem jóban, mert mindent elrendezett nekem. Próbáltam odafigyelni rá, de nem igazán tudtam. A támadás utáni 3 napból, csak állóképek, foszlányok vannak meg, azok is csak homályosan.
Az első dolog, amire tisztán emlékszem az egy meleg reggel, s egy kedves hölgy, aki épp kávét hoz az ágyamhoz. Láthatóan megkönnyebbült, hogy már ébren talál és őszinte részvéttel néz rám átható, barna szemeivel, majd átadott egy levelet Perditől. Ő visszament a Roxfortba, hogy ne tűnjön fel senkinek, hol lehetek. Leírta, hogy a hölgy a nagymamája, egy mexikói kisvárosban vagyok, addig maradok, amíg csak akarok, és ugyan nem beszélnek se angolul, se franciául, de kézzel lábbal majdcsak megértetem magam. A végén csak annyit írt, hogy "ne aggódj, tudják, hogy..." Nem fejezte be a mondatot, de a gondolataim zúgva, süvítve tették hozzá: hogy meghalt a családod! Kitört belőlem a zokogás, csak sírtam, sírtam, a támadás óta először. Az idős asszony csendben leült mellém, átkarolt, s megvárta míg elfogynak a könnyeim. Nem kellett mondania semmit, úgy sem segített volna, és szerintem ezt ő is tudta.
De a kevés is jobb, mint semmi se,
az élet szép, csak bánni kell vele...
A következő pár hétben elkezdtem segíteni a ház körül, mert más ötletem nem volt, mivel hálálhatnám meg az asszony gondviselését. Elkezdtem spanyolul tanulni, ami a francia után viszonylag könnyen ment, és megpróbáltam beilleszkedni az új környezetbe, tekintve, hogy nem volt más választásom. Hetente kétszer a hölgy elvitt egy pszichológushoz, aki beszélt angolul, és megpróbált valahogy összekaparni a földről. Fogalmam sem volt a jövőmet illetően, csak azt tudtam, hogy máshol életképtelen lennék, és amíg nem tudok gondoskodni önmagamról, addig muszáj itt maradjak. Emellett lehet, hogy egy őrült rám vadászik, és nincs olyan biztonságos hely, ahol meghúzhatom magam.
Pár hónap elteltével a doktor tanácsára elkezdtem dolgozni, egy cukrászdában. Fizetést csak jelképesen kaptam, de ingyenesen részt vehettem az oktatótanfolyamokon, s ez kellően lekötötte a figyelmemet. Talán fél év is eltelhetett így, míg egy nap hirtelen szöget ütött a fejemben a gondolat, hogy mi van, ha elvesztettem a varázserőm. Itt teljesen mugli életet éltem, senki nem tudja rólam, hogy boszorkány vagyok, és egy tragédia után megeshet ez. De nem is a kérdés izgatott igazán, hanem mert ez volt az első épkézláb gondolatom. Az első, ami saját magamról szólt. És szép lassan egyre csak gyűltek ezek a kérdések a fejemben, mígnem el is határoztam, hogy visszamegyek a Roxfortba. Az iskola falain belül biztonságban leszek, és mégsem használhatom ki Perdi nagymamájának vendégszeretetét a végsőkig. Egyetlen problémát az jelentette, hogy nem volt elég pénzem az útra, s a szüleim pénzéhet nem fértem hozzá, mert fogalmam sem volt hogy tudnék kapcsolatba lépni más varázslókkal. Legközelebbi ismerőseim az USA-ban laktak, így első körben odáig kellett eljutnom. Miután megszületett a terv, már minden zökkenőmentesen, szinte automatikusan ment. Kapcsolatba léptem New York-i barátnőmmel, megkértem, hogy nála tölthessek pár napot, megköszöntem az asszony jóságát, elbúcsúztam a főnökömtől, az összes pénzemet rááldoztam a repülőjegyre, és elrepültem.
Emily a reptéren várt, hazavitt, és szokásához híven a kötelező, "Jajj, hogy vagy, rég láttalak" után nem kérdezett semmit, hanem egyből saját problémáiról kezdett csacsogni. Nem véletlenül kértem tőle szívességet, mást lehet érdekelt volna, miért is vagyok ott. Őt nem, csak azt jegyezte meg, milyen szörnyű állapotban van a bőröm, hogy lenőtt a hajam, és hogy holnap kénytelen lesz rendbe hozni! Be is tartotta az ígéretét, másnap nemcsak fodrász, de kozmetikus, manikűrös, stylist, sminktanácsadó, és masszőr is volt a programban, majd este egy kis jóga, s csak utána tette fel az első engem érintő kérdését, mi szerint meddig tervezek maradni. Mondtam, hogy csak erre jártam, és gondoltam beugrom meglátogatni, de hétfőre iskolában kell legyek, szóval ha lehet használnám a kandallójukat. Egyetlen előnye annak, ha New York főpolgármesterének fia a Roxfortba jár, hogy biztosított a közvetlen átjárás. És igen, Emily a polgármester lánya volt, aki ugyan nem boszorkány, de gyermekkori barátném, tud a világunkról, s amellett, hogy elkényeztetett és kissé szeleburdi, nagyon segítőkész, ha arról van szó. Így aznap este már az Igazgató úr irodájában próbáltam elmagyarázni mi is történt velem.
...s ha félrebillen kedvem kereke,
helyrezökkenti a varázsige...
Nem volt könnyű újra szembenézni az osztálytársaimmal. Sok részvéttel telt szempár, s a minduntalan együttérzésüket kifejező emberek. Milliónyi felajánlott segítség és jegyzet a pótláshoz, néhány Mardekáros gonosz megjegyzése, olyan idegennek hatott minden, pedig ugyan az a hely volt. A legjobb barátaim közül is csak néhányukkal tudtam megtalálni újra a közös hangot, s Perdi volt az egyetlen, akinek mindent elmeséltem. Nem is próbálkoztam újra belekerülni a központi társaságba, inkább lekötöttem magam a tanulással, az legalább elterelte a figyelmem.
Visszatekintve az iskolai, majd a továbbtanulás éveire, minden jelentéktelennek tűnik, szinte említésre sem méltó. Nem voltak mélypontok, nem voltak magaslatok, csak célok voltak, amiket el szerettem volna érni, s ha sikerült, ha nem minden ment tovább. A külvilág eközben egyre jókedvűbb és közvetlenebb lánykaként definiált volna, mert ahogy múltak a napok, úgy tudtam egyre jobban elrejteni az érzéseim, s ahogy fogytak a szánakozó pillantások, úgy tanultam meg újra mosolyogni.
Jelenleg Londonban élek, magizoológusnak tanulok, és hétvégente egy kis cukrászdában dolgozom. Nincs sok szabadidőm, s ez így tökéletes!
Szép a való! szebb, mint minden mese,
kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese... (Weöres Sándor)

Patrónus: tamandua Vér: félvér Pb: Emilia Clarke Csoport: boszorkány

ELFOGADVA!
Szépen kidolgozott, és jól megfogalmazott lap, ezért természetesen elfogadva! Már csak pb foglalás és játszótársak utáni hajtóvadászat vár Very Happy

» David R. Doley
» ? & Izabelle
» David & Izabelle