Celia és David

Vendég

Celia & David

Mogorva arckifejezéssel, zsebretett kézzel léptem ki a liftből a 3. emeleten. A Mágiaügyi Minisztérium közelről sem tartozott a kedvenc helyeim közé, különösen mert nem is olyan régen itt tárgyaltak arról, mi legyen velem, Azkabanba zárjanak-e. Végül csak három napot voltam bent amolyan figyelmeztetés céljából, mert lehet, hogy gyilkoltam, de nem beszámíthatónak nyilvánítottak abban az állapotomban, és voltaképpen igazuk volt. Nem az én hibám volt az, hogy érzelemmentesítettek, és anélkül is eléggé bűntudatom volt, hogy elintézzék, a dementorok miatt véletlenül se tudjak másra gondolni.
A változatosság kedvéért öltöny volt rajtam, egy a drágább fajtákból. Nem sok kedvem volt felvenni, de tudtam, hogy most nem szabad úgy megjelennem, mint egy szakadt hajléktalan, mert az emberek hajlamosak a külső alapján ítélni. Most még meg is borotválkoztam, csak hogy igazán boldogok legyenek – úgy néztem ki, mint egy tipikus, elegáns angol. Vagy másképp mondva úgy, mint régen.
Ha nem vigyázok, a végén még a muglik csuknak le, annak nem örülnék. Ezért szedtem ma össze magam.
Hogy mit gondoltam erről az egészről? Hülyeség. Hülyeség, szánalmas, mi a francot keresek én itt?! Felrobbantottam egy poharat, na és? Egész biztosan mással is előfordult már.
Más kérdés, hogy egy mugli kezében.
Más kérdés, hogy az a mugli úgy jelentett fel, mintha legalábbis meggyilkolni akartam volna, és úgy is tűnt a rajta lévő sérülések alapján. Pedig én egy ujjal sem értem hozzá. A mágia néha vicces dolog tud lenni.
Nem emeltem rá kezet, de ő úgy látta. Ez már feljogosít, hogy rám hívja a rendőrséget, hogyne. Ha nem áll neki cseszegetni, nem vágtam volna rá ököllel az asztalra, és nem robbant volna fel ugyanabban a pillanatban a kezében tartott söröskorsó. És akkor nem esett volna nekem, én meg nem engedtem volna szabadjára a bennem lévő erőt pálca nélkül.
Tényleg, miért is nem használtam pálcát? Felejtésátok, kábítás.
Persze, utólag okos az ember… Mellékes, hogy akkor is eszembejutott, de képtelen voltam megérinteni azt a hosszúkás fadarabot. Túl sok olyan dologra használtam, amire nem kellett volna – a legutolsó átok pont egy főbenjáró volt, ha jól emlékszem.
Szokás szerint most sem figyeltem semmire magam körül, ezért kissé meglepődtem, amikor váratlanul nekimentem valaminek, akkor meg különösen, amikor az a valami, vagy inkább valaki elvesztette az egyensúlyát. Én is az enyémet, de szerencsére én megtámasztottam magam az egyik oszlopnál – a lány láthatóan már nem volt ilyen szerencsés.
Már régebben is mondták nekem, hogy miközben gondolkodom, úgy csörtetek, mint egy vaddisznó a bozótban. Ebbe csak most gondoltam bele igazán – lehet, hogy van némi igazságalapja.
- Bocsánat – motyogtam halkan, és nem néztem a lányra. Eszembe se jutott, hogy esetleg hozzá irányítottak, túl fiatalnak tűnt hozzá. Egy harmincas-negyvenes nőt vártam.
Úgy álltam ott, földre szegezett tekintettel, még mindig az oszlopnak támaszkodva, mint egy kuka. Tudtam, hogy fel kéne segítenem, vagy a lapjait összeszednem – mert persze azok is szanaszét repültek –, de nem akartam addig megmozdulni, amíg esetleg meg nem kér rá. Ott maradtam abban a félig „mindjárt-elesek” pózban, meg sem mertem mozdulni, vártam, hogy mit fog szólni.

Vendég

Celia & David

Úgy éreztem magam mint egy málhás szamár, ahogy éppen az irodám felé igyekeztem. Elegáns magassarkúm sietős tempóban kopogott a Mágiaügyi Minisztérium 3. szintjének márványpadlóján, egyik kezemben vaskos, nehéz dossziék, a másikban a pálcámmal egyensúlyoztam a levegőben még egy kétszer ekkora irathalmot. Mit is mondhatnék? Van munkám... A varázslóknak mindig meggyűlt a baja a muglikkal, de szegény emberek sem maradtak ki a sorból. Többek közt az én dolgom volt, hogy az ilyen nézeteltéréseket elsikáljak, a specialitásom a bírósági esetek voltak. Mugli szülőkkel, akik ráadásul remek ügyvédek voltak, nem csoda hogy értek hozzá. Meg a Roxfort után elvégzett mugli jog tanulmányok sem váltak káromra. Ha nem is én vagyok a legjobb a szakmában, akkor is benne vagyok a top tízben és eltökélt célom a legjobb lenni. Nem vagyok törtető típus, de szeretem a munkámat és egyre kevesebbszer jut eszembe hogy gyógyítónak kellett volna mennem.
- Celia! - szól utánam egy hang, mire megtorpanok a folyosón és hátranézek. A vállamon átbukik a hátamra. Rudolfot mintha kővé dermesztették volna, úgy bámult rám. Már meg sem lepődtem, csak sóhajtva felé fordultam és megvártam amíg összeszedi magát és visszapasszírozza kis darabkáit a professzionális máz alá. Ez beletelt pár percbe, így kicsit ügyeskedve átvettem a papírokat tartó kezembe a pálcámat és megigazítottam a fehér blúzomat, majd a testemre feszülő smaragdzöld szoknyát.
- Jó reggelt Rudie! - mosolygok rá - Miben segíthetek?
- Délután beugranék hozzád... A fiam már megint belekeveredett valamibe és tanácsot szeretnék kérni.
- Természetesen! Majd küldök üzenetet, amikor üresjáratom van! Most viszont, ne haragudj, de rohannom kell! - mosolygok rá, majd pálcás kezemmel lágyan intve elbúcsúztam. A papírhalom kicsit labilisan megingott a levegőben, de amint újra elindultam biztosan lebegett tovább utánam. Ez a bűbáj nem szerette a hirtelen mozdulatokat, ahogy az illető sem akinek akár a fejéhez is csaphattam volna a súlyos pergameneket és iktatós-dossziékat. Újra gyors ütemet kopogtattam a folyosón, pár perc múlva konzultációm lesz egy új klienssel és nem szokásom késni. Fő a profizmus. Mikor ez eszembe jut, a pálcám egy pöccintésével kikeresem a Doley aktát, hogy átnézzem. Nem sok időm lesz az irodában.
Épphogy csak az első oldalt átfutottam, amikor hirtelen valami keménybe ütköztem. A lendület, amivel a folyosón haladtam visszacsapott és sikeresen kilibbentett az egyensúlyomból és csodálatos papír és pergamen esőben terültem el a földön. A bűbáj amivel az aktáimat cipeltem semmivé lett és nem múlt sokon, hogy ne a pálcámon landoljak. A férfi aki felborított egy bocsánatkérés félét mormol szerintem, és úgy támaszkodik a falnak, mintha az ő egyensúlya is kárt szenvedett volna az ütközéstől, amit kicsit nehezen tudtam elképzelni, hiszen én se számítottam picinek 170 centimmel, de Ő aztán nagy volt. És meg kell jegyeznem ebből a szögből igen jóvágású.
- Semmi baj, én is figyelmetlen voltam...
Várok, hátha segít felállni, de még csak meg sem mozdul. Elképedve nézek rá, majd magamban bosszankodva segítek magamon. Amennyire csak tudom, méltóságomat megőrizve talpra állok, majd gyors kecses mozdulatokkal, hozom rendbe a ruhámat és hátrasimítom a hajamat. Lenézek a papírjaimra, amik szanaszét hevernek a földön, ekkor veszem észre a szakadást a szoknyámon.
- Ó milyen bosszantó - motyogom, miközben egy rutin bűbájjal rendbe hoztam, majd a papírjaim felé intek, mire azok újra csinos kis halmokká rendeződnek. Egyik a hátam mögött, a másik kinyújtott karomba repül.
- Hát köszönöm a segítséget - jegyzem meg mosolyogva, majd rohanok tovább a megbeszélésre. Nem késhetek el.
Miután beérek az irodába, a papírokat a sarokba pakolom, magam elé veszem a Doley mappát és igyekszem magam újra profinak érezni, miközben várom a klienset. Elhihetitek, egy ilyen esés után ez nem éppen könnyű...
.

Vendég

Celia & David

Megfeszített izmokkal és összeszorított ajkakkal vártam meg, amíg feláll, tekintetem nem emeltem fel a padlóról. Egyik mondatára sem reagáltam, annak ellenére sem, hogy volt egy enyhe bűntudatom – nyilván nem ő, hanem én voltam figyelmetlen, annyi lenne a minimum, hogy segítek neki felállni. De a gondolat, hogy hozzáérjek… El sem bírtam viselni. Nem azért, mert nem volt csinos vagy valami, az volt. Én sem tudtam volna megmondani, a kis „kalandom” óta miért menekülök az érintések elől folyton.
Tudtam, hogy az utolsó mondata ha nem is gúny, de ironikus megjegyzés volt, amivel elérte, hogy még inkább lelkiismereturdalásom legyen, bár igaz, jogosan. Amikor végre eltűnt a láthatárról, megkönnyebbülten kifújtam a tüdőmből a levegőt és végre felegyenesedtem – ahogy kihúztam magam, a gerincem megroppant, én pedig elhúztam a szám. Nem épp a legkényelmesebb pózban vártam meg, hogy összeszedje magát és távozzon.
Oké. Nyugalom. Ő elment, ezt a kis bakit meg elfelejthetjük, úgysem látom többet.
Még egyszer körülnéztem, mielőtt elindultam volna, nehogy megint elüssek valakit a nagy csörtetésem közepette, és amikor már nem láttam senkit, akkor indultam tovább – közben próbáltam kiverni a fejemből az előbbi incidenst, mert rettenetesen zavarban voltam tőle. Végig magamat szidtam, hogy miért, mi a fészkes fenéért nem voltam képes felsegíteni.
Végül mégis fel kellett emelnem a fejem, hogy lássam a számozást a faajtókon, nekem a nyolcas kellett, ha jól emlékeztem. Amikor odaértem elé, álltam előtte pár másodpercig, majd bizonytalanul bekopogtam. Rögtön utána le is nyomtam a kilincset és beléptem a helyiségbe – amikor megláttam, ki ül az asztal mögött, kis híján elájultam. Ez nem lehet igaz!
- Jó napot – motyogtam, és bár nagyon ritkán vörösödtem el, most mégis enyhe pír jelent meg az arcomon.
Ilyen nincs! Pont ő! Pont őt kellett elütnöm, pont hozzá kellett jönnöm! Ez olyan jellemző… Nos, a „szerencsém” még mindig a régi.
- A nevem David Doley, önhöz irányítottak. – Bizonytalanul beljebb léptem, és feszengve megálltam az iroda közepén. Csak egy gyors pillantást vetettem a lányra, rögtön utána ezúttal az asztalt kezdtem bámulni, kezem pedig a zakóm zsebébe csúsztattam. Már a nyelvemen volt, hogy megint bocsánatot kérjek, de végül csak testsúlyomat áthelyeztem a másik lábamra, megint ránéztem egy pillanatra a boszorkányra, aztán zavartan félrepillantottam.
Tudtam, mit kellene mondanom, de megint a reakciójától féltem, nem is tudom, miért. Ha felhozta volna – ha ő hozza fel – már egész biztosan sikerült volna kinyögnöm, de így nem.
Úgy álltam ott az asztala előtt, mint egy rossz gyerek az igazgató előtt.

Vendég

Celia & David

Nem szándékoztam gonosz lenni, egyszerűen csak kicsúszott a számon. Valahogy mégis le kellett zárnom az egész incidenst és mivel így is úgy éreztem késésben vagyok, nem volt energiám valamit kitalálni. Csípőből jött, de véletlenül sem akartam modortalanul viselkedni. Na nem mitnha Ő az illem mintaszobra lett volna, még csak rám se nézett, miközben talpraálltam és rendbetettem magam.
Mindegy. Fejezet vége, lapozzunk! Már az irodában vagyok, a feladatra kell koncentrálnom és még csak felszínesen néztem bele Doley aktájába és nincs kellemetlenebb érzés annál amikor úgy jön ügyfél hozzám, hogy nem tudom miben is kéne segítséget nyújtanom. Azt hiszem valamilyen bírósági ügybe keveredet... Vagy... Mindegy! Benett, profi vagy, megoldod, csak ülj le szépen és nézd meg az aktát! Így is tettem, de alig hogy egy pillantást vetettem a lapokra, már kopogtak és nyílt az ajtó... A meglepetéstől tátva maradt a szám, kis fáziskéséssel tudtam magam túltenni a meghökkenésemen, hogy a folyósói gázoló áll velem szemben. Kicsit nyugtat a tudat, hogy Ő még nagyobb zavarban van mint én, bár sajnálom is. Lehet megsértettem. Megnyugtató és bíztató mosolyra húzódik az ajkam, miközben felemelkedek a székről és kilépek az asztal mögül.
- Üdvözlöm Mr. Doley, Celia Bennett vagyok! - mondom, miközben barátságosan nyújtom felé a kezemet, hogy letudjuk a formaságot. Ha elfogadja magabiztosan rázom meg. Ha nem hajlandó kezet nyújtani, akkor zavart mosollyal az arcomon húzom vissza a tenyerem és megköszörülöm a torkomat. Nem fogom engedni hogy kizökkentsen.
- Foglaljon helyet kérem! - mosolygok rá bíztatóan az asztal előtti székre inte, miközben én is leereszkedem a sajátomra - Parancsol valami frissítőt? Kávét? Teát?
Ha kér valamit egyből felállok és elkészítem neki. Nem vagyok én a pálcámhoz nőve, ráadásul amíg esetleg kávét vagy teát készítek, húzhatom az időt hogy tényleg rendbe szedjem magam és úgy nézzek ki mint egy profi. Na nem azért, mert olyan jól néz ki... De nem ám.. És pláne nem azért mert nagyon zavarban vagyok a folyosón lejátszódó jelenettől. Nem. Ennél én sokkal, de sokkal profibb vagyok! Bizony!
Ha nem kér semmit, bólintok, majd az aktában az esethez lapozok, hátradőlök a széken és megpróbálok szemkontaktust teremteni vele. Arcomon őszinte, megnyugtató mosoly.
- Miben lehetek a szolgálatára Mr Doley? Mi történt?

Vendég

Celia & David

A megnyugtató mosolya arra késztetett, hogy én se álljak itt úgy, mint aki a végítéletet várja, és megpróbáltam visszamosolyogni. Nem sikerült makulátlanul, voltaképpen csak egy elgyötört félmosolyt hoztam össze, az sem tartott sokáig.
De nem baj, én megpróbáltam.
- Üdvözlöm – mondtam most már mosoly nélkül, mikor bemutatkozott, ám amikor a kezét nyújtotta, megdermedtem. Szívverésem szinte ijesztően felgyorsult az ijedtségtől – szívem szerint már most kimenekültem volna innen, de tudtam, hogy nem tehetem meg vele, hogy visszautasítom ezt az alapvető formaságot. Ha megtenném, valószínűleg életem végéig bánnám, sajnálnám szegény lányt.
Ezért enyhén rémülten ugyan, de kinyújtottam a kezem és kelletlenül kezet ráztam vele, de rögtön utána el is rántottam, és összeszorított szájjal mélyen a zsebembe csúsztattam a jobbomat. A fájdalom a mellkasom bal oldala környékén most sem maradt el, bár abban nem lehettem biztos, ez nem-e egy hülye berögződés, és nem csak beképzelem-e magamnak az egészet. De, nyilván csak beképzelem, de tenni akkor is képtelen vagyok ellene.
Leültem, de nagyjából úgy, mint aki karót nyelt. Nem tudtam hova tenni az életvidámságát, pedig nyilván minden ügyfelével ilyen, ez a dolga. Amikor megkérdezte, kérek-e valamit, feszélyezetten megráztam a fejem.
- Nem kérek semmit, köszönöm.
Azt viszont már nem hagytam, hogy sikerüljön felvennie a szemkontaktust. A kézfogás egy dolog, de arra, hogy a szemébe nézzek, semmivel nem fog rávenni. Rezzenéstelen arccal bámultam az asztalra fektetett kezeimet, pedig éreztem magamon a tekintetét, és mielőtt olyan konokul elkezdtem volna lefelé bámulni, még azt a megnyugtató mosolyt is kiszúrtam.
Fel nem foghattam, hogy képes valaki ennyit mosolyogni. Nekem már biztos begörcsölt volna az arcom.
- Akadt egy kisebb… incidensem – köszörültem meg a torkom, rákényszerítve magam a beszédre. – Felidegesített egy mugli, én pedig véletlenül mágiát használtam, pálca nélkül. Elég csúnya sebei vannak és feljelentett. Nagyjából úgy, mintha meg akartam volna gyilkolni, pedig hozzá sem értem. – Várakozóan pislantottam fel egy pillanatra, amolyan ments-ki-ebből-könyörgöm tekintettel, de rögtön utána megint lefelé kezdtem bámulni.
Mellesleg ennyit jó régen nem beszéltem, az biztos. Mire nem képes az a veszély, hogy pár mugli csuk le…
Észre sem vettem, mikor kezdtem a karórámat piszkálgatni. Elég idióta berögződés volt, de ezt azóta csináltam, mióta megkaptam életem első óráját – remekül levezette a feszültséget és elvonta a figyelmem.

Vendég

Celia & David

Ha nem, hát nem. Mindenesetre én majd meghaltam egy forró kávéért, mert reggel óta nem sikerült eljutnom odáig hogy egy csepp isteni nedűt lecsorgassak a torkomon. Annyira belevetettem magam a munkába és annyi dolgom volt, hogy nem idő rá és most, hogy ügyféllel vagyok úgy érzem megengedhetem ezt a luxust. Bár lehet ez illetlen dolog, de pálcám segítségével teletöltöttem az asztalomon lévő kecses porceláncsészét kávéval. Pont ahogy szeretem, tejjel és három cukorral. Már az illata is mámorító volt. És még csak most jön a java.
Feltűnően kerüli a tekintetemet és nagyon zavartan és furcsán viselkedik. Mintha egyenesen taszította volna, hogy kezet kellett fognia velem. Ilyet még életemben nem tapasztaltam és ahogy a jóképű arcot vizslattam a fájdalom és az elkeseredettség úgy sütött róla, hogy még egy vak ember is meglátja. Nem tehetek róla, nagyon empatikus lány vagyok, megesett rajta a szívem de ezt lepleztem továbbra is biztatóan mosolyogtam. Amikor végképp nem tudtam a szemébe nézni, inkább lenéztem az aktára és a hallottakat összekapcsoltam a benne olvasottakkal. Meg belekortyoltam a kávémba, amitől jóleső melegség járta át a testem és máris több energiával vetettem magam a sorok közé.
Kocsmai incidens. Mondhatni mindennapos eset, nem fog különösebb gondot okozni hogy elintézzem a dolgot. Segítségkérő tekintete a szívem mélyéig hatolt és letaglózott egy pillanatra. Továbbra is az arcomon tartottam a mosolyt, ha lehet még őszintébben, bár eddig is szívemből fakadt a kedves görbület az arcomon.
- Nyugodjon meg! - kezdek bele megnyugtató, magabiztos hangon - Gyakori eset, nem fog különösebb gondot okozni! A muglik ilyen helyzetekben hajlamosak többet belelátni az eseményekbe, hiszen nem tudják elképzelni, hogy jelen esetben például,mitől robbant a pohár szét a kezükben. Az első és egyetlen logikus magyarázatuk, hogy az tehette akivel összetűzésbe keveredtek...
Újra belenézek az aktába, megfontoltan olvasom el az idézést és a vádiratot. Hát igen, elég jó ügyvédet fogadott fel a sértett, de nem lesz vele probléma. Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem kerülte el semmi a figyelmemet, újra Mr. Doleyra néztem. Kezeimet összekulcsoltam az akta felett és ismételten megpróbálkoztam a szemkontaktussal.
- A teendők a következők... - kezdek bele, miközben a fülem mögé simítok egy kósza szemembe hulló tincset. - Az esetet sajnos felejtés átokkal már nem lehet elsimítani, hiszen már rengeteg muglihoz elért az ügy és valószínűleg károsodást okozna ha ezzel próbálkoznánk. Most el kell döntenie, hogy felfogadjak-e önnek egy mugli ügyvédet, vagy elégedett lesz azzal hogy én képviselem magát a bíróságon. - miután felvázoltam neki a helyzetet tartottam egy kis szünetet, hogy meg tudja emészteni a dolgokat. Szegény emberen látszott a kétségbeesés és ráadásul senki sem szeret ilyen bajba keveredni.
- Természetesen, ha a mugli ügyvédet választja, segítek magának megtalálni a legjobbat és a tárgyaláson ott leszek én is mint kapcsolattartó. Viszont ha engem választ biztosíthatom róla, hogy maximálisan elégedett lesz a munkámmal. Roxforti tanulmányaim után elvégeztem egy mugli jogi egyetemet és a szüleim is remek ügyvédek voltak. Szóval magán áll a döntés, és ha lehet minél előbb.

Vendég

Celia & David

Az órám piszkálgatásáról átváltottam a kezem tördelésére, és idegesen bámultam ujjaimat. Egy másik szempontból az is eléggé megrémített, hogy elvesztettem a fejem és kirobbant belőlem az elfojtott mágia, pedig pontosan azért nem használtam pálcát, hogy ez ne történhessen meg. Úgy látszik, még csak nem is kell hozzá pálca, anélkül is simán meggyilkolok valakit.
Mit tehetnék még?! Csukassam le magam az Azkabanba? Az biztosan megakadályozná, hogy olyat csináljak, amit nem akarok. Csakhogy abba beleőrülnék.
Mintha nem őrültél volna meg már így is – szólalt meg egy gonosz hang a fejemben, erre csak a szám sarka rándult meg egy pillanatra, az arcomon semmi nem látszott.
Nyugodjon meg! Milyen nevetségesen hangzott ebben a helyzetben. Nyugodt vagyok. Ha mégsem, nem azért, amiért gondolja – bár valóban a hátam közepére sem kívántam ezt a bírósági tárgyalást, most már amiatt nem aggódtam, hogy lecsuknak. Ő elintézi, nem fogja hagyni, hogy börtönbe kerüljek.
Ez a gondolat némileg lenyugtatott, bár kissé gyerekesnek hatott.
Megintcsak nem hagytam, hogy a szemembe nézzen, látványosan elbámultam a válla fölött – voltaképpen abban sem lehetett biztos, figyelek-e, pedig nagyon is figyeltem.
Nem mertem szólni, hogy egy kávé talán mégiscsak jól jönne, nem akartam közbeszólni, ráadásul ha olyan hülye voltam, hogy elsőre visszautasítottam, akkor megérdemlem. Nem ugráltathatom úgy, mintha a házvezetőnőm lenne.
Miután vázolta a teendőket, elgondolkodtam a szavain – volt saját ügyvédem, mielőtt az egész világ azt nem hitte, hogy meghaltam. Csakhogy őt felkeresni, elmagyarázni, hogy miért nem haltam meg igazából… Akármilyen ügyvédben pedig nem bíztam, arról nem is beszélve, hogy a lánynak valószínűleg macera elintézni azt is. Elég, ha csak velem szenved.
Összeszedtem magam, és ránéztem. Nem sokáig, alig volt egy másodperc, de a szemébe néztem – csak és kizárólag azért, hogy kifejezzem a hálámat. Tudtam, hogy mindenkivel így jár el, de ettől függetlenül jelenleg rettenetesen hálás voltam neki.
- Értem – bólintottam, és megint az asztalra bámultam. – Önt választanám, ha nem baj. Nem szeretném, ha még egy ügyvéddel is önnek kéne vesződnie.
Ha ő nem lett volna ott a tárgyaláson ígyis-úgyis, azt mondom, kérek egy mugli ügyvédet, hogy ő ne fáradjon, csakhogy neki ebből a szempontból mindegy volt.
- És… nagyon köszönöm. Mármint… - Elakadtam, mert nem tudtam, mit mondjak. Eleve nem kellene így hálálkodnom, nem a villamosszékbe ültetéstől mentett meg, sőt akárki más is megcsinálta volna. Valószínűleg annak az akárki másnak is így reagáltam volna. – Most… ez hiányzott a legkevésbé. Köszönöm, hogy legalább ezt a kis terhet levette a vállamról.
Így is gondoltam. Ha még ügyvédet is nekem kellett volna keresnem, nem biztos, hogy most ilyen viszonylag nyugodt állapotban lennék, anélkül is volt elég problémám.
Zavartan morzsolgattam az ezüstláncot a nyakamban, és megint lefelé bámultam. Nem akartam látni a reakcióját, most nyilván röhejesnek tart. Mások egyszerűen csak megköszönik, aztán távoznak. Én meg tényleg úgy viselkedem, mintha magát a világvégét akadályozta volna meg.

Megjegyzés: lehet, hogy ez is elég gyenge lett, már azt se tudom, mit írok, szóval bocsi, ha hülyeségekről süketelek... Very Happy

Vendég

Celia & David

Türelmes, nyugodt embernek tartom magam, de ennek a fárfinak a zavara és a pótcselekvései rám is hatással voltak. Nagyon rossz volt látni, ahogy folyamatosan az óráját birizgálja és még inkább borzalmas volt mennyire kerüli a tekintetemet. Ennyire azért csak nem sértettem meg, azzal az ártatlan kis megjegyzéssel? Vagy bunkó voltam? Jaj, istenem pedig esküszöm, nem állt szándékomban bántani őt.
Amikor azt mondja engem választ, kis győzedelmes fény csillant a szememben. Nem igazán szerettem volna az oldalvonalon ülni, tartottam magam olyan jónak mint bármelyik másik mugli ügyvéd, sőt. Anyuék öröksége nem tűnt el nyomtalanul és nem véletlen amiért ebbe az irányba szakosodtam. A szüleim emléke bennem tovább él, nagyon hasonlítok rájuk az eltökéltségemmel és a munkám szeretetével. Alig várom végre a tárgyalást, azt a kifinomult, csupa kis finom apróságokkal teli hadviselést ami az egész rendszerből áradt. Meg fogomn védeni Mr. Doleyt és pont. Fellebezésnek és vitának helye nincs.
- Köszönöm a bizalmát - hajtottam fejet, majd feljegyeztem a határidőnaplómba a dolgot, majd a pálcámmal intve, egy sarokban álló táblára is felbájoltam az ügy kulcspontjait. Sima ügy lesz. Maximálisan kézben tartom a dolgokat, ez a viselkedésemből is tökéletesen kiolvasható volt, a magabiztosm kecses mozdulatok mind erre mutattak.
- Igazán nem lenne vesződség, ha azzal önnek segítenék - tettem hozzá mosolyogva, de eszem ágában sem volt lebeszélni a döntéséről. Meg fogom tudni védeni és azt akartam hogy ezt Ő is elhigyje és tudatosítsa magában. Végre a szemembe nézet, pillantásától egy pillanatra elakadt a lélegzetem, hálálkodása a szívemig hatolt. Aztán összeszedtem magam.
- Ugyan, nincs miért hálálkodnia! - mosolyogtam rá bíztatóan - ez a dolgom, és nagyon szívesen segítek! Esetleg nem tartana velem egy kávéra?
.

Vendég

Celia & David

Fogalmam sem volt, mi jár a fejében – nem tudtam, hogy attól tart, ő sértett meg. Pedig te jó ég, dehogyis! Bántottak – ha lehet így fogalmazni –, de nem ő.
Nem volt ilyen egyszerű megsérteni engem, a legtöbb dolgot egyébként viccként fogtam föl, de nem ebben az állapotomban. Az igazat mondva már ki is ment a fejemből, hogy futottunk össze (tulajdonképpen szó szerint) legelőször.
Pont elkaptam azt a győzedelmes fényt a szemében, és azt is láttam, milyen elszánt lett, és ezen valahol nagyon a lelkem mélyén egész jól szórakoztam. Úgy látszik, egyébként is szívességet tettem neki azzal, hogy őt választottam.
Amikor fejet hajtott, én is ösztönösen biccentettem, és figyeltem, ahogy a táblára írás kerül. A lányból áradt a magabiztosság, és ez némiképp adott egy kis biztonságérzetet – biztos tudja, mit csinál.
A második mondatára csak egy halvány félmosollyal válaszoltam, bár ez is inkább csak grimasznak tűnt; nem is próbálkoztam a fenntartásával egy másodpercnél tovább. A végén még megijesztem szegényt.
Ekkor kérdezett rá a kávéra. Egy pillanatra megdermedtem, és még pislogni is elfelejtettem, végül pedig az zökkentett ki a révületből, hogy szúró fájdalom hasított a szemembe. Egy pillanatra szorosan lehunytam a szemem, hogy ne fájjon ennyire, aztán felnéztem, bár természetesen féletlenül sem Miss Benett szemébe.
A kávézás? Nem lett volna rossz ötlet. Sőt, kifejezetten vonzott a gondolat, hogy végre kávéhoz jussak, de abban nem voltam biztos, hogy kettesben szeretném meginni az újdonsült ügyvédemmel. Mármint… Nem vele, nem kifejezetten vele lett volna problémám, dehogyis. Csinos volt és aranyos, nyilván bármilyen más férfi azonnal lecsapott volna a lehetőségre. Csakhogy nekem adódott pár lelki problémám, amin talán szakember se tudna segíteni, és az a folyamatos fájdalom, ha valaki a közelemben van, elég zavaró tudott lenni.
De… ennyit igazán megtehetek. Elvállalta, hogy kiment a helyzetből, hiába eleve ez a munkája, akkor sem lehetek annyira bunkó, hogy visszautasítsam. Fél órára igazán befejezhetném az önsajnálatot, és kicsit visszatérhetnék az életbe.
Nahát, ezt tényleg én gondoltam volna?, futott végig a fejemen, mielőtt végleg döntésre jutottam. Lassan felálltam, és zavaromban megdörzsöltem a zakóm mellkasi részét – rengeteg hülye szokásom volt, csakhogy máskor gondosan ügyeltem rá, hogy nyilvános helyen ne csináljam. A volt barátnőm aranyosnak találta, de valószínűleg mindenki más meg röhejesnek.
Hiába, látszott, hogy jó ideje nem járok normális emberek közé.
- Azért mégegyszer köszönöm – mondtam, és ránéztem, de nem a szemébe. – Azt hiszem, egy kávé nekem is jót tenne. Mehetünk?

Vendég

Celia & David

Kíváncsian várom mi a válasza a kávéra. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért ő nem kért semmit, én pedig pofátlanul felhörpintettem előtte egy csésze gőzölgő életerőt. Illetlen voltam, de reggel óta tényleg meg sem álltam a mókuskerékben, szóval mentségem volt, de az igazságérzetem és a jólneveltségem berzenkedett a dolog mellett. Éppen ezért kérdeztem meg újra, hogy nem kér-e mégis egy csészével és tart-e velem miközben még felteszek neki pár kérdést az üggyel kapcsolatban és ellátom pár jó tanáccsal a tárgyalásra nézve. Meglepve nézem ahogy lassan feláll, nem igazánt tudom mire vélni ezt a reakciót, és ez a meglepetés az arcomra is kiül amikor megkérdezi mehetünk-e. Én arra gondoltam, hogy itt az irodában igyunk meg valamit, de nem tettem szóvá, újra elmosolyodtam. Felálltam és kiléptem az asztal mögül.
- Oh, persze! - mondom, majd megindulok az ajtó felé, miközben megigazítom a blúzom gallérját és hátrasimítok pár selmyes fürtöt a hajamból - Itt van a folyosó végén egy kis dolgozói pihenő, remek kávéval!
Kinyitom az ajtót, kilépek, majd miután a férfi is kijött, a pálcám egy intésével elfordítom a zár reteszét. Ezután elindulok, és mutatom az utat, olyan tempóban hogy mellette tudjak lépkedni. Egy egy szembejövőnek kedvesen intek, de figyelmem egy percre sem kalandozik el Mr. Doley-ról.
- Nos, kérem, még meséljen az incidensről - kérem, miközben befordulunk a sarkon, magamra se veszem kihívó éhes férfi tekinteteket - Többet kell róla tudnom, és majd a tárgyaláson is el kell majd mesélnie az esetet...
Eközben megérkezünk a kis pihenőhelyszerűséghez, ami szerencsére most üres. Elégedetten mosolygok, miközben bevonulok, majd egyenesen a pulthoz sétálok, pálca már a kezemben és elkezdem a kávékészítést.
- Foglaljon helyet, kérem... Hogy parancsolja a kávét? Tej? Cukor? - nézek át a vállam felett, miközben rutinos mozdulattal megtöltöttem egy bögrét az én ízlésemnek megfelelő kávéval. Miután megmondta, gyorsan elkészítem, majd a röptető bűbájjal arra az asztalra navigálom őket, amelyhez David is leült, majd miután a csészealjak finoman szilárd felületet értek én is helyet foglalok, bokáimat kecsesen keresztezem a szék alatt. Kicsit megkavargatom a kávét, miközben próbálom a megfelelő szavakat megtalálni a mondanivalómhoz.
- Mr Doley, őszinte leszek magával. Mindent meg fogok tenni, hogy segítsek és nincs kétségem afelől, hogy meg fogom oldani az ügyet. Rengeteg ilyen tárgyalásom volt... Viszont, muszáj lesz, egy kicsit.. magabiztosabban viselkednie, ha szabad így fogalmaznom... - mondom kicsit félénken, bizonytalan hangon - Ne értsen félre, ez pusztán szakmai szempontból fontos, mert a kis mitugrász aki beperelte London egyik legjobb ügyvédét vette fel, akinek a szemét nem fogja elkerülni, ha csak szemernyi esély is van arra hogy nem áll biztos lábon a vallomása... Remélem, nem mondtam semmi bántót...
.

Vendég

Celia & David

Bár sejtettem, hogy talán ő itt helyben értette a kávét, én nem bírtam volna tovább itt maradni. Muszáj volt mozognom, hogy legalább egy kicsit levezessem a bennem felgyülemlő feszültséget, arról nem is beszélve, mennyire nyomasztott már ez a kis iroda, és mennyire zavarban voltam amiatt, hogy kettesben vagyok egy nővel, aki ráadásul ilyen közel van hozzám.
És ráadásul ilyen csinos.
Az lehet, hogy depressziós vagyok, de attól még nehéz lett volna nem észrevenni, hogy néz ki.
Követtem a tekintetemmel, ahogy kikerülte az asztalt és az ajtó felé indult, és azt is figyeltem, ahogy hátrasimította pár tincsét. Rezzenéstelen tekintettel indultam utána, próbálva kizárni mindent, amit éreztem. Arra, amit mondott, nem reagáltam.
Amint kiléptem a folyosóra, azonnal felvettem egy viszonylag gyors tempót – igazából észre sem vettem, hogy talán lassítanom kéne, általában ilyen sebességben mászkáltam mindenhova. Elég sokan meg is jegyezték, hogy rosszabb vagyok, mint egy versenyautó. Általában azok, akik nem tudtak velem lépést tartani, de Miss Benettnek láthatóan nem okozott túl nagy gondot a feladat.
Elsőre fel sem fogtam a felszólítását, mert azt néztem, hány férfi bámulja meg olyan tekintettel, amiből egyértelműen ki lehetett venni, hogy egyik sem rugdosná ki az ágyából. Ilyenkor hálát adtam az égnek, hogy nem nőnek születtem, ez ugyanis rettenetesen idegesítő lehetett.
Aztán leesett, hogy Celia mondott valamit.
- Az incidensről…? Nem tudom, mit meséljek még róla – feleltem kimérten, és vetettem egy oldalpillantást a nőre. – Mire kíváncsi? Kérdezzen és tudok válaszolni, de a lényeget már elmondtam.
A többi apró kis részletet nem akartam kérdezés nélkül említeni, azt elég lesz a tárgyaláson elmesélnem. Vagy legalábbis én így gondoltam.
Amikor beléptünk a helyiségbe, egy beletörődött sóhajjal nyugtáztam, hogy itt is kettesben leszünk. Nem baj, legalább a tér nagyobb…
Leültem az egyik székre, és kinéztem magamnak a falon lévő órát, amit bámulni kezdtem. Még akkor sem vettem le róla a tekintetem, amikor megmondtam, milyen kávét szeretnék.
Mikor Celia végül leült mellém, kelletlenül elszakítottam a tekintetem az óráról, és kézbe vettem a csészét. Miközben beszélt, békésen belekortyoltam a kávéba, amikor azonban elért odáig, hogy magabiztosabbnak kéne lennem, félrenyeltem és köhögni kezdtem.
Gyorsan visszatettem a csészét az asztalra és hátradőltem. Nem mintha nem tudtam volna, hogy egy szenilis és megtört ember látszatát keltem, de még senki nem közölte nyíltan. Vagyis másképp fogalmazva óvatosan célozgatva sem.
Kihúztam magam és összefontam a karom a mellkasomon. Megacéloztam magam és Miss Benett szemébe néztem, legyőzve a kísértést, hogy azonnal elkapjam a tekintetem.
- Igazán szomorú, hogy így gondolja, de még szomorúbb, hogy egyet kell értenem vele – mondtam most már sokkal erőteljesebb hangon, enyhén hűvösen, rezzenéstelen tekintettel a szemébe nézve. – Én… - kezdtem, ám váratlanul leszegtem a fejem, és megint lejjebb süllyedtem a széken. Eddig bírtam tartani a szemkontaktust, és most már inkább védekezőleg fontam magam köré a karomat.
- A francba – suttogtam. Megint visszatértem az eredeti hangnememhez, a váltás még számomra is nagyon feltűnő volt.
Elkeserítő volt rájönni, hogy akkor sem tudok önmagam lenni, ha tényleg szeretném, vagy legalábbis szükségem lenne rá. Normál esetben erre egész biztosan lett volna egy jó válaszom, de most semmi nem jutott eszembe az első mondat után.
Lehet, hogy valakinek százfűléfőzet segítségével fel kéne vennie az alakomat és elmenni a tárgyalásra, azzal többre mennénk mint hogy velem szenvedjünk.

Vendég

Celia & David

Zavartan vonom össze a szemöldökömet, amikor kérdésemre azt feleli hogy nem tud mit mesélni róla. Na nem mintha ilyennel most találkoztam volna előszőr, de azért általában jobban elhalmoznak információval és megkönnyítik a dolgomat ha arról van szó. Persze, kérdezzek és majd válaszol, de amit az aktából ki tudtam szedni az se ad sok alapot, meg jobb szeretem ha az ügyfeleimből nem fogóval kell kierőszakolni a dolgokat.
- Az apró részletekre annyiból ami az aktában van elég nehéz rákérdezni - fogok bele a mondókámba, miközben felvértezem magam egy küzdelemre. Volt már dolgom szófukar fafejekkel, nem engedem hogy megnehezítse a dolgom, bár igencsak reménykedek benne hogy a "fafej" nem illik rá - Higyje el nekem, ha nem tudok mindent most azonnal, abból nagyon komoly bajai lehetnek a tárgyaláson. A leglényegtelenebb apró pici részlet megboríthatja a védelmet, hacsak nem készülünk fel rá, hogyan küszöböljük ki... És nem... Nem átkozhatunk meg egy egész tárgyaló termet, hogy elfelejtsék... - már csak azért sem, mert tisztességes mérkőzésben szeretek győzni és sértené a büszkeségem hacsak a varázserőm miatt lennék képes megnyerni egy ilyen pitiáner ki pert. Várakozó pillantást vetek rá. Az érveim szilárd talajon állnak, nem tud megingatni és ez a kiállásomból is látszik. Ha az ember nő egy ilyen szakmában kénytelen ilyennek lennie, határozottan, emelt fővel és egyenes háttal kiállni magáért és mindenért. De azért nálam ez nem megy át semmilyen megalomániás felsőbbrendűség érzetben és ezt remélem a viselkedésem is tükrözi.
Aztán már bent is voltunk a kis pihenőn és már a kávé is előttünk van. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem néz rám, hanem az órát vizslatja. Nem tudom elképzelni miért csinálja ezt, vajon én tettem valamit vagy csak szimplán nem bírja elviselni ha valaki normálisan kíván vele kommunikálni. Esetleg a nőkkel van valami baja?...
Aztán ingoványos talajra téved a beszélgetés. El is pirulok szavaira, hiszen nem akartam megbántani. Hirtelen nem is tudok mit mondani, tekintete szinte megbénít, de csak azért sem nézek másfele és állom.
- Nem akartam megbántani - mondom sokkal biztosabb hangon, mint amire számítottam hogy kijön a torkomon - Nem ér ez az egész semmit, ha nem vagyok őszinte és ahhoz hozzá tartozik hogy megmondja, hogyha sebezhető pontja van ami veszélyezteti az ügyet...
Nem magyarázkodtam. Vagy legalábbis nem annak szántam, de tényleg. Ő volt aki elfordította a tekintetét, én is zavaromban a csészémet kezdtem bűvölni, amit végül a számhoz emeltem és ittam egy nagy kortyot. Nem lesz ennek jó vége, ha ez így folytatódik. Még hogy nem bírok egy klienssel...
- David... - kezdek bele, és nem kerüli el még az én figyelemet sem hogy most hívom először Davidnek, de ekkor Rudolf ismerős üstöke tűnik fel az ajtóban.
- Celia... Oh, bocsánat, nem tudtam hogy ügyféllel vagy...
- Ruddie... semmi baj! - kapom fel a fejemet, majd egy kedves mosolyt villantok rá - Miben segíthetek?
- Rendkívüli értekezletet hívtak össze... Most, azt mondták feltétlenül ott kell lenned!
Remek már csak ez hiányzott. Bocsánatkérőn nézek Davidre
- Azonnal megyek Ruddie! - nézek újra vissza a férfira, majd újra Mr Doleyra. Megmenekült, bár nem örülök neki, hogy úgy kell itt hagynom hogy még bőven lenne még mit megbeszélnünk. - Ne haragudjon, de mennem kell. Lent a portán feltétlenül egyeztessen még egy időpontot, ha kérhetem és... - a pálcám segítségével egy egyszerű vajszínű névjegykártyát varázsolok elé - ha valami eszébe jut azonnal keressen fel, rajta van a mugli-telefonszámom is erre a célra, de küldhet baglyot is...
Felállok az asztaltól, majd elkezdek kezet nyújtani, de aztán meggondolom magam, visszagondolva mennyire rosszul érintette az első is. Ökölbe szorítom a kezem, majd egy bátorító, sugárzó mosolyt vetek a férfira.
- Még egyszer ne haragudjon és a mielőbbi viszontlátásra Mr. Doley! - mondom, aztán ott sem vagyok, rohanok tovább és tovább....
.

» Celia & David ;;
» David & Izabelle
» Angie & David
» Cheryl & David
» David R. Doley