1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Kor: 25 éves Ház: Griffendél Évfolyam/munka: jelenleg munkanélküli Oldal: Jó
Jellem:
Azt hiszem, az emberek az én-fajtákra mondják azt, hogy lelkileg halott. És tudják mit? Igazuk van. Ha az ember mindenkiét elveszti, jelentősen megváltozik. Miután megölték a családomat, fel tudtam állni – ha nem is könnyen, és akkor is csak segítséggel –, de miután a barátnőmet is, már a földön maradtam. Én öltem meg. Talán nem mondhatjuk ezt szó szerint, de értem áldozta fel magát, miután érzelmeim eltörlésével egy pszichopata gyilkossá váltam, és kiderült, hogy a bájital hatását csak a feltétlen szeretet felmutatásával lehet megtörni – öld meg magad az illető kedvéért. Sokszor még most sem akarom elhinni, hogy Rose megtette. Csak ülök az ágyamon, magam elé bámulok, és azon gondolkodom, mi a francot cseszhettem én el ebben az átkozott életben, amiért így kell bűnhődnöm. Mit tettem? Folyamatosan érzem azt a rettenetes fájdalmat, mintha egy hatalmas kő lenne a szívemen, és ez szinte elviselhetetlen. Néha rohamaim vannak, amikor fulladok, mert képtelen vagyok levegőt venni, olyankor a legrosszabb; ez általában csak akkor következik be, ha otthon vagyok teljesen egyedül, mert olyankor maradok teljesen egyedül a gondolataimmal. Sírni már nem tudok. Inkább csak üvölteni lenne kedvem, de még akkor is néma maradok, amikor rohamom van. Az érzelmeim elfojtása egész biztosan a létező legrosszabb megoldás, de kinek tudnám kimutatni őket? Kinek beszélhetnék róluk? Nem maradt senkim. Egyszer beszéltem egy férfival az egyik pubban, aki rám nézett azokkal az átható kék szemeivel, és csak annyit mondott: „Keress szakembert, haver.” Pedig semmi túl személyeset nem mondtam. Utólag visszagondolva talán legilimentor lehetett, vagy csak valami nagyon jó megérzésekkel rendelkező mugli, mert az elmém védelme talán még többé-kevésbé rendben van. Elvégre SVK tanár voltam, vagy mi. Jó ideje nem tudom elviselni, ha hozzám érnek, és erre én sem találtam normális magyarázatot. Viszolygok attól, hogy akár csak kezet fogjak valakivel, mert akkor még jobban fáj a mellkasom bal oldala, mintha lyukat vágtak volna belé. Ha lehet, kerülöm az emberi társaságot, mert a legtöbben meglátják azt a csillogást a szememben, és ezzel felkeltem az érdeklődésüket. Nem egyszer távoztam azért kocsmából, mert egy-egy mugli próbált a bizalmamba férkőzni, ami természetesen nem sikerült. Egyébként sem voltam az az ember soha, aki könnyen megbízik másokban. Azt ki kell érdemelni. Az egyetlen hely, ahova hajlandó vagyok eljárni, az a pub, de sajnos ép ésszel kénytelen voltam belátni, hogy azzal sem megyek semmire, mert ha lerészegedem, csak rosszabb lesz visszatérni a valóságba, így újabban nem is nagyon iszom, csak dísznek járok a sarokba. Betegesen félek a saját pálcámtól, amit kimondani is szomorú, de ez az igazság. Rettenetes dolgokat tettem vele, amíg nem voltam önmagam, és az emlékek még az álmaimban is kísértenek. Egy letépett karú, vérben úszó kisfiú, egy eltört nyakú nő… Fogalmam sincs, hogy tudom elviselni ezt a terhet, hogy nem öltem még meg magam; valószínűleg csak túl gyáva vagyok hozzá. Ha nem lennék, már megtettem volna. Mielőtt Rose meghalt volna, azt mondta, ne emésszem magam, nem az én lelkemen szárad annak a sok embernek a halála, nem voltam önmagam. Ő mindig hinni fog bennem. Sírtam. Sírtam, de azért is, mert tudtam, hogy nincs igaza. Ő nem kapott abból a bájitalból, honnan is tudhatná? Önmagam voltam. Nem éreztem szerelmet, nem éreztem empátiát, nem éreztem semmi olyasmit, ami az embert emberré teszi, de én voltam. Tisztán emlékszem arra, mennyire élveztem a gyilkosságokat, hogy mindig többet akartam… És azt is pontosan tudom, hogy milyen sokszor eszembe jut, mennyire jó lenne megint ilyenné válni. Nincsenek szabályok, csak az áldozat és én. Talán valamilyen módon még ezt az elviselhetetlen bűntudatot is enyhíteni, hiszen nem kéne többet magamat ostoroznom. Isten bocsássa meg – ha létezik egyáltalán –, hányszor jutott eszembe, mennyire jó lenne felkeresni azt a társaságot, ahol a hozzám hasonlóak gyűltek össze. A nézeteiket ugyan nem osztom, de tudom, hogy ugyanolyan pszichopata őrültek, amilyen én vagyok. Mert akárhogy is nézzük, az vagyok. A kutyámat, akit Egyiptomban kaptam a legjobb nőbarátomtól – mondanom sem kell, ugye, hogy ő is halott, őt tényleg saját kezűleg öltem meg –, olyan erővel vágtam a falnak, hogy helyben elpusztult. Azt hiszem, akkor sírtam utoljára. Pedig Joey az égvilágon semmit nem tett ellenem, sőt ő volt az utolsó lény aki szeretett ezen a rohadt világon, az összes bűne annyi volt, hogy amíg nem voltam otthon, unalmában kicsit megtépte a tapétát. Én meg félig részegen hatalmasat rúgtam az én egyetlen kölyök németjuhászomba… Nem temettem el. Elautóztam vele London külvárosába és ledobtam egy fa alá. Anélkül hagytam ott, hogy ránéztem volna, csak otthon omlottam össze. Azóta van ott a heg az öklömön, mert teljes erőmből a tükörbe vágtam vele. Darabokra tört, az életemmel együtt.
Küllem:
Valaha kifejezetten jóképűnek mondtak, és ezzel én is tisztában voltam. Elég rendesen ki is használtam. Bronzbarna hajamat anyámtól örököltem, ami mellesleg tizenhat éves koromig szőke volt, csak aztán kezdett sötétedni. Szintén barna, de zöldes árnyalatú szememmel mindkét szülőmre hasonlítok, lévén anyának zöld, apának barna szeme volt; tulajdonképpen mindig minden rokonunk és barátunk azt magyarázta, hogy úgy nézek ki, mintha a két szülőmet összegyúrták volna, és abból lettem volna én - kivéve a magasságomat, mert a 190 centimmel még apámat is megelőztem jó tíz centivel. Nem mindig néztem ki úgy, mint egy hulla. Régen kifejezetten sportos testalkattal büszkélkedhettem – természetesen tettem is érte –, de mostanra csak az maradt rajtam, amit az örökölt génjeimnek köszönhetek. Legalább ebben szerencsés voltam. Nem alszom sokat, és ez karikás szememen meg úgy általánosságban az arckifejezésemen is látszik. Mostanában nem kifejezetten érdekel, hogy öltözködöm, pedig régen csak és kizárólag a drága ruhák jöhettek szóba. Gazdag család átka, az ember akár akarja akár nem, sznob lesz. Olyan csak a mesében van, hogy „…milliomos szülei ellenére teljesen normális tudott maradni…”. Dehogy tudott. Legfeljebb csak jól titkolja. Én is ilyen voltam.
by 
