1977 novembere. Jelenleg Lily titkos párbajszakkört szervez. Kezdenek kiderülni, hogy kik is a kémek az iskolában, így még fontosabb hogy a diákok megtudják védeni magukat. A halálfalók kezdenek mindenhova beszivárogni, egyre több ember tűnik el, vagy viselkedik furcsán.Tovább...
Jelenleg nincs kaland.
Eddigi legjobb The Marauder's videó. Vajon a mi folytatásunk is lesz... Második legjobb videóFigyelem:Itt minden anyag a mi kezünk munkája! A történetszálat, a karakterek leírását mi fejlesztettük ki. A KÉPEK, KÓDOK amik az oldalon találhatóak mind sajátok (amik esetleg nem azoknál fel van tüntetve a készítő!). Ezeket felhasználni más oldalon TILOS, ÉS LOPÁSNAK SZÁMÍT!
Ki jöttem a temetőbe egy sírhoz. Édesanyámtól mikor eljöttem. Elhaladtam egy sír mellett Whitford testvérekénél. Velük együtt kezdtem az iskolát. Mindkettőjüket ismertem és mindketten hallottak. Megálltam a sírjuk előtt. Milyen furcsa a szüleiknek biztos fáj a fiaik elvesztése. Elővettem a pálcámat és egy-egy szál kis virágot varázsoltam a Whitford fiúk sírjára. Kedveltem őket. Az idősebbik nagyon jól kviddicsezett szörnyű, ami vele történt és utána Sethet is elvesztette az évfolyamunk. Olyan rég volt. Most meg végzősök vagyunk. Ezt ők nem élték meg. Mindkettőjükkel egész jó kapcsolatban voltam emlékeim szerint. ~A halál legtöbbször hirtelen éri az embert? Miért kell hirtelen meghalniuk a szeretteinknek? Miért ilyen fájdalmas ha elveszítünk valakit?~ Újra eljöttek a gondolatok amelyek anyámnál. Fiatalok voltak. Én nem akarok fiatalon meghalni. Nem tudom miért, de el könnyek gyűltek a szemembe, ahogy ott állam a sír felett. Szép emlékek törtek elő belőlem Whitfordról és öcséről is. ~Bár itt lennének velünk ők is.~
||
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Seth & Alice Vas. 12 Okt. 2014 - 16:10
Alice & Seth
A Amikor nincs meló, akkor egyetemesen unom szarrá az arcomat. Annál jobb szórakozás nincs a magamfajtának, mint az erdőt járni, kiismerni az újdonsült otthonunkat körülvevő területet és egyre messzebbre menni, egyre pofátlanabb sugárban "körbehugyozni" a Roxfort területét. A mesteremet a kölykök idegesítik odabent, nekem pedig elvileg várakozó ponton kellene, hogy legyek, hogy Rex hozni tudja számomra a parancsot. De visszatérve a dolgokhoz, elhagytam a birtokot és elindultam, hogy unalmamat szétlebbentsem, max kapok megint egy alapos fejmosást Aidentől, hogy megyek a saját fejem után…de ahová most megyek, azt megértheti ő is.
A csuklyám mindig a fejemen lézeng, ahogy rajtam a megszokott hosszú fekete bőrkabát. A mesterem mindig mondta, hogy ne kószáljak el, vigyem Rexet is, de most a kis dög nélkül mentem Godric’s –ba, ami a beszerzések terén sokkal jobb, mint más helyek. Végig az utcákon, majd lefordultam egy kis parkos területre, ami egyenesen a Graveyard temetőbe nyílott. 3 éve már, milyen hosszú idő. Csak fél füllel halottam, hogy itt temettek el minket, de nem számítottam arra, hogy igazak is lesznek. De miért nem vittek haza a Whitford birtokra minket? Ez sértő. A csuklyámat még jobban a fejembe húztam és szememmel a sírokat kémleltem, mivel fogalmam sincs hol az - az átkozott sír. A világ végére ásták meg azt a szart? Megpillantok egy ismeretlent a távolban egy sir előtt, ami a többi sir halmaztól távolabb esik. A lépteim oda vittek és megálltam a törpe csaj mellett a 190 cm-es magasságommal, kicsit félrelökve őt onnan a lendülettel és elolvastam a feliratot. „Aaron Lazarus Whitford és Seth Whitford nyughelye…” Megvagy! Eresztettem egy félmosolyt a cél megtalálásához, majd fél térdre ereszkedtem a sír előtt és a száraz leveleket lekotortam róla. Kíváncsi vagyok, anyámék hányszor látogatnak el ide? A szülinapunkkor legalább megteszik? - Mit akarsz itt?! – kérdezem félvállról a hátam mögött álló kis csajt, miközben felállok, egy pillanat alatt hatalmasodtam fölé. Hangomban semmi kedvesség sincsen, hiszen miért is lenne? El kellene pusztítanom és meglenne a nyughelye is. Szenvedni sem kellene az idecipelésével. - Ismerted az itt nyugvó ikreket? – érdeklődöm a feliratot figyelve, mivel akárhogyan is töröm fel az emlékeket elmém legmélyebbről, nem tudom ki ez és hogy hová is tegyem.
Hatalmasat sóhajtok ép indulni szeretnék. Még egy utolsó pillantást a sírra. Mikor meg jelenik egy magas fiatal férfi és a sír és közém áll. Egy sötét alak csuklyáját az arcába húzza. Zárkózott személy állapítottam meg. Nem ijedtem meg tőle találkoztam sokkal rosszabbal is a temetőben. Durván szól hozzám nem is válaszolok az első kérdésére. Köztemető és nem magántemető. Bárki bejöhet ide és az idegen is meg tudja válaszolni, hogy miért vagyok itt. Komoly arcvonással figyelem a férfit. - Igen ismertem őket azt. Nagyon kedvesek voltak. Mindketten a oda jártak, ahova én is. Egy házba voltam velük, annak idején. Kedveltem őket főleg az idősebbiket.- Válaszoltam csendesen és nyugodt hangon az idegennek. Közben mellé léptem, hogy én is lássam a sírt. - Te ismerted őket?- Kérdeztem meg fel nézve a csuklyás srácra. Nem tudtam ki lehet talán egy régi barátjuk a srácoknak egy rokon vagy csak úgy ide jött és meg látott engem itt és beszélgetni szeretne valakivel. Nem láttam még eddig itt. Pedig itt élek már tizenkét éve már talán, Anyu halála óta. ~Nem idevalósi.~ Biztos voltam benne. Hangja ismerős volt egy kicsit, de nem tudtam honnan. Most mégis el bizonytalanodtam.~Mégis lehet. hogy itt lakik.~ -Godric's hollowi vagy?- tettem hozzá még a másik kérdéshez. Valahogy sejtettem hogy nem, de a biztonság kedvért megkérdeztem. Kezem zsebre dugva a pálcát szorongattam még mindig amivel a két kis virágot varázsoltam a sírra. Hideg szél fújt így összehúztam magam, hogy ne fázzak annyira, de így is át fújt rajtam és megéreztem a hideget. Kíváncsi voltam a mellettem lévő fiatal férfire. Egy magába zárkózó alakot láttam, aki régi osztálytársaim sírja mellett állt.
Nem mintha siratnám az egészet, távol áll tőlem minden ilyesféle emocionális szarság. A nagyobb legyűri a kisebbet, húzzon hát el Isten hírével, de a sok felesleges rizsázást hagyja ki. Úgysem tud rám hatni velük, papírom van róla, hogy nem létező a bűntudatom. Sosem vallanám be, még magamnak sem, hogy igaza van. Nem érdekel, hogy a bátyámat jobban tisztelték és szerették, de mégis… De még mindig inkább vállalom, hogy túlzottan nagy zajt csapjak a semmiért, mint azt, hogy suttogva bevalljam, ami tudat alatt mindig is ott motoszkált bennem, bennünk, de mi voltunk olyan rohadtak és ejtettük az egészet lényünk egy mocskos, mély zugába. Rajtunk kívül mindenki sejtette tán, kinek közelebbről volt szerencséje ismerni minket: idő kérdése csupán, hogy tükörkép-jellemünk mikor válik zavaróvá a magunk számára is. Ismertem e őket? Erre mi volna a megfelelő válasz, de most tényleg? - Talán! - nyugtázom ennyivel a helyzetet, arcom pókerasztal mellett is közönségdíjas lenne. Én nem ítélkezek, tényleg nem! Kinek a pap, kinek a... szektás kislányok, vagy tudja az ördög, mi jár még nappal a temetőben. Végtére is ez annyira nem érdekes jelen pillanatban, hogy ihaj.
A szakma rejtelmei vonzottak igazán, én inkább az a róka típus vagyok, aki a kertek alatt kísért véres álmokat hozva magával. Újabb kérdéssel hozakodott elő, magyarázattal viszont nem voltam köteles szolgálni neki. Tekintetem meg se rezzen, barna pillantásom morcos, őszintén kialvatlan. Éreztem én, hogy egyszerűbb lenne megölni őt kapásból, de ha már önként és dalolva tévedt a kerítésen túlra és hallhatóan beszédképes is a drága tündérbogár, hát miért ne beszéltetnénk még kicsit előtte? Aztán a történet vége úgy is ugyan az, csak némi kerülővel. Ehhez mondjuk tényleg hatalmas ösztönző erő kell. Tartásomban, viselkedésemben nincs semmi fenyegető, megteszi azt a lényem, kisugárzásom helyette. Na meg az ő bizonytalansága is biztosan érdekes képeket szülhet most rólam, amik talán... Mondanám, hogy nem kenyerem a céltalan mészárlás, de elhinné nekem bárki is jelen helyzetben? Na ugye, hogy nem! Hát ez... bájos. Még a végén eszembe jut, hogy akár meg is tarthatnám. Hazavinném, még akár hasznot is hozna. Na de... megteszem, amit megkövetel a szakma árnyas oldala. - Ha ennyire vágyod a halált, rajtam nem fog múlni, beállhatsz a sorba a többi után... de előre is tolakodhatsz, csak rajtad áll, mennyit ér neked a tetves életed. – ciccentem oda neki, még mindig a sírt bámultam, nem a megfontoltság vezérel, nem gondolkozok a hogyanon, a miérten pedig főleg nem! Inkább egyfajta elborult, derült élvezet rángat. A gyermeklányhús egyébként is ínyenc falat, nem rakódott még rá az élet súlya, a világ ezernyi mocskos szarsága. Félelme átjár, s valami perverz örömmel tölt el, hogy még azt is megértem ily módon, aki szót nem ismer még. Érdekesnek tartom, hogy érzi, pontosan érzi a közelgő veszélyt, a halált, amit magammal hozok és aminek vérgőzös mámora lassan a temetőből is kitalál. Nem is céltalanul pattant ki a zseniális ötlet a fejemből, hogy meg kellene őt most ölnöm, levezetnem mindent rajta egyben, de ezt nem fogom a csajjal beszédben megosztani, a tettek ennél sokkal jobbak. Gyorsan túl tudok lépni azon, hogy majdnem aprólékká robbantottak az imént a társaim... Mintha napokkal ez előtt lett volna, máris az új cél, a terv éltet, melynek részleteit igyekszem fejben kisakkozni, kifelé nem mutatva ennek jelét sem. Utálom az ilyet, most vadászhatom le egyesével ezeket! Miért nem tudnak beletörődni a dolgokba és tisztességgel megdögölni, he? A lány felé fordulok, tekintetem őt figyeli, minden egyes mozzanatait, rezdüléseit.
Nagyon elzárkózott a sötét alak. A válaszán nem lepődöm meg. De amit utána mondott azon igen. Először nem tudtam mit szólni. ~Még hogy a halál után vágyom? Nem. Soha nem halnék meg önszántamból. Én a küzdő és túlélő típus vagyok. Szívesen megölne?~ Az egész rossz fényt vetett az idegenre. Kezemben a pálcát erősen markoltam. Majd végül lassan és halkan távolabb léptem tőle. Felborzolt idegekkel szólaltam meg. - Engem te nem tudnál megölni ahhoz nagy tudás kell és tapasztalat, hogy megölj.- Próbáltam magabiztos lenni. -Túl fiatal vagyok a halálhoz. Ki vagy te? Te is egy halálfaló?- Láttam a szemében valami vérszomjat olyat, amit anyám támadóiban is láttam hirtelen meg dermedt a vérem. Félelem járta át a szívemet. ~Nem fogom apámat magára hagyni, nem fog megölni ez gyilkos alak~ Anyámra gondolva és apára valami nyugalom töltött el, és éreztem az adrenalin szintem a magasságokban volt. Nyugalom, pont erre volt szükségem a feszült figyelemmel. ~Gondolkodj előre, Alice! Engem nem fog ma senki megölni.~ Többet tudtam, mint az átlag társaim. Nem. Nem bíztam el magam. Sosem bízom el magam. Egy halvány mosoly jelent meg arcomon. Bármit gondolhat ez a sötét alak rólam, de nem ismer engem. A legjobb auror leszek Európában, ha elvégzem a képzőt. Talán még a nagybátyámat is felül fogom múlni. Moody vér csörgedezik bennem. ~Kemény és strapa bíró vagyok.~ Felmértem a helyzetet látszott rajta ismeri a sötét mágiát és ránézésre tudtam melyik kezében használja a pálcáját. Feszülten néztem rá nem rezdült meg az arcom. Nem én fogok először támadni, hanem ő. Egy varázslat volt a fejemben. Melyet megidéztem, mert én így is, non-verbálisan. Van, aki nem képes elvégezni ilyenek, az ellenség tudta nélkül, de én igen. ~Protego maxima~ Éreztem, hogy sikerült. A varázslat hatott. Láthatatlan pajzsot felhúztam magam köré. Én éreztem, de hogy ő megérezte, hogy varázslatot használtam. Nem tudtam megállapítani róla. Lehet hogy idióta vagyok és elhopponálhatok. Miért nem tettem? Nem tudtam rá a választ. Talán szeretem egy kicsit a veszélyt és lehet, hogy vágyok a ... Ezt el kell felejtem. Most csak az ellen felem és én vagyok.
Nem foglalkoztam a felesleges szájtépéssel. Ez a dolgom, de Aiden nem örülne... blablabla... Hagyjuk már, hol érdekel ez most jelen pillanatban? Az sem lett volna opció - számomra -, ha minden bokor tudna most erről. Régen foglalkoztatott, ma már bele fáradtam, hogy egyetlen percet is eltöltsek ezzel. Akár csak gondolatként. Sokkal jobban felkeltette az érdeklődésemet a csaj, a beálló, süket csönd, ami már-már fojtogatóan borult ránk. Ez a kislány meg azon akad ki, hogy a temetőben fogom megölni! Haláli... Felröhögtem volna, annyira nevetséges volt az egész, hogy lassan már kínlódásnak kezdtem érezni. Meg is lepett volna, ha azonnal lelép. Természetesen nem. Ellenben egyből hepciáskodni kezdett, erősködni, fitogtatni a nem létező erejét. ... Persze, mihelyst ecsetelni kezdte, hogy végtére is miért ilyen zabos, akaratlanul is felrántottam az egyik szemöldökömet. - Szánalmas vagy. - nyögtem még ki, ahogy továbbra se mozdultam. Gyanítom azt hitte, hogy ez majd feszélyezni kezd.
Elvégre... izgalmas napoknak nézünk elébe, és bár kissé magas lehetne a parafaktor, egy cseppet se voltam beijedve. Egész vicces látvány volt, mondhatni kedvemre való, hogy spontán kicikizhessem az illetőt, na meg a helyzetet. Mégsem tettem. Nem szokásom, csak amennyire szükségét érzem. Most csak a felgyülemlett feszültséget jöttem levezetni. Ez nem az a nap, és lássuk be... egyébként sem vagyok épp a legmókásabb fizimiskámba. Hát merem remélni, hogy nem érdekli a szaros életem. Kicsit groteszk lenne, a helyzetünkre való tekintettel, ezt valljuk be. Mert, hogy volt már jó pár ilyen esetem. Valahogy mániákusan űzöm a "vadakat". Mostanság ez jó ideje elmaradt, és nem is bánom. Amúgy se tudtak meg rólam soha többet, mint amit engedtem. A levegőben egy kis vibrálást éreztem a félelme szagával. Nah, ez a nő vagy simán hibbant, vagy szívott valamit. Nem, nem tudok e kettő között - jelen pillanatban - határvonalat húzni. Azt hiszi, hogy az a védő varázslat megvédi, tőlem?! Gúnyos volnék? Áh, dehogy... Csak még mindig marha jól szórakozom. Igen... mert hát valljuk be, elég szánalmas volt, ahogy az erejét fitogtatta úgy, hogy én közben még csak meg se mozdultam. Mindenesetre egész jól elszórakoztatott még most is. A gondolatmenetre azért egy halovány mosoly csak felmászott a képemre, de ideje korán le is töröltem onnan. Már a gőz kiengedésére gondoltam, amivel tele volt a fejem... az agyam. Nem, nem éreztem a munkámat, a feladatomat megterhelőnek, félre értésbe ne essünk. Az baszta a csőrömet, hogy ilyen nyeszlett csirkével van dolgom! Csak mentem... céltalanul, mint aki bolyong, vagy eltévedt. Nem is igazán számított. Csak élveztem a csendet... a félelme egyedi illatát. Ezt pedig nem hagyhatom kicsusszanni a karmaim közül. Pálcám egy hirtelen mozdulattal a levegőbe emeltem, egyelőre csak az egyik sírra, amire egy Confringót szórtam és semmivé robbant. Nah ez fog a kis nyeszledékre is várni! Tekintetem izzott a vágytól, hogy megkínozhassam az ellenfelemnek épp nem mondható Griffendélest. - Lószart ismertél minket!- csúszott ki a számból alig halhatóan, hiszen ez az ami felbaszta korábban az agyam. Ez miatt csattantam el, ez miatt szakadt el az a bizonyos drót is. Egy újabb Confringó egy újabb sír törmeléke.
- Én szánalmas?- Ezzel felhúzott az idegen. -Miért lennék az? Nem érdekelt mit mond. Nem vagyok szánalmas. Mikor szét robbantotta a sírt, amire nem számítottam. Megijedtem egy pillanatra a robbanástól - Mit művelsz? Elment az eszed?- Kérdeztem meg nyugodt hangon. Nem húzhat fel jobban a srác. Nem féltem tőle. - Seth.- Mondtam ki halkan a bűvös nevet. ~Ez lehetetlen. De mégis itt van előttem és megakar ölni.~ A második Confringoja közben Seth mögé hopponálltam. Tíz méter volt köztünk. Ilyenkor szoktak megállítani a barátaim főleg Line. "Ne tedd ezt, hagyd rá!" De nincsenek itt, nem tudnak leállítani. ~Letudom győzni. Nem félek tőle.~ Erősítettem meg magamban az állításokat. ~Még hogy szánalmas vagyok ő szánalmas. Halottnak tetteti magát elmenekül maga elől és sötét dolgokat tesz, mint az apja.~ Ja, igen tudom. Hall az ember híreket vagyis inkább olvasok apa levelei közt. Ez az egyik hibám, hogy kíváncsian falom apum leveleit, ha nincs otthon. Egy Capitulatus és erős sóbálvány átkot repítenem felé. -Mit akarsz, Seth? Megijeszteni? Megölni? Mert az nem fog menni. Tűnj el, amíg szépen mondom neked.- Felemeltem a hangom csengett a hangom a sötét temetőben. Bármit is gondol Seth. Szerintem ő is rá jött, hogy nem az az ijedős lány vagyok, akit az iskolából ismert. ~Tudja egyáltalán, hogy ki vagyok?~ Lehet, hogy az iskolában ügye-fogyott senkinek tettem magam, mert nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Lily, James, Doe, Sirus és Marl és az évfolyamban vannak még jó páran, akik ezt elintézik helyettem és kíváncsi szemek középpontjában élnek, velem ellentétben. Seth csendes srác volt mindig is. Nem sokat tudtam róla, de a bátyáról Aaronról, igen. Sokat beszélgettem vele kedveltem őt. Nem szeretek ellenségeket gyűjteni, de rájöttem Seth rám úgy tekint mint az ellenségére, akit már halálraítélt. ~Megörült. Beleörült a testvére halálába.~ Még egy lefegyverző Capitulatus küldtem pontosan és jól meg irányzottan Seth felé.
|ł Music: hangulat||Note: Ice nem gyáva, kiáll Seth ellen
Mit művelek? Azok, akik a gyengéket támogatják, hogy befogadást és szeretetet nyerhessenek nem mások, mint a világ szégyenfoltjai. Azok, akik a gyengéket egyenrangú félként kezelik az erővel születettekkel, azok nem érdemelnek mást, mint halált. Egyszemélyes természeti katasztrófa vagyok. Megkaptam én ezt már Aidentől és még sok sok féregtől is, kik már alulról kaparják a koporsó falát. De ő fel ismert, ő más, őt nem könnyen lehet befolyásolni 1-2 halottal, elmondja mindenkinek találkozásunkat. Elhopponált mögém, megfordultam, hát igen… Az átlag nem ért semmit a világ dolgairól. Vannak erők, amelyeket az emberek nem ismernek el, félik. Ezen erők láthatatlanul közelítenek meg mindenkit, hol áldást, hol halált hagyva maguk után. Én magam egy oly erő birtokosává válhattam, amely segít, hogy erősebb lehessek bárkinél, erőt ad ahhoz, hogy megtisztítsam a világot az ilyen mocsoktól, a szeméttől. Nem lesz helye mocsoknak, gyávának és gyengéknek. Valóban szerettem volna már több ízben eltenni ezeket láb alól, és a következő alkalommal nem fogok gondolkodni a dolgon, mert már kurvára elegem van az ilyen elme roggyant kis faszokból, akik nem tudják, hol a helyük. Mindegy, nem fogom tovább hergelni magam a dolgon. Az se lepjen meg senkit, ha el fog durranni az agyam. Bár ez már rég megtörtént, 3 évvel ezelőtt, bátyám halálakor.
Nem fenyegetőztem, előbb-utóbb ölni fogok még, mert kurvára unom már a bűzüket, túl sokan és túl gyakran járnak erre, elegem van, és valahol pontot kell tenni az ügy végére. Ha unatkoznak, menjenek vidámparkba, vagy járjanak esőtáncot a hegycsúcson, leszarom, de ide ne jöjjenek. Ez itt Aaron nyughelye!!! Akkor és Ott tudatosult bennem, hogy az erős túlélhet mindent, az erős arra született, hogy a gyengéket uralhassa. Az erős képes ítélkezni mások felett. Az erős képes felülkerekedni bárkin. A gyengék és a gyávák a felelősek a világ elkorcsosulásának. Egy olyan világot kell teremteni, ahol nincs hely a gyengéknek. - Megfogok ölni... MINDENKIT!!!! - ordítottam el magam a végére, pálcám újra felemeltem, ő is felém szegezte, egyszerre szórtuk egymásra varázslatainkat. Ő egy Capitulatust, én pedig egy nagyobb erejű Confringot pontosan elé, a robbanás pedig hátra fogja taszítani őt, szorosan fogtam a pálcám, éreztem a varázsának erejét, pálcám feszült, de nem eresztettem. Felé kezdtem közelíteni, be a füstbe ami a robbanás okozott. - Gyenge vagy, hát eltaposlak, a földbe döngölve töröllek ki a létezésből.
Megőrült Seth és az őrültek a legelvetemültebbek. Ezt megtanultam édesanyámtól. A legtöbb már halálra ítélt, ha ölt. Sethen már látszott hogy nem először teszi. Ölt és kitudja mennyit. A lelkét darabolja és teszi tönkre. Sajnáltam őt. De egyszerre éreztem azt is hogy most nem menne az. Hogy legyőzzek egy ilyen örültet, aki minden határt túl lép, csak akkor ha én ölném meg őt. De én nem ölök meg senkit. A robbanás ereje hátra lökött. Füst volt körülöttem. Hallottam Seth hangját. Tudom arra várt hogy megszólaljak és elintézzen a füst felhőben. ~Nem vagyok gyenge. Sosem voltam az. Erős vagyok.~ Láttam meghalni anyámat, lehet hogy összetörtek engem akkor, mégis élek és nem őrültem bele az elvesztésébe. - Nem fogsz.- szóltam nyugodt hangon. Az utolsó pillanatban elhopponáltam előle. A temető más pontjába. Pontosan anyám sírja elé. Ez jutott eszembe. Volt időm felkészülni a következő támadására. A Sötét Nagyúr pont ilyen őrült embereket gyűjt maga köré. Lehet hogy Sethet is behálózta, ami még rosszabbul esett volna nekem. Valahol a az ösztöneim azt súgták, hogy mér rég az. Az öreg Whitfordról keringtek pletykák hogy sötét mágiát használ, és akkor Seth sem esett messze a fájától. Össze szedtem a gondolataimat, mert egy kicsit lesokkolt, ami most tudatosult bennem, hogy él a volt diáktársam. ~Seth Whitford, él. Őrült és Halálfaló. Nem küzdhetek meg ellene most.~ Nem akarom megölni csak ideiglenesen harcképtelenné tenném vagy megsebesíteném, hogy lássa nem egy olyan kis csaj vagyok, akivel könnyen elbánhat.
Sok mindenen kell gondolkoznom, ami persze már magában is meglehetősen fárasztó egy cselekedet. A lány csiripelése irritáló. És még csak nem is beszélgetünk. A támadásom betalált, beléptem a füstbe, ő pedig ismét hopponált. A varázserőm szabadon engedésével zavartam el a körém telepedő füstöt és fordultam a kislány felé.
Valahogy van egy olyan érzésem, hogy még nincs vége a bulinak. Mivel eleve én generáltam. Épp elég puskaporos a levegő, nem kellenek fölösleges bajkeverők. Néha azt kívánom, bárcsak a jövőbe láthatnék. A feszültség ugyanis vibrációt kelt még a csontjaimban is. Idegesít. Az egyik sírkő megnyikordult és remegni kezdett, mintha földrengés rázta volna meg, majd pedig szétrobbant. Nem bírta el a varázserőm. Ez vár az összes jóságos lényre e földön. Fájdalmat akarok okozni! Olyat, amit az elme sem bír már el józanul! Pálcám a lány felé emelkedik, egy súlyosabb átok hagyja el a szám. - Crució! – fájjon csak a torz lelke a gyönyörtől mely ez ad számára. Sikolya szenteltesse fel eme szent szaros temetőt. Most egészen „kedves”vagyok. Nem szegeztem rögtön pálcát a torkához, vagy rosszabb, nem beleztem ki – és kötöttem fel említett belső szerveivel a legközelebbi fára. Hát igen… szerencsés. - A ti mocskos hibáitokból olyan a világ amilyen...ráadásul Aaron haláláért is TI fogtok megfizetni!
A lábamba éreztem a fájdalmat, ahogy bele nyílalt és átáradt az egész testembe. Tudtam, hogy élvezné hogy sikítok a fájdalmamban és nem adtam meg ezt az élvezetet meg neki. ~Egy állat egy csótány, féreg, Seth.~ Önkéntelenül valami érzés elfogott engem ebben. Végül felsikítottam. A temetőben csak az én hangom visszhangzott. Ijesztően csengett. Gondolataim össze-vissza cikáztak. ~Valaki meg hallotta? Segítség. Túl élem... Erős vagyok. Aurorok. Támadás... Meghalt... Élni akarok. Nem adhatom fel. Kezemel erősen a markoltam a pálcámat a másik kezem a hideg földre támaszkodtam nem akartam véglegesen összerogyni és görnyedni. A cédruspálca... Erős. Tisznán lát. Hűséges...~ -ELÉÉG!- kiáltottam Seth felé. ~Potenciálisan félelmetes küzdőfél, aki minduntalan megijeszti azokat, akik gondolkodás nélkül kihívták őket...~ A cédruspálcámat felemeltem Seth felé irányítottam remegő kezemet. Térdre rogytam. Véget akartam valahogy vetni ennek a szenvedésnek. Valami olyat használtam, amit még soha. Ott lappangtak ezek a szavak bennem. Kiskorom óta. De nem tudtam mire jó. Soha sem használtam. Ki se mondtam egyszer se ezeket a szavakat. Anyám használta ez mikor megtámadtak minket az utolsók közt volt ez is a varázslatai közül. ~Prohibere circulus sanguinis~ A vérkeringést állítja meg pillanatokra nem jut se a kezedbe se a fejedbe friss vér nem kapsz levegőt, hiába szívsz be szádon orrodon bármit is. Elzsibbadnak a kezeid és lábaid. Ha erősebb a varázslat agykárosodása is lehet az embernek egyszer ölt is ilyen átok. Csak pár másodpercig tart. Azt hiszem az enyém a gyengék közzé tartozott abban a pillanatban. Csak remélni mertem, hogy lebénítja őt pár pillanatra és én össze szedhetem magam a földről. Vagy valaki segít rajtam. Valaki, aki meghallotta a sikolyomat. Erősen markoltam a pálcámat, mert ez volt az egyetlen eszköz, amivel küzdhettem Seth ellen. A fájdalom mondatta ki velem. -UTÁLLAK. - Ordítottam a sötét halálfaló felé.
A véráztatta föld... igazán otthonos. De vagy ő, vagy én... nem áll fel a padlóról többé. Energiám, varázserőm éhesen, vérre vágyó mohósággal leng körbe. Ezt támasztja alá a kicsorduló friss vér bódító illata is, mely tőlem származik és fogalmam sincs, hogyan és miként? De kit érdekel…. Hát fantasztikus... pedig istenemre mondom, megfordult a fejemben, hogy talán mégsem végzek vele, ha képes lesz elszórakoztatni! De nem… Ő Gyenge.
A Crució okozta fájdalomra fájdalommal teli sikoly szeli át a Temetőt. Lenéző pillantással meredtem rá, ahogy szenved. Pedig még csak a buli elején járunk. Bírja még ki a végéig, had szórakozzam már ki magam. Egy dühös kiáltás hagyja el száját. Csak feljebb emeltem a fejem, hogy még megvetőbb pillantással figyeljem. Ő is csak egy mocsok a többi közül, semmi több. Nem ér semmit. Ekkor egy ismeretlen- számomra ismeretlen- varázsszó hagyja el a száját, pálcám emelem az újabb támadásra, de ekkor… Fasza lesz, zsigereimben érzem. A pálcám a földön koppan, nem tudtam behajlítani az ujjaimat, elzsibbadtak. Torz, őrült vigyor szalad fájdalomtól ittas arcomra, mágiám egy pillanat alatt szabadul fel körém, ezzel megszüntetve ellenfelem őrült varázsát. Ám, kicsit homályos a látásom emiatt. Leszarom. A pálcámat felveszem és megindulok felé. Fejemben ugyan olyan közönyösen csengtek az ordításba torkollott szavai. - Senki se mondta, hogy szeretned kell. - ha sikerült fel állnia, meg álok és a pálcám felé szegezem egy újabb Crucióra, élvezem ahogy szenved, ráadásul a félelme finom falat. Ha még nem állt fel, megragadom a ruhájánál fogva- a nyaka felé- és egy rántással a levegőbe emelem magam elé az apró testet. Kezemmel lefogva a pálcát tartó kezét. Csak nyugodtan rúg kapálózhat, nem hat meg és nem is engedem el. Max kap egy ököllel való ütést az arcába, mint Lily esetében is.
Fájdalom. Szenvedés. Mi az oka ennek? Miért kell szenvednem? Utáltam. Gyűlöltem a fájdalmat és most is így történt. Seth volt az, aki okozta. Kegyetlen volt. Éreztem, hogy pillanatokra megszűnt az átka. Sajgott a testem minden egyes porcikája. ~Fel kell állnom és el kell tűnnöm.~ Megerőltettem izmaimat féltérdre emelkedtem. Majd hogy nem felálltam. Összeszedtem a gondolataimat. Elhopponáltam. Éreztem, hopponálás közben egy éles fájdalmat a karomba. Újabb találatot szenvedtem. A temető utcához közeli bejáratánál voltam. Előre estem az érekésnél térdeimre esve. Mely a jeges földdel való találkozásnál megfájdult. Felkiáltottam a Crucio és az esés követő fájdalom miatt egyaránt. Fogadni mertem, hogy pillanatokon belül itt lesz Seth is. ~Fel kell állnom. El kell tűnnöm innen.~ Megint feltápászkodtam a földről. Meggörnyedve a fájdalomtól kezeim a térdeimen voltak. Kifújtam a levegőt. Tekintettem abba az irányba fordult, ahol pár másodperce még Seth-tel voltam. Majd újabb helyváltoztatást hajtottam végre. Haza akartam kerülni... Skócia, Kirkwall Ki taccsoltam azt, amit ebédre ettem. Nem volt szép látvány. Soha nem történt velem ilyen, mikor hopponáltam. Most igen kifáradtam. Sajogtak a csontjaim. Kimerült voltam. Nem egy pitiáner bűnözővel volt dolgom, mint a nyáron, hanem egy keményebb ellenféllel. Körbe néztem. Mert hirtelen egy ismeretlen helyen éreztem magam. Jeges fuvallat csapta meg az arcomat egy ismerős illattal vegyülve. Felegyenesedtem majd körül néztem. ~Hol vagyok? Mit keresek itt? Egy sövény mögött?~ Felismertem a házakat. Skóciában Kirkwallban voltam. ~Nem, ezt nem értem. Nem ide akartam jönni. Haza akartam menni Godric's Hollowba a házunk elé és nem ide.~ Az első halálom helyszínére. Anyám halálának helyszínére. Folyni kezdtek a könnyeim. Összehúztam a kabátomat. Végül az utcára léptem. Majd a csendes utca közepére sétáltam. Seth visszatérte és crucioja miatt úgy éreztem megint meghaltam. A tizedik... Szerettem Sethet annak idején fájt mikor elveszítettük őt is. Aaronba pedig kicsiként beleszerettem, mert egy kiváló kviddicsező játékos volt. Térdre rogytam. Itt halt meg. Csendesen folytak a könnyeim. Nyolcadik halálom bátyám eltávolodása... Alice a jeges hideg Skócia szigeteinek szülötte. "Szeretlek, Alice. Mi a neved jelentése ezt kérdezted előbb ugye? Nemes a neved jelentése. Kevered össze a nevedet és játssz vele. Mit kapsz belőle? Celia, aminek a jelentése meny. Látod mennyi szép van benned? Tudod játék az életünk is míg kicsik vagyunk, amit játszani kell... Elfáradtál? Bírd ki csak pár utcányit sétálunk és otthon is vagyunk. Nagyon erős vagy, azt gondoltam nem bírod ki ezt a sétát. Ügyes vagy, én kis Liceom." Anyám szavai és utolsó órái jelentek meg előttem. Vihar készülődött kitörni bennem. Kavargottak bennem az érzelmek a hangulatok. Düh, elkeseredettség, öröm, fájdalom, szánalom, remény, gyűlölet, szomorúság, vidámság, önfeledtség, magány... Halk léptek közeledtek felém melyekből ki hallatszott, hogy sietősek és egy kicsit sántít is egyik lábára talán, mert csoszog az illető személy Majd előttem megáll. - Mit keresel itt?- förmedt rám egy mély dörmögő hang. Kinyitottam a sírástól duzzadt szemeimet és felpillantottam az idegen hang felé. Nem hittem a szememnek, pedig kellett volna. -Mit keresel itt? Mi történt veled?- kérdezte meg a kemény arcvonású férfi, anyám bátyja állt előttem. Nem tudtam meg szólani a pálcámat még mindig erősen fogtam. A crucio által okozott fájdalmak még nem múltak el. ~Túl éltem.~ Elájultam... "Nagyon erős vagy, én kis Alicem."
|ł Music: hangulat: hurricane||Note: Elmenekül Alice... Remélem ez így jó neked is.
A hozzászólást Alice Griffen összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. 18 Jún. 2015 - 13:53-kor.
Vendég Vendég
Tárgy: Re: Seth & Alice Vas. 9 Nov. 2014 - 11:11
Alice & Seth
Mindenki az ellenségem. Lily, Alice, Dumbledor. Az egész Roxfort. Ők azért, mert az ő hibájuk volt az, hogy Aaron meghalt. Szerette a kvidicsezést, engem is megakar tanítani. Őt sokan szerették. A lányok kedvence volt, profi volt abban, amit csinált. Kicsit féltékeny is voltam rá, de sose kívántam a halálát. De mégis itt hagyott. Egyedül a nagy világban. Három és fél éve már. Az egész világot az ellenségemként kezelem. A dühöm az eget veri, jelen pillanatban azért, mert a bátyám nyughelyét megzavarta egy Roxfortis. Őt csak én látogathatom meg. Egy gyilkos vagyok. Egy őrült, amelyet még nem látott világ. Senkinek sem hagyom, hogy elkapjon, sem azt, hogy Aaront a szájukra vegyék, vagy a mesterem nevét. Alice retteg, fájdalmai vannak. Gyűlöl, utál és a halálba kíván. Ez vár mindenkire. Nincs vissza út.
A lány elhopponált, éreztem a félelme hollétét, táplál és erősíti a dühömet. Megindulok, hogy örökre a földbe tiporjam. De eltűnik. Minden. Már nincs itt és a környéken se. Elmenekült. Megtorpantam. A tekintetem szikrákat szórt, megragadtam szorosabban a pálcám és egy hirtelen mozdulattal váltottam irányt és az összes sírt egyenlővé tettem a földdel. Füst felhő, csontok, fadarabok,betondarabok, tetemek maradványai. Az egész temető semmivé vált, de még mindig nem elégedtem meg ezzel. Felgyújtottam egy erős varázslattal a helyet, amely valamilyen oknál fogva berobbant. Az oldalamat valami hegyes szúrta át, nem törődtem vele, kiszedtem és eldobtam. Egy újabb robbanás. Hangok. Jajveszékelés. Sziréna hang. Démoni mosolyra húzom a szám és a füstben elnyel a mindenség. Engem senki sem fog elkapni. Nincs az az isten, aki el tudna kapni. Aaront a lelkem helyén őrzöm. Neki nem itt van a helye, mellettem kell lennie és látnia kell, mit teszek a világgal.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••• Words:Music:HangulatNote: Köszönöm a játékot!
by 
