James and Fabian

Fabian & James

sebre tett kézzel sétálok, összehúzva magam. A hűvös és nyirkos időben indokolt lenne ez a testtartás, de engem más is rákényszerít. Igazság szerint számos más dolog jár most a fejemben, és a hidegnek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy egyedül, szinte már az árnyékok közt járom a sötétedő utcákat egy olyan hétvégén, amikor a legtöbb diák valamelyik iskolatársával üti el az időt Roxmortsban. Én ugyanis mostanában kezdem egészen másképp érezni magam a roxfortosok körében, mint egykor, és ma nem vágyom igazán társaságra. Nem tudom még, mi ennek az oka. Talán nem is akarom eléggé kideríteni. Ötleteim vannak, de ahányszor megpróbálom ezeket közelebbről megvizsgálni, elmegy tőle a kedvem. Az utóbbi pár napban menekültem a barátaim elől, ingerült vagyok, és olyan dolgokkal foglalkozom, amivel egyébként nem szoktam. Például a továbbtanulással. Eddig nem nagyon gondolkoztam ilyesmin, csak a nyáron kezdett el megfogalmazódni bennem valami ezzel kapcsolatban, de egészen eddig nem gondoltam bele komolyabban. Mostanában viszont egyre többször veszem észre magamon, hogy azon merengek, mihez is kezdjek később. Később... Maga a jövő fogalma is olyasmi, ami csak mostanában kezd tudatosulni bennem, és ha ez önmagában nem lenne elég ijesztő számomra, akkor még azt is be kell vallanom, hogy kifejezetten érdekel a téma. Ez, és az ehhez hasonló, nyugtalanító, önellentmondásos, mégis komoly gondolatok vezettek el odáig, hogy a mai roxmortsos napot magamhoz képest csendben töltöttem, és a végét is egy magányos sétával szándékoztam lezárni.
Kifejezetten jól esik a csend, a lépteim ütemes zaja, a lélegzetem, és a kis páragomolyagok, amik előttem reppennek fel a levegőbe. Élvezem az egyedüllétet és a nyugalmat, lényemnek csak egy kicsi része az, ami most is zsong, megállíthatatlanul pörög odabenn, de nem törődöm vele. Nem is tudom, meddig menetelek, sem azt, hogy pontosan hová tartok, mikor egy éles hang zökkent ki a sétámból.
A derűs higgadtságom egy pillanat alatt hullik szilánkokra. A hátamon is végigfut a hideg a sikolytól, ami nem is olyan messze hangzott fel. Rövid volt, de hangos. Kétségbeesett. Ösztönösen pálcát rántok, és nekiindulok, olyan gyorsan, ahogy csak tudok anélkül, hogy a lábam túl nagy zajt csapjon. Hirtelen nem is örülök annyira a néptelen estének...
Két utcát kocogok, mire megint felhangzik valami szaggatott, zokogásszerű, fojtott hang. A reflexeim, az ösztöneim, minden idegszálam készenlétben. A sétám mintha kitisztította volna a fejem, és olyan határozottságot kölcsönzött volna, ami eddig távol állt tőlem. Nem volt soha gondom a magabiztossággal, de ez valami más.
A hang forrásának még csak a sziluettjét sem látom, de a közelsége is elég lenne, hogy induljak. Mielőtt habozás nélkül kilépnék a házak sötét árnyékából az utcai fényforrás alá, egy másik alakot veszek észre a mellettem lévő utcában, ahogy felénk igyekszik. Visszhúzódom a sötétbe, de látom, hogy ő is megtorpant. Egy röpke pillanatra elfog a nevethetnék az abszurd bujkálós jelenet láttán, de aztán erőt veszek magamon, és inkább úgy döntök, a frissen érkezettet közelítem meg. A sikoly forrása ugyanis még mindig takarásban van, és jobb előbb azt elintézni, aki tudja, hogy itt vagy és veszélyt jelentesz. Sietve, a pálcámat fogva megyek közelebb, felkészülve bármire, de mielőtt ráförmedhetnék az idegenre, észreveszem, hogy nem idegen.
Leeresztem a pálcám, és kissé meglepődve, fojtott hangon szólalok meg.
- Fabian? Te mit keresel itt?
Nem mintha nem látnám szívesen, vagy rossz emlékeket őriznék róla, de furcsa épp most belebotlani. Ám így máris egyértelmű, hogy a másik idegen valószínűleg egyedül van az áldozatával, és talán jó lenne sietni. Fabianről ugyanis egyszerűen nem tudnám feltételezni, hogy tettestárs lenne bármiben, ami miatt egy nő sikítani kényszerül.