1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Peter Pettigrew „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : félvér Lojalitás : Tekergők Családi állapot : egyedül Lakhely : Brades, Roxfort Foglalkozás : tanuló Pálca : mogyoróbokor, egyszarvúszőr, 11 hüvelyk Idézet : Karakterlap : Én? Karakterzene : If it can be broke then it can be fixed Playby : Dane DeHaan Kép :
Tárgy: Lynn & Peter Szer. 18 Feb. 2015 - 19:29
Lynn és Peter
Eleinte, mikor még csak ismerkedtem az alkoholos italokkal, nagyon utáltam a töményt. Sört ittam, néha gyengébb koktélokat és ennyiben kimerült az italozási repertoárom. Persze, mint mindenbe, később ennek a mélyebb zugaiba is belerángattak a barátaim és az ő cimboráik, így mostanra a társaságban mindenki tudta, hogy Peter Pettigrew kedvence „az öntsünk össze mindent” mix. Hozzátenném, sosem bírtam valami jól a piát, de ezzel is bizonyítani akartam rátermettségemet a többiek előtt. Mégis ki akarna egy olyan nyápiccal lógni, aki még a citromos sört is alig meri kézbe venni? James-el, Siriussal és Remussal érkeztem a Tiltott Rengeteg szélén tartott griffendéles hétvégi buliba, de nem kellett hozzá sok idő, hogy leszakadjak róluk. Egy ideig még Remussal töltöttem az időt, azonban hamarosan ő is eltűnt mellőlem, én pedig szokás szerint egyedül találtam magam az emberforgatagban. És a tömény cigaretta-és spanglifüstben, ami alig pár perc inhalálás után kezdte veszélyesen irritálni a torkomat. Mintha a légcsövem összeszűkült volna és minden oldalról tűk álltak volna belé, de nem mertem köhögni. Persze, tisztában voltam vele, hogy senki sem figyel rám, én mégis attól rettegtem, hogy valaki kipécéz magának és nevetség tárgyává tesz. Felragadtam az egyik asztalként funkcionáló fatuskóról egy üveg Jack Daniel’s-t, majd elindultam az erdő sűrűbben növő fái felé. Ideje ismét felöltenem a csendes szemlélődő szerepét… Letelepedtem a nyirkos avarra és meghúztam az üveget. Figyeltem, ahogy a tűz fénye hosszú, részeg árnyékokat vet, ahogy a fák vonalai összemosódnak a sötétben, mint a mesekönyvek lapjain. Megint perifériára kerültem. Itt voltam, de közben mégsem. Úgy éreztem magam, mint egy thesztrál, akit csak a szerencsétlen emberek láthatnak, akik már találkoztak a halállal. Engem is most csak az láthat, aki valójában pont olyan magányos, mint én. Mert aki barátokkal veszi körül magát, az észre sem veszi azt a földön kuporgó vézna alakot. Engem. Becsuktam a szemem és az érzékszerveimmel játszottam. Először csak az ízekre koncentráltam, a whisky finom aromájára. Utána csak a szagokra: tűlevelek, zsenge fű, égett fa, cigarettafüst, égő marihuána és az éjszaka illata. Aztán csak a hangokra: zene, kiáltások, nevetés, éneklés, éjjeli állatok neszezése. Szinte hallottam, ahogy valamilyen madár végigrohan a felettem magasodó fa egy vékonyka ágán. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen mókás lenne patkányként eltűnni innen, el a föld színéről és távolról figyelni az emberek reakcióját, mikor majd egyszer keresni kezdenek. Talán órák múlva, talán napok múlva, talán hetek múltán. És akkor majd mindenki azt kérdezi, hogy hol van Peter? És akkor lesz min csámcsogniuk. És utána találnak valami mást, mert minden csoda három napig tart, engem pedig mindenki el fog felejteni. Nem, nem fogok patkányként elbujdosni. Kinyitottam a szemem.
Ha őszinte akarok lenni, az első tíz percben sikerült berúgnom. Bár a fogadalmam, miszerint ma este csak keveset iszom, nagyon szépre sikerült, és én tényleg szentül hittem, hogy meg fogom tudni tartani, hamar egyértelművé vált, hogy nem. Senki nem lepődött meg, amikor a buli kezdete után húsz perccel én már mindenre mókusciccegésre emlékeztető vihogással válaszoltam, talán csak én voltam az egyetlen. De az én döbbenetem sem tartott sokáig, mert nagyon viccesnek találtam a helyzetet, és inkább vihogni kezdtem rajta, mint hogy belegondoljak, holnap megint szörnyű fejfájással fogok ébredni. Most, egy óra elteltével már mindenkit szerettem, azzal is szóba álltam, akivel egyébként nem, és mindenkinek lelkes kiselőadásokat tartottam a mókusokról, és mivel mindenki más is hozzám hasonló állapotban volt, senki nem bánta. De nem füveztem, mert attól elég hamar rosszul lettem. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy lyukadtam ki a tömeg szélén pár fa között, lehet, hogy valamelyik mosómedvének akartam prédikálni az egészséges életmódról. Hé, vajon itt vannak mosómedvék? Bár a mókusoknak jobban örülnék. Épp teljesen euforikus hangulatban baktattam végig a füvön, amikor egy homályos alakot pillantottam meg az egyik fa tövében. Jópár másodpercbe beletelt, mire sikerült ráfókuszálnom, de végül bemértem: Peter volt az. Ha nem vagyok részeg, valószínűleg abban a pillanatban visszamenekülök a tömegbe, de most inkább kíváncsian bámultam rá. Nem mondom, hogy nem hiányzott. De a hétköznapokon ránézni is fájdalmat okozott, eszembe jutott minden, ezért ott kerültem, ahol tudtam, arról nem is beszélve, hogy nyomasztott a közelsége, mert pontosan éreztem, min megy keresztül, és hogy érzi magát általában. Fogalmam sincs, honnan. Most nem éreztem semmit, ahogy ránéztem. Kíváncsian odabaktattam hozzá - már azt is láttam, hogy csukva van a szeme -, leguggoltam elé, és jól az arcába bámultam. Amint pár másodperccel később kinyitotta a szemét, azonnal megkérdeztem: - Alszol? - Közben még mindig teljesen közelről bámultam az arcába. Lehet, hogy lett volna normálisabb, ideillő kérdés is, de én most ezt láttam logikusnak. Biztos bealudt a sok piától, sosem bírta az alkoholt. Vagy jól megverte egy mosómedve és elájult. Igen, ez sokkal logikusabb magyarázat. Tehát mégis vannak mosómedvék.
Peter Pettigrew „Ha vakmerő vagy s hősi lelkű, Házad Griffendél."
Származás : félvér Lojalitás : Tekergők Családi állapot : egyedül Lakhely : Brades, Roxfort Foglalkozás : tanuló Pálca : mogyoróbokor, egyszarvúszőr, 11 hüvelyk Idézet : Karakterlap : Én? Karakterzene : If it can be broke then it can be fixed Playby : Dane DeHaan Kép :
Nem állítanám, hogy gyakran buliztam együtt – egy légtérben – Lynn Armstronggal, de az esetek többségében ő mindig talajrészeg volt. Persze ő ezt is olyan elegánsan vagányul tudta tenni, ahogyan csak az igazán népszerű diákok. Egyszóval az olyanok, amilyen én a büdös életben nem leszek. Amíg ő olyan kis bájosan nevetgélt a haverjaival, mert természetesen azért olykor felé pillantottam, én egy fa tövében gubbasztottam. Igazán lehangoló volna összehasonlítani kettőnket, így inkább nem is teszem. Noha valójában rengeteg közös pont volt az életünkben… Néha nagyon fájt, hogy lecserélt, néha dühített, néha pedig csupán hideg közönnyel kezeltem. Fájt, mert ő volt az első és egyetlen, akivel komolyan megoszthattam valamit az életemben, és ő mégis eldobta ezt mások rajongásáért cserébe. Dühített, mert én sosem tettem volna vele ezt, megbíztam benne, ő pedig felrúgta a közös kis szabályainkat. Nem érdekelt, mert már semmi sem számított. Ez olyan apró volt ennek a szar életnek az egészében, hogy szinte már fel sem tűnt. Csak akkor, mikor vihorászva elhaladt mellettem a folyosón, éreztem az illatát is, olyan közel, ő pedig mégsem köszönt nekem. Vagy amikor a tekintetébe fúrtam az enyémet, vádlón és mérgesen, ő pedig egyszerűen elfordította a fejét, mintha ott sem lennék. De mostanában már nem tettem ilyet. Ha megláttam, leszegtem a fejem és úgy kullogtam arrébb, mint az elnáspángolt kutya. Felesleges lett volna erőlködnöm, neki ez már nem jelentett semmit. Nekem is túl kellett volna lépnem, elvégre csak kölyökkori cimborák voltunk, semmi több. De az ember olykor nehezen engedi el a biztos pontokat az életéből. Főleg akkor, ha ilyen kevés van. Nem vettem észre, hogy odajött hozzám, hiszen éppen kikapcsoltam az érzékszerveimet, sorra egymás után. És csukott szemmel, füllel és patkányorr nélkül mégis hogyan tudatosulhatott volna bennem, hogy valaki kíváncsi rám? Különben sem áltattam magam ilyen hiú ábrándokkal. Mikor kinyitottam a szemem, olyan rémület lett úrrá rajtam, mint nagyon régóta nem – pedig ekkor még fel sem fogtam, ki guggolt le elém. Pánikolva másztam négykézláb egyre hátrébb és hátrébb, míg végül el nem vágódtam egy kiálló gyökérben. Elterültem az avarban, a csuklómat végighorzsolta az érdes föld, de ez volt most a legkisebb problémám. Nyeltem egy nagyot és felkönyököltem, egész testemben reszkettem. Ekkor találtam magam ismételten szembe Lynnel. A kérdése mintha kifeszült volna kettőnk közé a levegőbe, csak most jutottak el hozzám a szavai. Pontosabban az az egy szó, amit rám fecsérelt. - Nem alszom. Csak… pihentettem a szemem. – Ennél nagyobb sületlenség aligha jöhetett volna ki a számon, de korrigálni még kínosabb lett volna. Így inkább legjobb védekezés a támadás alapon fűztem tovább. - Mit akarsz? Miért nem a barátaiddal vagy? A hangomból sütött az évek alatt felhalmozódott keserűség és neheztelés. De valahol mégis reménykedtem, hogy érdeklem. Őt. Lynnt. Az egykori legjobb barátomat.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagyon könnyen túlléptem Peteren. Igen, remekül álcáztam, hogy már jobban érdekel a saját kis világom, és az évek elteltével levegőnek nézni is egyre könnyebbé vált, de még mindig lopva felé pillantottam, ha biztos voltam benne, hogy nem figyel. Ha őszinte akartam lenni, néha, mikor egyedül voltam, gyakran eszembe jutott a sok kis hülyeségünk, és még ritkábban még az is belém hasított, hogy hiányzik. Tényleg szörnyű volt nap mint nap látni azt, hogy szenved, hogy senki nem törődik vele, csak azért mert ő más, nehezebben illeszkedik be és nem olyan idióta mint a többi tizenhét éves. Mert akárhogy is nézzük, érettebb volt. Ennek ellenére akárhányszor ránéztem, a saját szörnyű múltam jutott róla eszembe, és nem akartam emlékezni arra, hogy akkoriban ő volt az egyetlen fénypont az életemben. Talán ha ő is velem együtt változott volna, ha nem maradt volna ilyen depressziós arckifejezésű, búskomor srác, most minden más lenne. Talán akkor még mindig barátok lennénk... Vagy többek. De nem, ebből már nem lehet semmi, mert ránézni is fáj, az aurája tönkretesz lelkileg, és ez olyan dolog, amiről soha senkinek nem beszéltem. Neki sem, már csak azért sem, mert tizenegy és fél évesként túl ostoba voltam ahhoz, hogy felfogjam, honnan jön az érzés. De most, berúgva, az égvilágon semmi nem gátolt meg benne, hogy odamenjek hozzá. Egyébként is régóta tervezgettem, hogy beszélhetnék vele, de sose jött össze, mert féltem... hát, tőle. Bármilyen hülyén is hangzik. Amikor láttam, hogy annyira bepánikol, hogy hátrálni kezd majd el is vágódik, vihogni kezdtem. Nagyon viccesnek találtam, olyan volt, mint egy részeg kukac. Széles vigyorral bámultam az arcába egészen addig, amíg nem közölte, hogy csak pihentette a szemét, mert akkor elterültem mellette az avarban, nagyon közel hozzá. - Ez nem logikus. Nem pihentethetted a szemed, mert az azt jelenti, alszol. Elmondásod szerint nem aludtál. Akkor nem pihent a szemed. De mivel te lehunytad a szemed, és azt mondtad, pihentetted is, azt jelenti, aludtál. Érted? - Nagyon büszke voltam magamra, és biztos voltam benne, hogy most adtam elő életem legokosabb kiselőadását. Szerencsére annyit nem ittam, hogy csak énekelni meg vihogni tudjak, egyelőre még a "minden nagyon vicces, könnyűnek érzem magam, kicsit szédülök, hé jó ötletnek tűnik leugrani a háztetőről nem?" állapotban voltam. Aztán választ sem várva mozgatni kezdtem a lábam és a kezem, félresöpörve vele a leveleket. - Avarangyalka! - mondtam lelkesen, és sugárzó arccal Peterre néztem. - Csináld te is! Olyan arccal folytattam, mint akit épp meglátogatott a Szentlélek. Ekkor fogtam fel, hogy rákérdezett a barátaimra, mire felháborodottan meglegyintettem az arcát, vagyis csak akartam, mert ebből az sikerült, hogy elvesztettem a kontrollt és teljes erőmből orron vágtam, szerencsére tenyérrel és nem ököllel. Jó nagyon csattant. - Hoppá! - vihogtam megint, aztán hirtelen szigorúvá váltam. - Ne kukacoskodj itt nekem. Azért nem a barátaimmal vagyok, mert ők a másik irányba keresik a mosómedvét. Hé, nem láttál erre mosómedvéket? Négykézláb kúszni kezdtem az avarban, és minden levelet felemeltem, hátha alatta van az a mosómedve. - MOSÓMEDVE! - visítottam fel hirtelen, de nem azért mert megtaláltam, hanem mert rájöttem, milyen vicces a szó. Sikítva röhögni kezdtem, és megint elterültem Peter mellett, csak ezúttal közelebb hozzá.