Poppy & Fabian

Szombat, az én napom, amikor senki nem zavar meg, amikor magammal foglalkozhatok. Nem ilyenkor sem magammal foglalkozok, hanem mindenki mással. Az élet nem áll meg csak az miatt, hogy én pihenni akarok. A gépezet a nélkül is forog, ha én nem lennék a világban. Én itt vagyok. Elmondhatom magamról, hogy élek úgy ahogy és emiatt is bele akarok szólni a gépezet forgásába.
Roxmortshoz milyen szép emlékek kötődnek a hétvégék, amikor lejöttünk a barátaimmal és a finomabbnál finomabb mézsöröket meg vajsöröket ittuk. A csajokat szédítették a srácok én pedig jókat mosolyogtam rajtuk. Milyen szép tud itt a tavasz lenni. De hát most késő ősz van és hűvös nedves is idő volt. Legalább nem esett az eső. Egy fekete szövetkabát volt rajtam. Az egyik kedvencem volt ez a kabát. A kezeim csont hidegek voltak így a kabátom zsebébe mélyesztetem. Gondolataimba meredtem. Benjy egyik levelén járt az eszem aztán a következő pillanatban az egyik órán tanult elméleten kattogtak a kerekeim.
Roxmorts egyik nagyobb utcáján sétáltam. Néha elhaladt egy falubeli, akit régről iskolás éveimből ismeretem oda köszönök neki automatikusan nekik. Néha földet bámulom néha előre nézek az utcán.  Csendes kihaltnak tűnik az egész kis falu.
Megállapítottam kevés ember jár kint. Biztos a legtöbben a fogadókban, kocsmákban melegednek. Jobb is így, hogy nincsenek kint olyan sokan. Így egész más arculata van a falunak.
Hirtelen megszületik egy fantasztikus ötlet. Mennyire bírom az ilyen egyszerű sétákat. Felnevetek és megfordulok örömömbe, hogy emlékezetembe véssem azt a helyet, ahol megszületett az ötletem a csodás esszémhez. Közben haladok hátra felé összecsapom a két kezemet örömömben. ~Este meg is írom a professzornak a beadandót.~ Majd visszafordulok egy  mozdulattal a menetirányba. Egy kisgyerekbe ütközök bele. Hirtelen megfogom a két kezemmel, hogy biztos, ami biztos ne essen el, a gyerek.
- Óh, bocs nem akartam. Annyira sajnálom. Egy hatalmas ötlet miatt nem figyeltem rád.- Rámosolygok. Észre veszem nem is gyerek, hanem egy fiatal alacsony barna hajú nő. Felismertem és még szélesebb mosoly került az arcomra. Felhúzom szemöldökeimet a csodálkozástól.
-Nem hiszek a szememnek! Hát te vagy az, Poppy!- kiáltok fel a meglepődésemben. Visszább veszem a hangomat. Benyjvel Poppyt a háta mögött kiskutyának neveztük mindig. Majdnem kiskutyának szólítottam. Bezzeg ezt Ő nem tudhatta. Már nem emlékszem miért adtuk ezt a nevet neki, de ha szóba került az iskola és a sok- sok történet, akkor nekünk Ő a kiskutya.
- Rég nem találkoztunk... Hogy vagy?- Kérdeztem meg érdeklődve tőle. Aztán gyorsan hozzá tettem még egy pár bocsánatkérő mondatot. -Még egyszer bocsánat, hogy fellöktelek. Nem szándékos volt. Hisz ismersz engem?- Mosolyogtam rá.~Nem, nem ismer engem, Poppy. Az igazi énemet nem ismeri. Benjyn és Giden kívül nem sokan ismernek.~