Seth & Bia

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Mert nekem is kell olyan nap, mikor csak elvonulok duzzogni, mert bár nem kéne, én is érezhetem rosszul magam, elvégre ember vagyok, még akkor is, ha azt sokan megkérdőjelezik. A hegedűmmel együtt veszem az irányt a tó felé, még csak le se állok beszélgetni senkivel, a furcsán vizslató tekintetekre is csak a vállam vonom meg, hisz senki, de senki nem tudja, milyen kínkeserves nap ez.
Trollt kaptam... még sose kaptam trollt, de most... most kudarcot vallottam, és ez nagyon bánt, olyannyira, hogy még sirtam is, persze csak a szobámban, hisz nem hiányzik nekem, hogy még jobban röhögjenek rajtam... ma nem.
Tudom, hogy a szüleim most cseppet sem lennének büszkék rám, én sem vagyok magamra, sőt.. soha nem éreztem magam ennyire semmire kellőnek, még csak azt sem hagyják, hogy kijavítsam. Az a minősítés ott lesz mindig, megmutatva, hogy az égadta világon semmit nem érek, csak mert nem tudtam megkülönböztetni két gyökeret egymástól és két varázslatot. Ha ez nem sikerült a RAVASZ-ban már nem is reménykedem, sőt... a vesztesek nyugalmával gondolok előre arra az időre, és magamba sulykolom, hogy még mindig lehetek szemét szedő, nem muszáj nekem pont valami ultramenő varázsló szakmát választani, a szemét szedése is ugyanolyan fontos, sőt...
A tóhoz érve, kiveszem a hangszerem a tokjából, és egyből bele is kezdek, nélkülözve minden vidámságot, mert nem érdemlem meg azt, hogy vidám legyek.

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Ahogy az lenni szokott, megint megszűnik körülöttem minden. Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, ki vagyok, sem azt, van-e rajtam kívül még valaki a közelben. Egyszerűen csak játszok, és hagyom, utat törjenek maguknak a régi emlékek, ezért szökik mosoly az arcomra.
Senki nem mondhatja, hogy a zenének nincs gyógyító ereje, én nem tudnám elképzelni az életem anélkül, hogy a húrokon játszanék, egyszerűen imádom, hogy alkotok valamit, hogy egyszerű lélektelen tárgyak mutatnak ilyen csodát, csak mert az én kezem irányítja őket. Azt mondták, teheséges vagyok, tehetségem van ehhez, hogy ez olyan hatalom, amit nem sokan tudnak elsajátítani, és én elhiszem. Nem tudok abban kételkedni, hogy jól csinálom, mikor a saját fülemmel hallom a csodát, amit művelek, akárhányszor végighúzom a vonóm a törékeny csodákon.
Nem kell nekem varázslat, nem kell nekem az, hogy mindenki mást felül múlva tudja a falhoz passzírozni valakit, mikor itt van nekem ez. A hegedű, mi szerves része az életemnek... nekem.
Megérzem, hogy valaki figyel, a tekintet, mi a hátamnak szegeződik, szinte nyársal, és egyből elfog a fojtogató érzés, így a zene megszűnik, helyét a komor csend váltja fel, és én megfordulok. Szemeim elkerekednek a képet látva, pillanatok alatt sápadok le, és hirtelen nem tudom, mit kéne tennem. Sikítanék, a legszívesebben kiáltanék egy nagyot, de hiába nyitom ki a szám, azon semmi hang nem jön ki, csak tátogok, mint egy hal, és remélem, ez a hasonlat a csuklyás idegennek nem jut eszébe, különben hamar a tó mélyén találom magam. Okom van ezt feltételezni, bár távol áll tőlem az ilyesmi, mégis... bőven eleget látok ahhoz, hogy kedvem támadjon a saját életemért imádkozni.
- Kipróbálod? - öntudatlanul hallom meg a saját, kicsit félszeg hangom, és mikor ez tudatosul is bennem, érdeklődve pillantok rá. Nem, a hegedűt nem nyújtom neki egyenlőre, sokkal értékesebb annál, hogy valaki összetörje a szemem láttára.

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Bárcsak ne lett volna vége, bárcsak szemet hunytam volna az engem vizslató tekintet felett. A francba a kíváncsi természetemmel. Annyiszor hallottam már, hogy egyszer az lesz a vesztem, mindig csak szemet hunytam felette, vagy nevettem... sokat nevettem sok minden és még fogok is, tudom. Attól, hogy most vasmarokkal szorít a félelem, és nem hajlandó elengedni, még nem fogja rám nyomni a bélyegét, nem hagyom. Ó, könyörgöm, hányszor éreztem már ezt, vagyis... valami hasonlót. Ez a félelem más, ez nem az, amikor pókot látok, és tudom, én eltaposhatom és megszűnik, sem az, mikor a mumus vetíti ki rám a legnagyobb félelem, és mégis letudom egy varázsigével, majd úszok az érzésben, abban a mármorító érzésben, amit sikernek hívnak, és nekem csak csekélyke jut belőle, mégis... mikor megtapasztalom... az az emlék bőven elég ahhoz, hogy egy patrónust idézzek. Gondolom én, merthogy azt még nem szabad, nincs elég erőm, sem kitartásom, sem a korom nem annyi, hogy képes legyek rá, olyan mértékű szabályszegésre meg nem merek vetemedni.
Ez a félelem más, ez a felélem olyan, hogy attól nem hogy mozdulni, gondolkodni, vagy levegőt venni se merek. Ez a félelem bekúszik minden porcikám közé, és szép lassan fog felemészteni, ha nem teszek valamit.
De nem tudok, az agyam nem reagál, az izmaim nem tűnnek úgy, hogy óhajtanak behódolni nekem, így a futással hiába is próbálkoznék. Csak állok itt mereven, tekintetemet hol a csuklyás alak közt, hol a halott közt járatva, és serényen próbálom nem a sajátom képzelni a hiányzó fej helyére. Sírnék, kiabálnék, könyörögnék, mégse megy, csak nézek pislogás nélkül, hatalmas, ártatlan szemekkel, pedig jelen pillanatban a világ összes vétkét magamra vállalnám, ha tudnám, azok beismerése megszünteti ezt az állapotot.
Mégis kicsúszik a számon egyetlen szó, ami.. ami mégha nem is teljesen, csupán egyetlen apró fuvallatként is, de jelét adja annak, hogy az idő nem állt meg, és nem olvadt minden össze, ebbe a képtelen és teljesen félelmetes valóságba.
Nyelek egyet, ahogy a másik közelebb lép, nem akarok a szemébe nézni, csak a saját, ijedt ábrázatom látom bennük, és ez még ijesztőbb, mintha a színtiszta gyűlöletet, vagy haragot sugározná a tekintete, akkor legalább tudnám, mire számítsak. Ez az üresség, ami fiú szemeiben játszik, borzasztóbb bárminél, mintha... mintha nem is élne, nem is ember lenne, a tény, hogy egy fejet szorongat, pedig csak igazolja ezt, és én mégse tudok tenni semmit, még csak azt se, mit tehetnék.
Elveszi a hegedűm, olyan könnyen szakítja ki a kezeim közül, hogy förtelmesen érzem magam tőle. Az az életem, semmi más nem számít azon az aprócska tárgyon kívül, mégis... még csak harcolni se kezdek érte, nem merek... szörnyű ember vagyok.
De mikor visszaadja, a szemeimben a fény megcsillan, és olyan erősen szorítom meg, hogy abba belefehérednek az ujjaim, a kérést, vagy jobban mondva, parancsot hallva, pedig engedelmesen biccentek, és behunyva a szemem, úgy játszok, mint még soha.
Nem a félelelmtől, nem attól, mert tudom, valaki minden egyes hangra gondosan figyel, egyedül az érzés hajt, hogy lehet ez lesz az utolsó játékom, annak pedig a legszebbnek kell lennie. Szebbnek annál, amit bárki hallhat bármikor, és igen, azt akarom, ha a csuklyás idegen meg is öl, ez a dallam kísértse tovább, hogy szép lassan eméssze fel, marcangolja szét belül, vagy kergesse őrülötbe. Ha megöl, bélyegezze is meg, vésse az eszébe, egy ártatlant ölt meg, akinek a legnagyobb hibája az volt, hogy rosszkor volt, rossz helyen. Azt akarom, hogy sose tudjon nyugton aludni, hogy a kósza dallam még álmában is kísértse, hogy ne tudja elfeledni. Nyomot akarok hagyni, mindig is erre vágytam, arra, ha egyszer meghalok, ne felejtsenek el, a különbség annyi, hogy más hasonszőrűvel ellentétben, én tenni is merek érte.
Ahogy az utolsó akkordot is lejátszom, lassan emelem a hangszert magam mellé, kinyitva a szemeim, pedig le nem veszem azokat a fiúról, és csak várok... mást nem tehetek.

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Igazából, nem tudom, mit ártottam én a fiúnak, hisz sose láttam egészen idáig. Nem is bánom, hogy őszinte legyek, csak... csak sajnálom őt. Pedig nincs rá okom, azt mondják, az ilyen embereket nem szabad, arra bezzeg soha senki nem gondol, hogy ők se voltak ilyenek. Biztos nagyon szenvedett valami miatt, ezért határozott úgy, hogy könnyebb búcsút mondani mindennek, ami valaha ő volt.
- Nem helyes, amit teszel.... gyáva vagy - közlöm a véleményem egyenesen a kihalt szemekbe nézve. Nem érdekel, hogy kapni fogok ezért, már úgyis kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy ez lesz az utolsó napom, viszont szemen köpném saját magam, ha meghunyászkodva tennék eleget minden kérésének. Nem vagyok az a fajta. Persze meg tudom állapítani, mi számít még bátorságnak, és mi már őrültségnek, most épp a kettő között stangálok valahol.
És igen, gyávának tartom, mert a könnyebb utat választatotta. Átavanzsálni egy lelketlen szörnyeteggé, kiírtani mindent magadból, csak, hogy.... ne fájjon? Mi ez, ha nem gyávaság? Nekem is fájt... sokszor rengetegszer. Nem álltam meg könnyek nélkül, mikor valaki sárvérűnek nevezett, sem azt, hogy pont emiatt olyan atrocitások értek, amik bárkit tönkretettek volna, de nem... én felkeltem, és bemutattam nekik. Nem, nem szomjazok bosszúra, nem szándékozom visszaadni azt, amit kaptam, sose alacsonyodnék le arra a szintre. Nem, én a képükbe vigyorgok nap, mint nap, az jobban idegesíti őket, mintha bosszút forralnék.
Aztán játszani kezdek, de még saját magam is meglepődök azon, milyen tisztán, milyen erővel kelnek szárnyra a hangok. Elkönyvelem, hogy a saját magamnak tett ígéretem tényleg betartottam, hisz így még sose sikerült játszanom, ilyen tisztán, ilyen lélekszaggatóan, kár, hogy nem fogom tudni elmesélni ezt senkinek.
A dal végeztével meg csak nézek a halott szemekbe, és várok. Az arcom merev, de ugyanolyan ártatlan, csak épp mosoly nem játszik rajta, szemeim is ártatlanul vizslatják, mutatva neki, hogy tehet bármit, én nem fogom viszonozni, nem tudnám, hisz erőm fele akkora sincs, mint az övé.
Lök rajtam egyet, mire megtántorodok, el is esek, de mint már oly sokszor, most is felkelek. Szemeim megtelnek elszántsággal, és mérhetetlen szomorúsággal is. Nem értem, miért teszi, hisz... hisz tényleg nem tettem semmit.
- Nem - nyelek egy nagyot, ahogy kissé elé szaladok, hogy szembe fordulhassak vele. Veszek egy mély levegőt, nyugalmat erőltetek magamra, hisz veszteni nem veszthetek semmit.
- Nem - elszántabban, keményebben, bátrabban ejtem ki mégegyszer az egyetlen szót, amivel akár a végrendeletem is aláírhattam, de nem érdekel. Megölhet, kínozhat, amíg rá nem un, de a büszkeségemből nem engedek, azt meg nem hagyom, hogy bárki úgy bánjon velem, mint egy házimanóval. Sárvér ide, vagy oda, vagyok annyira értékes - ha másban nem is, a magam szemében biztos -, hogy egy ilyen megaláztatást, ne tűrjek szép csendben, még akkor sem, ha az lenne a helyes.

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Miért nem tudom még idejében befogni? Tényleg meg kell már tanulnom, hogy a véleményem tartsam meg magamnak, de nehéz... piszkosul nehéz.
- Miattad lesz romlott a világ... miattatok - mutatok rá hitetlenül. Nekem ő ne papoljon, mikor nemrég egy fej volt a kezében, nem vagyok ostoba, még ha nem is látszik, szép lassan összeáll az a kép, és kezdek rájönni, hogy a mesék azokról a halálfalókról, vagy mikről nem tlejesen alaptalanok.
- Mit ártott az a férfi, ha? Ő is sárvérű volt? Nem felelt meg az elvárásaidnak, nem passzolt abba a tökéletes képbe, amit ti elképzeltetek magatoknak? - rázom meg a fejem, még a könnyeim is kicsordulnak, de gyorsan letörlöm őket. Tudom, hogy egyszer majd én is így végzem, ha nem tesznek valamit, mégse félek. Minek tölteném rettegésben a napjaim, ha egyszer úgyse tudom elkerülni azt, ami rám vár? Akkor inkább élek úgy, hogy kihasználok minden ölembe hulló lehetőséget, nehogy egyszer is meg kelljen bánnom, hogy nem tettem meg valamit.
Nem felelek a kérdésre, nem adom alá a lovat, csak nézek a szemébe. Az enyémben nincs félelem, már nincs, nem félek, nem tudok félni, nem is akarok. Büszkébb vagyok annál, hogy megadjam neki az örömöt, ha már meg kell halnom, legalább bátran tegyem, nem? Hűen a házhoz, ahová a süveg osztott be. Persze a hősködés se az én asztalom, sose voltak világmegváltó terveim.
- Én... én már láttalak - suttogom magam elé zavartan, ugyanakkor döbbenten. Szép lassan ugrik be minden, ahogy Theo megmutatja a merengőt, ahogy kihalászik egy emléket, ahogy beteszi az üstbe. Aztán érzés, mikor magába szippant. Amikor a kviddicspályán találom magam, ahogy a fiú hullik le, ahogy a másikat alig tudják visszatartani... és az az arc. Az az arc, mai most néz vissza rám, de szemeiből minden érzelem kihalt.
Lehet, hogy Theo akkor csak azért mutatta meg azt az emléket, hogy lebeszéljen engem arról, hogy jelentkezzek hajtónak, az érzés viszont mellbe vág. Akkor is kirázott a hideg, most minden izmom megfeszíti, és döbbenten meredek magam elé.
- A testvéred volt? - kérdem halkan, magam elé meredve. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez nem tesz jó az amúgyis ingatag kapcsolatunknak, de én Bia vagyok, erre még akkor se tudnék rácáfolni, ha kötél lenne a nyakamon, nyaklánc helyett, nem tudnék nem önmagam lenni, és talán ez a legnagyobb hibám.
Legközelebb már csak akkor kapok észbe, mikor megint hajít rajtam egyet, felnyögök, ahogy megtapintva a halántékom, érzem, valami meleg folyik. Hátratekintek, látom a követ, látom rajta azt a pár csepp vörös valamit, aminek beazonosításához nincs szükségem orvosi diplomára.
- Nem félek tőled, már nem... az olyanok nem tudnak bennem félelmet kelteni, akik menekülnek a múltjuk elől, ahelyett, hogy szembe néznének vele.... nem félek tőled... Aaron - könnyes szemeim még akkor is határozottan néznek a szemébe, mikor már a számat kell összepréselnem, hogy ne zokogjak fel a fájdalomtól, nem.. nem fogok, nem adom meg neki azt az örömöt.

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Igazából, teljesen meglepődök azon, hogy még mindig életben vagyok, és aránylag egyben is. Persze nem kezdek el öröm sikongatni, ujjongni, ki tudja, mi lesz még ennek a vége.
 - Fogadd el... naná, azt a legkönyebb, beletörődni mindenbe... bocs, engem nem abból a fából faragtak, nem ismerem ezt a szót, sem azt, milyen feladni - vonok vállat, le nem véve a szemem róla. Miért fogadnám el, miért kéne nekem beletörődnöm bármibe is? Csak mert ez a könnyebbik út? Az gyáváknak való, szerencsére, a sárvérem mellé hatalmas akaraterő is társult, így egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan alkalom volt, mikor én bármit is feladtam.
- Undorító vagy - ezt is a képébe vágom, azon már rég túl vagyunk, hogy azt latolgassam, mikor sértem meg. De legalább őszinte vagyok, még akkor is, ha konkrétan a saját életemmel játszok, ha meg akar ölni, úgyse tudnék mit tenni ellene, nem?
Látom, hogy átléptem mégegy határt, szinte már a saját bőrömön érzem, ahogy őt átjárja a düh, és kicsit kellemetlenül is érzem magam amiatt, hogy olyasmibe tapintottam bele, amihez igazából nem sok közöm van.
Vártalanul se ér, hogy újabb támadás ér, csak felnyögök, mikor a fa tözsének vág, kiáltásra nem futja. A fájdalom belém nyilal, ma már sokadszorra, és érzem, már olyan gyenge vagyok, ha nem tartana, biztos a lábai elé hullanék.
- Nem a te hibád... tudta, mit vállal azzal, hogy beáll a csapatba... nem... a... te... hibád - akadozva nyögöm ki, a szemekbe nézve. Ez az egyetlen, amit mondani tudok neki, de ez legalább igaz. A bátya vélhetően tudta, mire vállalkozik, már ha nem tartozott azon hülyék közé, akik csak azért küzdötték be magukat a csapatba, hogy feljebb kússzanak a "menők" listáján, én is ezért táncoltam vissza, tisztában vagyok a saját határaimmal, annyit nem ért meg egy meccs, hogy feltegyem rá az életem, vagy épp a végtagjaim.
- Akkor miért nem teszed? Hisz láthatod, elég lenne pár szó... pár jól összerakott mondat, és őrületbe tudnálak kergetni a múltaddal, még csak pálcát se kell rántanom hozzá... de.. de én nem vagyok ilyen - burkoltan bár, de biztosítom róla, hogy amit tudok, nem fogom felhasználni ellene, nem vagyok olyan féreg, mint diáktársaim többsége, és amúgyis... az ő élete, neki kell szembe éznie vele, vagy épp menekülni előle, ahogy azt most teszi.
- Na, látod... most ismerted el, hogy te is az vagy. Elrejtőzől... mégha a saját múltad elől is, de te is gyenge vagy... nem érzed képmutatónak magad, hogy ilyeneket mondasz? - kérdezek rá, csevegő módon, mégha valahol sejtem is, ezzel megint csak fel fogom húzni. Az igazság olykor fáj, jobban, mint bármi a világon.
- Szerinted, a testvéred örülne, ha látná, mi lett belőled? Ha szeretted, ha tényleg jelentett neked valamit, tudnád, hogy csak az ő emlékét gyalázod meg azzal, hogy ilyen vagy - én legalább is így látom, még itt, ebben a világban is próbálok úgy viselkedni, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, hogy ne kelljen a homokba dugniuk a fejüket, csak mert a lányuk vagyok, pedig esélyes... sose lesznek ennek a világnak a részei.
- Sajnálom, nem vagyunk beszélő viszonyba... ő más körökben mozog, így mást kell találnod, aki baglyot játszik - én? Beszélni... Evansel? Még akkor sem, ha bőröm nyúzzák. Az ideglelés tud kergetni tőlük, bár bizonyára bennem van hiba, csak mert nem nézem áhítattal minden egyes lépésüket, és nem fő életcélom észrevetetni magam velük...

A félelem csak egy érzés.

Cselekednünk kell, még akkor is, ha félünk, hiszen így erősíthetjük meg a bátorságunkat.

Nem, soha nem fogom megérteni, hogy vetemedhet valaki olyasmire, hogy... hogy ilyen legyen. Véleményem szerint semmi nem lehet elég rossz...kilátástalan talán, de.. de mindig van egy halvány reménysugár, amibe lehet kaposzkodni, csak meg kell látni. Aláírom, olykor nehéz, olykor én is nehezen találom meg, de a világért se hagynám, hogy egyszer az én saját arcom köszönjön így vissza rám.
Mindig kimondom, amit gondolok, és tudom, hogy egyszer emiatt nagyon meg fogom járni, de hogy őszinte legyek, nem érdekel túlzottan, ha valaki nem viseli el az igazságot, vagy az én szerény véleményem, az már az ő baja, a kezébe van adva a lehetőség, hogy megingasson benne, hogy megmutassa, én is tévedhetek, de ha hisztiszve puffog, vagy épp lepereg róla, azzal sem tudok mit kezdeni, hát Istenem.
- Persze, keress csak bűnbakot, attól biztos jobb lesz - biccentek, hisz valahol mélyen sejtem én, hogy ez a könnyebbik út. Nem vagyok ám akkora hülye, mint aminek mások látnak, csak hát... sok diáktársammal ellentétben, én nem állok neki ezt bizonygatni. Higgyen azt mindenki, aki akar, könyveljen el, aminek akar, én attól még nyugodtan fogok aludni, hisz tudom, azok akik fontosak nekem, látják azt, mait sokan mások nem akarnak észrevenni, hogy milyen indíttatásból... ki tudja.
Már nem zavar, ahogy rám néz, bár még mindig megremeg a gyomrom egy kicsit, le tudom küzdeni. Hát nem szép, mire nem képes egy kis idő is? Csak ennyi kell, hogy idomulni tudj másokhoz, ha akarsz.
- Ez egy hülye felfogás, de a te dolgod - vonom meg a vállam, mert egyszerűen nem hiszem azt, hogy valakinek már születése óta megvan írva, hogy egyszer majd egy irdatlan seggfej lesz, aki csak azért veszi el mások életét, mert.... miért is? Komolyan, milyen oknak kell lenni ahhoz, hogy az ember mindenhatónak képzelve magát, rendelkezzen mások élete felett? Ez undorító, dühítő és teljességgel elfogadhtatlan számomra, de a világ kegyetlen, és nekem ideje lenne belátni, hogy igenis... vannak ilyen személyek, nem hiába kéne a homokba dugnom a fejem. Talán.. talán egyszer meg is tanulom, hogy kell.
- Siránkoznék? Én? - kerekednek el a szemeim. Pedig most pont nem is, lenne nem egy válogatott sértésem, amit a fejéhez vághatnék, csak mert neki köszönhetően fájdalom nyilal mindenembe, sanyargathatnám magam azzal, hogy persze, engem könnyű, mert én csak gyenge vagyok, meg nő.. mégse teszem, nem siránkozom.
- Ó, szóval még nem vagy dühös - vonom le a következtetést, annyi eszem meg nekem is van, hogy belássam, tényleg nem akarom tudni, milyen az, mikor tényleg ellepi agyát a vörös köd.
Ahogy az enyémmel teszi, mihelyst behúz egyet. Az adrenalin a vérembe szökik, talán azért is nem érzem már egyből a fájdalmat, vagy mégis, csak összeolvad a többivel. Mindenesetre, most az én szemeim szórnak szikrát, és olyat teszek, mint még soha.
- Incarcerandus - utálom, gyűlölöm magam akkor, mikor pálcát rántok, hát még, mikor meg is kötözöm vele Sethet - már ha sikerül -, de a dühöm nagyobb. Én tényleg tűrök.. sok mindent tűrök, ami talán látható is, de... de van egy pont, mindig van egy pont, amit, ha valakinek sikerül is átlépnie, nos... a végeredmény ez.
- Majd szólj, ha lenyugodtál - tapogatom meg szabad kezemmel az arcom. Hirtelen kismillió átok jut eszembe, amit olvastam, vagy épp az idősebbektől sajátítottam el, mégis csak megrázom a fejem, mert nem, én képtelen vagyok rá, soha nem lennék olyan, mint ő.