Sirius Black

Sirius Orion Black

Tapmancs

Kor: 17 Ház: Griffendél Évfolyam: Hetedik Oldal: Jó

Jellem:

”Sirius Black? Az a Sirius Black? Persze, hogy tudom jellemezni. Nagyképű, felfuvalkodott, hólyag! Remélem soha többé nem kerül a szemem elé!”

Szeretek a figyelem középpontjában lenni. Nem vagyok olyan, aki legszívesebben eltűnne, a világ szeme elöl, és a könyvtárban bujkál – Merlin szerelmére én és a könyvtár? Jó vicc – hanem olyan, aki mindig az események központjában van és tevékeny részt is vesz a felhajtásban. Tehát a vágyott figyelmet mindig megkapom valamilyen úton-módon, akár tetszik ez a tanároknak, akár nem. A gondolataimat általában mindig kimondom az embereknek, főleg akkor, ha azok a gondolatok nem magamról szólnak. Ennek nagyon nem szoktak örülni – hiába, az emberek többsége nem szereti a kendőzetlen igazságot, akárki akármit is mond. Sokan nagyképűnek neveznek, szerintem ez nem így van. Oké, oké, lehet, hogy előszeretettel emlegetem a jó tulajdonságaimat, és az is igaz lehet, hogy a rossz tulajdonságaimról egy szót sem ejtek, de most tényleg, ez kit érdekel? A barátaim tudják, milyen vagyok és csak ez a fontos. Tudom, hogy ki vagyok és mennyit érek a világban, mint ember, vagy mint varázsló. Ez miért lenne rossz?

”Kifejezetten intelligensnek látom. A probléma leginkább a tanuláshoz való hozzáállásával van.”

A tanulásban elképesztően hanyag vagyok, mégis a legtöbb tantárgyból kifejezetten jó jegyeim vannak. Soha nem lehet azon kapni, hogy éppen valamilyen tankönyvet bújok, még csak az kéne! Teljesen oda lenne a hírnevem! Ettől függetlenül igyekszem a maximumot nyújtani a lehető legkevesebb energia befektetéssel. Eddig a terv tökéletesen bevált. Igazából félek a kudarcoktól, de ezt sosem szoktam hangoztatni. Ha úgy alakulna, hogy valamiben kudarcot vallok, azt általában győzelemmé alakítom át, valamilyen módon, ha pedig ez nem sikerül, azt mélyen eltemetem magamban, és egyáltalán nem szeretem, ha valaki felhozakodik vele. Nagyon könnyen felkapom a vizet, olyannyira, hogy képes vagyok bárkire pálcát rántani, de ez a pillanatnyi düh olyan hamar elmúlik, ahogyan jött, egyik pillanatról a másikra. Ha viszont a büszkeségemben sért meg valaki… azt jobb, ha nem próbálja ki senki. Azt tudtátok rólam, hogy imádok vetélkedni és nyerni? Nem? Pedig olyan egyértelmű! Nincs olyan alkalom, amibe ne mennék bele, ahol lehetőség van arra, hogy győzzek. Általában pedig győzök is. Nyilvánvalóan.

”Azt el kell ismernem, hogy a barátaihoz mindig is hűséges volt… „

A barátaimért bármit megtennék. Gondolkozás nélkül áldoznám fel az életemet, azért, hogy ők élhessenek. A legtöbben leginkább az életörömöt, az optimizmust, a vidámságot látják bennem, na és persze a szarkasztikus megjegyzéseimet, de a barátaim azok, akik igazán ismerhetnek. Megteremtem önmagamat, életkörülményeimet, megállok a saját lábamon, ha a szükség azt kívánja. Van bennem elég bátorság – vagy inkább vakmerőség? – és bizalom az élettel szemben, a rossz, vagy kínos helyzeteket leginkább szarkasztikus humorral próbálom hárítani. Szenvedélyes, erős akaratú vagyok, és végtelen szabadságvágy jellemez. Talán ezért is fittyet hányok a szabályokra, direkt az ellenkezőjét teszem annak, amit elvárnak tőlem, teljesen megbotránkoztatva a tanárokat, és teljes hírnevet szerezve a diákok körében.

”Sirius és a komoly kapcsolat? Hah! Ne röhögtess!”

Sokan úgy jellemeznek, hogy igazi szívtipró vagyok, amit nem tudok tagadni. Sőt nem is akarok. Igen, az vagyok. Szeretem a figyelmet, amit a lányoktól kapok, a végtelen rajongást, hiszen így megint a figyelem középpontjában lehetek. Menekülök a komoly kapcsolatok elől, nem szándékozom lekötni magam, vagy netán szerelmesnek lenni, teljesen abban a tudatban vagyok, hogy tudom irányítani ezt az érzelmet, még akkor is, ha tudom, hogy ezzel csak áltatom magam. Mindennek úgy kell lennie, ahogyan én akarom. Az ellenkezés sohasem tetszett, viszont mindig is izgalmasnak találtam. Ha elkezdenék egy komoly kapcsolatban gondolkozni, akkor nem akármilyen lány lenne az, akit választok. Ha így lenne – ez természetesen csak feltételezés -, akkor azt szeretném, ha a partnerem csak velem foglalkozna. Azt hiszem, végtelenül féltékeny típus vagyok, és elvárnám, hogy csak én létezzek a számára, senki más. Mivel kiszámíthatatlan vagyok, partneremnek biztosan nem lenne egyszerű dolga. Hirtelen jött ötleteimmel, könnyedén felrúgnám a megbeszélt időpontokat, amivel valószínűleg a szerelmem agyára mennék. A meglepetések embere vagyok, mint pozitív, mind negatív értelemben. Derült égből villámcsapás. Hogy ezt ki bírná elviselni? Nem tudom, de szerintem a közel jövőben nem is fogom megtudni. Vagy talán mégis?

Küllem:

”Hogy mi jut Siriusról először eszembe? A mosolya!”

Számtalan mosolyt lehet látni az arcomon, hiszen a legtöbbször leginkább ez jellemez. Szeretek mosolyogni, szeretek nevetni. A leginkább, amit ismernek a körülöttem lévők az a tipikus Siriusos vigyor, amit csak én tudok csinálni. Ott van a szemtelen mosolyom, amit akkor veszek fel, mikor a pimaszul ellent mondok a szabályoknak. De említhetném a gúnyos mosolyomat is, ami akkor jelenik meg az arcomon, ha valamelyik mardekárossal, vagy Pipogyival kerülök szembe. Ott a büszke mosolyom is, ami mindig akkor kerül előtérbe, ha győzedelmeskedek valaki felett. A csábos mosolyomtól lányok tömkelegei olvadoznak. De van egy mosolyom, amit csak a barátaimnak tartogatok, és azoknak, akik közel állnak hozzám. Az őszinte, teljes, szívből jövő mosolyt, ami tőlem szokatlan módon még gyengédséget is képes mutatni.

”A szemei… a szemei megölnek engem. Láttátok már azokat a szemeket? Elképesztőek!”

Sokan mondják, hogy a szem a lélek tükre, ami igaz is. Főleg az én esetemben. Nem igazán rejtem véka alá a véleményemet, de az érzelmeimet annál inkább. A szemeim az egyetlen támpontot jelenti azoknak, akik igazán ismernek, hogy éppen milyen hangulatban is vagyok. Sötétbarnák, el lehet bennük veszni, de meg is fagyhat az ereidben a vér, ha belenézel, amikor rossz kedvemben találsz. Általában mindig vidámságtól csillognak, vagy a vágytól, hogy valami újabb galibát okozhassak. Amikor viszont kedvem lenne az egész világot felforgatni, felrobbantani és csak eltűnni a föld színéről, mély harag gyullad bennük, ami fortyog, mint egy vulkánban a láva, ami bármelyik pillanatban kitörni készül. S ha szomorú vagyok? Meglátja az, aki képes a felvett, hamis mosoly mögé látni, aki érzékeli a barna szemeimben a kétségbeesést, és a levertséget. A magányt.

”Az a haj! Legszívesebben beletúrnék!”

Hosszabb, sűrű barna hajam van, amivel legtöbbször semmit nem kezdek, így szabadon járják a hajszálaim az útjukat. Bár olyan szélfútta frizurám sosem lesz, mint Jamesé, azért a lányok ezt is nagyon szeretik. Anyám egyszer azt mondta, hogy borzalmasan nézek ki hosszabb hajjal, azóta pedig így hordom, és már csak lázadásból sem vagyok hajlandó nagyon levágatni. Nem mintha most már ez számítana, de valahogy megszerettem, így tehát marad úgy, ahogy van.

”Olyan izmos! Bárcsak átölelne azokkal az erős karjaival!”

Hála a rengetek kviddicsnek, eléggé sportosnak tudnám jellemezni magam, de hogy igazán izmos lennék… Persze, tökéletes vagyok, de nem vagyok az a nagydarab izompacsirta sem. Magas vagyok, amit a legtöbb lány szeret, én pedig természetesen mindent csak tökéletesnek látok magamon, így erre kár is több szót fecsérelni. Az öltözködésemben a kényelemre törekszem. Ha tehetném soha a büdös életbe nem venném fel az egyenruhát. A nyakkendő idegesít, kényelmetlennek tartom. Az ingről már nem is szólva. Nehezen öltözök ki bárhova is, mert utálom az egészet. Jobban szeretek egyszerű farmerekben és pólókban járkálni, a mugli ruhákat sokkal jobban elviselem magamon, mint azokat a fránya talárokat, még akkor is, ha muszáj felvennem. A ruhatáram nem igazán színes, leginkább a sötét színek dominálnak, de igazából nem is nagyon foglalkozom a ruhákkal, vagy éppen a divattal. Ezt a macerát meghagyom a lányoknak.

”Láttam, egy hatalmas, bozontos szőrű, fekete kutyát az éjszaka. Biztosan elkóborolt valahonnan.”

Az animágus alakomat ritkán lehet látni, mert ugye a tekergőkön kívül senki sem tudja, hogy az vagyok. De ha valaki véletlenül meglát, akkor egy hatalmas, fekete kutyát láthat elsuhanni az éjszakában. Igazából nagyon szeretem az animágus alakomat. Tényleg engem jellemez, és ha bárkivel szembekerülnék, biztosan kilelné őket a hideg a látványomtól. Ha éppen olyan kedvem van.

Történetem:

A griffendél klubhelyiségében a kandallóban a tűz barátságosan pattog, otthonos érzést varázsolva ezzel a környezetnek. Már nincs nagy lángja, csak akkor élénkülnek fel a lángok, ha egy-egy még épp fa kerül az útjukba, amit mohón el is kezdenek bekebelezni. Éjszaka van. Mindenki, akit ismerek, már a hálókörletben van, és az álmok birodalmán járnak. Valakik olyan álmokat valósítanak meg alvás közben, ami a valóságban soha nem történhet meg. Előfordulhat, hogy valaki éppen egy szörnyű rémálmot él át. Csak én vagyok ébren. Körülöttem rengeteg fénykép hever, és különböző albumok, én pedig a tűz mellett ülök, és az emlékeimen merengek. Nem tudok aludni. Órákig tartó forgolódás után döntöttem úgy, hogy inkább lejövök és nem zavarom meg a barátaim álmát. A kezem közé veszek egy régi, szakadozott szélű fényképet. Azon én vagyok látható, még egészen kicsiként. Négy-öt éves lehettem akkor, amikor a kép készült. Az kis Sirius a képen duzzogva néz rám, majd eltűnik, mint aki nem akarja, hogy bárki is lássa. A fénykép visszarepít a múltba.

- Látod, fiam? Ez a családfánk. A Blackek a legősibb, legtisztább aranyvérű család Nagy-Britanniában. A családunkat egészen a középkorig tudjuk visszavezetni. Ott a tetején láthatod, akitől a nevedet kaptad, az első Sirius Blacket, de számos családtagunk birtokolja ezt a csodás nevet. – Magyarázza nekem anyám, de igazából nem nagyon köt le a dolog. Fintorogva nézem a sok Siriust a családfán, hiszen így azt jelenti, én egyáltalán nem vagyok egyedi.
- Mik azok a lyukak? – Kérdezem meg kíváncsian, miközben a kiégett lyukakra nézek a falikárpiton.
- Azok? Azok, akik nem voltak méltóak a Black névre. Az a lyuk ott fent, mint láthatod, Isla Black volt. Hozzáment egy muglihoz, a családunk azért tagadta ki. Phineas Black azért került ki a családból, mert a muglikkal barátkozott. Marius kvibli volt. Cedrella Black, egy vérárulóhoz ment feleségül, egy Weasleyhez. – Ezeket a neveket anyám végtelen undorral, és megvetéssel ejti ki a száján. Nem igazán kötnek le a szavai. Unalmasnak találom, mert tudom, hogy nemsokára újra belekezd a szokásos szövegelésébe arról, mennyire fontos a tiszta vér, a család, és az hogy a család neve fent maradjon. Unalmas. Az is unalmas, amikor órákat kell eltöltenem azzal, hogy azoknak az ősöknek nevét tanuljam, akik már régen a föld alatt rohadnak, ahelyett, hogy játszanék, vagy Sipor ellen tennék valamit.
- Anya, mehetek most már játszani? – Kérdezem türelmetlenül toporogva.
- Nem, Sirius! A család fontosabb, mint holmi játék! – A hangja rikácsoló. Legszívesebben befognám a fülemet, de akkor tiszteletlenség miatt biztos kapnék egy pofont, amire értelemszerűen egyáltalán nem vágyok. Bosszúsan szusszantok egyet, de csendben maradok. Talán úgy hamarabb szabadulok a sok, végtelenül unalmas monológtól.

Megforgatva a szemeimet és habozás nélkül hajítom bele a tűzbe a fényképet. A tűz hamar utána kap, és nemsokára már csak hamu marad belőle. Újabb kiskori képek kerülnek a kezembe. Mindegyiken egyre nagyobb vagyok, az arckifejezésem pedig egyre komorabb, egyre engedetlenebbé válik. Ennek meg volt az oka. Valamiért sosem osztoztam az őseim szerelmében, mint ahogy az anyám, vagy az apám tette. Soha nem tiszteltem a múlt emlékeit, a nagy tetteket, a tiszta vért és a dicsőséget. Nem akartam ezzel foglalkozni. Soha. Amikor csak tehettem mindig elmenekültem az újabb leckék elől, és az újabb aszott ősök emlékétől. Engem nem érdekelt, hogy ki mugli és ki nem. Nem érdekelt, hogy jóba kellett volna lennem a rokonokkal, akik néha meglátogattak minket időnként. Borzalmasak voltak, egytől-egyig. Pökhendiek… unalmasak. Minden egyes ilyen képet beledobok a tűzbe, egészen addig, amíg egy érdekesebb fénykép kerül a kezembe. Ezzel Regulussal vagyok rajta. Körülbelül hét éves lehettem ekkor.

Unottan támasztom a kezembe az államat, miközben a családi vacsorán figyelem a társalgókat. Az egész rokonság megjelent ma, nekem pedig semmi kedvem az egészhez. Éppen azt tervezgetem, hogy minél előbb elszökök az asztaltól, amint nem figyelnek rám, de ez a pillanat még várat magára. Regulus itt ül tőlem nem messze. Az ő arcán érdeklődést látok, amit egyszerűen képtelen vagyok megérteni. Hogy élvezheti ezeket a már régen lejárt történeteket? Soha nem fogom megérteni. Turkálok egyet az ételen, de nincs étvágyam. Az órára pillantok türelmetlenül, ami kínzóan lassan jár, mintha azt akarná, hogy soha ne érjen véget ez a vacsora. A türelmem a végéhez közeledik. Ekkor a pillantásom újra az öcsémre téved, aki most viszonozza azt. Halványan elmosolyodik, és jelez, hogy most lépjek le, majd anyánk felé fordul.
- Anya, mi is történt Cygnius Blackkel? – Végtelenül hálásan nézek rá, majd amikor anyánk teljesen belemerül a kedvenc elfoglaltságába, egy pillanat alatt eltűnök az asztal alatt, és mielőtt bárki is észrevenné, távozok az étkezőből. Köszönöm Reg, ezért örökre hálás leszek neked!

Persze anyám hamar észrevette, hogy eltűntem. Büntetést kaptam érte, de még most is úgy gondolom, hogy megérte, különben szörnyet haltam volna az unalomtól. Regulussal igazából egész jó volt a kapcsolatom. Igaz, olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. Én soha nem akartam a szüleinknek engedelmeskedni, ő viszont mindig azt tette. Meg akart felelni az elvárásaiknak, ezért olyan fiúvá vált, akit a szüleink belőlem is akartak faragni, csak nem jártak sikerrel. Egyedül azt sajnálom, hogy őt ott hagytam a viperafészekben, amikor végül úgy döntöttem elszökök otthonról. Tudom, hogy igazából nem arra az életre vágyna, amit a szüleink terveztek a számára, de valószínűleg ő sosem döntött volna úgy, hogy lelép velem a nagyvilágba. Ezt a képet végül nem dobom be a tűzbe, hanem gondosan elteszem, úgy, hogy senki se vehesse észre, ha esetleg belelapozna az albumba. Hiszen a látszatra adni kell. Tovább folytatom a képeket nézegetve, és kíméletlenül dobom bele a tűzbe az összest, ami még a gyerekkoromra emlékeztethetne. Hamarosan elérkezek azokhoz a képekhez, amiben már a roxforti egyenruhát viselem, a barátaimmal együtt. Elmosolyodok ezen, és az ezek után következő képeket visszarakom az albumba.

- Te figyi, ugye hallottál a tekergőkről? Olyan menők nem? – Kérdezi suttogva az egyik hollóhátas, mire önkéntelenül is elvigyorodom meghallva ezt.
- De igen. Kíváncsi vagyok, hogy legközelebb mit fognak elkövetni. Azt is hallottad, hogy Sirius párbajozott az egyik mardekárossal? Fenomenális volt. Feltörölte vele a padlót! Bárcsak én is ennyire jól értenék a sötét varázslatok kivédéséhez! Mit gondolsz, talán korrepetálna? – Mondja egy szintén hollóhátas lány.
- Felejtsd el. Kétlem, hogy az idejét erre pazarolná. – Rázza csalódottan a fejét az első megszólaló. Erre is csak vigyorogni tudok, majd inkább próbálok a bájitalra koncentrálni, amit el kellene készíteni az óra végéig. Eddig nem sokat haladtam vele előre, de igazából nem is izgat, hogy mi lesz a lötty sorsa. Inkább lustán elfekszek a padon és tovább figyelem a beszélgetéseket, amik lehetőleg rólam szólnak. Szeretem ezeket hallgatni, legalább tudom, hogy a hírnevem terjed.

Az iskolás évek… a kedvenc időszakom. Amint felkerültem a Roxfort Expressre, végre kiszakadhattam az otthoni, nyomasztó környezetből, és igaz barátokra leltem. A Roxfort vált az igazi otthonommá, a barátaim pedig a családommá. Megkönnyebbülést éreztem, amikor a süveg a Griffendélbe osztott be, nem pedig a Mardekárba, amit a szüleim annyira akartak volna. Az iskolában olyan kapuk nyíltak meg számomra, amiket elképzelni sem mertem volna, olyan dolgokat tehettem meg, amiket a szüleim szigorúan tiltottak volna. Élveztem a népszerűséget, a szabályszegést, azt, hogy a barátaimmal lehetek, és semmi nem állíthat meg. Egyedül a nyarak voltak elviselhetetlenek a számomra, amikor kénytelen voltam visszatérni a régi, öreg házba, a házimanókhoz, a parancsokhoz, a fenyegetésekhez. Egészen addig, amíg elegem nem lett az egészből és úgy döntöttem: lelépek. Élénken él emlékezetemben az a nap, amikor sietve pakoltam be a ládáimba a ruháimat, ahogy fittyet hányva anyám rikácsolására és apám dörgedelmeire egyszerűen csak kiléptem az ajtón, a teljes szabadság felé. Az első utam Jameshez vezetett. Tudtam, hogy rá bármikor számíthatok, és így is lett. Most pedig itt ülök, a klubhelyiségben. Sirius Black vagyok. A Black család kitagadott sarja, aki már csak egy kiégett lyuk a családfán. Aki nem ápolhat jó kapcsolatot az öccsével. De akinek mégis van családja. A barátai. Becsukom a fényképalbumot, majd mosollyal az ajkaimon újra felmegyek a hálókörletbe. A tűz kialszik. Sötétség telepedik az oroszlános házra.

Patrónus: Kutya Vér: Arany Pb: Ben Barnes Csoport: Diák

Elfogadva!

Hibátlanul megragadtad a karaktert, és ezt nagyon tudom értékelni. Főleg azt, hogy egy tartalmas lapot olvashattam, és minden létező dolog benne volt Siriusról, még a kinézetében is. Nálam ezek csillagos ötösök Very Happy

Tetszik az is ahogy írsz. Egy szóval : köszönöm! Smile

Irány a játéktér!

» Lily and Sirius
» Sirius & Marl
» Sirius & Sara
» Molly & Sirius
» Lily & Sirius & Peter