Peter and Lily

A bájitaltan sosem tartozott az erősségeim közé, több okból sem. Egyrészt semmi érzékem sem volt a különböző hozzávalók adagolásához, megkülönböztetéséhez és beazonosításához. Emellett elég rosszul viseltem a különféle maró gázokat, amelyek olykor az üstökben keletkeztek. Most is párpercenként fájdalmas köhögőroham tört rám, illetve kétszer sikerült jó alaposan belevágnom a kezembe, miközben mákonybabot daraboltam. Vagy inkább az ujjamat, szerintem abból több ment a mellesleg elég gyanús színű és szagú löttybe, ami az üstömben kavargott. És bugyborékolt is, mint egy mocsár, noha a könyv szerint sima felületűnek és krémesnek kellett volna lennie. Valamit nagyon elronthattam…
Ebben a pillanatban bizonyosodhattam meg arról, hogy valószínűleg nem csak egy valamit tévesztettem a főzet elkészítésekor, ugyanis az üstöm tartalma vulkánkitörés-szerűen, hatalmas robajjal az asztalra és a padlóra ömlött, majd gumiszerűvé szilárdult. Rémülten kapkodtam a fejem jobbra és balra, de azon kívül, hogy néhányan kiröhögtek, semmi figyelmet sem kaptam. Segélykérő pillantásokat küldtem James felé, de sajnos egy sem talált meghallgatásra, Ágas egyszerűen ügyet sem vetett rám. A pulóveremmel próbáltam felitatni a maradék folyékony állagú lét, egyelőre nem sok sikerrel.
A segítség onnan jött, ahonnan nem is számítottam rá. Mindig is kedveltem Lilyt, benne azon kevés alkalommal, mikor kettesben voltunk, igazi társra találtam. Ő nem törekedett arra, hogy mindenki kedvence legyen, hogy mindig a középpontba kerüljön, egyszóval nem volt olyan hivalkodó, mint a barátaim többsége. Nem mondom, hogy őszintén mertem vele beszélgetni mindenről, de ha esetleg meg akartam osztani vele valamit, akkor habozás nélkül, megértően hallgatott végig. És ezért szörnyen hálás voltam neki, akárcsak most.
- Az lehet jó lenne… Fogalmam sincs mit rontottam el, az előbb még csak bugyborékolt – magyaráztam zavartan, fülig vörösödve. Szégyelltem, hogy már megint elbénáztam azt, ami láthatóan mindenkinek sikerült a teremben. - Nem tudom, ez hasonlított legjobban arra, ami a tankönyvben van. Én ehhez teljesen hülye vagyok, Lumpsluck meg fog húzni bájitaltanból… A múltkor is könyörögtem neki, hogy ne adjon Trollt, mert hiányoztam az egész anyagrészről, de nem érdekelte. Szerintem nem bír engem.
Figyeltem, ahogy beletette a főzetbe a másik, valamivel világosabb, de szinte ugyanolyan levelet. Ó, szóval ezzel lehetett a probléma… Talán meg kéne kérnem Lilyt, hogy korrepetáljon. Igaz, azzal sem lennék sokkal előrébb, elvégre nem adhat különórákat minden tárgyból, amiből szörnyen álltam. És többnyire mindennel így voltam, hiszen általában azt sem tudtam, mit veszünk az órákon. Ha szerencsém volt, tudtam jegyzeteket szerezni, de ez volt a ritkább.
- Nem vagyok valami jól, elég… rossz itt a levegő. És szerintem meg is fáztam az éjszaka, a fiúk kinyitották az ablakot a hálóteremben. Kértem őket, hogy ne, de hát tudod milyenek a többiek… – Lemondóan felsóhajtottam. Nem akartam a többieket szidni vagy panaszkodni rájuk, igazából cseppet sem nehezteltem azért, hogy már megint megfáztam miattuk. Volt időm megszokni az évek alatt.

Egyik lábamról a másikra billegve figyeltem a pillantásokat, amiket Lily James-el váltott. Nem mondhattam volna, hogy túl sok tapasztalattal rendelkeztem a lányok terén – valahogy sosem voltam sikeres náluk - , de azt még a vak is látta, hogy milyen vibrálás van kettejük között. Lily és James… elsős koruk óta ölték egymást, de rajtuk kívül mindenki tudta, hogy valójában akár jóban is lehetnének. Ha James nem lenne ekkora tuskó, Lily pedig nem lenne ennyire makacs. Csak megnehezítik a saját dolgukat – én legalábbis így gondoltam. Igazából kicsit irigyeltem őket, én is vágytam valakire, akinek így húzhattam az agyát és akinek legalább egy picit is imponáltam. Lily rendes lány volt, okos és olyan… normális. James igazán szerencsés lenne, ha megkapná. Bár néha úgy gondoltam, hogy nem érdemli meg. Jamesék nem tudják megbecsülni a dolgokat annyira, amennyire kéne. Talán azért, mert ők mindent elérhettek.
- De nekem ezek ugyanolyanok. Tegnap próbáltam tanulni, de a fiúk elrángattak a tankönyv fölül. Azt sem tudom, mit vettetek múlthéten. Tudod, gyengélkedőn voltam. – Lemondóan felsóhajtottam. Nem akartam, hogy mindent Lily csináljon meg helyettem, így amikor rájöttem melyik növényre volt szükségünk, segítettem neki feldarabolni a vastag, viaszos leveleket és beleszórni az üstbe. - Biztos utál, de igazából nem érdekel. Ha csak az a baja, hogy nekem nincsenek gazdag és befolyásos rokonaim, akkor bekaphatja. De azért igazán segíthetne, amikor tudja, hogy miért maradok le folyton. És köszi, ha segítesz, tényleg nagyon rám férne…
Hálásan rámosolyogtam, komolyan rengeteget jelentett nekem a törődése. Talán ő volt az egyetlen, aki őszintén foglalkozott velem és kicsit is érdekelte, hogy mi van velem. Siriusék valahogy mindig átsiklottak a mélyen magamba zárt problémáimon, sosem kérdezték őszinte aggodalommal, hogy mi van velem, mi a helyzet otthon és ilyenek. Talán azért, mert csak untattam volna őket. Igen, ez lehet a megoldás.
- Talán az tényleg segítene – csillant fel a szemem őszinte lelkesedéssel. - De ne mondd el Lumpslucknak, hogy engem akarsz korrepetálni, mert akkor biztos nem engedne be minket. Még a végén attól tartana, hogy felrobbantom az imádott kis termét…
Lapoztam egyet a tankönyvben, hogy megnézhessem a többi hozzávaló képét. Nem, sajnos egyiket sem tudtam felismerni, pedig tényleg nagyon összpontosítottam. Ennyit a nagy próbálkozásaimról… Egyre kellemetlenebbül éreztem magamat, ugyanis a lapszélre írt kusza jegyzeteimtől várt segítség sem érkezett meg. Hamar rá kellett döbbennem, hogy ezeknek a soroknak az ég adta világon semmi köze sincsen a Bájitaltanhoz. ”Unatkozom”. „A patkányok tényleg betegségeket terjesztenek?”  „Mi a … ez?” Ilyen és ehhez hasonló mondatok díszítették a tankönyvem margóját. Nem is igazán emlékeztem arra, hogy mikor firkáltam oda ezeket, de most már eléggé szégyelltem. Jobb lenne, ha felhagynék a tankönyveim rongálásával…

Egyik oldalról jól esett Lily törődése és jószándékú tanácsai, másik oldalról viszont idegesített. Könnyen beszél, ő annyira sikeres mindenben, őt a mardekárosokon kívül mindenki szereti, a tanárok kedvence… Igen, így én is könnyen a sarkamra álltam volna és magabiztosabban léptem volna fel nemcsak a barátaimmal, hanem bárkivel szemben. De én csak Peter Pettigrew voltam, nem Lily Evans.
- De ő Remus, én viszont nem ő vagyok – ráztam meg a fejem kissé ingerülten. - Én benne akarok lenni a balhékban. De te ezt úgysem értheted…
A fortyogó üstre szegeztem a tekintetem, kerültem a szemkontaktust Lilyvel. Tudtam, hogy mit gondolnak rólam a legtöbben, köztük talán Lilyvel is. Olykor megfordult a fejemben, hogy csak szánalomból ilyen kedves velem, vagy mert nem akarja Jamesék szerencsétlen koloncát bántani. De ilyenkor mindig eltereltem a gondolataimat, hogy ne lovalljam bele magam valami olyan témába, ami megeshet, hogy a legkevésbé sem tükrözi a valóságot. Elvégre Lily mindenkivel kedves volt. Hinni akartam, hogy velem sem sajnálatból törődik.
- Rád bízom, de csak akkor, ha Slucky biztos nem lesz itt. Nem akarom megadni neki azt az örömöt, hogy lássa a bénázásomat. Biztos utána hónapokig ezzel csesztetne…
Sosem kérdeztem Lilytől, hogy van. Tudtam róla, hogy nehéz időszakon megy keresztül, de nem akartam akadékoskodó kérdésekkel zaklatni, talán nem is volt közöm hozzá. Pedig érdekelt mi van vele, az igazat megvallva kicsit még aggódtam is érte. Lily Evans mindig olyan erősnek és céltudatosnak tűnt, de egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy ő sosem gyengül el, főleg ennyi nehézség és tragédia után… Ez gyakran eszembe jutott, de aztán sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy félrehívjam és beszélgessek vele. Biztos voltam benne, hogy nem az én csendes hallgatásomra szorul rá. James törődésének feltehetően jobban örült volna. Néha szívesen tarkón vágtam volna Ágast, hogy vegye már észre magát és nyújtson egy segítő jobbot – szarvaspatát? – Lilynek.
- Köszönöm, nem tudom, mi lenne velem nélküled – mosolyogtam rá őszinte hálával. A mai nap során nem sok ilyen valódi mosoly görbült az arcomra.

Én nem találtam semmi csúnyát abban, hogy összekócolódott a haja, hiszen ez teljesen természetes volt. Mindig is szépnek találtam Lilyt, ezzel együtt pedig a haját is, így egy kis gőz sem változtatott a véleményemen. Persze ne tessék félreérteni, nem tápláltam semmilyen… olyan érzést Lily iránt, ez csak amolyan ártatlan megfigyelés volt. Különben is, Lilyt gondolatban már egy párnak tekintettem James-el.
- Nézd Lily, nekem tényleg jó így. Örülök, hogy egyáltalán elhívnak bárhova is. Ha ők nem lennének, akkor már kipécéztek volna maguknak a mardekáros barmok, meg a többi alfahím és akkor végem lenne. Inkább rángassanak bele minden hülyeségbe, minthogy ne tartozzak senkihez. És ne mondd, hogy nincs igazam, mert nagyon is igazam van – tettem hozzá, hiszen biztosra vettem, hogy valahogy belekötött volna a mondandómba.
Észrevettem, hogy már megint a hajával foglalkozott. Mindenki azt mondta rólam, hogy jó megfigyelő vagyok, ehhez azonban nem kellett nagy agytrösztnek lenni, teljesen nyilvánvaló volt a mozdulat.
- Lily, semmi baj a hajaddal. – Halványan elmosolyodtam, de a hangom komolyan csengett. - Ez egy kibaszott bájitaltan óra, mindenkiről folyik a víz. Azzal az ökör Potterrel meg ne foglalkozz, szerintem a szemüvege nélkül el sem lát idáig, amilyen vakegér. És nyugi, én aztán senkinek sem mondom el. Komolyan nagyon hálás vagyok.
Hajgumi. Sosem értettem, hogy a lányok hogyan képesek ennyit szórakozni a külsejükkel. Ha lánynak születtem volna, biztos rövidre vágattam volna a hajam és egy percet sem szántam volna ilyenekre. Meg a ruhákra sem, az is akkora hülyeség…
- Te is tudod, hogy nem segítene más. Esetleg Molly, néha ő is szokott. De rajtatok kívül senki sem veszi rá a fáradságot – sóhajtottam fel.
Még éppen hozzá akartam fűzni valami igazán lelombozót, de aztán felbukkant Hóborc. Szörnyen tartottam tőle elsős korom óta, ugyanis rám robbantott egy piszoárt és utána hetekig ezen röhögött mindenki. Csurom víz lettem és még ki tudja mi ragadt rám, nagyon megalázó volt. Azóta messziről elkerültem Hóborcot… Most viszont az asztalt leszámítva nem volt hova bújnom és rettegtem attól, hogy esetleg engem néz ki magának.
Ezzel a lendülettel felkaptam az üstömet és bevágtam az asztal alá, nehogy Hóborc hozzá érhessen. Még csak az hiányzott volna. Add, hogy találjon valaki más szerencsétlent rajtam kívül…

Én még most is nagyon határozottnak találtam Lilyt. Ő mindig az volt, nálam legalábbis mindenképp jobban tudta, mit akar. Persze ez nem volt nehéz, én többnyire csak sodródtam az árral, mentem, amerre a többiek és a szél sodortak. Ez bizonyára amolyan patkányvonás. Néha boldog lettem volna, ha hasonlíthattam volna Lilyre. Semmi furcsát nem találtam abban, hogy James és ő azóta ölik egymást, amióta megismerkedtek, őket egyszerűen egymásnak teremtették. Ha végre beismernék ezt, tökéletes pár lennének. Olyan tényleg tökéletes, akiket titkon egy kicsit mindenki irigyel. Mondjuk én is.
- Nem erről van szó. Én nem akarok „nagyfiú” lenni, csak… nem akarok másokat terhelni a bajaimmal. Meg a fiúkat sem akarom visszatartani semmitől, érted. Ha már barátok vagyunk, akkor olyan hülyén jönne ki, ha mindent elcsesznék nekik – vonogattam a vállam kissé zavartan.
Nem tetszett, hogy Pipogyuszhoz hasonlított. Severus Snape azok közé tartozott, akiket még én is elítéltem és legszívesebben felrúgtam volna. Első óta ólálkodott utánunk, és azt hiszem, a lelkem mélyén féltem attól, hogy egyszer majd lebukunk. Nem tudtam, mi jár pontosan a bejegyzetlen animágusoknak és a vérfarkasoknak, de bizonyára semmi jó. És én nem akartam bajba keveredni, igazán nem. Különösen nem egy olyan gyászhuszár miatt, mint Snape. Köcsög kígyó, gyűlöltem. És közben valahol mégsem. Olyan büszkén volt különc, egy kicsit talán irigyeltem érte. Jó lett volna ilyen emelt fővel viselni minden megaláztatást, mint ő.
- Ti, lányok egyszerűen nagyon hülyék tudtok lenni – ingattam hitetlenkedve a fejem. – Nekem elhiheted, hogy James kopaszon is ugyanúgy nézne rád, mint most…
Csak azután esett le, hogy ezt esetleg félre is értheti, mikor már kimondtam. Szabadkozni nem akartam, de reméltem, hogy nem gondolja azt, James csúnyának tartja vagy valami ilyesmi. Mert kettőjükön kívül mindenki tisztában volt vele, hogy közel sem közömbösek egymás számára. Csak ha az ember szerelmes, hajlamos hülyeségeket gondolni. Na, nem mintha annyira tapasztalt lettem volna a témában. Én egyetlen lányért rajongtam hosszú évek óta úgy igazán, de ő épp olyan elérhetetlen volt, mintha mondjuk Narcissa Blackért csorgattam volna a nyálam. Vagy talán még őt is hamarabb megkaphattam volna, mint azt a régi ismerőst…
- Aranyos, hogy ezt mondod. De ne hiszem, hogy jobb ember lennék náluk. Szerintem nem lehet így rangsorolni az embereket. Én nem akarok jobb lenni másoknál. – Nem akartam senkit magam alá gyűrni, valahogy mindig is hiányzott belőlem ez a fajta versenyszellem. Boldog lettem volna, ha elismerést kapok, de számomra ez nem volt egyenlő azzal, hogy elnyomhatok másokat és áttiporhatok rajtuk, mert „én jobb vagyok”. Persze esélyem sem volt ilyesmire…
Hóborc ámokfutása kezdett veszélyessé válni, éreztem, hogy minden izmom megfeszült, ugrásra készen álltam. Nem örültem volna, ha a kevés normális ruhám egyikét tönkreteszi valamilyen maró anyaggal… Aztán Lilynek sikerült minden reményemet eloszlatnia, mikor ránk terelte Hóborc figyelmét.
A kopogószellem lassan fölénk lebegett, közben a vízzel töltött lufikkal zsonglőrködött. Önkéntelenül hátráltam egy lépést, Lilyt is magammal húzva. Hóborc valami idióta csúfolódót kántálva közeledett felénk, közben szándékosan ügyetlenkedett a vízbombákkal. Ahogy hátráltam, egyszer csak átestem a székemen, és mivel Lily karját szorongattam, így őt is rántottam magammal. A francba… Most már végképp védtelenek voltunk…

Lily & Peter

Tudtam, hogy sajnál, teljesen nyilvánvaló volt. Annál viszont hálásabb voltam, hogy ezért háborogjak. Persze, nagyon zavart a szánalma, de a törődése ennél sokkal jobban esett, így inkább igyekeztem arra koncentrálni.
- Mindenkinek megvan a véleménye. Csak vannak olyanok, mint én, akik inkább nem hangoztatják. Úgysem érdekelne senkit, tehát nem is érdemes időt fecsérelni rá. Szerintem veled is sokszor megesik, hogy inkább nem hangoztatod a véleményed. És most véletlenül sem Pitonra gondoltam, ugggyan… Más a helyedben már a tökeit is letépte volna azért a beszólásért. – Komolyan nem értettem, hogy nem szedte még szét a kis karvalyorrút, miután lesárvérűzte. James nagyon kiakadt, mikor megtudta, alig bírtuk lebeszélni róla, hogy megfossza bizonyos részeitől a mardekáros jómadarat… Habár én annyira nem bántam volna, ha megteszi, ugyanis Piton cimborái elég gyakran szekáltak.
Amikor sikerült zavarba hoznom James kapcsán, akaratlanul is széles vigyor terült el az arcomon. Kivételesen én voltam olyan fölényes helyzetben, és ezt leszámítva is elég mókásnak találtam a helyzetet.
- Ugyan már, Lily, ne add a hülyét, meg a szendét – forgattam a szemem.  A vak is látja… Néha komolyan nem értelek titeket. De inkább hagyjuk, ezt inkább nektek kéne megbeszélnetek, nekem semmi közöm hozzá.
James irányába sandítottam, de úgy tűnt, ő tudomást sem vett a beszélgetésünkről. Jobb is, nem akartam kerítőt játszani, és azt sem, hogy James kerítőt játszasson velem… Ugyanis bármit kinéztem Potterből, főleg, ha Lilyről volt szó. Ez képes lett volna engem is mélyvízbe dobni, hogy segítsek neki meghódítani Lilyt. Bezzeg más csajokkal könnyen megy neki..
- Igen, mindenkiben ott a jó. De manapság úgy tűnik, sokakból teljesen eltűnik. – A halálfalókra gondoltam, azokra az emberekre, akik ártatlanok életét oltották ki kegyetlen módon. Egyszerűen szörnyű volt belegondolni, miken mehettek keresztül azok a muglik, akiket megkínoztak, majd meggyilkoltak egymás szeme láttára. És mindezt miért? Mert muglik és mert szerintük jó móka. Ha az ilyen ember nem velejéig romlott, akkor mégis mire mondhatnám ezt?
És mikor magamban éppen ezen filozofáltam, felbukkant Hóborc.
Hiábavaló volt a gyors reakcióm, ugyanis a szokásos esetlenségemmel mindent tönkretettem. Sikerült magammal rántanom Lilyt a földre, amit végül Hóborc koronázott meg a vizes lufijaival. A griffendéles, gyűrött egyenruhám csurom víz lett, szinte facsarni lehetett volna belőle. Amúgy sem volt meleg a teremben, na de így…
Még a zavartól mindenemet elöntő forróság sem segített a helyzeten. Legszívesebben elsüllyedtem volna a föld alá és ott is maradtam volna örökké. Merlinkém, hogy lehet ilyen kínos az élet?