Lily & Ivory

Gyermekkorom óta olyan szabályok vesznek körül, melyek megszegése súlyos vétségnek minősül, és ennek megfelelő büntetés jár érte. Meg kellett tanulnom az illemtan mindenre kiterjedő előírásai szerint élni, és a legkisebb szabályszegést is kerülni. Ellenkező esetben megbélyegeztek, kirekesztettek volna, ami egy aranyvérű nő esetében annyit jelent, hogy nehezebben találnak neki férjet; férj nélkül viszont a nőt egy idő után kiveti magából a nemesi társadalom. Jó példa erre egy fogadás. Ott minden lépésedet éles szemek lesik, csak arra várva, hogy a legkisebb botlást elkövesd. Főleg az idősebb asszonyok kedvelt tevékenysége ez; kritikus szemmel figyelik a ruhádat, modorodat, tartásodat, mosolyodat, viselkedésedet, minden egyes mozdulatodat, pillantásodat követik. A legkisebb hiba is elég, hogy szájukra vegyenek, de egy nagyobb vagy sok kisebb botlás ahhoz vezet, hogy lassan ellehetetlenítenek a társaságban.
Érthető hát, hogy miért vágytam megszegni a szabályokat és miért nem mertem mégsem megtenni. Ez a Roxfortban is hellyel-közzel igaz volt, bár itt, nem lévén olyan súlyos következményei a szabályszegésnek, néha követtem el csínyeket, de nem túl gyakran és sosem vittem túlzásba a dolgot.
A mai alkalom amúgy is különleges volt. Makacsságom és büszkeségem nem engedte, hogy igazat adjak háztársamnak, pedig bárhol szívsebben lettem volna, mint a gondnok szobájában. Leginkább Roxmorts járt a fejemben, ahol már olyan rég jártam. Leszámítva persze azon alkalmakat, amikor kiszöktem az iskolából, olyankor mindig a falun keresztül vitt az utam, de ezek nem számítanak, hiszen ilyenkor egyik üzletbe vagy kávézóba sem térhettem be, amiket pedig nagyon szerettem.
A gondolataim a varázslófalucska utcáin barangoltak, miközben ötleteken agyaltam, amikkel a legszórakoztatóbb módon tréfálhatnám meg Fricset. Szimpatikus volt például a mandragórás, egy lábon ugrálós elképzelt jelenet, bár ezt kissé túlzásnak éreztem.
Annyira elmerültem gondolataimban, hogy nem hallottam meg a közeledő léptek zaját, csak az ajtó nyílását érzékeltem. Csupán abban reménykedhettem, hogy nem Frics tért vissza – bár ez volt a legvalószínűbb. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, amikor egy lány hangja törte meg a csendet.
- Akkor ne is tedd – jegyeztem meg félig oda sem figyelve. Nem akartam bunkó lenni, de egyrészt sértette büszkeségem, hogy kihágáson kaptak, másrészt bosszantott, hogy egy diáktársam von felelősségre. Bár így elgondolva, lehetséges, hogy egy prefektussal hozott össze a jószerencsém, akinek joga van kérdőre vonni.
Továbbra sem álltam fel a székből, de a kezemben tartott füzetet az asztalra tettem. Felemeltem a fejem, tekintetemet körülbelül a lányra szegeztem, bár nem tudtam, pontosan hol helyezkedik el a szobában.
- Szerintem mindkettőnk számára egyértelmű, mit keresek itt. – Ő is tudja, hogy szabályt szegtem, és én is tudom. Vagyis a lényeggel tisztában vagyunk.
– A részletek is érdekelnek? – mosolyodtam el halványan és kissé cinikusan.

Hamar egyértelművé vált, hogy egy prefektussal futottam össze, méghozzá egy nem túl előnyös szituációban. Talán a legjobb védekezés a támadás elvén választottam kevésbé kedves hangot, bár megsértett hiúságom sem sarkallt illőbb viselkedésre. Bizonyos mértékig szívből megutált háztársamhoz hasonlóan én sem hittem, hogy egy egyszerű diákcsíny kifoghat rajtam. Tévedtem. Bár még nem vesztettem el egészen a fogadást, a lány akár még meg is enyhülhet. Végtére is, melyik diák szereti, kedveli vagy akár csak tiszteli egy szemernyit a gondnokot?
- Megkérdezheted, ahogy bárki más is. Ebből nem következik, hogy válaszolni is fogok – mosolyodtam el egészen őszintén, bár majdnem biztosra vettem, hogy szavaimat kötekedésként fogja majd fel. Pedig csupán elméleti oldaláról közelítettem meg a kérdést, egy hollóhátastól az ilyesmi igazán nem ritka eset. Szerintem az évek során belénk ivódnak a klubhelyiségbe való belépéskor megválaszolandó kérdések, és gondolataink egy része rááll arra a sémára.
- El kell kedvetlenítselek, bár nem ismertelek fel, a nevedet épp elégszer hallottam…az általad említett jelzővel is. – A prefektusokat névről általában ismeri az ember, de Lily Evans más tekintetben is némi hírnévnek örvendett az iskolában. Aki után James Potter, a fogófenomén fut, az akaratán kívül is ismert lesz diáktársai körében. Másrészről pedig Evans sárvérű. Családom tagjaihoz képest felvilágosult voltam az aranyvérű-sárvérű kérdésben, de más, vegyesebb társaságban be kellett látnom, hogy az előítéletek nem állnak annyira távol tőlem.
- Nem és megint csak nem – jelentettem ki halvány mosollyal. Nem szándékoztam részletezni a dolgokat, míg a lány nem folytatta. Halkan felsóhajtottam. – Olyat nem tettem, ami kárt tehetne benne. Talán csak az önbecsülése sérülhetne egy kicsit…- gondolkoztam el egy pillanatra. – Átírtam a Villámvarázs feladatait. Nyugi, semmi életveszélyes dolgot nem találtam ki. Tudod, hogy mi az a Villámvarázs? – Felötlött bennem, hogy sárvérűként akár még hasznára is válhatna. Ezt persze nem mondtam ki hangosan és még gondolatként sem tartottam egészen helyesnek.
- A játék nevét nem mondta? Akkor egy invitoval begyűjthetnénk - javasoltam a legegyszerűbb módszert. Ha ez nem jön be, persze segítek neki megkeresni. Ennek önzetlenebb oka, hogy szeretem a gyerekeket, kevésbé önzetlen pedig, hogy nem bánnám, ha mégis megnyerném a fogadást.

Lily válasza apró félmosolyt csalt ajkam szegletébe. Kezdeti fontoskodását alapul véve eleinte nem hittem, hogy egyszerűen – és győzedelmesen – szabadulhatnék a kellemetlen szituációból. Azonban a kérdezősködés ellenére nem úgy festett a helyzet, mintha a lányt különösebben érdekelné, miért vagyok itt.
- Ezt örömmel hallom – biccentettem szavaira. Tulajdonképpen mindketten jobban járunk, ha megfeledkezünk róla, hol futottunk össze. Lilynek minden bizonnyal akad jobb dolga is, és kellemesebb elfoglaltságot sem nehezebb találnia a prefektusi feladatoknál, amik valószínűleg különösen kellemetlenek tudnak lenni, ha mondjuk egy tilosban járó diákkal kell vitázni. Engem pedig nem villanyoz fel a büntetőmunka lehetősége, amit a kis magánakciómért kaphatok. Különben is, ha Frics tudomást szerezne a látogatásomról, a későbbiekben talán még kitüntető figyelmét is élvezhetném, ami ugyancsak nem tenne boldogabbá.
- A stréber sok mindent jelenthet. Az én felfogásom szerint dicsérő jelző irigy emberektől. – Egy hollóhátast nem kell megismertetni ezzel a témával, ritka az olyan diák a házunkban, akit roxforti évei során egyszer sem bélyegeztek meg a stréberség vádjával. Számomra sem idegen fogalom, bár vakságom sokkal figyelemre méltóbb, így a kákán is csomót kereső mardekárosok inkább az utóbbit használják fel ellenem, a stréberségemről hajlamosak elfeledkezni.
Remek, Lily biztosan nem fog spiclit játszani, még ha ez volna is a feladata. Díjazom toleranciáját, így az elkobzott játék keresésében is hajlandó vagyok segíteni.
- Igen, a lényege körülbelül ez – hagytam helyben szavait. - Kiegészítve azzal, hogy kvibliknek tanít mágiát. Szánalmas próbálkozás. – Utolsó szavaimat egy lekicsinylő mosollyal kísértem.
Nem kezdtem hozzá a játék kereséséhez; mivel nem látok, nem lennék nagy segítség a kutakodásban. Azonban a játék leírása alapján volt egy tippem.
- Esélyes, hogy egy búgócsigáról van szó. Reméljük, nem a szeszélyes fajtából való… azok olyanok, mint a csokibékák. Fürgék. – Azt hiszem, a muglik is ismernek egy ehhez hasonló játékot, bár megtévesztő lehet a dolog, ugyanis a mi játékaink olykor sokkal rafináltabbak és hajlamosak önálló életre kelni.